Jungkook szemszög

Jiminnel este még valóban elmentünk megnézni a kilátást a Skytree-ről, majd elvittem őt egy olyan étterembe, ahol Japán legfinomabb és legdrágább steakjét készítik. Természetesen rendesen kiakadt, amikor meglátta az árakat, és egy sort vitatkoztunk is, de végül belement, hogy itt együnk. Aztán amikor megkóstolta az ételt, akkor már egyáltalán nem volt ellenére a dolog, hogy itt együnk. Mondjuk meg tudom érteni, hogy miért akadt ki, mert a kilátó toronyban is én fizettem a belépőt, Jimint pedig amilyen jó lelkű, már ez is zavarta.

Este, amikor arra került a sor, hogy eltesszük magunkat másnapra, megjegyezte, hogy miért ilyen szobát kaptunk. Persze mondhattam volna azt, hogy csak ilyen volt, de úgyis tudta volna, hogy hazudok, mert jelenleg nem igazán van turistaszezon, azaz nincsenek ezren a szállodában. Mondjuk ő úgy tudja, hogy Gayun foglalta a szállást, ezért nem nagyon tudtam mit mondani, csak azt, hogy ez van, ezt kell szeretni, és, hogy szerintem nem olyan nagy baj, hogy egy ágyban alszunk. Éjjel még hozzá is bújtam, mert szeretnék neki pár jelet adni, hogy örülnék neki, ha több is lenne köztünk, és remélem, hogy kezd neki leesni a dolog, mert különben nagy meglepetés fogja majd érni, mikor úgy döntök, hogy itt az ideje megvalósítani azt a bizonyos tizenegyedik pontot.

- Izgulsz? – kérdeztem, miközben másnap délelőtt a kórház felé sétáltunk. Ide Gayun és Inho is jön természetesen, mert elvégre, ők Jimin gondviselői, és szükség van rájuk, még akkor is, ha Jimin már nagykorú.

- Annyira nem. Igazából csak remélem, hogy hatásos lesz a kezelés – rántott vállat Jimin.

- Egyébként, ez olyan lesz, mint a kemoterápia? – kérdezősködtem tovább.

- Elvileg igen – bólintott Jimin.

Több kérdésre nem nagyon volt idő, mert mint említettem, a kórház mindössze három percre van gyalog a szállodától, így nagyon hamar megérkeztünk. Összekapartam minden japán tudásomat, és a recepción megtudakoltam, hogy hova is kell mennünk, és szerencsére egész jól meg is értettem, hogy hová kell menni. A folyosón, ahol várnunk kellett, már ott volt a többi beteg is, akik Koreából jöttek. Két család ugyan azzal a géppel jött tegnap, mint mi, egy másik pedig ugyanott szállt meg, mint mi, így már néhány arc ismerős volt. Volt itt körülbelül öt kisebb gyerek, olyan nyolc és tizenöt év között, a többi négy pedig már húsz felett lehetett, plusz ugye Jimin. A kisgyerekek egész jó állapotban voltak még, de a felnőttek... Némelyik olyan volt, mint egy élőhalott, és nagyon rossz érzés volt rájuk nézni, mert ők már biztosan régebb óta harcolnak a betegségükkel, mint például Jimin, vagy a kisebbek.

Nem sokkal később jött egy nővér, aki beszélt koreaiul, és elmondott nekünk pár információt, hogy mi hogyan fog menni. Aztán ketté bontották a csoportot; a kisebb gyerekeket rakták össze egy szobába, a nagyobbakat pedig egy másikba. Mindenki kapott a szobában egy ágyat, és igazából már csak arra vártak, hogy elkezdjék a kezelést. Mindenki kapott egy nyilatkozatot, amiben leírnak mindent, ami a kezeléssel kapcsolatos, így nagyjából húsz percig azzal szöszöltünk, hogy biztos mindent elolvassunk, és Jimin csak ezután írta alá a papírokat. Aztán miután összeszedték mindenkitől az aláírt beleegyező nyilatkozatokat, nekiálltak a betegeket ellenőrizni. Több nővér is mászkált már a szobában, és szinte mindegyik csak japánul beszélt, ezért kicsit bonyolult volt a dolog. Jimintől is kérdezgettek pár dolgot, és nekem kellett fordítani, aminek annyira nem örültem, mert azért nem túl tökéletes a japán tudásom.

- Ezt mikor rakták be? – kérdezte a nővér, miközben Jimin katéterét elemezte. Én még sosem láttam ezt az izét, ami a mellkasában van, de most le kellett vennie a pólóját, így én is megtekinthettem a kis szerkezetet. Hát... nem volt túl szép, és nem is tudom, hogy Jimin hogyan tudott ezzel megbékélni. Én tuti kiszedtem volna magamból az első adandó alkalommal.

- Jimin mikor rakták be a katétert? – kérdeztem tőle, ugyanis Jimin nem értette, hogy mit kérdezett tőle a hölgy.

- Valamikor szeptember végén – tűnődött el, én pedig már mondtam is a nővérnek.

- Rendben, akkor ezt ki kell cserélni – mondta nemes egyszerűséggel a nővér, én pedig vissza is kérdeztem, mert nem voltam benne biztos, hogy ezt mondta-e.

- Mit mondott? – kérdezte Gayun.

- Azt, hogy ki kell cserélni – mondtam. A nővér hozzátette menet közben azt is, hogy mindjárt jön valaki, és ki is cseréli Jiminnek. – És, hogy mindjárt jön valaki, aki kicseréli neki – folytattam.

- Mi? De ezt otthon altatásban csinálták. Mármint amikor berakták, mert cserélni még nem cserélték. Itt is úgy fogják? – nézett rám Jimin, én pedig megkérdeztem a nővért, aki azt mondta, hogy nem, csak érzéstelenítőt fog kapni.

- Na? Mit mondott? – kérdezte Gayun, mikor a nővér válaszolt, és elment.

- Nem vagyok benne biztos, hogy mit mondott, hülyeséget meg nem akarok mondani, szóval inkább várjuk meg azt a nővért, aki beszél koreaiul – köszörültem meg a torkomat, mert egyébként teljesen jól értettem, hogy mit mondott, de nem én akarom közölni ezt a tényt velük.

Nos, miután a nővér elmondta Jiminnek, hogy mi lesz, ismét kapott egy papírt, amit alá kellett írnia, hogy beleegyezik abba, hogy kicserélik neki ezt a valamit. Szegény eléggé sokkos állapotban volt, mert ő elképzelni sem tudta, hogy hogyan fogja ezt kibírni.

- Muszáj kicserélni? – nézett Jimin boci szemekkel a nővérre, miközben átnyújtotta neki az aláírt papírokat.

- Nem muszáj, de nagyon ajánlott. Amúgy is ráférne már a csere, szóval, ha nem most, akkor majd két hét múlva cserélnék ki – magyarázta a nővér, Jimin pedig csak beletörődve a dologba bólintott egyet.

Nem sokkal később vissza jött a koreai nővér egy csomó dologgal, és nekiállt a cserének. Először elmondta Jiminnek, hogy mit fog csinálni, majd kivette a helyéről a katétert. Szerintem Jimin körülbelül ájulás közeli állapotban volt, mert csak úgy megfogta a nővér, és lassan, de biztosan kihúzta belőle a katétert. Jimin azt mondta nem fájt, csak kellemetlen érzés volt, de utána egyáltalán nem fájt. Aztán vártak egy fél órát, és visszaraktak neki egy újat. Az már kicsit bonyolultabb volt, mert adtak neki érzéstelenítőt, meg minden egyéb szarság, és csak azután álltak neki. Nos... Jimin annyira rosszul volt konkrétan a helyzettől, hogy végig csukva volt a szeme, és Gayunnal meg Inhoval folyamatosan beszélnünk kellett hozzá, hogy eltereljük a figyelmét. Nem érzett semmit a beavatkozásból, de azért mégis benne volt a tudat, hogy mit csinálnak vele. Én is be lettem volna szarva, sőt, szerintem el is bőgtem volna magamat.

Miután kicserélték neki ezt a valamit, vártunk megint egy fél órát, majd visszaküldtek minket a szállodába, mert a csere miatt majd csak estefelé kezdik el a kezelést. Egy másik lány is ugyanígy járt, és egy kicsit szívás volt szerintem ez a helyzet, mert ha este állnak neki a kezelésnek, akkor nagyjából majdnem egész éjszaka ott leszünk, mert lassan adagolják a szert, és lehet akár öt-hat óra is, amíg lefolyik.

- Szeretnél valahová elmenni? – kérdeztem Jimintől, mikor már visszaértünk a szállodába, és csak az ágyban feküdtünk.

- Lehet, hogy jó lenne. De csak valami nyugis program legyen – mosolyodott el egy kicsit, én pedig csak bólintottam egyet, és átgondoltam, hogy hova mehetnénk.

- Oké, akkor öltözz fel melegen, és mehetünk is – álltam fel az ágyról pár perc keresgélés után.

- Hová megyünk? – kérdezte izgatottan Jimin, és közben már neki is állt a bőröndjében turkálni.

- Elmegyünk a Yoyogi parkba sétálni egyet. Nagyon nagy területen van és nagyon szép, szóval szerintem mindenképp megéri elmenni és egészen nyugis program is – magyaráztam.

- Oké! – mondta boldogan Jimin, és készülődött tovább.

Miután mindketten felöltöztünk és Gayunt meg Inhot tájékoztattuk arról, hogy hova is megyünk, hívtunk egy taxit, ami elvitt minket a parkba. Jimin már a bejáratnál elámult, szóval sejtésem sem volt, hogy mit fog reagálni, ha beljebb megyünk. Természetesen magammal hoztam a kamerámat is, és egy csomó felvételt készítettem, többek között Jiminről és a tájról. A kórházban is csináltam pár felvételt, de természetesen nem olyan sokat és nem direktbe azt videóztam, hogy mi történik, hanem csak Jimint. Elgondolkodtam rajta, hogy csinálhatnánk egy Youtube csatornát, ahová az általam készült felvételeket tehetnénk fel, és szerintem tök jó lenne, ha Jiminnek ezt az egész bakancslistás dolgát felvehetném és feltölthetném őket, mert szerintem érdekes lenne, és hát, szerény személyem szerint még szórakoztatóak is vagyunk Jiminnel. De aztán sajnos hamar el kellett engednem ezt az ötletet, mert a vállalat biztos nem engedné, szóval a videók csak magunknak lesznek.

-Tetszik? – kérdeztem Jimintől, mikor már bent ültünk egy padon. Van egy tó a park közepén, és a tó közepére csináltak egy szökőkutat, ami az enyhe télnek köszönhetően most is működött.

- Nagyon szép! Amúgy is szeretek a természetben lenni, szóval ez egy jó ötlet volt – mondta mosolyogva Jimin.

Nagyjából három órán keresztül bolyongtunk a parkban, és már sötétben mentünk vissza a szállodába, és csak is azért, mert nemsokára vissza kell menni a kórházba a kezelésre. Este hétre kell mennünk, szóval visszaértünk a szállodába és egy óra múlva mentünk is át a kórházba. Ugyanoda kellett mennünk, mint délelőtt, de most csak Jimin és az a másik lány volt ott. Be is kötötték nekik a szert, és kezdetét vette az unalmas várakozás. Jiminnek nem volt semmilyen baja a kezelés közben, azt leszámítva, hogy nagyon fáradt volt, szóval elég nehezen tartotta magát ébren, úgy ahogy Gayun, Inho és én is. Jimin feküdhetett az ágyában, de mi csak ülni tudtunk, szóval igazából nem nagyon tudtunk elaludni szerencsére. A lány, aki Jiminnel együtt kapta a kezelést, nagyjából tíz perc után valamilyen allergiás rohamot kapott, szóval neki lecsatolták a szert, és be is fejeződött a kezelése. Neki már szombaton sem kell jönnie, mert nyilván nem jó neki a szer, úgyhogy ők holnap már mennek haza. Kicsit sajnáltam őt, hogy nem jó neki a kezelés, és csak reménykedni tudtam benne, hogy Jiminnek jó lesz. Azt hiszem, hogy hosszú éjszakának nézünk elébe...

2021.05.23.