Jimin szemszög

Kettőt pislantottam, és máris karácsony volt. Ez a két hét olyan gyorsan elszaladt, hogy az hihetetlen, pedig semmi extra nem történt. Otthon voltam, tanultam, néha átjött Jungkook, néha elmentünk táncolni vagy korcsolyázni, de semmi eget rengető dolog nem történt. Egyszerűen csak boldog voltam, és fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan szaladt az idő.

Őszintén szólva, sosem voltam oda a karácsonyért, mert bár ünnepeltük, de nem volt olyan nagy dolog. Apát sosem mozgatta meg ez a dolog, anya pedig hiába próbálta meg kihozni ebből az egészből a legjobbat; sosem volt túl meghitt és szeretetben gazdag, mint ahogy elvileg lennie kellene. A karácsony elvileg a szeretet ünnepe, de nálunk valahogy mindig ilyenkor kerekedtek nagy viták anya és apa között, ez pedig rányomta a bélyeget a hangulatra. Persze kaptam ajándékokat, amiknek mindig örültem, de a karácsony lényege sosem volt meg. A szeretet az rohadtul hiányzott a mi családunkból. Anya szeretett engem, én is őt, apa viszont... Mintha nem is lett volna a család tagja.

Az ünnepekre Chanyeol nővére, Yoora is haza jön a vőlegényével, én pedig tök szarul érzem magamat, mert én Yoora szobáját kaptam meg, amikor tavaly ide költöztem. Szóval Yooranak és a vőlegényének ezért a nagymamájuknál kell aludniuk... És persze ez is megint az én hibám.

Tavaly karácsonykor itthon voltunk, és hatosban ünnepeltünk, bár az egy eléggé nyomott hangulatú karácsony volt, ugyanis anya akkor december elején halt meg. Persze mindenki próbált vidám lenni, de egy idő után én már nem tudtam előadni a boldog kisfiút, így az ünnep nagy részét a szobámban töltöttem. Idén viszont Gayun anyukájánál fogunk ünnepelni, mivel Gayun édesapja májusban elhunyt, és nem szeretnék a nagyit egyedül hagyni. Ez egy tök jó ötlet, azt leszámítva, hogy engem az a nagyi ki nem állhat. Én nem vagyok az unokája, igazából a rokona se nagyon vagyok, szóval érthető, hogy nem szívlel annyira. Bár azért egy kicsit túlzás volt múltkor, amikor mindenkinek köszönt, csak nekem nem, de túléltem.

Szóval így december huszonnegyedikén ebéd után elindultunk a nagyihoz. Yoora elvileg ott van már a vőlegényével együtt - akit amúgy Jiwoongnak hívnak - , szóval már csak ránk várnak. Egy kicsit szépen kellett öltöznünk, mert elvileg a nagyi háklis arra, ha melegítőben jelenünk meg egy családi ünnepen, így felvettem egy fekete lengébb inget és egy fekete farmert, és ezzel késznek is nyilvánítottam magamat. És persze a fejemen volt a már jól megszokott fekete sapka.

Talán olyan délután kettő fele érhettünk oda. Ahogy beléptünk a házba, a nagyi mindenkinek nagyon örült, és agyon puszilgatott mindenkit, kivéve engem. Nekem kedvesen odanyögött egy „hát persze, hogy te is itt vagy" – ot, aztán már ment is vissza a konyhába. Hát, nem lepődtem meg.

- Szia Jimin! – jelent meg Yoora mosolyogva, majd elkezdett ölelgetni. – Hogy vagy? – kérdezte, amint elengedett, és szemeiben szomorúság látszódott. Pompás, Park Jimin ismét elbassza a karácsonyt...

- Most egész jól vagyok egy ideje – mosolyodtam el.

- Anya mondta, hogy három hétig kórházban voltál, és, hogy majdnem... Tudod... - magyarázta szomorúan a lány. – Nagyon aggódtam miattad! – sóhajtott nagyot.

- Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam! De most már egész jól vagyok, szóval ne is beszéljünk erről – próbáltam felvidítani őt, ami nagyjából sikerült is.

- Pompás, ha ilyen jól vagy fiacskám, akkor akár le is vehetnéd a sapkádat. Anyád nem tanított meg, hogy ha bemész valahová, akkor leveszed a sapkádat? – jött oda mellénk a nagyi, és nagyon csúnyán nézett rám. Miért kell mindig felhozni anyát?

- Anyu, Jiminnek... Kihullott a haja – suttogta oda Gayun a nagyinak.

- Mit bánom én, hogy van-e haja vagy nincs. Csak vegye le azt a ronda sapkát! Az én házamban az van, amit én mondok! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a nagyi, majd ismét visszasétált a konyhába.

- Mindjárt keresek neked egy kapucnis pulcsit – mondta Gayun, majd el is tűnt az egyik szobában. Én csak nagyot sóhajtva utána mentem, és miután sikeresen talált nekem egy pulcsit, felvettem azt, felhúztam a kapucniját, és levettem a sapkámat. A fejem teteje így is kivillant a kapucniból, ezért össze is húztam azt, így nagyjából úgy néztem ki, mint egy nyomorék. – Sajnálom, hogy ilyen! Nem tudom, hogy miért csinálja – nézett rám Gayun szomorúan.

- Semmi baj. Megértem, hogy nem kedvel, ha az ő helyében lennék, akkor én sem kedvelném magamat – rántottam vállat, majd kisétáltam a szobából. Igazából nem tudom, hogy miért jobb neki az, ha pulcsiban vagyok, mert mint említettem, azt sem szereti, ha melegítőben vagyunk ünnepekkor... Szerintem itt most csak az volt a lényeg, hogy belém köthessen. Igazán érett viselkedés, mondhatom.

Miután a nagyi így kiakadt rám, inkább elfeküdtem a nappaliban a kanapéra, és meghúztam magamat. Yoora és Jiwoong segített a konyhában, Chanyeol és Inho a kertben ügyködtek valamit, de én meg sem próbáltam megkérdezni, hogy segíthetek-e valamit, mert biztos egy nagy nem lett volna a válasz. Szóval inkább csak feküdtem a kanapén egy dagadt macska társaságában és az ezer éves karácsonyi műsorokat néztem. Nem értem, hogy miért kell minden évben ugyanazokat leadni.

Talán fél négyig bírtam ezt a semmittevést. Már elgémberedett mindenem, a macska is kitúrt a kanapéról, szóval úgy döntöttem, hogy járok egyet. Innen úgy is talán csak húsz percre van a temető, úgy hogy pont jó alkalom ez, hogy meglátogassam anyát. Amúgy is régen voltam nála, vacsora pedig csak hat-hét fele lesz, szóval bőven van időm.

Éppen a konyha irányába igyekeztem, hogy engedélyt kérjek Gayuntól egy sétára, de megütötte a fülemet egy érdekesnek tűnő beszélgetés, szóval inkább a fal takarásában maradtam, és kicsit hallgatóztam.

- Persze, hogy nem kedvelem őt! Hát csak nézz magadra! Mióta veletek lakik, úgy nézel ki, mint aki tíz évet öregedett. Folyton stresszelsz miatta, minden körülötte forog, és a saját családodra nem is figyelsz! – mondta a nagyi idegesen, és itt már tudtam, hogy megint rólam van szó. – Mikor beszéltél egyáltalán utoljára Yoorával? – folytatta.

- Yoorát minden héten felhívom – vágta rá Gayun, és hallottam, hogy ő is ideges.

- Épp ez az! Mielőtt az a fiú hozzátok került, minden nap felhívtad. És mondd, mikor kérdezted meg Chanyeolt utoljára, hogy mi volt az iskolában, vagy úgy bármi? Szegény gyerek nekem panaszkodik mindig, hogy vele sosem foglalkozol. Szerinted ez rendben van? – folytatta a nagyi.

- Én igyekszem mindenkivel ugyanúgy foglalkozni, de Jiminnek most nagyobb szüksége van rám! Az anyukája meghalt, ő beteg, az apja pedig aki igazából nem is az apja, le sem szarja! – sorolta Gayun, én pedig azt hiszem, hogy teljesen elveszettem a fonalat. Mi az, hogy apa nem is az apám?

- Jimin? – hallottam meg magam mögül Yoora hangját, és ennek köszönhetően Gayun és a nagyi is rám néztek. Gayun szemében láttam a félelmet, ugyanakkor a reményt is, hogy nem hallottam mindent, de sajnos igen.

- Én csak... Azt akartam kérdezni, hogy elmehetek-e sétálni... – mondtam teljesen lesokkolva, és igazából meg sem vártam a választ, csak elindultam az előszobába öltözködni, hogy végre eltűnhessek innen.

- Jimin! – jött utánam Gayun, és láttam rajta, hogy ki akarja magyarázni a helyzetet, de őszintén szólva, jelenleg nem voltam rá kíváncsi.

- Nem érdekes! – néztem rá kicsit szomorkásan, de azért elmosolyodtam. – Sietek, nemsokára jövök! – mondtam.

- Nem kell sietni, azt sem bánom, ha nem jössz vissza... - morogta a konyhában a nagyi.

- Ó, fejezze már be! Már itt sem vagyok, oké? – mondtam idegesen a nagyinak, majd ki is sétáltam a házból. Nem értem, hogy miért kell ezt csinálnia velem. Nem én akartam beteg lenni, és nem én akartam ennyi figyelmet. Nem tehetek róla, hogy Gayunnak ilyen jó a szíve, és ennyire figyel rám.

Talán fél órámba telt, hogy odaérjek a temetőbe. Már kezdett sötétedni, szóval kicsit kapkodtam a lábaimat, mert van, hogy világosban sem találok oda anya sírjához, nem hogy sötétben... De most szerencsére elsőre megtaláltam, szóval meggyújtottam az idefelé vett mécsest, és leraktam anya sírjára. Nagy mákom volt, hogy egy kis virágos bolt még nyitva volt a temető mellett, mert különben üres kézzel jöttem volna.

Fél órát biztos ott ültem anya sírja előtt, és egy idő után nekiálltam sírni is. Annyira szar volt az egész szituáció, hogy az hihetetlen. Hiába egy seggarc a nagyi, valahol mégis csak igaza van. Gayun elhanyagolta miattam a saját családját, és ez valóban nem helyes. És hogy ha azt is hozzá vesszük, hogy úgy néz ki, hogy apa nem is az apám, akkor konkrétan nem is vagyok a rokonuk. Semmi közöm nincs hozzájuk, ők mégis gondomat viselik. Eddig is nagyon szarul éreztem magamat, hogy rajtuk élősködök, de most meg pláne. Az nem is érdekel különösebben, hogy apa nem is az apám, mert sosem éreztem úgy, de ez nagyon zavar, hogy nem is vagyunk rokonok.

Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt vissza menni. Nem akartam elrontani a karácsonyukat, szóval elég sokáig gondolkodtam, hogy hova mehetnék, míg végül eszembe jutott egy egész jó megoldás. Elővettem a telefonomat, és fel is hívtam azt a személyt, aki esetleg tudna nekem segíteni.

- Szia Jimin! – köszönt bele vidáman Jungkook a telefonba, miután felvette.

- Szia Jungkook! – köszöntem neki vissza, és ahogy meghallottam a hangját, egyből jobb kedvem lett egy kicsit. – Tudnál nekem segíteni? – kezdtem.

- Persze, miről lenne szó? – kérdezte a fiú.

- Esetleg... El tudnál jönni értem, és haza tudnál vinni? – kérdeztem kicsit feszengve, ugyanis december huszonnegyedike délután van, lehet, hogy nem ér rá.

- Persze! Hol vagy? – kérdezte Jungkook, és hallottam, hogy már neki is állt készülődni.

- A Dongjak-dong temetőben – mondtam.

- Oké, tizenöt perc, és ott vagyok! – válaszolta Jungkook egy pár másodperc csend után, majd már bontotta is a vonalat.

Én pedig elbúcsúztam anyától, és elindultam kifelé, a temető elé. Már javában sötét volt, így eléggé erősen kellett koncentrálnom, hogy kitaláljak ebből a rengetegből. Mire kiértem, Jungkook már ott is állt a temető előtt, valószínűleg ismét az anyukája autójával.

- Köszönöm, hogy eljöttél értem! – néztem Jungkookra hálásan, mikor beszálltam az autóba.

- Igazán nincs mit! Inkább, minthogy egyedül sétálj haza – mosolyodott el Jungkook.

Az út további részében nem nagyon beszélgettünk. Jungkook néha kérdezgetett valamit, de annyira magam alatt voltam, hogy nem nagyon volt kedvem beszélgetni. Még vele sem.

- És mit csináltok szenteste? Négyesben ünnepeltek? – dobott fel ismét egy kérdést Jungkook.

- Nem. Hazajött Chanyeol nővére is, Yoora a vőlegényével, és idén Gayun anyukájánál vannak – sóhajtottam nagyot.

- És te? – nézett rám furán Jungkook.

- Én is ott lennék, de Gayun anyukája ki nem állhat, ezért most haza megyek, összepakolok pár cuccot és elmegyek a nagyszüleimhez. Úgyis régen voltam náluk, és így legalább nem teszem tönkre a többiek karácsonyát – meséltem.

- Ha szeretnéd... akkor megvárom, amíg összepakolsz, és elviszlek oda is – mondta Jungkook.

- Azt megköszönném – néztem rá hálásan.

Jungkook valóban megvárta, amíg összepakoltam néhány cuccot, majd tovább is indultunk anya szüleihez. Talán utoljára nyáron találkoztam velük, de akkor is csak pár perc volt az egész, és ennyi. Mióta anya meghalt, valahogy folyton sírás lett a vége a találkozásnak, és egy kicsit haragudnak is rám, amiért nem hozzájuk költöztem anno. De hát ez nem az én döntésem volt, hanem apáé, de azt hiszem, hogy most már értem, hogy miért neheztelnek rám emiatt. Ők valószínűleg tudták, hogy apa nem is az apám, és szerették volna, ha inkább velük maradok.

Gayunnak írtam egy üzenetet, hogy nem megyek vissza, de ne aggódjon, mert a nagyiéknál leszek. Azóta többször is megpróbált felhívni, de én mindig kinyomtam, sőt, már ki is kapcsoltam a telefonomat. Ne foglalkozzanak velem, élvezzék együtt a karácsonyt.

- Köszönöm szépen, hogy elhoztál! – köszöntem meg ismét Jungkooknak, amikor is leparkolt a nagyiék háza előtt.

- Igazán nincs mit! – mosolyodott el Jungkook. – Boldog karácsonyt Jimin! – mondta.

- Boldog karácsonyt neked is Jungkook! – mosolyogtam rá, majd kiszálltam az autóból, és elindultam a ház felé. Egy kicsit félek, mert nem nagyon beszéltem velük mostanában, azt sem tudják, hogy beteg vagyok, de kidobni csak nem fognak...

2021.04.13.