Jungkook szemszög

Már három hete annak, hogy hazaértünk Jiminnel Thaiföldről, de ő még mindig nincs jobban, sőt... Talán egyre rosszabbul is van, ami igazából nem lepett meg, tudtam, hogy ez lesz, de mégis fáj ilyen állapotban látni őt. Nagyon szeretem őt, szinte ő a mindenem, és egyszerűen felemészt a tudat és az érzés, hogy semmit sem segíthetek neki. Persze ott vagyok vele, amikor csak tudok, de akkor is, ez már kezd lelkileg sok lenni nekem. Bele kellett törődnöm abba, hogy el kell engednem őt, támogatnom kell ebben az egészben, és még Gayunéknak is hazudoznom kell. Ez nekem... egyszerűen nem megy tovább.

Éppen szünetünk volt a táncórán, én pedig egy vizet kortyolgatva lestem rá egy pillanatra a telefonomra, hogy keresett-e esetleg valaki. Már nem veszik el a telefonjainkat, így bármikor rá tudok nézni, ami most jól is jött, ugyanis volt két nem fogadott hívásom Gayuntól. Nem nagyon szokott nekem telefonálni, ezért egyből görcsbe állt a gyomrom, ahogy megláttam, hogy keresett. A kezembe vettem a telefonomat, majd a terem egyik sarkába húzódtam, hogy ne zavarjam a többieket, és visszahívtam Gayunt, aki nagyjából két másodperc alatt fel is vette.

- Szia Jungkook, ne haragudj, hogy zavarlak, de azt szeretném kérdezni, hogy mikor tudnál esetleg bejönni Jiminhez? – hadarta le egybe Gayun.

- Miért? – kérdeztem, miközben nyeltem egy nagyot.

- Nincs jól, és folyton azt kérdezgeti, hogy hol vagy meg mikor jössz. Jungkook, teljesen olyan, mintha... nem is lenne magánál – magyarázta Gayun, és egyértelmű volt számomra, hogy sírt.

- Ahogy végeztem itt, azonnal megyek be! – nyögtem ki nagy nehezen, ugyanis hirtelen rettentő rosszul lettem én is.

- Rendben, köszönöm! – mondta Gayun, azzal le is tette a telefont. Muszáj volt leülnöm a fal mellé, ugyanis valamiért hirtelen izzadni kezdtem, az egész testem remegett és hányingerem is volt. Egy idő után levegőt is nehezen kaptam, és úgy éreztem, hogy nem tudom irányítani ezt a helyzetet és magamat.

- Hé, kölyök! – guggolt le elém hirtelen Namjoon és Jin. – Minden rendben? – kérdezte.

- Nem... Nem megy – mondtam kétségbeesetten, és már a kezeimet is az izzadt hajamba vezettem. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy ez az egész az én hibám, és, hogy minden miattam van.

- Mi nem megy? – kérdezte Jin.

- Semmi – motyogtam, és egyre jobban éreztem, ahogy összeszorul a torkom, a tüdőm olyan volt, mintha víz alatt lennék, és egyszerűen nem tudtam megfékezni a testem remegését.

- Keress egy orvost! – mondta Namjoon Jinnek, és ő már fel is pattant mellőlem, hogy azt tegye, amit Namjoon kért tőle. A továbbiakra képtelen voltam figyelni, mindent csak tompán hallottam, és csak arra tudtam gondolni, hogy Jimin meg fog halni, még pedig miattam. Ha határozottabb lettem volna, jobban kimutattam volna az iránta érzett szeretetemet, és jobban figyeltem volna rá, akkor most nem tartanánk itt.

- Jungkook! Nézz rám! – zökkentett ki a gondolataimból egy mély férfi hang, és megpróbáltam rá figyelni, de nehezen ment. – Vegyél mély levegőket! Ki és be – folytatta a férfi, én pedig a hangját követve igyekeztem ki és belélegezni. Vagy tízszer biztos el kellett mondani nekem ezeket, mire sikerült lenyugodnom, és már nagyjából rendben voltam. – Jól vagy? – kérdezte a férfi, mire én csak bólintottam egy aprót. Az egész banda ott állt a férfi mögött, és mind engem bámultak, ami roppant zavarba ejtő volt. Azt sem tudtam mi történt... - Tessék, ezt idd meg! – nyújtott felém egy kibontott üveg vizet, én pedig el is vettem tőle, és a felét megittam egyszerre. – Mára elég volt neki a próba. Pihennie kell – állt fel előlem a férfi, és ekkor pillantottam meg a menedzserünket is a háttérben, ugyanis hozzá beszélt.

- Rendben, köszönjük szépen! – mondta a menedzserünk, majd kikísérte a férfit, aki mint rájöttem, az orvosunk.

- Kölyök... volt már ilyen máskor is? – sóhajtott nagyot Namjoon, miközben leült mellém.

- Milyen? – néztem rá zavartan, ugyanis nem tudtam mire gondolt.

- Volt már máskor is pánikrohamod? – kérdezte Yoongi karba tett kezekkel.

- Nem hiszem. Miért ez az volt? – kérdeztem.

- Ez határozottan az volt – vágta rá Jin, én pedig rendesen meglepődtem, ugyanis még sosem volt velem ilyen. Igen, valóban ijesztő volt, ahogy nem kaptam levegőt és szédültem, de nem fogtam fel teljesen, hogy mi is történik. – Húsz percig csak ültél itt, remegtél, sírtál és sípoltál, miközben levegőt vettél. Nagyon ijesztő volt – folytatta Jin, én pedig teljesen ledöbbentem, hogy húsz percig ezt csináltam.

- Mi zaklatott fel ennyire? – kérdezte Hobi, és ő is leült elém.

- Jimin nagynénije hívott a kórházból, hogy nagyon rosszul van – mondtam halkan. Mióta Kiha, Liam, Yohan és még egy srác ki lett rúgva, azóta sokkal nyíltabban merünk beszélgetni. Persze a kamerák előtt sosem mondom ki, hogy van barátom, mert akkor én is repülnék.

- Ne aggódj, jobban lesz majd! – próbált vigasztalni Taehyung, de ez most nem jött össze.

- Nem lesz... Márciusban abbahagyta a kezeléseket, miközben nekünk azt mondta, hogy folytatja – mondtam, és már megint a sírás kerülgetett.

- A családja tudja? – kérdezte Nam.

- Nem. Csak én tudom, és hazudoznom kell mindenkinek, mert Jimin megkért, hogy ne mondjam el nekik – meséltem. – Az a baj, hogy akárhányszor meglátom a nagynénije számát, ahogy hív, folyton az jut eszembe először, hogy Jimin meghalt, és én nem voltam ott vele. Egyszerűen én ezt már nem bírom, de Jimint sem hagyhatom cserben – magyaráztam már sírva.

- Nem várhatja el tőled, hogy még hazudozz is miatta. Meg kell mondanod neki, hogy ezt nem tudod már így folytatni – tanácsolta Jin, én pedig teljes mértékben egyet értettem vele, ugyanis ezt nem fogom tudni így csinálni. Ez már túl sok, még nekem is. Hiába szeretnék mindent megtenni érte, de van egy bizonyos pont, aminél többet már nem tudok tenni.

- Gyere, hazaviszlek! – bukkant elő hirtelen újra a menedzserünk.

- Tudnál inkább a kórházba vinni? Egy nagyon jó barátom ott van, és be szeretnék menni hozzá – kérdeztem tőle, miközben elfogadtam Taehyung kezét, hogy segítsen felállni.

- Pihenned kellene inkább – sóhajtott nagyot a férfi.

- És ha megígérem, hogy csak egy órát maradok? – néztem rá a lehető legaranyosabban.

- Jól van, legyen, de tényleg nem maradhatsz egy óránál többet! – egyezett bele a menedzser hyung, én pedig már egy fokkal jobb kedvvel indultam el az öltözőnkbe összepakolni a cuccaimat.

Miután összepakoltam mindenemet, menedzser hyung valóban elvitt engem a kórházig. Mikor kiszálltam az autóból, a lelkemre kötötte, hogy csak egy órát maradhatok, amit én meg is ígértem, de egyértelműen nem fogom betartani. Addig maradok Jiminnel, amíg ő akarja.

Amíg felsétáltam az ötödikre, próbáltam összekapni magamat, ugyanis Jimin mellett erősnek kell lennem. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy előtte török össze, mert nem akarom megnehezíteni neki a szituációt, és kell mellé valaki, aki ura a helyzetnek, és nem gyengül el. Persze koránt sem vagyok biztos abban, hogy a mai után ez menni fog, de igyekezni fogok.

- Hogy van? – kérdeztem Gayuntól, mikor Jimin szobája elé értem.

- Már egy kicsit talán jobban van. Délelőtt kapott valami nagyon erős fájdalom csillapítót és amiatt volt annyira szétcsúszva – magyarázta Gayun, miközben mindketten Jimint néztük az üvegfalon keresztül.

- Miért, mi fájt neki? – kérdeztem.

- Nem tudom Jungkook... Szerintem mindene. Már behatárolni sem tudja, csak érzi, hogy fáj neki – mondta Gayun szomorúan, és nekem is összeszorult a szívem, ahogy a gombócban fekvő barátomra pillantottam. Olyan jó ember, miért ő kapja ezt a sok fájdalmat? Nem csinált semmi rosszat soha...

- Bemegyek hozzá, oké? – pillantottam Gayunra, és ő csak bólintott egyet. – Ha gondolod, akkor haza tudsz menni aludni meg ilyenek, én itt leszek vele – javasoltam.

- Köszönöm! Sietek, rendben? – mosolyodott el Gayun.

- Nem kell sietni – mosolyodtam el én is egy pillanatra, majd elindultam Jimin szobája felé. Össze volt kuporodva az ágyában, és csak a feje búbja látszott ki a takaró alól, ezért észre sem vette, hogy bementem hozzá. – Szia Jimin! – szóltam neki halkan, ő pedig egyből lehúzta a fejéről a takarót.

- Azt hittem, hogy nem is jössz be – motyogta, miközben nyújtózott egy nagyot.

- Mindig bejövök, amikor tudok – mondtam neki, és közben adtam egy puszit a homlokára.

- Feküdj ide mellém! – kérte mosolyogva, én pedig levettem a cipőmet, majd befeküdtem mellé az ágyba, és szembefordultam vele, hogy a gyönyörű szemeibe bámulhassak.

- El kell mondanunk Gayunéknak, hogy befejezted a kezeléseket – szólaltam meg egy kis idő után.

- Szerintem is. Érzem, hogy már kezd elhagyni az erőm, szóval most már muszáj lesz – mosolyodott el Jimin, de nekem egyből összeszorult a torkom, ahogy ezt kimondta.

- Holnap elmondod nekik? – tereltem inkább a témát, ugyanis nem akartam Jimin állapotáról beszélni.

- Igen – mondta Jimin, én pedig egyből átöleltem őt, és közelebb húztam magamhoz.

- Meg tudtam volna akadályozni valahogy ezt az egészet? – kérdeztem suttogva, ugyanis közel álltam megint a síráshoz.

- Nem. Sajnálom, de nem – mondta halkan Jimin, én pedig némán útjára engedtem a könnyeimet. Még így is magamat okolom az egész miatt, pedig úgy néz ki, hogy én sem tehettem semmit Jimin életéért. Fájt, hogy nem tudom megmenteni őt, és azt sem tudtam feldolgozni, hogy hamarosan el kell őt engednem örökre, és soha többet nem ölelhetem magamhoz. Az élet... rohadtul nem fair. 

2021.07.13.