Jungkook szemszög

- Jól vagy? – kérdezte Namjoon, miután nagy nehezen odaverekedte magát hozzám a sok ember között.

- Egy kicsit be van állva a nyakam meg fáj a térdem, de túl fogom élni – mondtam, miközben pár karkörzést végeztem.

- Nem úgy értem – mosolyodott el Namjoon szomorúan, és ezzel sikerült elérnie, hogy megint eszembe jussom, hogy hányadika van ma.

- Megvagyok. Nem lesz baj, ne aggódj! – mosolyodtam el én is enyhén.

- Akkor jó – paskolta meg a vállamat Nam, de a következő pillanatban el is rángatták mellőlem, mert elvileg véletlen Yoongi zakóját adták rá a sajátja helyett.

- Még két és fél perc! Ismétlem, két és fél perc! – harsant fel az egyik főrendező hangja, minket pedig egyből a megfelelő hely felé kezdtek terelni. Még igazítottak egy utolsót a hajamon, bekenték a számat valami szarsággal és biztosra mentek, hogy minden apró bőrhibámat elfedték, majd a színpad felé tereltek minket. Namjoon és Yoongi is felbukkant, immáron mindenki a megfelelő zakóban, így bemászhattunk a kezdő helyünkre. – Harminc másodperc! – hallottuk meg ismét a férfi hangját. Még gyorsan ittam két korty vizet, majd az üveget ledobtam a staffosoknak, és végre elkezdtem rendesen koncentrálni. Már itt hallottam, ahogy a rajongók a neveinket kiabálják, így az adrenalin szintem az egekbe repült és elöntött a pozitív hatású izgalom.

Az a harminc másodperc se perc alatt letelt, így a következő pillanatban már a fiúkkal együtt álltunk fel guggoló helyzetünkből, miközben a színpad rész, amin álltunk, elkezdett felemelkedni. Ahogy felegyenesedtem, egyből megláttam a több ezer rajongónkat, ők pedig ha lehet, még hangosabban kezdtek sikítani. A dal alapja elindult, mi pedig a fiúkkal a színpad közepe felé kezdtünk sétálni, és igyekeztünk minél szexisebben csinálni ezt.

Kicsit több mint fél éve debütáltunk a fiúkkal, és legnagyobb meglepetésünkre egy pillanat alatt lettünk nagyon felkapottak és híresek. Március elején mutatott be minket a vállalat, és már ekkor nagy figyelmet fordítottak nekünk. Rá egy hétre megjelent az első albumunk, és onnantól nem volt megállás. Egyre többen figyeltek fel ránk, sorra nyertük a kisebb díjakat, és ma már ott tartunk, hogy telt házas koncertet adunk egy majdnem húszezer fős befogadóképességű arénában. Ma is, és holnap is, mert a rajongók száma miatt két koncertet kell adnunk, ami egyáltalán nincs ellenemre. Most itt Szöulban lenyomunk kettőt, majd megyünk Észak-Amerikába négy kisebb helyszínre, onnét pedig Európába, Japánba és Thaiföldre. Belegondolni sem mertem tavaly februárban, mikor bekerültem a vállalathoz, hogy másfél év múlva már egy mini világturnéra megyünk. Vagy ha bele is gondoltam, akkor úgy gondoltam, hogy Jimin is velünk lesz. Nagyon szomorú vagyok, hogy Jimin nem élhette ezt meg, de biztos vagyok benne, hogy büszke rám, és valóban ott fent csápol most nekem anyukájával együtt. Nem telt el olyan nap ebben az egy évben, hogy ne gondoltam volna rá, ne akartam volna felhívni, vagy ne hiányoltam volna a jelenlétét. Az aranyos üzenetei minden nap emlékeztettek rá, és minden nap előjött az a mérhetetlen fájdalom, amit a halála óta érzek. Ha csak rá gondolok, szorít a mellkasom és késztetést érzek rá, hogy magamhoz szorítsam, és ne engedjem el. Nap, mint nap újra pörgetem azt az egy évet, amíg velem volt, és folyton keresem a megoldásokat, amikkel itt tudtam volna tartani. Aztán persze rájövök, hogy nem volt semmi, amivel meg tudtam volna menteni, ezért kicsit alábbhagy a bűntudatom, de sosem tűnik el.

Ma van pontosan egy éve, hogy Jimin elment. Eléggé véletlen egybeesés, igaz? De talán Isten is úgy akarta, hogy erre a napra essen a turnénk kezdete, mert így legalább tudtam készülni valamivel. Számomra valami nagyon fontossal, amit egy éve nem tudok megtenni, de most már muszáj lesz. Nem mehet ez így éveken át, mert tönkre fogok menni, ezért mindenképp meg kell tennem. Jimin is ezt akarná.

A koncertre meghívtam a szüleimet és a húgomat, valamint Gayunt, Inhot és Chanyeolt is. Szeretném, ha ők is látnák ezt, még akkor is, ha lehet, hogy pár sebet ezzel felszakítok. De Jimin megérdemli ezt, mindenkinek ismernie kell Őt, és mindenkinek tudnia kell, hogy milyen csodálatos ember is volt Ő.

Már jó pár dalunkat előadtuk a fiúkkal, és éppen le kellett jönnünk három percre a színpadról, hogy átöltözzünk, és fújjunk egyet. Csak ültem egy széken, a stylistok, fodrászok és sminkesek körbe lengtek, én pedig csak hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak. Lerángatták rólam az izzadt ingemet, letörölték az izzadtságomat, rám adták az új felsőt, újra belőtték a hajamat, megigazították a sminkemet és adtak vizet is. Nehéz volt megszokni ezt a nagy felhajtást, de be kell látnom, hogy egyedül nem lenne energiám ilyen gyorsan átöltözni és minden szart megcsinálni.

Mikor eljött az idő, hogy visszamenjünk a színpadra, az egész testem remegni kezdett, és a mikrofonomat is alig tudtam tartani. Most nem berobbantunk a színpadra egy csomó tűzzel meg hangeffekttel, hanem csak szép csendben felsétáltunk a sötét színpadra, és vártuk, hogy a fények megvilágítsanak minket, és nekiállhassak a legnehezebb résznek a mai napon. Namjoon és Yoongi is hátba veregetett, Hobi pedig végig mellettem sétált, és a színpadon is mellettem állt meg, ezzel is támogatva engem.

A fények hirtelen megvilágítottak minket, a rajongók pedig egyből sikítani és kiabálni kezdtek. Ez normális esetben megmelengette volna a szívemet, de nem ebben a pillanatban. Most éppen a könnyeim ellen küzdöttem, hogy ne bőgjem el magamat idő előtt. Persze mikor nem csináltunk semmit, csak már másfél perce álltunk a színpad közepén, a rajongók elcsendesedtek, és sugdolózni kezdtek, hogy mi lehet a baj. Ekkor Namjoon bátorítóan rám mosolygott, én pedig tudtam, hogy itt az idő.

- Sziasztok! – szólaltam meg nehezem, és hangom is remegett, de a rajongók ennek ellenére is sikítozni kezdtek. – A mai nap több szempontból is különleges. Első sorban azért, mert ezzel a koncerttel elindult a mini világturnénk, ami hihetetlen, és csak is nektek köszönhetjük ezt! – kezdtem bele, és el is mosolyodtam, mert tényleg nagyon hálás voltam nekik. – A másik ok az nem ennyire boldog. Szeretnék veletek megosztani valamit, ami lehet, hogy sokatokat nem fog érdekelni, de nekem ez nagyon fontos, és szeretném, ha tudnátok – folytattam már kicsit komolyabban. – Az elmúlt egy év számomra nagyon nehéz volt. Nem csak azért, mert debütálnunk kellet, majd tartani a lépést a történésekkel, hanem egy személyes probléma miatt is. Pontosan ma egy éve annak, hogy egy nagyon fontos személy az életemből eltávozott – meséltem, és már most éreztem, hogy mindjárt sírni fogok. – A neve Park Jimin. Ő volt az én legjobb barátom. Sőt, nem is, ő sokkal több volt számomra, mint egy legjobb barát. Ő volt a lelki társam, a másik felem és a támaszom. Nélküle egy évvel ezelőtt el sem tudtam képzelni az éltemet, most mégis itt vagyok, de ő nincs velem. Jimin annyi idős volt, mint én, és leukémiával küzdött, de egy év után a betegség legyőzte a szervezetét. A két Achillesemen lévő tetoválás is két Jiminhez köthető dátum. Az egyik a halálának a napja, a másik pedig egy másik nagyon fontos dátum vele kapcsolatban – meséltem, és már sírtam is. Jimin emléke miatt is, és azért is, mert Jimint csak a legjobb barátomként mutathattam be. – Mióta Jimin meghalt, nem volt olyan nap, hogy ne akartam volna felhívni, ne akartam volna írni neki, vagy ne akartam volna elmenni vele a kedvenc éttermébe, hogy a kedvenc levesét ehessük. Sokszor azon kaptam magamat, hogy Jimin számát hívtam, és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy ő már nincs, mikor a kis hang bemondta, hogy ez a szám már nem él. Borzalmas egy év volt ez számomra, de ugyanúgy Hobinak és a többieknek is, mert ők is ismerték Jimint. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna beteg, akkor most itt állna ő is a színpadon velünk, és nem kellene ezt tennem – mosolyodtam el egy kicsit, miközben a pulcsim ujjával törölgettem a könnyeimet. – Jimint a mai napig nem tudtam elengedni, és nem tudtam feldolgozni a halálát. De nem régiben rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. Jimin nem ezt akarná, hogy folyton sírok miatta, ezért írtam neki egy dalt, és ezzel elengedem őt. Ma sírok miatta utoljára, és innentől kezdve csak a boldog emlékeinkre fogok gondolni, mert Jimin ezt akarná. Azt, hogy ha rá gondolok, akkor ne sírjak, hanem nevessek, és lépjek végre túl. És bár nagyon fog fájni, de el kell engednem őt – magyaráztam sírva, és alig láttam a könnyeimtől. – Szóval kérlek, hallgassátok sok szeretettel és figyelemmel a következő dalt, miközben a kivetítőn a Jiminről készített felvételeimet láthatjátok. Szeretném, ha mindenki megismerné őt, és mindenki tudná, hogy milyen értékes és csodálatos embert veszített el tavaly ilyenkor a világ – fejeztem be ezzel a beszédet, és megpróbáltam összeszedni magamat egy kicsit, hogy legalább a Jiminnek írt dalomat el tudjuk énekelni.

A világításokat lejjebb kapcsolták, a dal alapja elindult, és a Jiminről készült felvételek is elindultak a kivetítőn. Nehéz volt elkezdeni énekelni, de mikor ránéztem a kivetítőre, és Jimin mosolygós lénye figyelt vissza rám, már kicsit könnyebb volt. Egy évig írtam ezt a dalt, mert sosem éreztem elég méltónak Jiminhez, és nem tudtam úgy megírni, hogy ne leplezzem le a kapcsolatunkat. De végül sikerült minimalizálnom a szerelmes megjegyzéseket, így megszületett a Let Go.

A dal majdnem öt percesre sikerült, így rengeteg felvétel belefért. Volt videó a Japán utunkról, a Thaiföldi nyaralásunkról, a bakancslista pontjainak teljesítéséről, és egyszerű, sima felvételek is voltak, mikor csak úgy ránéztem Jiminre, és úgy éreztem, hogy azt meg kell örökítenem. Voltak felvételek, amiket a kórházban vettem fel, így azoknál egy kicsit megtörtem, és a rajongók is hallatták, hogy ez szomorú, de a kiskaput az tette be, mikor a végén megjelent a kivetítőn az a kép, amit Gayun készített rólunk Jimin halála előtt nem sokkal. Ott feküdtem Jiminnel szemben, és csak egymás szemébe nézve fejeztük ki egymás iránt érzett szeretetünket, ami külső szemlélőként nem feltétlen tűnt fel. Ott számomra vége volt a dalnak, egyszerűen csak sírva tudtam elnyögni az utolsó sorokat, ami éneklésnek nem is volt nevezhető. De még így is az volt a kedvenc képem kettőnkről.

A dal véget ért, a felvételek elfogytak, én pedig Hobival együtt próbáltam összeszedni magamat, ugyanis ő is elsírta magát. A rajongók Jimin nevét kántálták, folyamatosan tapsoltak, én pedig hihetetlenül boldog voltam, hogy megcsináltam. Ahogy kipillantottam a családomra és Jimin családjára, rájuk mosolyogtam, mert mindenki sírt – apámat leszámítva, de ez nem lepett meg.

- Ezzel a dallal, és videóval szerettem volna elbúcsúzni Jimintől. Mától elengedem őt, nem fogok miatta sírni, és csakis a boldog pillanatainkra fogok gondolni. Jimin már egy jobb helyen van, nem szenved, nem fáj neki semmi, és újra együtt lehet az anyukájával, ahogy mindig is szerette volna – fejeztem be a beszédemet, majd a mikrofont elemeltem a számtól, és az égre néztem, hogy egy utolsó, személyes üzenetet küldhessek Jiminnek. – Sosem foglak elfelejteni! Szeretlek Park Jimin! – mosolyodtam el, majd behunytam a szemeimet, és Jimin mosolygós arcát képzeltem magam elé, ahogy büszkén csápol nekem az anyukájával odafent. 

https://youtu.be/uyFu_60tsyc

2021.08.05.