Jungkook szemszög

Amikor azt gondoltam, hogy előbb foglalkoznak velünk, ha mentővel jövünk, jó nagyot tévedtem... Amikor beértünk a kórházba, Jimint simán csak ráfektették egy egyszerű nyomi gurulós ágyra és a váróterembe küldtek minket a többi harminc ember közé. Elvileg valami nagy tömegbaleset volt, ezért nem érnek rá most ilyen „apró" bajokkal foglalkozni, amit egyébként megértek, mert nyilván előbb kell ellátni egy, mondjuk mindenhol vérző instabil állapotban lévő embert, mint egy sima kartörést meg ilyenek, de azért mégis felháborított a dolog egy kicsit. Lassan három órája ültünk a váróteremben, és Jiminen kívül mint már mondtam, harmincan biztos voltak, viszont ez a sok ember közül egyértelműen az én barátom volt a legrosszabb állapotban. Volt más is, akit ágyastól hagytak itt, mint Jimint, de az összes relatív jó állapotban volt. Nem úgy, mint Jimin... Mióta ideértünk, folyamatosan sír, mert annyira fáj mindene. Meg sem tud mozdulni az ágyon, én fektettem őt olyan pozícióba, ami a legkevésbé fájdalmas neki, és még így is nagyon rosszul érzi magát. És ami még rosszabb, az az, hogy teljesen egyedül vagyok itt vele. Inho otthon van, mert hajnalban mennie kell dolgozni, Chanyeol fogalmam sincs, hogy ilyenkor mindig hol a fenében van, Gayunnak pedig az anyukájánál kellett maradnia, mert elméletileg nem érzi jól magát a nagyi. Efelől vannak mondjuk kétségeim, mert szerintem semmi baja nincs az öregasszonynak, csak szimplán utálja Jimint, de mindegy is. Komolyan, már azon vagyok, hogy felhívom anyát, hogy jöjjön be, de egyenlőre azért még megpróbálom egyedül megoldani. Nem pont így terveztem ezt az estét...

- Nem vagy éhes, vagy szomjas? – kérdeztem Jimintől, miközben az arcát cirógattam a kezemmel.

- Egy kicsit szomjas vagyok – mondta halkan Jimin.

- Oké, akkor mindjárt jövök, veszek neked vizet – mosolyodtam el, majd fel is álltam az ágya mellől, és az automatához mentem, hogy vegyek egy üveg vizet. Az egész teremben nagy volt a csend, ugyanis már lassan kilenc óra volt, és a lámpák sem voltak mind felkapcsolva, csak néhány, hogy a kisgyerekek tudjanak aludni. – Fel tudsz ülni? – kérdeztem Jimintől, miután megvettem a vizet, és visszamentem hozzá.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét egy kicsit.

- Akkor a felső testeddel fordulj a hátadra, és megitatlak – javasoltam, ugyanis Jimin oldalfekvésben volt. Nagy nehezen a hátára szenvedte magát, én meg miután leittam egy keveset a vízből, hogy ne borítsam az egészet Jimin nyakába, szép lassan öntöttem egy keveset a szájába.

Ezután ismét leültem Jimin ágya mellé egy székre, és a felső testemmel az ágyára dőltem, és úgy szemeztem Jiminnel. A szemei csillogtak a könnyektől, ugyanakkor ha halványan is, de mosolygott.

- Nagyon fáj – suttogta Jimin a szemeimbe nézve.

- Elhiszem, és remélem, hogy nemsokára már foglalkoznak velünk – mondtam neki, miközben egyik kezemmel ismét az arcát simogattam, másikkal pedig az ő kezét fogtam. – Próbálj meg aludni! – javasoltam neki.

- Nem megy. Túlságosan fáj – motyogta Jimin, és szemeiből újra kicsordult pár könnycsepp, és már én is közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magamat.

- Megyek, megkérdezem, hátha tudnak neked fájdalomcsillapítót adni – mondtam, mire Jimin csak bólintott egy aprót, én pedig nagyon halkan felálltam a helyemről, és elosontam a recepcióra. – Elnézést! – szóltam oda a hölgynek, aki a pult mögött ült, mert le sem szarta, hogy odaálltam elé.

- Mit szeretne? – kérdezte kicsit sem kedvesen a nő, és látszólag nagyon irritálta őt a jelenlétem.

- A barátomnak nagy fájdalmai vannak. Kaphatna esetleg fájdalomcsillapítót? – kérdeztem.

- Honnan szerezzek neki? Nem vagyok se orvos, se nem nővér, csak egy recepciós vagyok. Majd ha erre jár egy nővér, akkor szólok neki – mondta hihetetlenül flegmán a nő. Nem hiszem, hogy Jimin sokáig bírja még ilyen fájdalmakkal, ezért utolsó lehetőségként elővettem a pénztárcámat, és kivettem belőle egy szép összeget, amit le is raktam a hölgy elé, mire ő meglepetten nézett rám.

- Kérem! – néztem rá a lehető legkedvesebben. A nő fogta a pénzt, majd a zsebébe csúsztatta, és felállt a helyéről.

- Meglátom, mit tehetek – köszörülte meg a torkát, majd elsétált mellettem, én pedig visszamentem Jiminhez.

- Sikerült? – kérdezte Jimin halkan, mikor ismét az ágyára dőltem, és kezembe vettem az övét.

- Remélem – sóhajtottam nagyot.

Nagyjából tíz perc múlva vissza jött a recepciós egy infúzióval, amit be is kötött Jiminnek, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszament a pult mögé és továbbra sem csinált semmit. Ennyit arról, hogy nem nővér... Undorító, hogy csak akkor hajlandóak bármit is csinálni, ha fizetünk nekik. Ez lenne az alap, hogy a tőlük telhetőt megteszik, erre ezért is könyörögni kell. Most komolyan, ha nem fizetek neki, akkor nem lett volna képes hozni neki fájdalomcsillapítót, mikor még a hülye is látja, hogy szenved szegény?

- Most már tényleg próbálj meg aludni! Mire felébredsz, már nem fog fájni – suttogtam Jiminnek.

- Ha alszok, akkor sosem fáj semmim. Ha meghalnék, akkor sem fájna már semmi – motyogta Jimin, és talán most először értettem meg, hogy miért szeretne néha meghalni. Valószínűleg én sem lennék képes ilyen sok fájdalmat eltűrni. Ő csak azt szeretné, hogy ne fájjon, én viszont nem akarom, hogy itt hagyjon engem.

- Most ne ezen gondolkozz, oké? Csak aludj! – mondtam neki, és eligazgattam rendesen rajta azt a vékony takarót, amit adtak.

- Kérek jó éjt puszit! – csücsörített a szájával, mire én elkuncogtam magamat, és nyomtam egy puszit az ajkaira. – Énekelsz nekem? – kérdezte suttogva. Kicsit körbenéztem a teremben, ugyanis nem akartam senkit zavarni az énekemmel, de az emberek fele aludt, a többiek pedig idősek voltak, és szerintem félig süketek. Akik meg nem tartoztak egyik rétegbe sem, azok mosolyogva bámultak minket, szóval azt hiszem, hogy nem lesz ellenükre.

Nagyon halkan énekelni kezdtem egy lassú dalt, és igyekeztem úgy, hogy csak Jimin hallja, de a körülöttünk lévők mindenhogy hallották, de nem szóltak, hogy hagyjam abba. Az idős nénik mosolyogva bámultak engem, és volt, aki szintén próbált elaludni az énekre. Jimin nagyjából öt perc alatt bealudt, ezért nem is énekeltem tovább, mert nem akartam senkit sem zavarni. Örültem neki, hogy Jiminnek sikerült elaludnia, mert így legalább tényleg nem érez fájdalmat.

Amíg Jimin aludt, én egész végig fent voltam, mert vártam, hogy végre jöjjön valaki, és foglalkozzon velünk. Nagyjából hajnali egy felé kezdtek el foglalkozni az itt váró betegekkel, és Jimint is ekkor vitték fel az osztályra. Kapott egy szobát, átrakták egy sokkal kényelmesebb ágyba és felébresztették, hogy meg tudják vizsgálni. Jimin kezelőorvosa jött be először hozzánk, és bocsánatot kért, amiért ennyit kellett várnunk. Aztán hívott egy reumatológust, ugyanis a térd fájdalom az nem tartozik az ő munkakörébe. Jiminnek be vannak gyulladva a térd ízületei, ezért intravénásan fog kapni pár napig antibiotikumot, és reménykedünk benne, hogy nem sokára jobban lesz. Legalább most már így egy hónap után kitalálták, hogy mi baja van... 

2021.07.02.