Ijedten ültem fel hirtelen és az álom rögtön ki is ment a szememből, ahogy körbenéztem hol is voltam. Még mindig YoonGi stúdiójában, a kanapéján, ő viszont sehol sem volt. Ahogy megdörzsöltem a szememet, érezni kezdtem, hogy volt valami a homlokomon, így azonnal leszedtem és meglepetten pislogtam a rózsaszín post it-re. „ Ha felkeltél, menj a dolgodra. Úgy látom ma nem tudok mit kezdeni veled... „ - állt rajta a fiú igen kiolvashatatlan kézírásával, mire azonnal a csuklómra néztem, hogy megtudjam az időt, de csak akkor jöttem rá, hogy az órám nem volt nálam. Sóhajtva előhalásztam a táskámból a telefonomat és azonnal felálltam, mikor megpillantottam rajta az időt.

- Aish...Hogy aludhattam eddig ? - dobáltam be a füzetemet és tollamat a táskámba, majd azonnal megindultam az ajtó felé, hogy minél gyorsabban elhagyhassam az épületet és még időben odaérhessek az öcsémhez. Most el tudtam képzelni, hogy simán kiraknak, még ha ellenkeztem is volna. Főleg úgy, hogy bent se vagyok záráskor a kórházban.

Villámsebességgel haladtam a folyosókon, néha köszönve egy-egy velem szembejövő staffosnak vagy más itt dolgozónak. Lábammal doboltam, miközben a liftre várakoztam és párszor még megnyomtam a hívógombot, holott tudtam, ezzel semmivel sem gyorsítom meg az érkezését. Egy jókora adag levegő jött ki a tüdőmből, mikor végre megérkezett és kinyílt a lift ajtaja. Már léptem volna be, csakhogy valaki hátulról megfogta a vállamat és visszahúzott. Idegesen fordultam az engem hátráltató személy felé, de mikor megpillantottam JungKook arcát, azonnal elhagyott minden düh és helyette egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.

- Látom már hozzám mersz érni - pillantottam a vállamon pihenő kezére, mire észbe kapva azonnal elengedett és torkát köszörülve lépett egyet hátrébb.

- Bocsánat, csak szerettem volna beszélni veled - szabadkozott és mivel a liftemnek már búcsút mondhattam, így nem volt más választásom, mint meghallgatni a fiút. Bár a mai napban még mindig a vele való találkozás volt a legjobb.

- Mondjad - biccentettem, de látva hogy milyen gyanakvóan nézett körbe a folyosón emberek után kutatva, valami olyasmiről lehetett szó, amit itt nem beszélhettünk meg. - Vagy menjünk máshová ? Titkos ? - találgattam, de mivel hirtelen elindult egy irányba, ráadásul nem is válaszolt, így nem volt mit tennem, sóhajtva követtem. Elmentünk a lépcsőkhöz, ahol sétáltunk egy emeletet néma csendben, ami miatt elgondolkoztam azon, hogy véletlenül nem egy horrorfilmbe kerültünk-e. Komolyan, bárhonnan kiugorhatott volna egy baltás gyilkos.

Végül elkeveredtünk a gyakorlótermek szintjére, ahol JungKook találomra be is ment az egyikbe. Felkapcsolta a villanyokat és a tükör elé leülve megpaskolta maga mellett a helyet, rávéve, hogy én is odamenjek. Hagytam kettőnk között egy kis távolságot és úgy fordultam kíváncsian a fiú felé, aki most látva, igazán fáradtnak tűnt. Haja zilált volt, szája kissé ki volt száradva, arca is piros volt és még látszott fehér pólóján a gyakorlás miatt keletkezett izzadságfolt. Csodáltam, hogy miért nem a dormban volt már, ahelyett, hogy velem beszélgetett volna.

- Jól van az öcséd ? Ugye nincsen semmi komolyabb baja ? Az óráddal mi van ? Megjavíttattad már ? - szólalt meg hirtelen és annyi kérdéssel rohamozott meg, hogy nem is tudtam mire válaszoljak előbb.

- JuWon jól van, habár még mindig nem tudom, hogy te honnan tudtál róla... Sőt, igazából úgy érzem, hogy még ennél is többet tudsz rólam, pedig nem meséltem túl sokat magamról. Talán ezért is segítesz ? Sajnálsz ? Mert ha erről van szó, akkor közlöm, hogy nem bírom, ha egy ember sajnál - magyaráztam és vezettem le valamelyest rajta a pár napja bennem lévő feszültségemet. Tulajdonképpen nem akartam megemlíteni neki, hogy gyanakodtam rá, mégis most minden elhagyta a számat vele kapcsolatban. Nem is válaszolt rögtön, csak tágra nyílt szemekkel figyelt engem, majd zavartan megvakarta a tarkóját és lábait felhúzva nekidőlt a hátunk mögött húzódó tükörnek.

- Igazából nem most akartam még elmondani, de nem hiszem, hogy titkolnom kéne a dolgot - kezdett bele lassan, én meg magamban már készültem valami lecseszéssel, de később kiderült, hogy erre semmi szükség nem volt. - Tudod, legelőször nagyon érdekesnek tűntél, ezért segítettem neked bejutni az ügynökséghez, hisz amúgy is szükségem volt egy menedzserrel és a sok jelentkező közül egyik sem volt szimpatikus. Te annak tűntél, úgyhogy adtam egy esélyt, azzal a gondolattal, hogyha nem jönne be a dolog, akkor majd kirúglak. De aztán véletlenül, és tényleg véletlenül, de meghallottam egy beszélgetést, amit Sejin menedzserrel folytattál - harapta be alsó ajkát és bocsánatkérően összerakta két kezét. - Mindent hallottam rólad, hogy kik voltak a szüleid, milyen helyzetben vagy... Esküszöm nem direkt csináltam, de mivel szükségesnek éreztem, hogy ismerjelek, így végighallgattam a beszélgetéseteket. Sajnálom - hajolt meg. - De esküszöm nem sajnálatból hagyom, hogy itt dolgozz. Nagyon jó munkaerő vagy és megkedveltelek annyira, hogy segítsek is neked, ha valami akadályba ütközöl. Nem igazán volt még lánybarátom, meg nagyon nem is vagyok lányok közelében. Ezért sem tudom hogy viselkedjek a te közeledben. Mint láthatod most se tudom, hogy miről is beszélek... - halkult el folyamatosan, ugyanis én közben elnevettem magamat, még ha nem is akartam, hogy a fiú zavarban érezze magát emiatt. De olyan aranyosan magyarázott, hogy nem tudtam nem nevetni rajta. Egyáltalán nem voltam dühös, inkább csak nem értettem hogy lehetett ilyen jó szívű és naiv valaki. Még most is sajnálom, hogy ezt kihasználtam a jövőben. Pedig neked aztán tényleg nem akartam ártani.

- Rég nevettem ilyen jót - töröltem meg a szememet. - Köszönöm, hogy nem mondtad el senkinek, amit rólam tudtál meg - néztem rá hálásan, ami miatt csak zavartan elmosolyodott és valami olyasmit motyogott, hogy ez semmiség. - Viszont, nekem azt hiszem mennem kell - pillantottam a telefonomra és lassan felkeltem a parkettáról. JungKook is felugrott és elhatározta, hogy eljön velem a kijáratig, ugyanis még mondani akart valamit.

- Hallottam, hogy sikerült hyungot megpuhítanod - nyomta be a liftben a földszint gombját és elismerősen fürkészte az arcomat. - Úgy érzem, hogy egyre érdekesebb lesz ez az egész a jövőben...

- Ha arra utalsz, hogy kinyírjuk egymást, megnyugtatlak, amíg normális, nem bántom - magyaráztam komolyan, habár a maknae igen jól szórakozott rajta.

- Hidd el, hogy YoonGi nagyon jó ember, csak nehezen nyílik meg.

- Azt vettem észre... - motyogtam és elszörnyedve gondoltam arra, hogy mi lesz, ha nem lesz elég fél év a megpuhítására. Akkor búcsút mondhattam volna a magazinnak és az álmomnak is. A kijáratnál elbúcsúztam JungKooktól és megindultam a buszmegálló felé. Viszont ahogy ránéztem a telefonomra, tudtam, hogy valószínűleg már nem fognak beengedni JuWonhoz. Latolgattam az esélyeimet és végül inkább felhívtam a buszon ülve WonWont, hogy ma hazamegyek, úgy is rám fért volna egy zuhany, na meg a magazinnal kapcsolatban sem ártott volna dolgoznom még. JuWon hangja is sokkal jobb volt már, mint reggel, így nyugodt szívvel tettem le a telefont és bámultam ki a busz ablakán, figyelve a sötétedésben hazaigyekvő embereket. Ahogy így néztem ezt az igen érdekes jelenetet, megrezdült a táskámban a telefonom, így előhalásztam és megnyitottam a beérkező üzenetet, ami nagy meglepetésemre az egész nap nem jelentkező barátnőmtől jött.

NaRi :3 : Nagyon sajnálom Choa, hogy tegnap óta nem jelentkeztem. Itthon gondok adódtak, így nem volt időm felhívni titeket. Viszont szerencsésen hazaértem, úgyhogy ne aggódjatok. Majd valamikor a héten találkozunk az edzőteremben.

NaRi

Számat összeszorítva olvastam az üzenetet, eléggé furcsállva NaRi viselkedését. Ő is utálta, hogyha csak üzenetet küldtem neki a hogylétemről, így nem értettem miért csinálta ő is ezt. Nem vallott rá ez. Ráadásul kíváncsi voltam, hogy mégis milyen baj lehetett otthon. Soha nem mesélt a családjáról, ha nem volt muszáj. Tudtam, hogy nem ápol velük túl jó kapcsolatot, hisz szülei nem nézték jó szemmel sem a barátságunkat, sem azt, hogy milyen helyen dolgozott. Szerintük többre is vihette volna a lányuk. Bár ezen a gondolkozáson annyira nem lepődtem meg, hisz általában a tehetősebb emberek így gondolkoztak. Ez pedig igen szomorú volt.

- Mi a franc... - álltam meg hirtelen a híváslistám görgetésében, ugyanis észrevettem egy igen furcsa nevet, amit biztos, hogy nem én állítottam be. - Édes ? Kinek állítottam be ilyen becenev... - akadtam meg hirtelen, amikor feltűnt, hogy a névjegyzékemből csak egyetlen ember hiányzott. - Komolyan mondom, az a srác kikészít idegileg - hunytam le a szememet idegesen és gondolkoztam el azon, hogy mégis mikor írta át a Mr.Seggfej nevet erre. - Hát persze - sóhajtottam fel, hisz elaludtam egy légtérben mellette, az én telefonomon meg nincs semmi jelszó vagy bármi ilyesmi. Simán megváltoztathatta... Ez a srác. Hihetetlen.

Ezek után igen idegbeteg vihogásba kezdtem, amit a buszon ülő emberek annyira nem fogadtak nagy örömmel, de akkor nem az volt az első dolog, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Csináltam már én magamból hülyét, így nem volt gond, ha egyel több ember gondol őrültnek.

Hazaérve kis lakótársunk azonnal felém futott és vagy tíz percen keresztel próbált megenni, miközben az arcomat nyalogatta. Én is nagyon örültem neki, hisz iszonyatosan hiányzott a kis szőrgombóc, aki ismételten csak nagyobb lett és még hízott is hozzá. JuWon mindig túletette, aztán csodálkozott, hogyha már gurult szegény állat. Én mindig is jobban megszabtam, hogy mennyit ételt adok neki és nem hatott meg a kutyapofija sem MinMinnek, hisz muszáj volt az egészséges súlynál megtartani őt. Végül sétálni is levittem, hisz nehéz lehetett neki a mai nap, így hogy senki sem foglalkozott vele. Jó fél órát kint voltunk az esti kellemes időben. Szerettem a nyarat, mivel később sötétedett és még ráadásul este is jó idő volt. Jobb, mint napközben. MinMin jelenléte ugyan megnyugtatott, de hiába akart bevinni sötétebb helyekre visszahúztam, mivel én nem bírtam volna. Így is nehéz volt a lámpafényekben sétálni, a szinte teljesen üres utcán. Mindig egyre erősebben fogtam a kutyám pórázát és nézegettem állandóan a telefonomat.

- Végre itthon - rúgtam le magamról a cipőmet és szabadjára engedtem MinMint, hogy szegény tudjon inni végre vizet. Én is kivettem a hűtőből egy üveggel és azzal együtt leültem az elnyűtt fotelba. MinMin letelepedett az egyik lelógatott lábamhoz és úgy nézte az időközben bekapcsolt tévét. Rákapcsoltam találomra egy adóra, ahol épp az egyik romantikus dorama ment, így az szólt a háttérben, miközben én a telefonomon olvastam a szerkesztőségtől jött üzeneteket. Mindenki kijavította azt, amire felhívtam a figyelmüket és ezzel mehetett is a nyomdába az e havi szám. Ez volt az első, ami az én irányításommal készült el, így jócskán aggódtam amiatt, hogy mi lesz az eredménye. Miután ezekkel megvoltam, elővettem a füzetemet és összeszedtem benne mindent, amit YoonGiról tudtam. Mindez igazán nem volt sok, így sóhajtva ültem keresztbe a fotelban és bámultam a nyálasan szerelmes emberkéket a képernyőn. - Vajon én mikor gondolhatok egyáltalán olyanra, mint szerelem ? - motyogtam magamnak és MinMint az ölembe véve egészen addig figyeltem a tévét, míg el nem nyomott az álom.

A szorgos hétköznapok ismét elkezdődtek. Vége volt a Kínában töltött pihentető időnek, ami azért annyira nem volt az, de mindegy. JuWont hazaengedték, viszont egy hétig nem mehetett suliba, így itthon kuksolt és az idő nagy részében festett. Valóban megihlették őt a neki mutatott képek, így talán még örült is, amiért nem bent ült az iskolapadok mögött. Bár WonWon nem olyan volt, mint én anno. Ő élvezett bejárni az iskolájába tanulni, a barátaival lenni, szórakozni. Mellette a saját álmával is foglalkozott, viszont a barátait sem hanyagolta el. Sőt, szüksége is volt az ő jelenlétükre. Nélkülük talán nem lett volna ilyen pozitív személy. Emlékszem, mielőtt kiderült a betegsége, teljesen más ember volt. A szüleink halála sokkal jobban megviselte őt, mint engem. Legalábbis hosszabb volt a hatás rá. Olyanszintű változáson ment keresztül, hogy rá se ismertem. A cuki kisöcsém eltűnt, helyette pedig egy állandóan bajba keveredő testvért kaptam, aki néha éjszakákat maradt ki, ha éppen olyan társaságba keveredett. Az ecseteihez sem nyúlt már többet, rájuk sem bírt nézni. Mindet el is égette, a régi képeivel együtt. Ezt a tettét mai napig bánta, hisz sok olyan volt, amin a szüleink is rajta voltak. Gyerek volt még, egyáltalán nem olyan szintűek voltak az alkotásai, mint most, mégis sokat jelentettek a számára. Most már viszont hiába bánta, a múltat nem tudta megváltoztatni. Épp ezért próbált most olyan életet élni, amiben nem bánhatott semmit. Mondjuk azt, hogy benőtt a feje lágya. Bár jobb lett volna, hogyha nem egy ilyen dolog miatt történik mindez.

- Choa, elmennél a vizekért ? Az öltözőben vannak - szólított meg hirtelen az egyik munkatársam, mire azonnal felkaptam a fejemet az elmélkedésből és bólintva megindultam a kijárat felé. Épp a fiúk egyik fotózásán voltunk és volt egy kis pihenőm, így csak néztem ki a fejemből és tiszta fölösleges dolgokon gondolkoztam. Olyanokon, amiknek már rég nem volt jelentősége, bennem mégis élénken éltek. Hisz mégiscsak azok a dolgok tettek engem azzá, aki most voltam.

Az öltözőben pár stylist beszélgetett, akik épp szüneten voltak. Megmutatták merre vannak a vizek, amikkel lassan visszasétáltam a fotózás helyszínére. Elég nehéz volt ez a két karton, de mivel nem voltam nebántsvirágszál, így minden nyavalygás nélkül visszavittem a többiekhez és leraktam az asztalra, amin ott volt több pohár és szendvics is. Mint valami pikniken...

- Yah, dobsz egy üveggel ? - szólalt meg mögöttem az egyetlen személy, aki ilyen „szépen" kért tőlem dolgokat, mire fogaimat összeszorítva kibontottam az egyik kartont és kiemeltem belőle egy üveggel.

- Kérésed számomra paran... - fordultam meg és dobtam volna felé az üveget, csakhogy a hirtelen lendülettől én is léptem egyet előre és szerencsésen beleakadt a lábam az egyik lámpa kábeljébe. Ez mondjuk még a kisebb probléma volt, ugyanis ezzel együtt előreestem, egyenesen YoonGinak, aki kénytelen volt megfogni engem, hogyha nem akart velem együtt a földön kikötni.

- Szerencsétlen... - morogta és sötét szemeivel az én arcomat fürkészte, miközben kezével még mindig derekamnál fogva tartott. Én nem értem hozzá, nagyon erősen a palack vízbe kapaszkodtam, ami szerencsére elválasztott a fiú mellkasától. Bárki bármit gondol, nem volt romantikus, inkább idegesítő ez a helyzet, ami se YoonGinak, se nekem nem tetszett. Már épp lépett volna el tőlem, amikor is valahonnan nem messze tőlünk egy kamera vakuja kattant, mi pedig egy emberként kaptuk a fejünket a bejárathoz. Egy maszkos, alacsony férfi engedte le épp akkor a fényképezőgépét és kacsintva felénk, már el is tűnt a szemünk elől.

- Valaki menjen utána ! - kiáltotta Sejin, aki éppen valami papírokat nézett át és nem volt túl közel a kijárathoz. Pár staffos a hangjára felébredt a döbbenetből és szaladni kezdett a férfi után. Hagyhattam volna ugyan rájuk, hogy intézkedjenek, de egy: én szerepeltem a képen, kettő: az én hibámból is alakult ez a helyzet, három: utált régi emlékeket ébresztett fel bennem az eset. Még mindig gyűlöltem a vaku hangját...

- YoonGi szemszöge -

Fel se fogtam hirtelen mi történt, már az előbb még előttem álló lány is megindult a fotós után. Rohadt dühös voltam, amiért ilyen szerencsétlen volt, azért meg még inkább, hogy valaki beengedte azt a fotóst. Egy balesetből is simán tudtak az emberek pletykát terjeszteni, úgy meg főleg, hogy ilyen félreérthető kép volt mellé a „bizonyíték". Nem tudtam én mégis mit csinálhatnék, fölöslegesnek éreztem, hogy utánuk menjek, de valamiért csak nem tudtam nyugton maradni. Choa mégis csak lány volt, az ellenfele, meg egy pasas. Minden épeszű ember hagyta volna a helyében, hogy mások intézzék a dolgot, de ő valóban nem volt egészen normális. Bár ezen már meg sem kellett volna lepődnöm.

- Minden rendben YoonGi ? - lépett mellém Jin, de én pont akkor kezdtem el futni a kijárat felé, így válasz nélkül hagytam barátomat, aki valószínűleg még egy darabig érthetetlenül nézhetett utánam. Aztán pedig biztos, hogy el kezdte gyártani a hülye összeesküvés elméleteit, amik mostanában a fejében voltak Choáról és rólam. Túl nagy volt a fantázia a srácnak.

Nem vittem túlzásba a futást, de azért egy gyorsabb tempóban mentem valamerre, bár fogalmam sem volt merre futhattak a többiek. Bolyongtam egy ideig a helyen, de sehol nem találtam senkit. Ezek szerint vagy elkapták már a fotóst, vagy pedig az utcán is üldözték. Viszont Choát sem találtam, ami miatt még egy ideig nem mentem vissza a többiekhez. Meg akartam találni, hogy aztán leszólhassam, amiért fölöslegesen belevetette magát az ügybe. Épp elértem a liftekhez, amikor is lelassítottam és szinte sétálva folytattam az utamat a lift előtt ácsorgó emberek felé. Mondjuk egyikük igazából nem is állt, hanem a földön ült, kinyúlt végtagokkal, a falnak dőlve, feje pedig előrecsuklott. Több rémes forgatókönyv is átfutott a fejemben, ahogy a mellette ácsorgó lányra tévedt a tekintetem, aki egy kamerát fogva kezében, mélyült bele a képekbe.

- Mond, hogy nem ölted meg - álltam meg Choa mellett és elszörnyedve bámultam a földön lévő eszméletlen férfit. Maszkja le volt tolva az állára és haja is kissé ziláltnak tűnt, de esküszöm nem láttam rajta, hogy lélegezne.

- Ja - kapta fel a fejét a lány és idegesen a fotósra nézett -, dehogy, csak leütöttem hátulról, míg a liftre várakozott - vonta meg a vállát, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- És most mit csináljunk vele ? Nem hiszem, hogy ilyen állapotban itt hagyhatnánk...

- Nem tudom, a képet kitöröltem, amit rólunk készített és van még pár félmeztelen fotó rólatok is, amikhez még nem nyúltam, ugyanis fel lehet ellene használni, hogyha komolyabb büntetést akarunk kiszabni rá - magyarázta igen átgondoltan, de én csak kivettem a kezéből a kamerát és pár gombnyomással mind a százvalahány képet kitöröltem, ami csak a gépen volt. Így az teljesen üressé vált. Végül hozzávágtam a földhöz, így a fényképezőgép szépen össze is tört. - Ezt most miért csiná... - akadt ki azonnal a lány, de kezemmel csendre intettem.

- Ha minden egyes ilyen eset után eljárást indítanánk, akkor soha nem lenne vége ennek az egésznek - magyaráztam, miközben lehajoltam az eszméletlen fotóshoz és segítettem neki felállni.

- Tehát azt mondod, hogy ilyen már többször is történt ? - tátotta el a száját elképedve, mire csak biccentettem és megnyomtam a lift hívógombját, vállamon a férfival.

- Ja, és szépen el is tusoltuk a dolgokat. Pont azzal, hogy nem kerítettünk nagy feneket neki. Nem szerettük volna, hogyha az Armyk aggódnak miattunk. Így is sokat teszik, ez csak olaj lenne a tűzre - léptem be a megérkezett liftbe, utánam pedig nem sokkal Choa is jött. Arcáról lerítt, hogy ezt nem gondolta volna. - Mindig lesznek ilyen sikerhajhász újságírók, így alkalmazkodnunk kell a dolgokhoz, anélkül, hogy bármi is kitudódna közben.

- Ez... Most tényleg meglepett - rázta a fejét a lány és hátával neki dőlt a lift oldalának, majd rám nézett és csodálkoztam, hogy milyen együttérzést is tükrözött az arca felém. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen szemekkel nézne rám. Már hozzászoktam a dühös és unott tekintetéhez, amikkel mindig illetett. Fura volt, hogy most ilyen emberien viselkedett. Mintha valóban meg tudott volna érteni. Miket gondolsz YoonGi... Nehogy ellágyulj. - Lehet ez a szó pont idegesít, de sajnálom, hogy az állandó hajtás mellett még ilyen alakokkal is meg kell küzdenetek - mondta és tényleg olyan gyengéd volt a hangja, hogy egy pillanatra elfeledtette velem kivel is beszéltem éppen. Akkor nem hittem volna, hogy te is azok közé a sikerhajhász újságírók közé tartozol.

- Mindegy, megszoktuk már - válaszoltam semleges arccal és számat elhúzva néztem, hogy mégis mikor érkezünk meg a földszintre, ugyanis ez a pasas, nem éppen volt könnyű. Viszont ahogy erre gondoltam, hirtelen megállt a lift és a számtábla is befagyott, majd pár másodperc múlva lekapcsolódtak a lámpák és sötétség borult a helyiségre. - A k*rva életbe ! - morogtam és azzal a lendülettel elengedtem a fotóst, aki hangos csattanással érkezett a talajra. Mindegy, alszik, úgy sem tűnik fel neki egy kis agyrázkódás. - Yah ! Lilácska, veled minden oké ? - kérdeztem, miközben előhalásztam zsebemből a telefonomat és bekapcsoltam rajta a zseblámpát. Arra a helyre irányítottam, ahol a lánynak kellett lennie, csakhogy nem volt ott. Aztán értetlen tekintetem lejjebb tévedt, így megpillantottam, ahogy a földön ült, igen szaporán véve a levegőjét. Egyik kezével a mellkasát markolta, míg másikkal maga mellett mélyesztette körmét a talajba. Nem válaszolt, szemeit is szorosan lehunyva tartott, de egyáltalán nem festett jól. Arcából egyre inkább futott ki a vér. Ugye nem klausztrofóbiás ? Francba... Most mit kezdjek vele ? Fel kéne hívnom Jint ? Már épp nyomtam volna be az ő számát, hisz egyébként is szólni kellett volna a lift miatt, csakhogy Choa felemelte remegő kezét és megfogta a csuklómat. Egyáltalán nem volt erős a szorítása, ami már komolyan megijesztett. Eddig szinte egyszer nem láttam ilyennek. Nem voltam hozzászokva a gyenge oldalához.

- Hívd... Hívd... Ju... Wont... - motyogta, habár szinte egyáltalán nem értettem mit is mondott, de miután még párszor elismételte, kivettem a zsebéből a telefonját és megnyitottam a névjegyzékét. Felhorkantam, ahogy megpillantottam, hogy ismét Mr.Seggfej lettem, de mivel ez nem a vicc ideje volt, így kikerestem az öccse számát.

- Oké, és mit mondjak neki ? Hé kölyök, a nővéred mindjárt egy szellemre fog hasonlítani, ezért segíts ? Na meg egyáltalán tudja, hogy velem dolgozol ? - vontam fel a fél szemöldökömet, mire válaszként fájdalmas grimasz költözött az arcára és fél szemét lehunyva nézett fel rám.

- Kevesebb... fölösleges... duma... - mondta több nagyobb lélegzetvétel között, mire csak megforgattam a szememet és arra figyeltem, hogy mikor szól már bele végre valaki.

- Szia, noona - kaptam meg azonnal a kérésemet, mire ismét Choa felé néztem egy „ezt most muszáj" pillantással, de csak gyengén bólintott, ami miatt lehunytam a szememet valami ötleten agyalva. Hát ez vicces lesz...

♡♡♡

Sziasztok^^

Ahogy ígértem, siettem ahogy tudtam :D Remélem élveztétek ezt a részt^^ Az éjjeli baglyoknak pedig tudtam egy kis örömöt okozni XD