Egy kézen fogva sétáló pár, akiken látszik mennyire odáig is vannak egymásért. Mi van, ha eközben mindkettő szerelme otthon várja a másikat ? Ha jobban megnézem... Igen. A lány ujján egy ezüst gyűrű van, viszont a mellette sétáló férfi öltözetét elnézve nem igazán engedheti meg magának az ilyesmit. Esetleg kaphatta egy másik rokonától, de nem hiszem. Ahogy a kezét szorongató fiúra néz, biztos, hogy nem csak szeretet van a szemében. Ó igen, ebben van bőven kihasználás is. A pasit elnézve pedig majdnem biztos, hogy csak egy kis friss húsra vágyik.

- Argh... - temettem arcomat tenyerembe, ezzel a hirtelen mozdulatommal pedig elüldöztem a közelemben eszegető madarakat. - Nem hiszem el, hogy ezt a cikk ötletemet is visszautasította az a nagyra nőtt csecsemő. Legszívesebben odamennék elé és közölném vele, hogy azzal, hogy más magazinokat akar utánozni, nem fog magasabbra jutni a ranglétrán és az olvasók számát sem fogja növelni. De azonnal ki is penderítene a munkahelyről - morogtam és közben a lábamnál fekvő MinMin fejét megsimogatva jöttem rá, hogy egyetlen beszélgető társam már rég el is aludt. - Te is jókor hagysz itt - sóhajtottam és elhajolva a kis golden retrievertől vettem újra az ölembe a füzetemet és kihúztam az ismét elutasításra kerülő cikk ötletemet. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy semmi sem volt jó, amit én ajánlottam. Pedig annyi dolgot lehetett volna írni a mai divattal, emberekkel, élettel kapcsolatban, amit jó fotókkal még élvezetesebbé tettünk volna. E helyett minden egyes Glad számban próbáltuk utánozni a már befutott lapokat, akik teletömték divattal a magazinjukat és gyönyörű képekkel. Nekünk ez nem ment és csak egy selejt lettünk a többi kisebb nevű magazin mellett. Hisz soha a nyomába se érhettünk volna a CéCinek vagy éppen az Ellenek. Ezért kellett volna valami újat mutatni végre és a jó emberismerő képességemmel ez ment is volna, de nem hajlottak a változás felé. Sőt, egyenesen elutasították azt. Utáltam az ilyet.

Telefonom csörgésére kaptam fel a fejemet, mire elhúzva a zöld ikont szóltam bele a készülékbe.

- Szia ! Na, mi volt a kórházban ? - kérdeztem öcsémet és közben begyömöszöltem színes táskámba a füzetemet. A legtöbb ember szerint úgy nézett ki, mintha lehányta volna egy unikornis. Pedig szerintem szép volt...

- Semmi különös. Csak a szokásos, bár kaptam egy gyengébb gyógyszert - mesélte boldogan, mire elmosolyodva álltam fel és böktem meg cipőmmel MinMint, hogy végre felkeljen és elindulhassunk. Még sötétedés előtt haza akartam érni. Bár ez a lusta eb nem igazán könnyített a dolgomon, de egy kisebb noszogatás után végre felállt és megrázva magát ugatva megindult haza felé.

- Olyan idegesítő szokásod, hogy mindig semlegesen kezded a jó híreket, ami miatt azt hiszem, hogy veled soha nem történik semmi érdekes - magyaráztam fejemet rázva és kisebb köhécselése miatt elnevettem magamat. - És ha az ember közli az igazságot, akkor meg besértődsz. Fura egy figura vagy - állítottam.

- Utállak, hogy ilyen jó emberismerőnek születtél - vágta rá. Ezen újból csak jót szórakoztam, majd kicsit elkomolyodva bámultam az egyik kivetítőn lévő képet, amely egy fotókiállítást hirdetett.

- El akarsz menni a hétvégén a kiállításra ? - kérdeztem meg hirtelen, majd elindultam, mert a lámpa zöldre váltott, de szememet képtelen voltam levenni arról a képről. Túlságosan sok emléket hozott elő hirtelen, ami miatt elbambultam és véletlenül nekimentem egy maszkos srácnak. Már épp kértem volna bocsánatot, amikor is sötét szemeit megforgatva nézett rám, majd folytatta útját.

- Vaksi.

- Seggfej - csúszott ki a számon miután elfordult és meg sem várva reakcióját felléptem a járdára és bosszúsan trappoltam előre. Utáltam az ilyen fennhéjázó embereket. Jól látszott rajta, hogy nem kevés pénze lehetett, így miért is lepődtem meg, hogy nem volt képes csak tovább menni...

- Öhm... Choa, ezt most nekem címezted ? - szólalt meg bizonytalanul a vonal másik végén lévő személy, mire észhez térve kezdtem heves fejrázásba.

- Bocsánat JuWon, csak találkoztam egy beképzelt majommal, aki beszólt.

- Úgy hallom elintézted - nevetett fel.

- Tudod, hogy engem nem kell féltened - válaszoltam és visszakanyarodva az eredeti téma felé, újra feltettem a nemrég említett kérdést. - Szóval, te szeretnél menni ?

- Igen - mondta ki egy kis hallgatás után. - De ha szeretnéd megyek a nagybácsiékkal. Nem muszáj neked is jönni, te úgy is láttad már ezeket a képeket...

- Nem, én is megyek - szakítottam félbe egy kicsit jobban szorítva kezeim közt a telefont és egy pillanatra szemeimet is lehunytam, csakhogy biztosan ne gondolhassam meg magamat. Bármennyire is fájt látnom azokat a képeket, nem szerettem volna WonWont egyedül hagyni, mégha nagyon jól tudtam, hogy a nagybátyánk és nagynénénk társasága elég megnyugvást jelentett volna a számára. Senkiben sem bíztam meg annyira, mint Junban és Hyeonban mégis mellette szerettem volna én is lenni. - Milyen fagyit szeretnél ? - torpantam meg egy kisbolt előtt és tettem fel a helyzethez képest igen abszurd kérdést, amin az öcsém már meg sem lepődte. Jól tudta, hogyha zaklatott voltam a fagylalt számomra a legjobb megoldás volt arra, hogy eltereljem a figyelmemet.

- Csokisat - vágta rá.

- Unalmaaaas - kötöttem ki MinMint, majd elköszönve WonWontól kinyomtam a telefont és beleástam magamat a fagyik rengetegébe. Imádtam a kis lakásunktól egy köpésre lévő boltot, hisz itt minden olyan áron volt, amit megengedhettünk magunknak és ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy a minősége rosszabb lett volna. Kevés ember is járt ide, így soha nem volt tolongás és gyorsan tudtam fizetni.

Célirányosan elsétáltam a harmadik sor végébe, ahol a mélyhűtő előtt megállva kihúztam azt, és töprengve próbáltam eldönteni, hogy vajon a karamellás vagy a kekszes fagyi esett volna jobban, végül vállamat megvonva kivettem mind a két dobozt és egy csokisat is a torony tetejére téve sétáltam a kassza felé. Az idős hölgy már meg sem lepődött azon, hogy ezzel az édességgel a kezemben léptem elé, hisz ezalatt az egy év alatt már volt ideje hozzászoknia az ilyen dolgaimhoz. Berakva egy szatyorba a dobozokat kisétáltam MinMinhez és pórázát kikötve indultam meg a pár lépésre lévő négy emeletes, fehér, téglaépítésű ház felé. A bejárat előtt megállva előbányáztam a kulcsomat, amivel kinyitottam az ajtót, majd lassan felsétáltam a negyedik emeletre. Utáltam lépcsőzni, de sajnos kellett. Láthatóan szegény társam sem bírta túl jól, mivel mostanában sokat hízott, így egyre jobban hasonlított egy fehér gombócra. Viszont, így szerettük, bár nem ártott volna neki egy kis fogyókúra.

- Megjöttem ! - nyitottam be nagy nehezen az ajtón, majd táskámat ledobtam a földre és MinMinről levettem a pórázt. Ő már szélsebesen futott is a tálkájához. Naná, hogy már enni akart, pedig neki aztán nem kellett volna még többet.

- Choa - jött ki a szobánkból JuWon és karját kitárva jó szorosan magához ölelt.

- Na mi van WonWon ? Csak nem szeretet hiányod van ? - néztem fel rá mosolyogva, mire fejét nyakamba fúrva kezdett el hümmögni. Kezemet felemelve megsimogattam a haját, majd eltolva magamtól nyomtam egy puszit az arcára és az asztalhoz sétálva leraktam a szatyrot és kipakoltam a fagyikat. Ezután kivettem két kanalat és azokat az öcsém kezébe nyomva mutattam a kanapé felé, de nem is kellett semmit mondanom és már választott is ki egy jó kis filmet a nap fáradalmainak kipihenése végett. A dobozokkal a kezemben visszatértem hozzá és le is vágódtam mellé a kanapéra, megfogva egy párnát, amit törökölésbe húzott lábaimra ráraktam. Kibontottam a fagylaltokat és WonWon kezébe nyomtam a csokisat, míg én a karamellásat és kekszeset kezdtem el fogyasztani. Mint arra előre számítottam természetesen egy marvel filmet néztünk és nem is akármelyiket. Az öcsémet ismerve tudhattam volna, hogyha ráhagyom a választást, akkor ezredjére is megnézzük A Vasembert. Így is lett... Én is imádtam a marvel filmeket nem azért, csak már untam, hogy mindig ez ment. Az egészet tudtam kívülről. Viszont JuWonról volt szó, így nem szóltam egy szót sem és csöndben néztem egyik kedvenc filmét.

Miután elsötétült a képernyő és jött a stáblista kikapcsoltam a tévét és elgémberedett tagjaimat kinyújtóztatva néztem az ölemben fekvő öcsémre, aki szemeit kinyitva nézte a plafont és gondolkozott erősen valamin. Ilyet általában akkor csinált, amikor mondani akart valamit, így csöndben vártam, hogy megszólaljon, miközben haját birizgálva néztem telefonomon a Glad e heti számának eladási arányát, de nem ment feljebb a múlt hetihez képest, habár lejjebb annál inkább és ez azt jelentette, hogy ismételten levonnak a fizetésünkből. Lassan már komolyan ott tartottunk, hogy ingyen dolgoztunk és még nekünk kellett azért fizetni, hogy ott lehetünk. Az lett volna a legjobb, ha ott hagyom a lapot, de imádtam írni, bár egy jobban fizető munkával előbb segíthettem volna az öcsém álmát teljesíteni. Hisz most kezdődött az utolsó éve a gimiben. Már nem sok választotta el őt az egyetemtől.

- Felhívtam nagybácsit és rákérdeztem a kiállítással kapcsolatban - kezdett bele halkan, mire leraktam magam mellé a telefonomat és érdeklődve vártam, hogy folytassa. - Azt mondta szívesen jön, bár Hyeon néni nem biztos, hogy vele tud jönni. Eléggé el van havazva a munkával.

- Nem baj, majd hozunk neki képeslapot - mosolyogtam rá és közben azon gondolkoztam, hogy vajon én miért nem álltam elő egy ilyen kifogással. Ekkor viszont belegondoltam, hogy mi lett volna, ha JuWont egyedül hagyom, így szememet lehunyva sóhajtottam fel.

- És még... Tudod, Jun bácsi rákérdezett az egyetemmel kapcsolatban - kezdett bele zavartan és egy pillanatra megállt a kezem a hajában, ugyanis nagyon nem szerettem volna, hogyha az lesz a mondata folytatása, amit minél jobban el akartunk kerülni ebben a három évben. - Azt mondtam még nem tudom - mosolyodott el szélesen, mire égnek emelve a szemeimet ráütöttem a fejére.

- Komolyan mondom, ha nem akarod, hogy kihúzzam mind egy szálig a gyönyörű szép barna tincseidet, akkor azt ajánlom, hogy többet ne szórakozz ilyesmikkel. Egyszer te fogod a halálomat okozni - morogtam és fejét lelökve ölemből bevittem a konyhába a maradék fagyit, amit aztán beraktam a mélyhűtőbe. Az ajtaját becsukva végig néztem a felragasztott képeken, amik láttán apró mosoly költözött ajkaimra.

- Naaa, ne haragudj noona - jött mögém JuWon és hátulról belém csimpaszkodva támasztotta meg fejét a vállamon és siklott tekintete az én figyelmemet is lekötő képre. - Boldog család voltunk, nem igaz ? - kérdezte halkan, mire elszorult torokkal bólintottam.

- És még mindig azok is vagyunk - válaszoltam torkomat köszörülve és az öcsémmel a nyomomban hátrahagytuk a fényképen mosolygó családot; a csillogó szemű anyukát, a büszke apukát, a hat éves élénk kisfiút és a tizenegy éves cserfes nővérét.

Másnap az ébresztőm szörnyű hangjára keltem, így nagy nehezen kivettem párnám alól a telefont és fél szememet kinyitva halkítottam el, majd temettem fejemet a párnába. Annyira volt kedvem munkába menni, mint aki éppen a fogorvoshoz készült. Úgyis tudtam, hogy a reggeli megbeszélésen újra arról lesz szó, hogy milyen szarok is vagyunk és min kéne javítanunk. Holott pont a főnök volt az, aki megállított minket abban, hogy változást hozzunk abba az unalmas magazinba. Az ő helyében nem is csodálkoztam volna azon, hogy egyre többen mondtak fel. Én is rég eljöttem volna, hogyha nem éppen erről álmodtam volna egészen gyerekkorom óta.

Sóhajtva megpróbáltam feltornázni magamat, de az alacsony plafon az utamat állta, így a fejemhez kapva szisszentem fel és csúsztam lassan a létra felé, hogy le tudjak mászni az emeletes ágyról. Félig kómás állapotban már igazán hozzászoktam ahhoz, hogy mindig találkozott a fejem a plafonnal, de ettől függetlenül úgy fájt, mintha most történt volna először. Nagyot ásítva kinyújtóztattam a karomat, majd egy kicsit megmozgattam többi testrészemet is és halkan kisétáltam a fürdőbe. JuWonnak szerencsére ma később kellett bemennie, így ő még aludhatott egy ideig, ezért megpróbáltam nem felébreszteni őt. Akár egy zombi, körülbelül olyan sebességgel mozogtam és mikor belenéztem a fürdőszobai tükörbe majdnem frászt kaptam saját magamtól. Barna szemeim alatt gyönyörű karikák díszelegtek, amelyek a kevés alvást próbálták mutatni, míg lilás színű tincseim úgy álltak, akár egy szénakazal. Az arcomon még a smink sem fog segíteni. Azért adva egy esélyt neki, felkötöttem a hajamat és gyorsan neki láttam a sminkelésnek, ami egész jól ment, attól függetlenül is, hogy a szemem alatt lévő karikák eltüntetése nem sikerült olyan jól. Még az volt a szerencsém, hogy annyira azért nem volt világos bőröm a sok napon töltött időnek köszönhetően, így kevésbé hasonlítottam egy szellemre. Hajamat gyorsan kifésültem, majd felfogtam lófarokba és besietve a szobánkba kiválasztottam egy elfogadható ruha összeállítást. Választásom végül egy fehér rövidnadrágra és egy világos kék, kockás ingre esett, amihez felvettem az agyonhasznált fekete sportcipőmet és az anyutól kapott sötét barna karórát, amiben hamarosan újra ki kellett cserélni az elemet, mert ismét egyre gyakrabban állt meg. Adtam még gyorsan MinMinnek reggelit és JuWonnak kiraktam az asztalra egy kis pénzt, hogy ő is vehessen magának valamit, majd bedobtam egy üveg vizet a táskámba a többi cuccom közé és már siettem is a munkahelyemre. Nem igazán tartoztam a szerencsés emberek közé, így lekéstem a buszt, ami miatt várhattam tíz percet a következőre. Ha kevesebb időt szántam volna saját magam rendbe szedésére, akkor talán hamarabb elkészültem volna, de késő bánat eb gondolat, így leültem a buszmegállóba és onnan bámultam az elsuhanó autókat. Egy busz is elhaladt előttem, ami a BTS szülinapját hirdette és vágyakozva utána is néztem. Bárcsak egy ilyen híres csapattal tudnánk fényképsorozatot vagy interjút készíteni, akkor biztos megemelkedne az olvasóink száma. Talán ezek után a főnök is rájönne, hogy igen is ráférne egy kis újítás a lapra. Két oldalt megtámaszkodtam a kezemen és úgy merengtem el azon, hogy mi lenne, ha lenne rá csak egy kis esélyünk is, hogy megszerezzük őket. Ha lenne rá alkalmam, akkor tuti nem engedném kicsúszni a kezeim közül, hanem minden egyes ujjammal abba a csöpp reménybe kapaszkodnék. Csak egy esély, se több, se kevesebb. Könyörgöm...

A lehető leglassabban sétáltam a három emeletes fehér épület felé, hisz már így is késésben voltam az a kis idő már mit sem számított. Nagy levegőt véve betoltam az üvegajtót és köszönve a takarítóknak és alkalmazottaknak siettem a megbeszélésre. Kártyámat lehúzva átléptem a beengedő kapun is és a liftet pont elérve, benyomtam a harmadik emelet gombját. Kicsit izgultam attól, hogy mégis mi fog bent várni, hisz a lap eladási száma megint csak csökkent, így elkerülhetetlen volt, hogy vagy kirúgjon valakit a főnök, vagy pedig levonjon a fizetésünkből. Ami viszont valóban várt ránk, arra soha nem is számítottam volna.

- Elnézést a késésért - léptem be a terembe és úgy vettem észre, hogy a hosszú asztal végében még nem ült a főszerkesztő, így gyorsan leültem egy szabad helyre és kipakoltam a füzetemet, hogy felírhassam a fontosabb dolgokat. Mindenki valakivel beszélgetett, én voltam az egyetlen, aki a füzetében nézte át a javaslatait és ezt is csak azért tettem, hogy kevésbé legyen kínos az, hogy nekem nincsen kivel beszélgetnem. Ez valamelyest az én hibám volt, hisz három éve, ahogy megkezdtem itt a munkát, nem igazán foglalkoztam senkivel sem és minden időmet az írásnak és ötletelésnek szenteltem. Észre sem vettem és már annyira eltávolodtam a munkatársaimtól, hogy egy szimpla köszönőviszonynál több nem volt köztünk. Ennek valamelyest örültem, mivel az öcsém miatt nem is volt túl sok időm arra, hogy bárkivel is elmenjek szórakozni. A legtöbbet vele mentem el vacsorázni, moziba vagy bowlingozni. Ő nem csak az öcsém volt, hanem a legjobb barátom is egyben. Nem azt mondom, hogy régebben nem voltak barátaim, mert akkor hazudnék, de azután a nap után nem igazán akartam megnyílni sok mindenkinek és észre se vettem, de már csak JuWon, a nagybácsi és nagynéni maradt nekem. Plusz még egy ember, de néha őt is már a testvéremnek éreztem.

Hirtelen minden apró zaj abbamaradt, így én is újra figyelni kezdtem és észre is vettem a festett szőke hajú férfit, aki szemüvegét megigazítva foglalt helyet. Mi ezután gyorsan felálltunk és meghajolva köszöntöttük, majd visszaülve a székünkre figyeltük a kicsit sem jó kedvű főnökünket. Ráncai sötét barázdát alkottak homlokán és szemein látszott, hogy nem aludt túl sokat a napokban. Egy szóval; igazán ramatyul nézett ki, ami miatt kezdtem sajnálni. Hisz tulajdonképpen neki sem lehetett egyszerű. Ezt a magazint az apja után örökölte és biztos, hogy a családjában nem nagyon örültek, amiért régi hírnevét így lerombolta semmitmondó lapjaival. Bár valamelyest erről ő tehetett...

- Gondolom, mindannyian tudják, hogy az eladási szám nemhogy nőtt, hanem egyenesen csökkent a lapnak - kezdett bele nyugodtan, mire mindannyian bólintottunk és éreztük, hogy ebből semmi jó nem fog származni. - A többi szerkesztővel tegnap leültünk megbeszélni az ez utáni teendőket és sok ötletelés után végül muszáj volt meghoznunk egy nehéz döntést. Sokatoknak nem biztos, hogy tetszeni fog, más örül, hogy végre megszabadulhat ettől a helytől, nem tudom, de egy biztos, hogy valamelyest mindenkinek nehezebb lesz ezek után - masszírozta meg orrnyergét gondterhelten és hangvételét megfigyelve rá kellett jönnöm, hogy itt bizony sokkal rosszabb várt ránk, mint holmi fizetéscsökkentés és elbocsátás. - Sajnálattal kell közölnöm, hogy magazinunk ettől a naptól kezdve meg fog szűnni - fejezte be és mondandója befejeztével síri csönd telepedett a szobára. Még csak lélegzetvétel sem hallatszódott a teremben, és ha egy gombostűt is leejtettünk volna annak hangja is fülsüketítően hangzott volna. Viszont miután mindenkinek eljutott a tudatáig, hogy ez mit is jelentett egyszerre kezdték el a véleményüket megosztani, ami akkora hangzavarhoz vezetett, hogy szinte egy értelmes mondatot sem lehetett kihallani a sok beszéd közül. Én pedig csak magamban próbáltam elfogadni a tényt, hogy az álom munkahelyem olyan gyorsan tűnik el a süllyesztőben, mintha csak nem is létezett volna... Mikor ráébredtem, hogy ez pontosan mivel is járt az én esetemben azonnal a főnök felé kaptam a fejemet, aki felállva próbálta elcsitítani az embereket. - Kérlek, nyugodjatok meg... Mondom csönd legyen ! - emelte fel végül a hangját, ami hatott is, ugyanis senki sem mert egy szót is szólni ezeket után, hanem csöndben végig hallgattuk a főnök mondanivalóját. - Tudom, hogy ez teljesen váratlanul ért titeket, de sajnos nem tehetünk mást. Még mindenki megfogja kapni az utolsó fizetését, de az után kérlek titeket, hogy kezdjetek elpakolni a saját asztalotokról. Tényleg nagyon sajnálom - hajolt meg, majd kisétált a teremből ezzel maga mögött hagyva a hatalmas hangzavart, ami miatt egy értelmes gondolatom se maradt.

Miután láttam, hogy a főszerkesztő kisétált az ajtón úgy éreztem muszáj cselekednem, mégha fogalmam sem volt, hogy pontosan mit is tehetnék. Gyorsan belesöpörtem minden cuccomat a táskámba és a vállamra kapva futottam a főnök után. Nem hagyhattam, hogy az egyetlen munka lehetőségem elvesszen. Nem akartam kávézóban vagy raktárban dolgozni, hisz egyáltalán nem kerestem vele annyit, mint itt, ráadásul fel se vettek volna egy ilyen helyre. Arról nem is beszélve, hogy utáltam ezeket a munkákat, számomra túl unalmasak voltak.

Kiérve a folyosóra még pont megpillantottam a főnök szőke fürtjeit, amelyek eltűntek az irodája ajtaja mögött, így sietősebbre vettem a lépteimet és kopogás nélkül benyitottam hozzá. Meglepetten kapta fel meggyötört arcát az asztaláról és sóhajtva nézte, ahogy megálltam az üveg bútor előtt és két kezemmel megtámaszkodtam rajta.

- Kérem, mondja, hogy ez csak egy vicc - néztem mélyen kissé eres barna szemeibe, ami megint csak azt mutatta, hogy nem aludt a napokban túl sokat. Sajnáltam ugyan a helyzete miatt, de abban a pillanatban nem éreztem, hogy nagyobb gondja lenne az enyémnél, így válaszát meg sem várva folytattam. Arcáról jól le lehetett olvasni, hogy minden szava komoly volt. - Nem teheti ezt. Harcolnia kell, meg kell mutatnia, hogy van különleges a lapunkban. - Gyorsan belenyúltam a táskámba és kivettem a jegyzetekkel és ötletekkel teleírt füzetemet, majd leraktam elé az asztalra. - Nézze, egy rakat ötletem van a magazinhoz, amik talán segíthetnének rajta. Csak maga mindig elutasította őket. Pont emiatt a hozzá állása miatt nem tudtunk semmi újat mutatni. Minden csak azt mutatja, hogy szükségünk van a változásra.

- Park kisasszony...

- Nem, nem. Még van itt más is - fojtottam gyorsan belé a szót és elővettem a mappámat, amiben megterveztem, hogy hogyan is nézhetne ki a magazin, ami sok embert vonzana is. - Ezt nézze - toltam az orra elé és vad mutogatásba kezdtem. - Ha mondjuk ilyen képeket készítenénk és raknánk a címlapra, akkor biztos sok embert vonzanának, hisz a színes mindig megragad az ember fejében...

- Figyeljen Park kisasszony...

- De ha ez nem elég, akkor vessen pár pillantást a cikk ötleteimre. Tényleg kreatívak és rengeteget dolgoztam velük, úgyhogy talán ezek segíthetnének...

- Csöndben maradna, Park Choa ?! - szólt rám ingerülten a főszerkesztő, mire azonnal elhallgattam és kétségbeesetten néztem a főnök szemeibe.

- Kérem - sütöttem le a szememet és egyik kezemmel összegyűrtem pár tervemet. - Nekem nagyon fontos ez a munka, több szempontból is - céloztam itt az öcsémre és saját magamra egyaránt.

- Higgye el, ha tehetném, akkor még sok éven keresztül vinném ezt a magazint, de nem lehet. A Gladnak mostantól befellegzett, ezen már csak a csoda segíthetne - magyarázta letörten és hallva szavait, csak még kétségbeesettebbé váltam. Nekem muszáj itt maradnom. Az öcsém nem várhat. Kell a pénz az egyetemhez. Muszáj tennem valamit, de egyedül én egy senki vagyok...

- Értettem - préseltem ki nagy nehezen a választ ajkaim között és mindent betuszkoltam a táskámba, majd meghajoltam és kisiettem a szobából. Egyszerre voltam mérhetetlenül csalódott, szomorú, kétségbeesett és dühös, amiért ilyen tehetetlennek éreztem magamat.

Céltalanul kóboroltam az utcákon, nem is figyelve arra, hogy kinek megyek neki. A fejemben egymással hadakoztak különböző gondolataim, de nem is véve róluk tudomást sétáltam tovább. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, hagytam had vigyen a lábam valamerre, addig is kiszellőztettem a fejemet. Túl sok minden kavargott benne egyszerre és ez nem kicsit tett idegessé. Semmit sem utáltam jobban a tehetetlenségnél, így nem csoda, hogy végül hol is kötöttem ki. Betoltam az edzőterem ajtaját és sóhajtva megindultam az öltöző felé, nem is köszönve a recepciósnak. Itt eléggé sokszor feltűntem, így már el se kérték a tagsági kártyámat, amit én - ugyan ez titok volt -, de ingyen kaptam. Egy nagyon jó barátnőm dolgozott itt, mint személyi edző, akivel még az egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg teljesen véletlenül egy buszon. Hogy is mondjam... NaRi tipikusan az a lány volt, aki valóban gyönyörű még lány szemmel is és semmi hiba sincs a kinézetében. Mindez minden plasztikai műtét nélkül. Jó géneket örökölt; ennyi. Épp emiatt is keveredett megismerkedésünk napján egy nem túl kellemes helyzetbe egy férfival a megtömött buszon. Én voltam az, aki végül segített neki lerázni azt a fickót és miattam még egy jókora monoklival is gazdagodott az az undorító fazon. Nem titok, hogy már akkor is imádtam bokszolni, csak még nem erre a helyre jártam. Az események után viszont összebarátkoztam NaRival, akiről kiderült, hogy személyi edző egy nem is akármilyen helyen. Ebbe az edzőterembe főleg gazdagabb emberek jártak, hisz a két hetes bérlet is csillagászati árakba került. NaRi viszont mindig szerzett nekem havi bérleteket és egy tagsági kártyát is ingyen. Az itt dolgozókat pedig nem is zavarta a jelenlétem, hisz már úgy kezeltek, mintha csak NaRi testvére lettem volna.

Gyorsan lepakoltam az öltözőben elhelyezett hosszú padok egyikére a táskámat és szekrénykulcsomat elővéve kinyitottam a szekrényemet, hogy elővehessem belőle az edző cuccomat. Felkaptam magamra a fekete rövid nadrágomat és színes pántos felsőmet, majd összefogtam hajamat egy magas lófarokba és szekrényembe betéve a dolgaimat, visszazártam azt és lassan megindultam az edző terem felé. Sétálás közben felvettem a kesztyűmet, hogy valami védje az íráshoz szükséges ujjaimat, habár nem tudtam már, hogy ezekre vajon szükségem lesz e még. A letargia pedig olyan gyorsan öntött el egész testemben, hogy még fel se eszméltem, de már újra olyan ideges voltam, mint megérkezésem előtt. Úgy éreztem, hogy az egész életem el van átkozva és velem semmi jó sem történhet és ezek ellen még csak nem is tehettem semmit. Csak sodródtam az árral, amit nem voltam képes elfogadni. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy teljesen kizártam mindenkit magam körül és meredten bámultam az előttem lévő bokszzsákra. Végre kitölthetem minden feszültségemet valamin. Talán egy ideig nem is gondolok a következményekre. Hisz csak tehetünk még valami; bármit. Nekem muszáj ezen a munkahelyen maradnom, mivel újságíróként nagyon nehéz Szöulban elhelyezkedni, főleg ha nem is ismerik a nevedet. Más helyen pedig nem igazán tudnék dolgozni, hisz semmi máshoz nem értek csak az íráshoz. Történetíróként pedig megint csak nehéz befutni. Mihez kezdjek, ha megszűnik a lap ? Mégis hogyan tudnék segíteni az öcsémnek ? Nővéreként kötelességem lenne az álmait valóra váltani... Nagy levegőt vettem és kifújtam minden eddigi bent tartott feszültségemet. Semmi értelme ezen rágódni, csak magamat készítem ki. Gondolkodjunk pozitívan, minden meg fog oldódni. Igen, meg fog... Talán...

- Argh - temettem kezeim közé arcomat és dühösen beszívtam kesztyűm frissen mosott illatát. Viszont ez sem tudott megnyugtatni. Ideges voltam, és minden vágyam volt, hogy az összes felesleges energiámat levezessem az előttem lévő bokszzsákon. Karomat és kezeimet is szép lassan kinyújtóztattam és egy kicsit felkészítettem az előttük álló megterhelésre, majd mély levegőt véve egy akkorát ütöttem az előttem lévő zsákra, hogy az egy jó kis magasságba fel is lendült volna, de ehelyett valami megállította, amit egy hangos puffanást is kísért a másik oldalról. Kíváncsian kukucskáltam ki a zsák mögül és tágra nyílt szemekkel tudatosult bennem, hogy egy fekete hajú, maszkos srác feküdt a földön és nem túl kedves szemekkel méregetett engem...

♡ ♡ ♡

Sziasztok^^

Ugyan kicsit sokára, de elkészült az első rész :D Végre jutott időm az írásra így be tudtam fejezni, ugyanis már egy ideje elkezdtem csak kellett volna még írnom hozzá egy kicsit XD Remélem tetszett nektek és megpróbálok sietni a folytatással, habár kicsit jobban fogok a Hobis sztorival foglalkozni, hogy be tudjam fejezni és akkor itt is sűrűbben lesznek részek :)