Jimin szemszög

Összesen egy hete vagyok kórházban. Kiderült, hogy begyulladtak a térdízületeim egy fertőzés miatt, ezért több napig antibiotikumos kezelést kaptam rájuk, hogy a fertőzés elmúljon, és újra jók legyenek a térdeim. Ez a jobb térdemnél be is vált, pár nappal később már nagyon jó állapotban volt, ugyanakkor a bal térdem rendesen makacskodott, és nem akarta megadni magát. Egyszer le is szívták, mert teli volt mindennel, viszont ez sem segített sokat a helyzeten, ezért Dr. Hwang, a reumatológus úgy döntött, hogy egy műtét során felnyitja a térdemet és kitisztítja a területet, mert a fertőzés jobban megtámadta, mint a másik lábamat. Nem örültem neki túlzottan, mert egy térdműtét volt a legutolsó dolog, amire jelenleg vágytam, de inkább csinálják meg, minthogy ne tudjak járni.

Ezt a műtétet ma délelőtt csinálták. Jungkook megígérte, hogy elkéredzkedik a vállalattól, hogy itt tudjon velem lenni, amikor elvisznek a műtétre és akkor is, amikor felébredek, de nem volt itt. Akkor sem, amikor elvittek és ébredéskor sem. Nem, hogy Jungkook nem volt itt, de senki más sem. Persze tudtam előre, hogy a családomból senki nem tud majd itt lenni, de reménykedtem benne, hogy Jungkook itt lesz. Egyedül felébredni egy altatásból... Akkor is durva, ha van valaki az emberrel, de így, hogy egy árva lélek sem volt velem... Nem kívánom senkinek. Persze a nővérek sokszor rám lestek, hogy élek-e még, de az akkor sem ugyanaz.

Csalódtam Jungkookban. Ez most kivételesen fontos volt nekem, ő mégsem volt itt. Mióta gyakornok, soha semmit nem kértem tőle, sosem nyafogtam, hogy keveset van velem és nem hisztiztem semmiért. Úgy gondoltam, hogy most az egyszer kérhetek tőle valamit, gondolhatok egy kicsit magamra is, nem csak rá, de úgy tűnik, hogy tévedtem. Itt már senki sem gondol rám, még én sem magamra. Csak azt nem tudom, ha senkit nem érdeklek, akkor meg minek csinálom ezt? Mindenki mondogatja, hogy legyek erős, tartsak ki, ne adjam fel, de soha nincs egyetlen egy nyomós ok sem, hogy miért ne mondjam azt, hogy befejeztem.

Délután már teljesen tiszta volt a tudatom, ezért kaptam enni is, meg inni is, de a legnagyobb problémám az az volt, hogy rohadtul nehéz volt elmennem mosdóba. A bal lábamra nyilván nem állhatok rá, hiszen most műtötték, még be is van kötve meg minden, ezért adtak nekem egy mankót, hogy azzal oldjam meg, de... Inkább nem iszok három napig. Nem csak az a baj, hogy nehéz közlekedni vele, de a jobb lábam sincs még olyan állapotban, hogy arra támaszkodjak ilyen sokáig. Ez sokkal bonyolultabb, mint hittem...

Este nyolc felé már készülődtem aludni, ugyanis eléggé fáradtnak éreztem magamat, valószínűleg az altatás miatt. Már éppen nyúltam az ágyam melletti kislámpához, hogy lekapcsoljam azt, mikor is Jungkook hirtelen kicsapta a szobám ajtaját, és beviharzott rajta.

- Szia! – mosolyodott el egyből, ahogy meglátott engem, de én, mint aki észre sem vette őt, lekapcsoltam a kislámpát, és hanyatt feküdtem az ágyamban. Utáltam hanyatt feküdni, de a lábam miatt nem tudok máshogy. – Ó, aludni készültél? Ne haragudj! – mondta Jungkook, de közben felkapcsolta a lámpát, és leült az ágyam mellé. – Nézd, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam itt lenni veled, de egyszerűen nem engedtek el. Én tényleg mindent megpróbáltam – sóhajtott nagyot Kook.

- Ennyit akartál? Mert akkor akár mehetsz is – pillantottam rá, Jungkook pedig eléggé meglepett arcot vágott.

- Jimin, mondom, hogy mindent megpróbáltam. Ezért nem haragudhatsz rám ennyire – mondta Jungkook komolyan.

- De igen, haragudhatok rád! Tudod milyen szar érzés egyedül felkelni egy műtétből? Ó várj nem, te nem tudhatod, mert melletted mindig lenne valaki, minimum én, ha más nem is – mondtam flegmán.

- Nem én tehetek róla, hogy ilyen elbaszott a családod! – vágott vissza egyből Jungkook idegesen, engem pedig ezzel még jobban felidegesített.

- Miért, szerinted én tehetek róla? És az is az én hibám, hogy ilyen szar barát vagy, hogy ennyit sem vagy képes megtenni? – vágtam a fejéhez a dolgokat méregből és már az ágyamban is felültem.

- Én vagyok a szar barát? Magadba néztél már egyáltalán, hogy mennyire kurvára önző vagy? – kérdezte szinte majdnem kiabálva Jungkook. – Folyton csak hisztizel, hogy nem vagyok itt, de nekem is van életem! Te támogattál a legjobban ebben az egészben és most mégis te vagy a legjobban ellenem! – folytatta.

- Te komolyan azt mered állítani, hogy önző vagyok? – kérdeztem ingerülten, ugyanakkor már a sírás határán állva, ugyanis nem tudtam elhinni, hogy Jungkook komolyan képes volt azt mondani, hogy én önző vagyok. – Mindent csak miattad csinálok! Soha semmi miatt nem hisztiztem, azért meg pláne nem, mert nem vagy velem! Tudom, hogy nagyon keményen kell dolgoznod, éppen ezért direkt nem is mondtam soha semmit. Most az egyszer van ez, de csak is azért, mert ez most fontos volt oké? - kezdtem bele. – Tudod miért voltam három hétig kórházban azután, hogy haza jöttünk Japánból? – kérdeztem, mire Jungkook már megszeppenve rázta meg a fejét. – Azért, hogy jobb állapotba legyek, és ki tudjam elégíteni a vágyaidat, érted? Nem magam miatt, hanem azért, hogy végre lefeküdhess velem és ne kelljen visszafognod magadat, és egy normális kapcsolatod lehessen velem! És tudod, hogy miért csinálom még a terápiát? – kérdeztem ismét, és Jungkook megint csak a fejét rázta. – Miattad. Azért, mert nem akarom, hogy neked fájjon, ha elmegyek. De így meg nekem fáj, érted? Minden fáj, elképzelni sem tudod, hogy mennyire fáj az egész testem és vele együtt a lelkem is. És tudod mit? Igazad lesz, mert most az egyszer tényleg önző leszek, oké? – mondtam már halkabban, és az idő közben kicsordult könnycseppjeimet törölgettem. – Be fogom fejezni a kezeléseket, és meg fogok halni, mert én ezt akarom! És ne merészeld azt mondani, hogy gyenge vagyok, vagy nem küzdök eléggé! Se neked, se senki másnak nincs fogalma sem róla, hogy mennyire szenvedek, és milyen egy pokoli életem van. Ezt már nem is lehet életnek nevezni, csak vegetálásnak. Elképzelni sem tudod, hogy min megyek keresztül, hogy mennyi fájdalom van csupán a lelkemben is, és akkor a fizikai fájdalmakról még nem is beszéltünk. Az életem rohadtul kilátástalan, és én nem vagyok hajlandó tovább csinálni ezt. Nem fog érdekelni, hogy ti mit akartok, csak is az, hogy én mit akarok és én meg akarok halni. Anyával akarok lenni és nem akarok érezni végre semmilyen fájdalmat sem. És tudom, hogy neked nem fog fájni, ha én elmegyek, mert erős vagy és úgyis tovább fogsz majd lépni – magyaráztam Jungkooknak sírva, és már az ő szeméből is megállíthatatlanul potyogtak a könnyek.

- Akkor meg már egyből szakítsunk is, nem? Mert az tökre megoldás a problémákra, ha elszaladsz előlük – mondta Jungkook idegesen, miközben ingerülten törölte le a könnyeit.

- Miért akarnál szakítani? – kérdeztem értetlenül, ugyanis nem értettem, hogy hogy jön ez a kezelés befejezéséhez.

- Azt hiszed, hogy képes lennék végignézni azt, ahogy konkrétan öngyilkos leszel? És azt várod, hogy még támogassalak is ebben? – kérdezte Jungkook már egy fokkal nyugodtabban.

- Ha nem fogadod el a döntésemet, akkor nem kényszeríthetlek arra, hogy itt legyél. Szóval akkor tényleg szakítsunk, és menj el! – mondtam neki komolyan, és bár elmondhatatlanul fájt mindezt kimondani, muszáj volt.

- Nem megyek sehová sem. Nem gondoltam komolyan – sóhajtott nagyot egy kis csend után Jungkook.

- Én viszont igen – néztem a szemeibe mélyen, és tényleg nagyon kevés választott el attól, hogy megint elbőgjem magamat. – Már eldöntöttem, és nem tudsz ezen változtatni. Nem kényszerítelek arra, hogy végignézd, ahogy meghalok, szóval élj a lehetőséggel, és most menj el, és vissza se gyere többet. Mindenkinek egyszerűbb lesz így – folytattam, és közben elfeküdtem az ágyamban.

- Tényleg rohadtul önző vagy, igazam volt – mondta idegesen Jungkook, miközben szedelőzködni kezdett.

- Tudom, és sajnálom – mondtam halkan.

- Az a legszomorúbb az egészben, hogy nem sajnálod! – vágta rá Jungkook, majd megindult az ajtó felé, de mielőtt kiment volna, még visszanézett. – Én tényleg szeretlek Jimin... - mondta reménykedve Jungkook. 

- Én is szeretlek... - motyogtam.

- Ha tényleg szeretnél, akkor nem csinálnád ezt! – morogta Jungkook, majd bevágta maga mögött az ajtót.

- Nem zsarolhatsz érzelmileg! – kiabáltam utána torkom szakadtából, hogy biztos meghallja, és közben újra előtört a sírásom. Utálom, hogy most is én vagyok a rossz. Utálom, hogy én sosem gondolhatok magamra...

- Minden rendben? – jött be nagyjából fél perccel később egy nővér aggódva.

- Nem, semmi sincs rendben – mondtam halkan. – Kérhetek fájdalomcsillapítót, és most az egyszer egy kis altatót? – kérdeztem a lehető legkedvesebben, mire a nővér egy kis hezitálás után bólintott, és el is hagyta a szobámat.

Miután megkaptam az infúziómat és bevettem az altatót, csak feküdtem az ágyamban, és vártam, hogy hassanak a gyógyszerek. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy Jungkook miért nem tudja megérteni ezt az egész helyzetet. Nem kérhet engem arra, hogy csak azért maradjak életben, hogy vele legyek. Ugyanúgy fáj vele is minden. Vele, vagy nélküle, de előbb-utóbb úgy is meg fogok halni, akkor meg nem mindegy, hogy most, vagy még két év szenvedés után? Nem lehet ennyire önző... 

2021.07.02.