Tulajdonképpen egyáltalán nem akartam sírni YoonGi előtt. Jól lehet az arcomat nem láthatta a Kumamon jelmez miatt, mégis. Már maga a tény, hogy sejtette, nem is sejtette, biztos, hogy tudta, épp bőgtem előtte, kínos volt. Igen, semmi más miatt nem éreztem soha annyira kínosan magamat, mint a sírás esetében. Tudtam miért volt, nem is kellett ehhez bárkihez elmennem, hogy kiderítsék. Mikor a szüleink meghaltak, sokat sírtam emberek előtt, akik mind csak azt voltak képesek mondani, hogy szegény kislány. Nem kellett idegenek sajnálata, én csak a szüleimet akartam. De tudtam, ők már nem jönnek vissza hozzánk. Egy ilyen traumát pedig egyáltalán nem lehet feldolgozni. Nincs olyan, hogy majd pár év múlva már jobb lesz. Ez soha nem lesz jobb. Ahogy egy szülőnek szörnyű elveszítenie a gyerekét, úgy egy gyereknek is az, hogyha a szülei fiatalon meghalnak. A halál ugyan egy természetes dolog, mégis... Nem ilyen hamar kellene bekövetkeznie.

- Szeretnél belehallgatni abba a dalba, amin épp dolgozok? - szólalt meg hirtelen Suga, aki már a monitor előtt ült és nagyban keresett valamit. Megtöröltem a szememet és nagy nehezen felállva mellé totyogtam.

- Nem félsz, hogy kiadom másnak a fülest róla? - kérdeztem nem kis szarkazmussal a hangomban, hisz nem értettem YoonGi mikor lett velem olyan jóban, hogy magától meg akarjon mutatni bármit is nekem.

- Ha továbbra is fölöslegesen beszélsz, akkor visszaszívom az ajánlatom - támasztotta meg állát kezével és párat kattintva már meg is találta a számára megfelelő hanganyagot. - Tehát, akarod hallani ? - pillantott felém, de nem bírt sokáig nézni, ugyanis azonnal elfojtott egy nevetést és torkát köszörülve ismételten a monitort bámulva várta a válaszomat.

- Szívesen meghallgatom...

Válaszomat hallva benyomta a számot és székén hátradőlve hunyta le a szemét és hallgatta saját, erőteljes hangját. Ez csak egy kis részlet volt a dalból, mégis annyi érzést átadott, hogy sokkal többnek éreztem, mint másfél perc. Ahogy hallgattam a fiú hangját, a kicsit sem visszafogott véleményét az őket kritizáló emberekről, valamiért minden szomorúságom elszállt. Örültem, mert fel tudtam újabb pár dolgot jegyezni róla, másrészt viszont olyan volt, mintha egy kicsit az én érzéseimet is tükrözte volna. Ránéztem a még mindig lehunyt szemű fiúra és el kellett ismernem, hogy volt neki egy olyan oldala, amiben nagyon is hasonlítottunk.

Érdekes, hogy ha hasonló pólusú mágnest próbálunk egymáshoz közelíteni, nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy kicsit is közelebb kerüljenek egymáshoz. Eközben folyton kitérnek, de ha ügyes is vagy és egyszer csak közelebb tudod őket tenni egymáshoz, akkor nem tart sokáig és nagy erővel lökik el magukat a másiktól. Ezek voltunk mi is; két túlságosan is hasonló pólus.

A rap ugyan már egy ideje véget ért, de YoonGi továbbra se mozdult helyéről, ahogy én is csak álltam és teljesen elvesztem a gondolataimban.

- Holnaptól ismét elkezdelek oktatni, de ha még egyszer elalszol közben, nem segítek többet - nyitotta fel hirtelen egyik szemét a fiú és felnézve rám várta, hogy legalább egy apró megbánást tanúsítsak legutóbbi incidensünk után. Annyira mondjuk nem bántam, mert igazán jót tudtam aludni, még azon a kényelmetlennek tűnő kanapén is.

- Te meg, ha még egyszer bezárkózol ide, akkor egész végig az ajtód előtt fogok énekelni. Hidd el, nem akarod - fontam magam előtt nagy nehezen össze a karomat, mire YoonGi azonnal elnevette magát.

- Bocs, de ebben a jelmezben nem tudlak komolyan venni - törölte meg a szemét, majd felállva, elővette zsebéből a telefonját és megállva mellettem átkarolta a vállamat.

- Te meg mégis mit...

- Kell egy kép Kumamonnal, ha már egyszer a bőrébe bújtál - lépett el tőlem a kép elkészülte után és mosolyogva nézegette az elkészült két képet. Szívesen válaszoltam volna neki valami frappánsat, de látva, hogy kezdett jobban kinézni a történtek után, inkább csöndben maradtam és sóhajtva magamhoz vettem a kanapén lévő táskámat.

- Menj haza a fiúkkal, egyél és fürödj le. Valamint aludjál rendesen. Ha holnap karikás lesz a szemed, akkor a kávédra valami egyáltalán nem szép üzenetet fogok írni - fenyegettem meg, mire felnézett rám, majd sóhajtva bólintott. Látva, hogy nem ellenkezett megkönnyebbülten léptem ki az ajtaján és indultam meg a lift felé. Egészen addig éreztem hátamon tekintetét, míg be nem csukódott mögöttem az ajtó, ezzel elválasztva tőle.

Ahogy battyogtam a lift felé, fejben már elterveztem, hogy amint hazaértem, ebből kibújok és végre lefürdök magam is. Komolyan, ez a jelmez rosszabb volt, mint valami szauna. Ráadásul egyedül le se tudtam venni, úgyhogy muszáj voltam JuWonra hagyatkoznom, aki már eljövetelemkor is iszonyat jól szórakozott rajtam. Szegény MinMin meg annyira megijedt, hogy bemenekült a szobánkba. Mondjuk tény, ami tény, Kumamonnak nagyon ijesztő szemei voltak. Tehát, ahogy így haladtam, elsétáltam NamJoon stúdiója mellett is, aminek ajtaja félig nyitva volt, így mikor arrafelé pillantottam, elkaptam egy igen érdekes jelenetet. Annyira nem számítottam rá, hogy hirtelen megálltam a sétálásban és tulajdonképpen az sem nagyon érdekelt, hogy majd meg sültem még a légkondis épületben is. Még jó hogy nem láttak meg a bent lévő személyek, ugyanis elég érdekes látvány lehetett, ahogy Kumamon meredten bámulta ahogy... Öhm... Igen, tehát ahogy csókolóztak. Nem jöttem zavarba az ilyen dolgoktól. Természetesen már volt barátom, tény fél évnél egyik kapcsolatom sem tartott tovább, de azért fél év sok idő. Azalatt nem kevés csók csattan el egy pár között. Szóval igen, azért kicsit meglepett, hogy NamJoon egy lányt csókolt éppen. A lány arcát nem láttam, mert haja pont eltakarta előlem, de az biztos, hogy ez nem egy véletlenül történt incidens volt. Viszont mielőtt akár tovább haladhattam volna, feldolgozva útközben ezt az igen új információt, valaki megragadta a mancsomat és elrántott a fal takarásába. Meglepetten kaptam oldalra fejemet és megpillantottam JungKook ijedt és kétségbeesett arcát, ahogy latolgatta, hogy most mégis mit csináljon. Végül gondolva egyet, elindult egy random szoba felé. Benyitva felkapcsolta a villanyt, így már ismerőssé vált a hely, ahol a fiúk általában együtt felvették a dalaikat. A nagy üveg mögötti részen most egyedül árválkodott egy mikrofon, meg egy szék. A sok gomb és egyéb szerkentyűk, amiket használtak itt, most mind ki voltak kapcsolva. Én még akár jobban is szemügyre vettem volna a helyet, csakhogy JungKook megszüntette hallgatását és vállamat megfogva nézett rám. Így, hogy nem kellett közvetlenül hozzám érnie, máris magabiztosabbá vált a kontaktusokat illetően. Nagyon büszke voltam rá, de komoly arcát látva, azt hiszem jó, hogy ezt abban a pillanatban inkább nem említettem meg.

- Nem mondhatod el senkinek, amit az előbb láttál. Tényleg senkinek. Ígérd meg Choa, hogy nem is hozod fel az előbbi jelenetet. Felejtsd el, kérlek - szorított rá vállamra és ahogy tekintete ide-oda cikázott a jelmez arcán, reménykedve, hogy talán meg tudhatja, épp hogyan is néztem, apró mosolyt csalt az arcomra.

- Nem terveztem beszélni senkinek se róla. Csak... Meglepett.

- A helyedben engem is meglepett volna - vakarta meg zavartan fejét és lassan mindkét kezével el is engedett engem. - Bocsánat, hogy ilyen voltam veled, de nem hagyhattam, hogy meglássanak. Ne mond el NamJoonnak se, hogy tudod. Nagyon titokban tartja, mert túl fontos neki ez az egész ahhoz, hogy meggondolatlanul bánjon a kapcsolatával.

- Mióta... Mégis mióta vannak együtt ? - tettem fel az első kérdést, ami így hirtelen eszembe jutott, hisz azért mégis csak nagy érdem volt, hogy ilyen jól titokban tartotta mindenki előtt.

- Körülbelül fél éve - gondolkozott el JungKook, mire megrökönyödve bámultam gondtalan szemeibe. Fél éve képes titokban tartani ? Wow...

- Az...szép - böktem ki és visszagondolva az előbbi jelenetre szinte már idegesített, hogy nem tudtam ki az a lány. Valamiért iszonyat ismerős volt, de a fenének se jutott eszembe, hogy honnan.

- Látom... Vagyis úgy érzem eléggé meglepett.

- Az nem kifejezés... De te őszintén még jobban - tettem csípőmre mancsomat, majd egyikkel megböktem a fiú mellkasát. - Az előbb nagyon menőn viselkedtél. Végre nem az a kisfiú voltál, aki mindig vagy - dicsértem meg, mire a nyuszifiú fejét lehajtva felnevetett és zavartan megvakarta az orrát.

- Valóban, egész jól kezeltem a helyzetet - nézett fel rám önmagát fényezve, mire azonnal elnevettem magamat és megütöttem a karját.

- Csak hogy jobban haladj, ölelj meg úgy, hogy rajtam van a jelmez. Hátha segít neked egy kicsit - tártam szét a karomat és hívogatóan integettem a kezeimmel felé. - Na, gyere a keblemre - noszogattam tovább, ugyanis látszólag azonnal inába szállt a bátorság az ajánlatomat hallva. Kikerekedett szemekkel bámult rám, elég sokáig latolgatva a dolgot. - Jó, annyira nem muszáj, ha nagyon nem megy - magyaráztam és már épp engedtem volna le a karomat, amikor is JungKook közelebb lépett és szemeit lehunyva megölelt. Éreztem, ahogy kezeit nagyon lassan érintette hozzá a jelmez hátához, mire én magam is felemeltem a karomat és visszaöleltem a fiút. - Nagyon ügyes vagy, Kook.

- Öhm... Köszi... - lépett el tőlem szép lassan és vörös, kipirult arcát látva nem bírtam visszatartani a nevetésemet. - Yah ! Ezzel nem segítesz a helyzetemen - tárta szét a karját, de mivel én még mindig szakadtam a nevetéstől, így egy idő után feladta és ő maga is velem együtt nevetett.

- Egyébként, ha már így segítek neked, nem akarsz énekelni egy dalt ? - mutattam az üvegfal mögé. - Hosszú nap volt ez, és a te hangod mindig megnyugtat, főleg ha énekelsz.

- Ha nagyon szeretnéd... - jött zavarba ismét és kinyitva az ajtót, bement az üvegfal túloldalára. Előtte természetesen bekapcsolta nekem a mikrofont és elintézte, hogy a fülesen keresztül halljam az éneklését. Mondjuk a fülest nem tudtam felrakni, de a jelmezhez nyomva azért hallottam, hogy mit csinált bent.

Felült a székre és a saját fejhallgatóját feltéve szólt bele az előtte lévő mikrofonba.

- Mit szeretnél hallani ? - kérdezte, mire elgondolkozva emlékeztem vissza, hogy miket is hallottam eddig tőle a zenei oldalakon. Egy dal azonnal eszembe is jutott, így hangosan beszélve, hogy biztos meghallja a jelmez ellenére is, választottam egyet.

- Lost stars... Imádom azt a coveredet.

Látszólag meglepte választásom, de bólintva rendesen eligazította fején a fülesét és szemeit lehunyva lassan belekezdett a dalba. Úgy tűnt ezen a napon ketten is képesek voltak teljesen elterelni a gondolataimat a múltról. YoonGi az erőteljes rapjével, JungKook pedig a gyengéd és mély hangjával. Tényleg nagyon szerettem a hangját. Olyan jól bánt vele, hogy sokan mások megirigyelhették. Na meg az az érzelemkifejezés... El se tudtam hinni, hogy pár éve még ezzel gondjai voltak.

Lehunyt szemekkel dőltem egyik oldalról a másikra, miközben dúdoltam én is a dalt. Még jó, hogy a fiú nem hallhatta. Az ő hangjához képest ez inkább hasonlított egy macskáéra.

Ahogy végzett a dallal, felemeltem a kezemet és felnyújtottam a hüvelykujjamat.

- Beleborzongtam - szóltam bele a mikrofonba, mire JungKook zavartan elmosolyodott és ültében meghajolva megköszönte a bókomat. - Csak így tovább - paskoltam meg a fejét, ahogy kijött hozzám és elindultam az ajtó felé. Ideje volt hazamennem.

- Tényleg köszönöm - tartott vissza a maknae és lassan ismét megölelt. Nem tudtam ugyan megmagyarázni, de ez most annyira másabb volt. Nem olyan ijedt, mint, amikor én kértem. Éreztem belőle, hogy tényleg hálás volt. - Nagyon sokat jelentenek ezek a szavak, noona...

- Mi mást mondhatnék annak a személynek, akinek a menedzsere vagyok ? Természetes, hogy ilyen tehetséges vagy. Látszik, a belefektetett munkád - simogattam meg a hátát és bár szívesen elléptem volna már, hisz tényleg indulnom kellett volna, de most kivételesen JungKook nem hagyta. - Öhm... Minden rendben ? - kérdeztem, de nem folytattam, ugyanis legnagyobb meglepetésemre meghallottam a fiú szipogását. Ő most komolyan sír ? Miért ? Úristen, mondtam valami rosszat ?

- Tényleg köszönöm - motyogta, ahogy fejét belefúrta a jelmez vállába. Nem értve a helyzetet inkább csak megnyugtatóan simogattam a hátát és elmosolyodtam azon, hogy most mennyire is hasonlított JuWonra.

- Most már biztos jobban vagy ? - lépdeltem immár a folyosón a fiú mellett, akinek enyhén vörös szemei árulkodtak arról, hogy sírt. Egyébként csak hálásan mosolygott és néha nevetve bizonygatta, hogy most már rendben volt. - De mégis mi volt ez az egész ? - szálltunk be a liftbe és megkönnyebbültem, mikor JungKook benyomta a földszint gombját, ugyanis ebben a jelmezben én erre nem lettem volna képes. Minden gombot megnyomtam volna, csak azt nem.

- Semmi, csak örültem a dicséretednek - válaszolta elég erősen terelve a témát, ami miatt inkább nem erőltettem tovább a dolgot. Tudtam, hogy úgy is elmondja, hogyha valami bántotta. A legtöbb ember ilyen volt. Ha már elérte a határait, akkor mindenről kifakadt egyszerre.

- Oh, tényleg - torpantam meg a kijárat felé menet és kotorászni kezdtem a táskámban. - Annyi minden történt mostanában, hogy teljesen kiment a fejemből az órám - találtam meg nagy nehezen és miután kihalásztam anélkül, hogy visszaejtettem volna, a fiú kezébe adtam.

- A jövő hét folyamán vissza is hozom neked - rakta zsebre és miután még egyszer megköszöntem neki, hogy ilyen kedves volt ezzel kapcsolatban, kiléptem a párás, és rettentően meleg időbe.

Szinte kész hősnek éreztem magamat, hogy elájulás és kiszáradás nélkül visszajutottam az otthonunkba, ahonnan ugyan még egy utca elválasztott, de már láttam a fényt.

Az úton természetesen sok dolgon elgondolkoztam. NamJoonon és a titkos barátnőjén, YoonGin és JungKookon is. Nagyon furán viselkedett. Eddig még nem is láttam ezt az oldalát és kicsit elszomorított, hogy így láttam őt. Miután jobban utánanéztem a dolgoknak, rájöttem, hogy miért volt ilyen. Ez pedig csak még nehezebb volt. Az, hogy valakik képesek voltak azért ártani neki, mert tényleg tehetséges volt, kicsit nevetségesnek tartottam. Nem csodáltam, hogy olyan jól eset neki az, amit olyan felelőtlenül mondtam. A fiúktól és a többi hozzá közel álló személytől is biztos jól estek a szavak, de az teljesen más volt, ha ezeket valaki olyan mondta, akit csak pár hónapja ismertél. Örültem, hogy legalább egy kicsit enyhítettem ezen a problémáján. Legalább egy kicsit visszafizettem neki abból, amit eddig értem tett.

- Aish... Már csak fürödni akarok. Egy jó kis fürdő... - dudorásztam, ahogy feltűnt a házunk a távolban. Viszont ahogy így haladtam, a kapunk előtt kiszúrtam egy várakozó embert. Haja most szabadon omlott le vállára, egy világos sárga, fehér virágokkal díszített ruhában volt. Egyik oldalán egy fehér bőröndöt szorongatott, míg szabad kezével a telefonján nyomkodott valamit. Ezek után nem sokkal meg is szólalt a telefonom, ő pedig sajátját a füléhez rakta. Meg sem próbáltam felvenni, csak egyre inkább közeledtem a lány felé, aki meghallva az ismerős csengőhangot, felém kapta a fejét. Ahogy megpillantott meglepetésében leengedte maga mellé a karját és teljesen értetlenül figyelte, ahogy megérkeztem elé.

- Mégis mi ez a...jelmez ? Kumamon ? Miről maradtam le ? - rázta meg fejét, hogy összeszedje gondolatait, amit a kinézetem okozott. Mondjuk számomra ez volt a legkisebb baj.

- Mégis hol voltál ? Miért nem válaszoltál a hívásomra ? Tudod mennyire aggódtam ? - soroztam meg idegesen kérdéseimmel, mire ismét eszébe jutott, hogy miért is volt itt, így lepillantott bőröndjére, majd ismét rám. Soha nem láttam NaRit ilyen letört állapotban. Lehet más nem mondta volna meg róla, de rettentően szomorú szemekkel nézett vissza rám.

- Igazából te vagy az egyetlen, akihez jöhettem... Befogadnátok egy kis időre ? - kérdezte meg egy reszketeg sóhaj kíséretében és felfelé nézve az ég felé próbálta visszatartani könnyeit.

- Te most...

- Csak a szél - állított le azonnal és szemét megtörölve fogta meg bőröndje fogantyúját. - Szóval, nem bánnád, ha maradnék ? Fizetek mindent magamnak, csak...

- Gyere csak be - ragadtam meg a kezét és lassan el kezdtem behúzni. Egyenlőre nem akartam több kérdéssel bombázni, még ha annyi meg is fogalmazódott a fejemben. Tudtam, ez volt a legutolsó, amire most vágyott; magyarázkodásra.

- Megjöttünk ! - kiáltottam, mikor nagy nehezen bejutottunk a lakásba. Kénytelen voltam átadni NaRinak a kulcsot, ugyanis az én mancsommal lehetetlenség volt belerakni a zárba.

- Mi ez a többesszám... - jött ki WoonWon és azonnal meg is torpant, mikor meglátta mellettem NaRit. MinMin is előjött az üdvözlésünkre, de amint megpillantott már spurizott is vissza a helyére. Igazából elgondolkoztam azon, hogy követem, ugyanis JuWon olyan szemekkel nézett a mellettem ledermedt lányra, hogy nem túl szép emlékeket hozott elő belőlem. Aranyos volt mindig, de ritka alkalmakkor mindig előjött az az ideges tekintete, ami régebben mindig ott ült szemeiben. Nem tudtam pontosan mi is történt köztük, de akkor inkább kimentem volna a képből. Ha nem volt szükséges a vitákban inkább nem vettem részt.

- Szia, JuWon - intette NaRi elrejtve minden előbbi érzelmét és a bőrönddel együtt megindult a nappali felé. Azt hittem majd az öcsém annyiban hagyja, de nem tette. Sőt, majd kigúvadt a szemem a helyéről, mikor következő lépésként megfogta a karját és maga elé rántotta a lányt. Oh ne, WonWon megint úgy viselkedik, mint régen. Le kell állítanom, mielőtt még túl messzire megy.

- Ne mozdulj Choa - szólt rám azonnal NaRi, pedig csak épphogy elindultam feléjük. Megtorpanva, egy biztos távolságból figyeltem a kérésének eleget téve, habár legszívesebben már leállítottam volna őket. Ennek nem lesz jó vége. Mégis miért ilyen JuWon ?

- Miért nem voltál képes arra, hogy megírd, jól vagy ? - kérdezte WonWon, továbbra is NaRit fogva.

- Itt vagyok, látod ? Jól vagyok...

- Ugye nem miattam csináltad ezt ?

- Nem, a családom miatt - válaszolta és hiába tűnt őszintének, látszott, hogy azért nem fogott teljesen mellé az öcsém se. Oké, nem voltam tisztában azzal, hogy mégis mi miatt veszekedtek, de egy valami kezdett egyre világosabbá válni a számomra. Miért ilyen későn ?

- Már megint mit csináltak ? Nem, tudod mit, nem is érdekel. Miért nem hagyod őket végre ott ? Nélkülük is meglennél. Mi itt vagyunk neked... - magyarázta JuWon, habár NaRi nem tűnt túl boldognak ettől az ötlettől. Én már ott elvesztem, hogy mi volt a családjával. Tudtam, hogy nincsen velük olyan jóban, de mivel ő soha nem hozta fel őket, így én sem erőltettem a témát. Lehet kellett volna ?

- Nem, nem maradok itt sokáig. Főleg azok után, hogy... - harapta el mondata végét a lány, mire JuWon kényszeredetten elnevette magát és elengedte a lányt. A düh lassacskán kezdett elszállni belőle, és ismét feltűnt az aranyos öcsikém. Habár az igen megbántott változatában.

- Tudtam, hogy erről van szó... Úgy tudtam. Pontosan ezért nem mertem elmondani - hátrált egyet a fiú és hajába túrva rázta meg a fejét. - Miért kell neked is így viselkedned ? Miért nem lehetnél csak mellettem ?

- Nem, JuWon, félreértesz - lépett egyet felé NaRi, mire az öcsém még egyet hátrált és enyhén megtépte a haját. Na jó, ennek nem lesz jó vége. Nagy léptekkel megindultam feléjük, nem érdekelve az, hogy éppen milyen veszekedést folytattak. Egyszerre voltam dühös és megbántott is, amiért ezt képesek voltak elhallgatni előlem.

- Mit értek félre ? Szerinted nem egyértelmű, hogy azért kerülsz mert megtudtad, hogy még annál is rosszabb az állapotom, mint azt elmondtam ? Ne akarj átverni NaRi, ismerlek - nevetett fel elkeseredetten és ahogy közéjük léptem, láttam, hogy JuWon lélegzetvétele kezdett egyre jobban felgyorsulni.

- Oké, most lesz elég - vágtam olyan erősen tarkón, ahogy csak tudtam, bár ebben a jelmezben nem ment olyan egyszerűen. - Most azonnal befejezed, hogy tévképzeteket gyártasz magadnak. Hallgasd végig, utána ítélkezz - néztem a szemébe, amik a fájdalomtól kikerekedtek és egy pillanatra le is dermedt.

- Noona... - szisszent fel és fájdalmas grimasszal az arcán kezdte masszírozni a tarkóját. Viszont én azonnal megkönnyebbültem, mikor légzése kezdett egyre jobban normalizálódni.

- Ne nyavajogj, férfi vagy - korholtam le. - Különben is a titkolózásért triplán megérdemelted - tettem csípőre a kezemet, majd a ledöbbent barátnőm felé fordultam. - Gyere csak ide - intettem neki, mire nagyot nyelve tett felém pár lépést és amint ütési távba ért, összerakta két kezét.

- Annyira sajnálom Choa, mind miattam volt. Én ajánlottam, hogy egy ideig ne mondjuk el, tudva Juwon helyzetét, és hogy mennyire kiakadtál volna.

- Ja, épp ezért megvártátok, hogy így derüljön ki, így duplán kiakadjak ?

- Nem erről volt szó, noona. Csak...

- Várj ! - állítottam meg. - Előbb szedjetek ki végre ebből a jelmezből. Pokoli itt tölteni egy egész napot. Lefürdök, aztán folytatjuk a beszélgetést. Addig ti is beszéljétek meg a dolgot. Nem kívánok itt lenni a nagy kibékülésetek közben - magyaráztam és sóhajtva vártam, hogy lehúzzák börtönöm cipzárját. Eközben megpróbáltam nem túlságosan mutatni jelenlegi érzéseimet. Csak megijesztettem volna őket. 

♡♡♡

Sziasztok^^ 

Gondoltam, ha már a fiúk évfordulója van, akkor hozok így este nektek egy részt :3 Hihetetlen, hogy már öt évesek... Hogy repül az idő. Remélem kétszer ennyit legalább együtt lesznek még, és boldoggá teszik a mindennapjainkat. Természetesen mi is az övéket :) Valamint... Reméljük Jin is rendben lesz. Szegényre rájárt múlt héten a rúd... 

A részt pedig remélem élveztétek :3 A következő még jobbnak ígérkezik ;)