Fáradtan ültem a hotelba visszaérve az ablakpárkányban, ölemben egy halomnyi papírral és a laptopommal, hogy át tudjam nézni a megírt cikkeket. Ez a munka máris rengeteg adrenalinnal látott el és teljesen a sorokba mélyedve pötyögtem a gépemen. Néha-néha kinéztem az ablakon, a város fényét bámultam és a mai napon gondolkoztam. A többiek lent voltak vacsorázni, azonban nekem nem volt túl sok étvágyam. Inkább csináltam a dolgomat, hisz nem tudtam túl sokat haladni se a tegnapi nap alkalmával, se pedig ma. Épp a főnökkel egyeztettem le egy részt a következő számból, amikor is pityegett a telefonom, jelezve, hogy valaki más is keresett.

- Öhm, várjon egy pillanatot, azt hiszem keresnek - mondtam, mire a főszerkesztő elengedett és megbeszéltem vele, hogy majd holnap folytatjuk, ha hazaértem Kínából. - Igen, tessék ? - szóltam bele összeráncolt szemöldökkel, ugyanis nem ismertem ezt a számot.

- Jó estét, Park Choa az ? - kérdezte egy ismeretlen női hang.

- Igen... - válaszoltam halkan, ugyanis kísértetiesen emlékeztetett ez az eset egy több évvel ezelőttire. A gondolat hatására a torkomba ugrott a szívem és azonnal arrébb raktam mindent az ölemből, miközben talpra álltam és idegesen kezdtem fel-alá járkálni.

- Mint Park JuWon gondviselője, tájékoztatnom kell róla, hogy az öccse ma este bekerült hozzánk a kórházba. Szívelégtelenség és ájulás miatt. Egy bizonyos Lee NaRi hívta ki a mentősöket, aki azt állítja, hogy a barátjuk.

- I-igen - támaszkodtam meg a falban, ugyanis hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ és bepárásodott a szemem. - Azonnal indulok - mondtam, majd a telefont kinyomva bámultam magam elé és dübörgött ezerrel a szívem. JuWon kórházban van... WonWon meg fog halni. Nem veszíthetem el őt is! Nem!

Könnyeimet visszatartva siettem a cuccaim felé és mindent bedobáltam a táskámba és a bőröndömbe. Zakatolt a szívem, alig kaptam levegőt és normálisan gondolkozni sem tudtam. Mindenféle rémkép pörgött végig a fejemben, amiket görcsösen kiakartam űzni az elmémből, de nem ment. Folyton visszagondoltam arra a napra, arra a fájdalomra, amit éreztem, a végtelen ürességre, hogy csak ketten maradtunk egymásnak. Nem veszíthettem el JuWont is. Ilyen hamar nem. Neki még élnie kellett.

Azonnal kirontottam a szobámból, így sikeresen nekimentem egy ajtóm előtt rostokoló emberbe. Kezét már épp kopogásra emelte, amikor kilőttem a szobámból és majdnem leterítettem a földre. Vállamnál fogva tartott meg és tolt vissza egyenesbe.

- Mi a franc ütött beléd, hogy így köz... Mégis hová készülsz ? Csak holnap megyünk - nézett rám felvont szemöldökkel YoonGi. Na most pont nem volt rá szükségem, így szó nélkül kikerültem és elindultam Sejin menedzser szobája felé, hogy elmehessek. Ő viszont jelen helyzetben annyira akart tőlem valamit, hogy nem hagyta a távozásomat, így karomnál fogva visszarántott, majd idegesen nézett az arcomra, csakhogy azonnal összezavarodott mikor megpillantotta könnyes szemeimet. Hiába nem akartam pont előtte sírni, hiába akartam magamat egész végig tartani, nem ment. Hacsak belegondoltam a legrosszabba, sírógörcsöm lett. Hiába magyaráztam be magamnak, hogy erős voltam, egyáltalán nem voltam az. Gyenge voltam, hihetetlenül gyenge, amit bárki észrevett volna. - Miért sírsz ? Hallod ? Légyszi hagyd abba. Még a végén azt hiszik, hogy miattam van - magyarázta Mr. Seggfej kétségbeesetten és olyan nyilvánvalóan nem tudott velem mit kezdeni, hogy az már nevetséges volt.

- Igazi férfi - ironizáltam, majd megtöröltem szememet és nagy levegőt véve nyugtattam le magamat. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. - Sürgősen meg kell találnom Sejin menedzsert, úgyhogy kérlek hagyd, hogy elmenjek - szakítottam ki karomat szorításából, majd se szó se beszéd elindultam felkeresni a férfi szobáját. YoonGi pedig nem jött utánam. Legalábbis én azt gondoltam...

Kopogás után, még vártam pár másodpercet ugyan, de szerencsére már Sejin is visszatért a vacsoráról, így ajtót is nyitott nekem. Ugyan meglepte hirtelen megjelenésem, de arcomat látva arrébb állt és kérdezés nélkül beengedett.

- Valami történt ? - kérdezte meg aggodalmasan, mire kertelés nélkül közöltem vele, hogy haza kell mennem, mivel a öcsém kórházba került. Tudott mindenről, így nem volt miért hazudnom neki. Ráadásul talán, ha nem az igazat hallotta volna, akkor el sem engedett volna. Nem hiába bíztam Sejinben, ugyanis meghallva, hogy mi is történt, azonnal telefonált az érdekemben, hogy át tudja rakatni a jegyemet egy előbbi járatra, lehetőleg még egy ma indulóra. Este lévén már elég kevés esélyem maradt arra, hogy valóban elcsípjek még egy olyan repülőt, amin volt hely, de én mindennél jobban reménykedtem a csodában. Ahogy már hosszú ideje mindig ezt tettem. - Rendben, el tudtam intézni, habár nagyon sietned kell, hogy elérd a repülőt - igazította meg szemüvegét és a boldogságtól, amit abban a pár percben éreztem, szinte kifutottam volna a világból.

- Köszönöm - öleltem meg azonnal a férfit, aki meglepetten hagyta, hogy megszorongassam, bár igen furán méregetett engem, mikor elengedtem. - Bocsánat - hajoltam meg azonnal. - Csak... Sokat jelent nekem az, amit tett - mondtam komolyan nézve a szemeibe, mire látszott az arcán, hogy jócskán megkönnyebbült a szavaimat hallva. Szegény azt hihette, hogy épp próbálok imponálni neki... - Tényleg bocsánat - hajoltam meg újra, ugyanis már csak a feltételezést hallva kirázott a hideg. Nem volt semmi bajom Sejin menedzserrel, de azért apa komplexusom sem volt.

- Van elég pénzed taxira ? - kérdezte, mire azonnal heves bólogatásba kezdtem. Ha kellett minden pénzt odaadtam volna, de már nem akartam ennél is pofátlanabbnak tűnni. Innentől kezdve egyedül is megoldottam a dolgokat. Most már csak az én problémám volt. - Akkor... Vigyázz magadra, addig pedig ne gyere be dolgozni, amíg az öcséd jobban nem lesz.

- Rendben, köszönöm - hajoltam meg jó mélyen, majd elindultam, magam mögött a bőröndömet húzva. Kilépve az ajtón egy jó nagy sóhaj szökött fel belőlem és ismét aggodalom költözött a szívemre. Nem vágytam már másra, csak hogy minél előbb WonWon mellett lehessek.

- Khm... - krákogott mellettem hirtelen valaki, ami miatt majdnem frászt kaptam. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem YoonGi jelenlétét. A fiú ugyanis nem sokkal az ajtó mellett állt, falnak vetett háttal és maga előtt összefont karokkal. Szemeiből nem sokat tudtam kiolvasni, de túl sok kedvem nem volt még egy szópárbaj lebonyolítására vele, így már mondtam volna neki, hogy most kivételesen hagyjon, amikor is megelőzve engem szólalt meg. - Szóval van egy öcséd - jelentette ki azt, amit más valószínűleg inkább kérdezett volna. Nem válaszoltam csak kurtán bólintottam, ugyanis nem állt szándékomban vele megosztani a bajaimat. - Hm... - méregetett barna szemeivel, ami miatt kénytelen voltam elnézni róla, hisz nem akartam, hogy bármit is leolvasson az arcomról. - Mivel viszonylag jó kedvem van, így elviszlek a repülőtérre, úgy is kérdezni akarok tőled pár dolgot - lökte el magát a faltól, majd az én elképedt tekintetemmel nem is foglalkozva elindult a liftek felé. Pislogva bámultam utána, majd fejemet rázva meggyorsítottam lépteimet. Habár magam sem értettem mégis miért nem tiltakoztam. Valamiért reménykedtem abban, hogy most már elfogad engem, ezzel végre neki állhattam volna a különleges cikknek is. Lassan egy hónapja voltam a közelében és nem jutottam semmire sem, ez pedig bosszantott.

Csöndben haladtunk már a parkolóházban, ahol megálltunk egy fekete kisbusz mellett, aminek ajtaját Suga kisvártatva ki is nyitotta, így beszálltam mellé az anyósülésre. Habár erősen elgondolkoztam azon, hogy hátraülök, de végül inkább legyűrtem minden kételyemet és beültem a Sátán mellé.

- Tehát - indította be az autót, majd szép lassan kivezette a járművet a parkolóházból. Hiába ez volt a búcsúm a várostól, annyira nem tudott lekötni a színes fénykavalkád, ami így este fogadta az embereket. Olyan volt, mintha senki se aludt volna, mindenhol emberek sétáltak nagy tömegekben. Kicsit hasonlított HongKong Szöulra. - Most jön az a rész, hogy én kérdezek, te meg válaszolsz, oké ? - nézett felém egy pillanatra, mikor megálltunk egy pirosnál. Ugyan meglepett ez a kijelentése, de mindenesetre szófogadóan bólintottam, még ha legszívesebben odaszóltam volna neki valamit a hanghordozása miatt. - Hány éves vagy ?

- Ez miért érdekel téged ? - vontam fel fél szemöldökömet, mire YoonGi csak halk ciccegésbe kezdett.

- Mondom, én kérdezek, te meg válaszolsz. Ha már ennek a feladatnak a megértése is ilyen nehezedre esik, akkor hogyan segíthetnék neked a dalírásban ? - kérdezte nem kis gúnnyal a hangjában, ami miatt lehunytam a szememet, majd egy jó hideg fagyira gondolva valamennyire lenyugtattam magamat. - Tehát, hány éves vagy ?

- Annyi, mint te - sóhajtottam, miközben könyökömmel megtámaszkodtam az ülés karfáján és inkább az utcákat figyeltem a sötétített üvegen keresztül, mintsem Mr. Seggfejt.

- Hm... Ja, ezt valamiért sejtettem. Mi a neved ?

- Ez most ko... - akadtam meg hirtelen a magyarázásban, ugyanis YoonGi összepréselte ajkait, jelezve, hogy kezdtem már most kikészíteni. - Park Choa...

- Az öcsédet hogy hívják ? Jó kapcsolatot ápoltok ? - sorozott tovább a kérdésekkel és egyáltalán nem értettem, ezzel mégis mit akart elérni.

- Park JuWonnak hívják és igen... Nagyon jó a kapcsolatunk - szorult el a torkom arra gondolva, hogy vajon most mennyi fájdalma is lehetett és én nem voltam mellette.

- Hm... - gondolkozott el és valamiért sejtettem, hogy milyen kérdés foglalkoztatta, de végül egy oldalpillantás után csak sóhajtva rászorított a kormányra és tovább figyelte az utat. - A szüleitek ? - tette fel a másik rettegett kérdést, mire én először lélegezni is elfelejtettem. Nem tudtam pontosan mit is válaszoljak. Nem akartam igazat mondani, hisz nem akartam, hogy bárki más tudja a helyzetemet Sejin menedzseren kívül. Semmi szükségem nem volt a sajnálatára.

- A szüleink... Jelenleg messze vannak, nagyon messze - suttogtam szinte a szavakat és könnybe lábadt a szemem. Nem fordultam felé, cseppet sem érdekelt az arca, nem akartam leolvasni róla, hogy elhitte e vagy sem. Inkább elbújtam, hogy ne lássa mennyire is megtörtem éppen.

- Értem - zárta le a témát, hisz a hülye is érezhette, hogy megint csak veszélyes vizekre evezett. - Mit szeretsz ? - szólalt meg hirtelen, mire értetlenül ráncoltam össze a szemöldökömet és dörzsöltem meg a szemeimet. Már egy ideje csöndben utaztunk, közel jártunk a repülőtérhez is, így nem számítottam, hogy többet megszólal.

- Mégis hogy ér...

- Úgy érzem komoly bajok lehetnek a memóriáddal...

- Én meg úgy érzem, hogy mindjárt kilöklek a szélvédőn keresztül - morogtam, de azonnal válaszoltam is inkább neki, ugyanis nem akartam vitát kezdeményezni. Most a legnagyobb szükségem a nyugalomra lett volna. - A fagyit... Azt szeretem, főleg ilyenkor - motyogtam a tenyerembe.

Megérkeztünk a repülőtérre, YoonGi segített kivenni hátulról a bőröndömet, majd csak állt előttem, egy szót sem szólva. Kicsit zavart a fürkésző tekintete, na meg annyira látszott rajta, hogy mondani akart valamit, hogy legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mit akar még. Körülöttünk az emberek halattak, hogy időben elérjék a járataikat, vagy éppen taxit fogtak, hogy hazamehessenek. Mi meg csak álltunk egymás előtt, mint két szerencsétlen, tök szótlanul. Ááá, kicsit sem volt kínos.

- Khm... Akkor én megyek - intettem YoonGinak és meghajolva megköszöntem, hogy elhozott, majd mentem is a bejárat felé. Volt pár sejtésem, hogy mit is akarhatott, de úgy tűnt, hogy nagyon nem tartotta jó ötletnek, hogyha nem tudta felhozni ennyi idő után sem.

Még csak el sem köszönt, tulajdonképpen nem szólt semmit sem, ami miatt kicsit talán sértve éreztem magamat, de amint elővettem a telefonomat rögtön megfeledkeztem Mr.Seggfejről, ugyanis küldenem kellett egy üzenetet NaRinak arról, hogy most indultam. Ahogy pedig pötyögtem a telefonomon ismét belém költözött az a hülye érzés, amit a hotelben éreztem a hírt megtudva. Rémképek ezrei játszódtak le a fejemben, ami miatt kénytelen voltam zenét hallgatni a gépemre várakozva, ugyanis félő volt, hogy pánikrohamot kapok a járaton.

Túl éltem azt az egy órát és már a sorban álltam, egy fokkal nyugodtabban, hogy végre beléphessek a repülő fedélzetére, amikor is valaki hirtelen megérintette a vállamat. Reflexből csavartam volna a karját a hátához, csakhogy felpillantva YoonGi kipirult arcával találtam szembe magamat. Haja kissé ziláltnak tűnt sapkája alatt, hevesen vette a levegőt - ezt még a maszkján keresztül is hallottam - és a homloka is verejtékezett.

- Te mégis mit...

- Tessék - nyomott a kezembe egy pálcikás fagyit, mire a szemeim vagy egy csészének megfelelő nagyságúra tágultak. Nem egészen értettem, hogy ezt mégis miért kaptam, ráadásul nagyon gyorsan kellett megennem, ha fel akartam jutni a repülőre. Aztán beugrott az autóban lefolytatott beszélgetésünk. "Mit szeretsz ?" Szóval ezért kérdezte...

- Öhm... Köszi - fogadtam el az édességet zavartan, ugyanis egyáltalán nem számítottam egy ilyen gesztusra tőle.

- Biztos ennek is nagyon örülsz, de ennek még jobban fogsz - magyarázta, majd kiegyenesedve visszaszerzett némi tekintélyt magának és úgy folytatta kis beszédét - miközben egyébként előttem vészesen fogyatkoztak az emberek és a kezemben lévő fagyi is nagyon olvadozott. - Tehát, minden ellenérzésemet latba vetve és igen sok gondolkozás után arra jutottam, hogy segítek neked dalt írni - bökte ki, mire az én meglepetésem csak még nagyobb lett és azzal sem foglalkoztam, hogy az olvadt fagyi a kezemre folyt. Hitetlenkedve néztem a fiú határozott szemeibe és szinte fel sem tudtam fogni, hogy ez az egy hónap szenvedés meghozta a gyümölcsét.

- Köszönöm - mosolyodtam el halványan, talán most először őszintén a fiú előtt és abban a pillanatban minden ellenszenvem elmúlt, amit csak felé éreztem. Az egyetlen, ami maradt, az csak a hála volt, és bár tudtam, hogy ez az érzés hamar elmúlik és ismét visszaköszöntenek ránk a veszekedésekkel teli napok, én akkor is örültem. Akkor voltam először boldog a fiú társaságában.

A repülőutat túléltem, a felét át is aludtam szerencsére, ugyanis sokkal kimerültebb voltam, mint azt hittem volna. Éjjel volt, mikor leszálltunk, én pedig csomagomat megfogva azonnal rohanni kezdtem ki a reptérről, hogy foghassak egy taxit, ami elvisz a kórházba. Emiatt ugyan kénytelen voltam megállni pénzt kivenni, de még így is előbb odaértem, mint busszal és metróval.

Bőröndöm hangosan zörgött mögöttem, a táskám félig lecsúszott a vállamról és szinte folyt rólam a víz, még ha így hajnalban annyira meleg nem is volt. JungKooknak küldtem egy üzenetet még a taxiban, ugyanis kicsit sérelmezte, amiért nem szóltam neki, hogy sürgősen vissza kell jönnöm, de megnyugtattam, hogy majd elmesélem neki, hogy mi volt. Habár nem akartam a teljes igazságba beavatni. Ezek a fránya hazugságok juttattak engem oda, ahová soha nem vágytam.

A recepciós ugyan elég meglepetten, és az ijesztő kinézetem miatt ijedten, nézett engem, de ezzel nem is foglalkozva kérdeztem meg, hol találom az öcsémet és már mentem is a mondott szintre. A szívem szinte a torkomban dobogott, tartva attól a látványtól, ami majd fogad. Egyszerűen nem tudtam mivel lenyugtatni magamat. Féltem, egész testemben rettegtem attól, hogy ő is elhagy, hogy végleg egyedül maradok. Nekem JuWon volt a legfontosabb ember az életemben.

Fura, hogy mindkét legfontosabb személyt képes voltam bántani a felelőtlen tetteimmel.

A szobája ajtaján épp NaRi lépett ki, akinek ábrázatáról sütött, hogy nem aludt semmit sem eddig. Sajnáltam legbelül, hogy ilyen terhet hagytam neki, de mégis egyben tudni akartam, hogy mi is történt, amiért kórházba került az öcsém. Nem hibáztattam a lányt, de egyúttal egy kicsit dühös voltam, amiért nem tudott jobban figyelni rá.

- NaRi! - szóltam neki, mielőtt elindult volna a folyosón. Hangomra azonnal ledermedt, de nem fordult hátra. Lassan megindultam felé, de mielőtt megtudtam volna érinteni a vállát, észrevettem, hogy meg-meg remegett közben. Ledöbbenve engedtem le magam mellé a karomat és figyeltem a lány hátát. Sóhajommal minden düh elszállt belőlem és megkerülve a lányt megálltam előtte és még mindig sokkolva figyeltem ahogy erősen beharapta az ajkát, de közben szeméből megállíthatatlanul folytak a könnyei.

- Sajnálom... Én nem tudtam, hogy nem mehet vidámparkba. Ő csak... Azt akarta, hogy kicsit szórakozzak, mert azt gondolta, hogy unalmasnak tartom - hüppögte, mire lassan megöleltem és hátát paskolva biztosítottam arról, hogy nem haragszom. Igazából ezután az arca után, amit eddig csak egyszer láttam, nagyon nehezen tudtam volna neheztelni rá. NaRi soha nem mutatta ki, ha fájt neki és látva, hogy most idáig jutott, nekem is rosszul esett.

- Semmi baj na... Ő volt olyan idióta, hogy a helyzetét tudva elment egy ilyen helyre. Na meg - toltam el magamtól a lányt és szomorúan elmosolyodtam -, én sem mondtam neked soha, hogy pontosan milyen baja is van. Az én hibám is.

- Valóban - törölte meg a szemét, mire halkan felnevetve megráztam a fejemet és örültem, hogyha kicsit is, de visszatért. - Mondhattad volna, hogy a bébicsőszködése nem olyan egyszerű.

- Legközelebb egy egész listát írok neked, ha akarod - nevettem fel, majd a zárt ajtó felé lesve ismét elszorult a torkom. NaRi látva, hogy mit is figyeltem, szomorkásan elmosolyodott és nagy levegőt véve avatott be JuWon állapotába.

- Már jól van, ugyan nagyon nehéz éjszakája volt, de végre el tudott aludni. Még bent tartják holnaputánig, ugyanis biztosra akarnak menni, hogy nem lesz rosszabb megint a szíve - magyarázta barátnőm és hajába túrva elhúzta a száját. - Az orvosa jócskán leszúrta, amiért ilyen felelőtlen volt azt mondta... Azt mondta, hogyha nem hozzák be időben, akkor meg is halhatott volna.

Ezeket a szavakat hallva azonnal a rosszullét kezdett el kerülgetni. Gyűlöltem ezt a szót. Utáltam azt hallani, hogy halál. Nem bírtam felfogni, hogy egy ilyen fiatal fiút miért környékezett meg ennyiszer.

Mivel eléggé nehezen tudtam megállni a lábamon ezután a hír után, NaRi leültetett egy kinti székre és rám parancsolt, hogy mielőtt bemegyek WonWonhoz, igyak valamit, mivel nem volt túl biztató színe az arcomnak.

- Tessék, banános tej. Talán kicsit felvidít, fagyit sajnos nem tudtam szerezni - nyújtotta felém a kis dobozt a lány, amit hálásan el is fogadtam és amíg beleraktam a szívószálat, azonnal felrémlett előttem YoonGi, ahogy odaadta nekem a pálcikás jégkrémet. Amit egyébként hiper gyorsasággal ettem meg, ugyanis hamar sorra kerültem, miután elment. Egy jó darabig mosnom kellett a kezemet, mire végre nem ragadt a fagyitól. Egészen megnyugtatott az, hogy a fiúnak volt egy ilyen oldala is. Így még elképzelhetőnek tűnt, hogy jól teljen az a fél év.

Ooo, de még milyen jól telt. Csodásan, talán már bűnösen csodásan.

- Ez is elegendő - ittam bele az édes italba, ami után pár perccel legalább már nem akartam lefordulni a székről.

- Tudod... Az orvos elmondott pár dolgot JuWonról - nézett rám NaRi, miközben én a szívószálat rágcsálva bámultam magam elé. Hangja miatt én is felé emeltem tekintetemet és érdeklődve vártam a folytatást. - Hogy mikor derült ki a betegsége, mi is ez pontosan, de arról egy szót sem ejtett, miként is lehet meggyógyítani.

- Azért - sóhajtottam fel és visszagondolva arra a pár évvel ezelőtti beszélgetésre az orvossal, elszorult a szívem -, mert ezt nem lehet gyógyítani.

♡♡♡

Sziasztok^^

Igen, kissé sokáig tartott az új rész megírása, tény és való... De igyekeztem, ahogy csak tudtam. Talán ezek után kicsit gördülékenyebben fogok tudni haladni, de ki tudja. Mindenesetre a még megmaradt olvasóim miatt mindent beleadok :) Oh, és remélem tetszett a rész, habár nem lett a legboldogabb XD De ez már csak ilyen sztori... Néha kesernyés, néha édes...