Jimin szemszög

Van az az érzés, amikor az ember magánál van, de nem tud semmit sem csinálni. Érzékeli a körülötte történő dolgokat, de közbe szólni nem tud, csak sodródni az árral. Pont ebben a helyzetben voltam én is. Éreztem, hogy ébren vagyok, nézelődtem körbe a szobában, láttam magam mellett Gayunt és Chanyeolt, de olyan volt, mintha nem én irányítanám magamat. Éreztem a fájdalmat, emlékszem, hogy kaptam infúziót már az újonnan bekötött katéterbe, és arra is emlékszem, hogy Gayun megkért, hogy ne sírjak. Nem tudtam, hogy miért sírtam, mert nagy fájdalmaim nem voltak, de azt biztos, hogy itattam az egereket. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el mire tudatomnál voltam rendesen, de egy idő után sikerült már felfognom a dolgokat, és irányítanom magamat.

- Mennyi az idő? – kérdeztem még kómásan. Ez volt az első mondatom, amit én akartam kimondani, nem csak úgy jött magától.

- Fél kettő – válaszolta Gayun, és közben a hajamat simogatta.

- És meddig voltam kiütve? – kérdezősködtem tovább.

- Délben vittek el műteni, húsz perc alatt végeztek, és háromnegyed egykor hoztak vissza ide a megőrzőből – tájékoztatott Chanyeol.

- Szóval már egy órája ébren vagyok? – lepődtem meg, ugyanis számomra soknak tűnt ez az idő.

- Igen – bólintott Yeol.

- Ebben csak az az érdekes, hogy most vagyok még csak tudatomnál. Emlékszem rá, hogy adtak infúziót, meg, hogy bőgtem, de ez az egy óra csak egy pillanatnak tűnt – meséltem.

- Ez rendben van altatás után. De legalább most már rendesen magadnál vagy – mondta mosolyogva Gayun. – Kellene innod. Meg lassan enned is.

- Oké, amúgy is szomjas vagyok – egyeztem bele, majd megpróbáltam felülni, de nem jött össze egyedül. Gayun látva a bénázásomat inkább feljebb emelte az ágyat a kis távirányítóval, amiért nagyon hálás voltam neki, mert ha önerőből kellett volna felülnöm, holnapig itt lehettem volna.

- Azt mondta a doki, hogy este mehetünk is haza – informált Chanyeol, miközben én szívószállal kortyolgattam a teámat. Mikor elég volt, letettem a kis szekrényre, és csak akkor vettem tudomást először az infúzió madzagjáról. Végig követtem a tekintetemmel, és a pólóm alatt tűnt el a kis cső. Kíváncsiságból belestem a pólóm alá, de bár ne tettem volna inkább. Nekem azt mondták, hogy egy cső fog ott lenni, de ez határozottan kettő volt... Ráadásul nem is olyan picik, voltak legalább vagy tíz centiméteresek. Egy nagy átlátszó tapasszal körbe volt ragasztva a bemenetük, és az egyik végbe be volt kötve az infúzió. Undorító látvány volt.

- Ne nézegesd inkább – mondta szomorúan Gayun, amint látta az elkeseredett arcomat.

- Ez rohadt undorító. Lehet egyáltalán ezzel fürödni? – kérdeztem.

- Persze, hogy lehet – bólintott Chanyeol.

- Felvehetem a pulcsimat? – sóhajtottam nagyot, ugyanis nem akartam látni ezt a valamit.

- Nem tudod. Be van kötve az infúzió, meg kell várnod, amíg az lefolyik. – mondta Gayun, mire szerintem még elkenődöttebb fejet vágtam, mint eddig.

- Songho, te hogy tudtál ezzel megbarátkozni? – fordultam a másik ágyban fekvő fiú felé.

- Én nem ilyet kaptam. Nekem port-katétert raktak be. Az egész szerkezet a bőröm alatt van, csak egy érme nagyságú pukli látszódik a mellkasomon – mondta Songho.

- Én miért nem olyat kaptam? – kérdeztem szinte már felháborodva, mert basszus... Ha volt olyan lehetőség, akkor miért a szarabbikat kaptam?

- Azért, mert a kórház évente csak hármat tud venni, és nekünk kellett volna kifizetni. Egy ilyen katéter meg nem olcsó mulatság, és most a kezelések mellett nem lett volna erre is keretünk – magyarázta Gayun, és láttam a szomorúságot a szemébe, viszont nekem meg hirtelen oltári bűntudatom lett, hogy itt hisztizek.

- Semmi baj, így is túl sok mindent tesztek értem. Végül is, túl lehet élni a helyzetet – mosolyodtam el, hogy Gayun se szomorkodjon.

- Lemegyek a büfébe, hozok neked valamit enni – mondta nagynéném mosolyogva, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és már ki is ment a szobából.

- Nagyon aggódott érted – szólalt meg Chanyeol hirtelen. – Egy nővér hívta fel délben, hogy elvittek megműteni, ő pedig már rohant is ide. Természetesen nagyon kiakadt, mikor ide ért. Megtudta, hogy nem kaptál semmit műtét előtt, és amiatt is ideges volt, hogy úgy elvittek, hogy nem is szóltak nekünk – mesélte.

- Én akartam volna szólni nektek, de a férfi, aki elvitt, azt mondta, hogy örüljek neki, hogy egyáltalán elaltatnak, mert, hogy ezt érzéstelenítővel is lehetne csinálni, ezért inkább nem erősködtem – mondtam. Yeol csak bólintott egyet, majd megölelt, mert állítása szerint úgy néztem ki, mint akire ráfér egy ölelés. Igazából nem tévedett nagyot, kicsit padlón voltam, szóval jól esett az ölelése.

Este hatig bent voltunk a kórházban. Délután Inho is bejött, így miután megkaptam a zárójelentést, négyen indultunk haza. Songhotól kaptam egy telefonszámot, meg a közösségi oldalakon megkerestük egymást, mert azt mondta, hogy jó lenne majd még valamikor összefutni. Mondjuk ezzel én is egyet értek. Ő egy kicsit már tapasztaltabb ezzel a betegséggel, szóval a későbbiekben még a segítségemre lehet.

Haza érve pedig csak bevetődtem az ágyamba, ugyanis egy kicsit még mindig kába voltam az altatástól. Étvágyam nem igazán volt, szóval nem mentem ki vacsorázni a többiekhez, amiért most szerencsére nem is nyaggattak. Már majdnem bealudtam, mikor is a telefonom egymás után háromszor is megszólalt, ezzel jelezve, hogy üzenetem jött. Nem vagyok túl népszerű személyiség, így fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az.

Kimásztam az ágyamból, és kezembe vettem az asztalon heverő telefonomat. Eléggé ledöbbentem, ugyanis azt írta ki, hogy üzenetem érkezett Jeon Jungkooktól.

Jeon Jungkook

Már megint lógtál.

Remélem valami fertőző szart kaptál el, és minket is megfertőztél...

De azért élsz még?

Először is... Miért írta meg mindezt nekem? Másodszor meg... Miért érdekli, hogy élek-e? Szerintem ő lenne a legboldogabb ember a világon, ha fűbe harapnék.

Park Jimin

Igen, élek még.

Jeon Jeongguk

Miért nem voltál ma sem suliban?

Park Jimin

Miért érdekel?

Jeon Jeongguk

Jó, megfogtál, igazából nem érdekel. Csak kellene, a töri jegyzeted, de nem akartam egyből a lényegre térni.

Park Jimin

Nem kell jó fejnek lenned.

Küldöm a jegyzeteket.

Jeon Jeongguk

Életmentő vagy!

Park Jimin

Tudom. Szia.

Jeon Jeongguk

Várj! Holnap jössz suliba?

Park Jimin

Igen.

Ezzel pedig letettem a telefonomat az asztalra, és visszafeküdtem az ágyamba. Nem tudom kiismerni őt. Egyszer el akar gáncsolni, most meg szívességet kér, és még afelől is érdeklődik, hogy megyek-e holnap suliba. Egy rejtély ez a gyerek... Éppen ezért is vagyok oda érte. Hiába szekál és cukkol, még ez is jól áll neki, és még így is fülig szerelmes vagyok belé. Kár, hogy nem bukik a haldokló fiúkra...

2021.03.09.