Jimin szemszög

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdezte az orvosom, éppen akkor, mikor utoljára átfutottam a nyilatkozatot, és aláírtam.

- Igen, teljesen biztos – mosolyodtam el, majd odaadtam neki az aláírt papírokat.

- Sajnálom, hogy így alakult – sóhajtott nagyot a doktornő, miközben leült az ágyam melletti székre.

- Én nem – vágtam rá.

- De miért nem szeretnél még egy picit küzdeni? Még egy csomó mindent kipróbálhattunk volna. Az, hogy ez a két kezelés nem volt annyira hatásos, az nem azt jelenti, hogy semmi sem lenne az – magyarázta Dr. Seo.

- Tudja... Mikor anyukám meghalt és az unokatestvéremékhez kerültem, már akkor fontolgattam azt, hogy ennek nincs értelme, és egyszerűbb lenne meghalni. Csak egy plusz teher voltam mindenkinek, mert apám, aki amúgy nem is az apám, szart rám, és mindent Gayunéknak kellett intézniük. Csak nem akartam csalódást és fájdalmat okozni nekik, ezért nem tettem meg. A betegségem felbukkanása előtti egy évem kész szenvedés volt, már elhatároztam, hogy véget vetek ennek, de ekkor jött ez a felfordulás, és minden a feje tetejére állt. Ekkor ismertem meg Jungkookot is jobban, és igazából szerintem neki köszönhetem azt, hogy idáig kibírtam. Nagyon sokáig csak barátok voltunk, de aztán összejöttünk, és mellette végre megint boldog voltam – meséltem mosolyogva a doktornőnek, és látszott rajta, hogy valóban érdekli, miért döntöttem úgy, ahogy.

- Akkor meg végképp nem értem, hogy miért döntöttél így. Ha boldog vagy mellette, akkor miért nem akarsz vele maradni? – kérdezte Dr. Seo.

- Nem akarok vele maradni. Most minden rendben van még, sokat foglalkozik velem annak ellenére is, hogy rengeteg dolga van, de ez nem lesz mindig így. Jungkook szerintem kevesebb, mint egy év múlva debütálhat, és akkor semmi ideje nem lesz rám. Nem szeretném megvárni azt, amikor a kapcsolatunk tönkre megy, és szakítunk, mert az se neki, se nekem nem tenne jót. Amúgy sem rejtegetheti örökre a kapcsolatunkat a vállalat elől, plusz, ha híres lesz, nem fogják megengedni neki, hogy egy fiúval legyen együtt. Szeretnék addig elmenni, amíg minden rendben van, és azt szeretném, ha Jungkooknak csakis jó dolgot jutnának az eszébe később rólam. Nem tudnám ezt a betegséget nélküle legyőzni, és nem akarok megint visszaesni a depressziómba, szóval ez a legjobb döntés – magyaráztam.

- Azt hiszem, hogy nagyjából értem – mosolyodott el egy kicsit a doktornő. – Minden esetre, én tényleg sajnálom, hogy így alakult ez az egész, és nagyon örülök neki, hogy megismerhettelek. Nálad jobb emberrel még sosem találkoztam – mondta, miközben felállt mellőlem. – Ha esetleg fájdalmaid vannak, akkor szólj nyugodtan, és hoznak neked fájdalomcsillapítót, de nem hiszem, hogy szükség lesz rá. A rák egyébként nem fáj, csak a kezelések miatt olyan szörnyű, de te azokat sem kapod egy ideje, így csak kimerült leszel és fáradt. Csak nyugodtan el fogsz aludni, nem fog fájni semmi sem – magyarázta a doktornő.

- Bent lehetnek velem? – kérdeztem meg, ugyanis szerettem volna, ha Gayunék és Jungkook is itt lennének.

- Ahányan, csak szeretnének. De nem szeretnél inkább hazamenni? – kérdezte Dr. Seo.

- Nem, nekem Jungkook az otthonom. Ha ő velem van, akkor mindenhol otthon vagyok – mosolyodtam el ismét.

- Rendben – bólintott a doktornő, majd megindult a szobám ajtaja felé. – Majd néha azért benézek még hozzád – tette még hozzá, majd elhagyta a szobámat.

Egy pár percig még üldögéltem az ágyamban, és gondolkodtam úgy nagyjából mindenen. Őszintén szólva, jelenleg szeretnék még maradni egy kicsit, de nem lehet. Ha tovább maradok, akkor még nehezebb lesz elmenni, és nem szeretném azt, hogy végül meggondolom magamat, majd Jungkookkal tényleg szakítunk. Nem szeretném sem magamat, sem Jungkookot még több fájdalomnak kitenni, és ha maradnék, akkor bizony csak ezt tenném. Jungkook erős, és fel fogja dolgozni, hogy meghaltam, tovább fog lépni, és remélem, hogy találni fog majd magának egy csinos, egészséges lányt vagy fiút, aki meg tud adni neki mindent. Én csak tönkre teszem őt, egyre jobban lehúzom, és azt nem fogom tudni megbocsájtani magamnak, ha Jungkook miattam lesz lelki roncs. Nem érdemli ezt, ő egy tökéletes életet érdemel, amiért jelenleg is keményen dolgozik, és azt szeretném, ha teljes mértékben az álmaira tudna koncentrálni. Viszont ez nem fog neki úgy működni, ha én is a képben vagyok. Sokkal több fájdalmat okozok neki, mint boldogságot meg örömöt, és hiába mondja azt, hogy neki ez megéri és mindig velem lesz; előbb-utóbb akkor is sok lesz ez neki.

Miután kezdtem úgy érezni, hogy megint túlgondolok mindent, inkább felvettem a hátizsákomat a földről, és úgy döntöttem, hogy folytatom azt, amit tegnap elkezdtem. Nekiálltam minden fontos személynek egy rövid levelet írni, amiben többek között megköszönök nekik mindent, és pár kedves szót és emléket írok bele. Nem írok sok mindenkinek, csak Gayunnak, Inhonak, Chanyeolnak, a nagyszüleimnek egyet, Hobinak, és természetesen Jungkooknak is. Neki egy kicsit több mindennel készültem, mint egy szimpla levéllel, mert sokkal többet érdemel. Csináltam neki egy kisebb fotóalbumot, amiben pár közös képünk van benne, és mindegyikhez odaírtam, hogy mikor és hol készült. Egész sok képem volt, mert Jungkook is küldözgetett át, meg persze én is csináltam jó sokat, így volt miből válogatni. Ő is kap egy levelet, és nagyjából már két hónapja nekiálltam másnak is. Minden nap írtam cetlikre üzeneteket, lelkesítő sorokat, és ezeket összehajtva egy befőttes üvegbe tettem. Szerintem négyszáz már biztos van benne, de amíg eszembe jutnak új dolgok, addig fogom írogatni őket. Szeretném, ha Jungkook mindig is emlékezne rám, de csakis a jó dolgokra. Bár az idő alatt, amióta együtt vagyunk, a felét kórházban töltöttük, de azt hiszem, hogy azért vannak boldog emlékeink is.

A nagy kézműveskedésből a telefonom csörgése szakított ki, és egyből egy mosoly kúszott az arcomra, mikor Jungkook nevét láttam meg a kijelzőn.

- Szia! – köszöntem neki, miután felvettem.

- Most végeztem, bemehetek hozzád? – kérdezte köszönés nélkül, nekem pedig még szélesebb lett a mosolyom e kérdés hallatán. Nagyjából másfél hete nem találkoztunk, mert Jungkooknak folyton rengeteg munkája volt, így nagyon örültem neki, hogy most be tud jönni.

- Persze, örülnék neki – válaszoltam.

- Oké, akkor húsz perc, és ott vagyok. Kell valami? – kérdezte, és közben hallottam, hogy éppen egy lépcsőn baktat lefelé, mert nagyon lihegett. Sőt, szerintem futott a lépcsőn.

- Hozol olyan levest, amit mindig ketten szoktunk enni? – kérdeztem arra a levesre utalva, amit először a vizsgáim után ettünk együtt.

- Persze! Más valami? – kérdezősködött továbbra is, de nekem semmi nem jutott eszembe, amire szükségem lenne.

- Más nem kell. Csak te – mondtam, mire Jungkook elkuncogta magát.

- Igyekszem, húsz perc és ott leszek a levessel, meg magammal – mondta Jungkook, majd bontotta is a vonalat. Én csak mosolyogva megcsóváltam a fejemet, és nekiálltam elpakolni a cuccokat, mert nem szerettem volna, ha Jungkook meglátja őket. Összesen ennyiben is nagyon elfáradtam, ezért csak reménykedtem abban, hogy nem alszok el, mire Jungkook ideér.

Jungkook valóban ideért húsz percen belül, én pedig nem aludtam el, szóval közösen meg tudtuk enni a levest. Hozott nekem egy plüss koalát is, mert állítása szerint rám emlékeztette, és nem tudta otthagyni a boltban. Aztán miután megettük a levest, Jungkook befeküdt mellém, én pedig jó szorosan hozzá bújtam, és beszélgetni kezdtünk. Jungkook mesélt az elmúlt napjairól, én pedig nagyon szívesen hallgattam őt, mert nekem úgy sem volt mit mesélnem, plusz imádtam hallgatni a mély hangját. Ennél már csak azt szeretem jobban, mikor énekel nekem. 

2021.08.05.