Jimin szemszög

- Nem fázol? – kérdezte Jungkook, mikor is a két kutyával egyetemben kisétáltunk az állatmenhelyről.

- Nem, teljesen jól vagyok – mondtam.

- Nem értem, hogy miért nem lett volna jó az, ha a mi kutyáinkat sétáltatjuk meg – morogta Jungkook.

- Azért, mert a ti kutyáitoknak tök jó életük van, ezek a kutyák meg örülnek, ha havonta egyszer elviszik őket kicsit sétálni. De ha ennyire nincs kedved ehhez, akkor akár haza is mehetsz – mondtam mérgesen Jungkooknak, ugyanis egész idefelé is ezt nyomta, hogy minek kell ezt csinálni.

- Jól van, nem így értettem – sóhajtott nagyot a fiú, majd össze akarta kulcsolni az ujjainkat, de én még meg voltam sértődve és makacs voltam, szóval nem engedtem neki. – Jimin ne csináld már ezt... Ez az utolsó napunk, mielőtt elkezdődik nekem munka, és utána ki tudja, hogy mikor és mennyi időnk lesz együtt – nézett rám Jungkook szomorúan, és mivel igaza volt, ezért megadtam magamat, és bele bújtattam a pici kezemet az ő nagy lapáttenyerébe.

Egy hete értünk haza Japánból, és azóta szinte minden délután együtt voltunk. Jungkooknak holnap kezdődik a vállalatnál a munka, és tényleg nem lehet tudni, hogy mennyi ideje lesz rám. Plusz titokban kell tartania azt is, hogy van valakije, mert nekik ez nem megengedett. Én pedig holnap fekszem be a kórházba minimum két hétre, de az is lehet, hogy három, vagy több lesz belőle. Az orvosom örült neki, hogy így döntöttem, mert szerinte kicsit jobban fogom bírni a kezeléseket, ha nem negyvenhét kiló leszek, plusz Jungkooknak is lehet kicsit jobban fogok tetszeni, és ki tudom elégíteni a vágyait.

- Tudod... - kezdtem bele, mire Jungkook felém fordította a fejét, és minden figyelmét nekem szentelte. – Egy kicsit fáradt vagyok – folytattam.

- Akkor miért pont most akartad ezt a pontot kihúzni a listádról? – kérdezte egyből Jungkook.

- Nem úgy vagyok fáradt. Vagyis, de, testileg is fáradt vagyok, de inkább mentálisan. Kicsit kezdek belefáradni ebbe a sok kezelésbe meg minden szarságba. Sokszor gondolok arra, hogy befejezem – magyaráztam.

- Jimin, megbeszéltük, hogy együtt csináljuk végig ezt az egészet. Én itt vagyok neked, segítek mindenben, de nem adhatod fel. Bármennyire is nehéz, és kilátástalan a helyzet, akkor is menni fog! – mondta Jungkook.

- De évekig ezzel küzdeni? Te képes lennél rá? – néztem fel rá, miközben lassan sétálgattunk.

- Nem tudom Jimin. Biztos találnék valamit vagy valakit, ami, vagy aki miatt képes lennék harcolni, és nem adnám fel – gondolkodott Jungkook. – Lehet neked is egy valami vagy valaki kell, és ez segítene kitartani – folytatta.

- Úgy gondolod, hogy sikerülne kitartanom? – kérdeztem.

- Igen, biztos vagyok benne. Erős vagy, ezt már nem egyszer bizonyítottad, szóval nem szabadna feladnod. Túl vagy egy agyhártya gyulladáson, egy rakat kezelésen, és még mindig egész jól vagy. Szerintem nem szabad ennyitől meghátrálnod – mosolygott rám Jungkook, engem pedig elgondolkoztattak a szavai. Tényleg sokszor gondolok arra, hogy inkább feladom, és befejezem a kezeléseket meg mindent, de akkor mindig eszembe jut, hogy a családom biztos csalódna bennem. De én sosem voltam egy lelkileg erős fiú, így kételkedem abban, hogy én ezt évekig fogom tudni csinálni.

- Sajnálom, hogy mindig ilyen negatív vagyok, és elbaszom az ember jó kedvét – sóhajtottam nagyot.

- Ha adsz egy csókot, akkor lehet, hogy megbocsájtok – nézett le rám mosolyogva Jungkook, mire az én ajkaim is felfelé görbültek, és nem is tétovázva, egyből Jungkook hihetetlenül puha ajkaira hajoltam. Ez egy tökre romantikus pillanat lett volna, ha a Jungkook kezében lévő póráz tulajdonosa nem döntött volna úgy, hogy a benga testével megindul, és a földre rántja Jungkookot. Egy pillanat erejéig meglepődve pislogtam a koszban csücsülő barátomra, de aztán hamar kitört belőlem a nevetés. Persze Jungkook nem élvezte annyira a helyzetet, mert a szép tiszta szövet kabátja most csupa kosz lett, de én annál inkább. – Látod, ha a mi kutyáinkat sétáltattuk volna, akkor most nem történt volna ez – morogta Jungkook, miközben leporolta a kabátját.

- Inkább gondolj arra, hogy kipipáltunk még egy dolgot a bakancslistámon – mondtam mosolyogva.

- Na de milyen áron? A bakancslistád majd ki is mossa a kabátomat? – kérdezte még mindig idegesen, de én egyszerűen csak röhögni tudtam rajta.

- Most nézz rá erre a két kutyára... Olyan boldogok és hálásak. Ne hisztizz, hanem inkább sétáljunk tovább, meg labdázzunk velük! – javasoltam, mire Kook duzzogva, de belement.

Nagyjából két órán keresztül sétáltunk a kutyákkal, és egy idő után már Jungkook sem duzzogott, hanem élvezte a helyzetet. Aztán miután visszavittük a kutyákat a menhelyre, Jungkook úgy döntött, hogy nálunk alszik. Persze nekem nem volt ellenvetésem, mert imádok vele aludni, szóval nyilván belementem. Igaz, hogy Jungkooknak holnap iskolába kell mennie, de szerintem ez nem olyan nagy baj.

- Mész először fürdeni, vagy menjek? – kérdeztem Jungkooktól, miután haza értünk. Egy kicsit szétfagytunk a séta közben, szóval hiába van még csak délután öt, úgy döntöttünk, hogy gyorsan lefürdünk jó meleg vízzel.

- Mi lenne, ha most együtt mennénk? – nézett rám Jungkook beharapott ajkakkal.

- Nem tudom... Jó ötlet ez? – kérdeztem bizonytalanul.

- Ne aggódj, nem akarok semmit sem csinálni, csak együtt fürödni, oké? – sétált közelebb hozzám Kook, és kezeit derekamra tette. – És ne keresd a kifogásokat, hogy ilyen a tested, meg olyan, oké? Engem nem érdekel, mindenhogy tetszel és szeretlek! – mondta mosolyogva, mire nekem melegség öntötte el a szívemet.

- Szeretsz? – kérdeztem vissza döbbenten, mire Jungkook elkuncogta magát.

- Igen, nagyon szeretlek! – válaszolta, én pedig a derekát átölelve bújtam a mellkasába.

- Az jó, mert én is szeretlek! – motyogtam, és még szorosabban öleltem Kookot. – Azt hiszem, hogy te vagy az én valakim... - mondtam.

- Örülök neki, hogy én lehetek az a valaki az életedben! – suttogta Jungkook, majd eltolt magától, és ajkaimra hajolt. Igen, teljesen biztos, hogy Jungkook az én valakim. Harcolni fogok miatta, és nem fogom feladni, mert még nagyon sokáig vele szeretnék lenni.

2021.06.06.