Jungkook szemszög

Amint a tánctanárunk kiejtette a száján, hogy szünetet tartunk, én egyből le is telepedtem ismét abba a sarokba, ahol már lassan két napja minden egyes szünetben gubbasztok. Egyszerűen nincs kedvem a többiekkel lenni, nem tudok most senkit sem elviselni a közelemben, mert ha beszélnem kell, valahogy mindig az a vége, hogy elsírom magamat. Tegnap Jin megkérdezte, hogy van-e nálam tusfürdő, mire én elsírtam magamat és közöltem vele, hogy nincsen. Úgy nézhettem ki, mint valami utolsó nyomorék, szóval a három parasztnak biztos van min csámcsognia. Tegnap is a táncórán kétszer random elsírtam magamat tánc közben és ma énekóra közben is ki kellett mennem a mosdóba.

Most is csak ültem a sarokban, a térdeimet felhúztam a mellkasomhoz és egy üveg vizet kortyolgattam, miközben a szemeim újra fátyolosak lettek a könnyektől. Nem hiszem el, hogy Jimin ezt váltja ki belőlem. Régen szinte sosem sírtam, mások előtt meg pláne nem, erre tessék, most itt bőgök mindenki előtt.

- Na, jó, ebből elég volt! Gyere velem! – termett előttem Namjoon hirtelen, én pedig a meglepettségtől meg sem mozdultam, így Namjoon kénytelen volt felrángatni engem ülő helyzetemből, és maga után vonszolni egészen az öltözőig. Ott aztán leültetett egy padra, majd kulcsra zárta maga mögött az ajtót és leült mellém. – Halljam, mi az, amitől két napja ennyire kivagy? – sóhajtott nagyot Namjoon.

- Ez... egy kicsit bonyolult – mondtam lehajtott fejjel.

- Még van pontosan tizenegy percünk a szünetből, szóval mesélj csak – mosolyodott el Nam. – Összevesztetek a barátnőddel? – kérdezte.

- Biszexuális vagyok, és jelenleg barátom van – mondtam, és láttam, hogy Namjoon teljesen ledöbbent. Namjoonban megbízok, ő biztos nem fogja senkinek sem elmondani.

- Most rendesen megleptél – szólalt meg Nam pár másodperc után.

- Emlékszel arra a fiúra a válogatóról, aki olyan nagyon gyönyörűen énekelt, és velünk volt? – kérdeztem, mire Namjoon erősen kutakodott az emlékei közt.

- Igen, emlékszem. Nem is értem, hogy ő miért nem került be – lepődött meg a fiú.

- Bekerült volna, de visszautasította. Úgy hívják, hogy Jimin, és ő a barátom – magyaráztam.

- Miért utasította vissza ezt a lehetőséget? – kérdezte Namjoon értetlenül.

- Mert Jimin nagyon beteg. Leukémiás – kezdtem bele a mesélésbe. - És pénteken volt egy műtétje, ahol nagyon fontos lett volna, hogy ott legyek, de nem tudtam elmenni. Este mikor bementem, akkor közölte velem, hogy milyen szar barát vagyok, és igaza is volt, mert tényleg az vagyok. Sírva mesélte el nekem, hogy mennyire rosszul van testileg és lelkileg is és, hogy be fogja fejezni a kezeléseket, mert meg akar halni. Azt várja, hogy támogassam ebben, de basszus, hogyan támogassam abban, hogy öngyilkos akar lenni? – meséltem Namjoonnak, és már megint elbőgtem magamat.

- Hű... Hát, ez egy nagyon fos szituáció kölyök - sóhajtott nagyot Nam. – Nekem az a véleményem, hogy támogatnod kell. Ha tényleg szereted őt, akkor el kell engedned. Nem kérheted arra, hogy továbbra is szenvedjen. Te együtt tudnál élni azzal a tudattal, hogy a barátod csak miattad szenved? – kérdezte.

- Nem, de azzal sem tudnék együtt élni, hogy engedtem meghalni – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Szívességet tennél neki azzal, ha támogatnád, és hagynád meghalni. Ő ezt akarja Jungkook. Sosem fogjuk ezt megérteni, mert mi nem éljük át azt, amit ők – mondta Namjoon szomorúan.

- És ha... befejezem ezt az egészet, felmondok, és folyton mellette leszek? Akkor sem fogom tudni megváltoztatni a döntését? – kérdeztem.

- Attól még, hogy vele leszel, a lelke lehet, hogy nem fog fájni, de a teste ugyanúgy szenvedni fog, és ugyanúgy el fog fáradni. Most, vagy pár év múlva, de egyszer úgy is fel fogja adni, ha már most is ezen gondolkozik. Ne nehezítsd meg magatoknak Jungkook... Sajnos azt kell mondjam, hogy akármennyire fáj és akármennyire nehéz is lesz, de el kell engedned és hagynod kell, hogy azt tegye, ami szerinte jó – magyarázta Namjoon.

- De én nem akarom – motyogtam lehajtott fejjel.

- Itt most nem az számít, hogy te mit akarsz, hanem, hogy ő mit akar – sóhajtott nagyot Nam. – Gondold még át egy kicsit, aztán gyere folytatni az órát – paskolta meg még a vállamat, majd ott hagyott egyedül az öltözőben.

Mivel szinte mindenki látta rajtam, hogy nem vagyok túl jó állapotban, ezért délután ötkor hazaengedtek minket. Szerintem a többiek sem bánták, hogy ilyen hamar haza mehetnek, én pedig pláne nem, mert szerettem volna minél hamarabb bemenni Jiminhez és megbeszélni a dolgokat. Négy napja balhéztunk össze, ennyinek elégnek kellett lennie, hogy ő is és én is lenyugodjunk és meg tudjuk beszélni normálisan a dolgokat. Egyáltalán nem szeretném támogatni ebben az öngyilkos merényletben, de ha nincs más választásom, akkor nem fogok az útjában állni és nem fogom megnehezíteni neki ezt az egészet, csak mert önző vagyok, és azt akarom, hogy élete végéig velem legyen. Namjoonnak igaza van, ha tényleg szeretem őt – már pedig tiszta szívemből szeretem őt – akkor támogatnom kell és el kell engednem. Talán most értettem meg azt a mondást, hogy „Ha szeretsz valakit, akkor engedd el!". Rengeteg nyálas filmben hallottam már ezt és sosem értettem, hogy ha szeretek valakit, akkor hogyan tudnám elengedni. De most azt hiszem, hogy értem,  miért kellene elengednem, ugyanakkor ez rohadtul fájni fog.

Nagyjából fél hatkor értem a kórházba, és már csukott szemmel is feltaláltam volna Jimin szobájához. A gond viszont az volt, hogy Jimin nem volt a szobájában. A dolgai ott voltak, de ő nem. Kezdtem kicsit pánikolni, hogy valami rossz történt, ezért jobbnak láttam, ha megkérdezek valakit, mielőtt idegösszeroppanást kapnék.

- Elnézést! – szóltam a pultban ülő nővérnek.

- Igen? – kérdezett vissza rám sem nézve a hölgy, miközben a gépén babrált valamit.

- Hol van Park Jimin? Pénteken még ebben a szobában volt, a 2301-esben – kérdeztem.

- Ó, nagyjából egy órája vitték el. A családja nem sokára jön majd a dolgaiért – mondta a hölgy, nekem pedig egyből gyorsabban kezdett verni a szívem, és izzadni kezdtem. Jimint elvitték, a cuccaiért pedig majd jön a családja? Nem, nem halhatott még meg. Ez a szar nem vihette el négy nap alatt igaz? Még akkor sem, ha nem kapott új kezelést. A lába miatt sem történhetett ekkora tragédia, szóval életben kell, hogy legyen.

Az agyam hiába hozott fel tökéletes érveket, hogy Jimin miért nem halhatott meg, mégis egyből előtörtek a könnyeim, és levegőt is nehéz volt vennem. A fülem zúgott és hirtelen meg is szédültem, ezért muszáj volt leülnöm egy székre, ami a folyosón volt. A kezeim és a lábaim remegtek, és szabályosan sípolt a tüdőm, ha levegőt vettem.

- Jungkook? – hallottam meg hirtelen magam mellől Jimin halk hangját, mire én felkaptam a fejemet. Jimin ott állt egy mankó segítségével egy szürke mackónadrágban és egy fekete pólóban, valamint a maci füles sapkájában, amit még én vettem neki Japánban. – Jól vagy? – jött közelebb hozzám lassan, én pedig hirtelen felálltam, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Nem érdekelt, hogy a mankója beleállt a bordámba és Jimin kérdései sem érdekeltek, csak is az, hogy itt van, él és újra magamhoz szoríthatom.

- Azt hittem, hogy meghaltál – mondtam neki szipogva, és kicsit eltoltam magamtól, hogy két kezem közé tudjam venni az arcát.

- Azért ilyen hamar nem fogsz megszabadulni tőlem – mosolyodott el.

- Nem is akarok! – vágtam rá, és már az én arcomon is egy halvány mosoly terült el.

Miután összeszedtem magamat és már nem akartam összeesni, bementünk Jimin szobájába és a kérésére én is befeküdtem az ágyba mellé, ő pedig jó szorosan hozzám bújt.

- Miért is hitted azt, hogy meghaltam? – nézett fel rám Jimin, miközben én a hátát simogattam.

- Nem is tudom. Nem voltál a szobában, az a hülye nővér meg azt mondta, hogy elvittek téged, a dolgaidért meg nem sokára jön majd a családod – magyaráztam.

- Gyógytornán voltam a térdem miatt, és azért jönnek majd Gayunék, mert ma hazamehetek – magyarázta meg Jimin a dolgokat.

- Oké, így kicsit több értelme van a dolognak – tűnődtem el, mire Jimin elnevette magát.

- Hiányoztál – motyogta Jimin.

- Te is nekem! Sajnálom, hogy olyan gyerekesen viselkedtem pénteken... És azt is sajnálom, hogy egész hétvégén nem jöttem be, de meg kellett emésztenem a hallottakat – mondtam.

- Nem haragszom, megértem, hogy nehéz ezt elfogadni – sóhajtott nagyot Jimin.

- Biztos vagy benne? Mármint, ez már teljesen biztos, hogy abbahagyod a kezelést? – kérdeztem egy kicsit reménykedve.

- Gayunéknak még nem mondtam, de én már biztos vagyok benne. Ez még egy nagy harc lesz a családdal, de tizennyolc vagyok, és már én döntök mindenről – mondta Jimin.

- Ugye tudod, hogy nagyon nehéz dologra kérsz most engem? – kérdeztem, és közben a szép csillogó szemeibe néztem, amik egyértelműen tükrözték azt a fájdalmat, amin keresztülmegy.

- Igen tudom. De szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sokat segítenél azzal, ha támogatnál. Nekem sem volt egyszerű ezt a döntést meghozni és ha folyton csak azt látom, hogy sírsz miattam, akkor nem fog menni. És kérlek, ne vedd ezt úgy, hogy rajtad múlik az életem, jó? Nem akarok rád ekkora terhet tenni, mert egyáltalán nem rajtad múlik. Te csak egy kis visszahúzó erő vagy, ami próbál megmenteni engem a haláltól, de nem fog menni. Ez még neked sem fog most sikerülni – magyarázta Jimin.

- Fordított esetben te képes lennél engem ebben támogatni? – kérdeztem, miközben próbáltam visszanyelni a könnyeimet.

- Nem tudom. Mivel tudom, hogy milyen ez az érzés, ezért így azt mondom, hogy igen, támogatnálak. De mivel nem tudom, hogy te mit érzel és milyen érzés ezt megtudni, ezért nem tudom száz százalékosan azt mondani, hogy támogatnálak. De egy biztos; mivel rohadtul szeretlek, ezért a legjobbat akarnám neked, szóval bármilyen nehéz is lenne, de elengednélek – fejtette ki a véleményét Jimin.

- Nagyon fáj, tudod? – mondtam Jiminnek, miközben némán könnyeztem. Nem akartam megint fájdítani a szívét, mert pont most kért meg arra, hogy ne nehezítsem meg neki, de egyszerűen nem megy.

- Tudom. De idővel jobb lesz majd, megígérem! És gondolj csak bele! Én csak visszahúználak az álmaid elérésében. Te azért szenvednél, mert velem akarsz lenni, de nem tudsz, én pedig azért, mert várnék rád, de a betegség egyre jobban padlóra tenne. Ez így lesz jó – mondta Jimin és közben a könnyeimet törölgette le.

- Nem akarok nélküled élni – motyogtam.

- Jungkook, tudod, hogy hány ezer helyesebb srác van, mint én? – mosolyodott el Jimin. – Meg fogod találni az igazit, de ahhoz el kell engedned engem. Nem akarom elbaszni az életedet, oké? Azt akarom, hogy boldog legyél, az pedig nélkülem fog majd csak sikerülni, ha én már elmentem – folytatta.

- Ne beszéljünk erről, kérlek! – mosolyodtam el szomorúan.

- Rendben. De akkor... támogatsz? – kérdezte Jimin.

- Nem mondom azt, hogy támogatlak, de szeretlek, és azt akarom, hogy boldog legyél. És ha te ettől leszel boldog, akkor nem fogok az utadba állni – mondtam.

- Köszönöm! – nézett rám Jimin hálásan, majd az ajkaimra hajolt, és egy gyengéd csókot lehelt rá. – Ha nem szeretnél, akkor nem kell ezentúl velem lenned, oké? Tudom, hogy nagyon nehéz ezt elfogadni, szóval nem kényszerítelek arra, hogy végignézd ezt az egészet – mondta Jimin, miután vége szakadt a rövid, de annál érzelmesebb csókunknak.

- Nem megyek sehová, veled leszek, ameddig csak lehet – néztem a szemeibe mosolyogva, és amennyire csak tudtam, magamhoz szorítottam a pici, törékeny testét.

Ahogy Jimint öleltem magamhoz, belegondoltam abba, hogy vajon mennyi ideig tehetem még ezt? Fél év? Egy év? Fogalmam sincs, de azt hiszem, meg kell élnem minden egyes napot vele, minden egyes pillanatot ki kell használnunk, mert a búcsú túl hamar el fog jönni. Már most görcsbe áll a gyomrom és könnyek mardossák a szememet, ha arra gondolok, hogy Jimint el kell engedjem egy nap örökre, de igyekszem a mára koncentrálni és arra, hogy minél több emléket gyűjtsek vele. Bár egy egész élet is kevés lenne Jiminnel... 

2021.07.02.