Jimin szemszög

Összesen három hetet voltam kórházban, és az bőven elég is volt. Az utolsó héten már szétuntam az agyamat, mert Jungkook sem tudott nagyon bejönni az iskola miatt, és Inho meg Gayun is dolgoztak, Chanyeol pedig szintén suliban volt. Hobi egyszer bejött és szinte egész nap velem volt, mert ellógta az óráit, csak miattam. Ez nagyon jól esett, ugyanakkor haragudtam rá, hogy miattam ellógott egy egész napot. Bár állítása szerint nem voltak fontos órái, de attól még zavart a dolog. Aztán ezután még egy hetet otthon tespedtem tök egyedül, és szintén unatkoztam. Nyilván próbáltam pótolni a tananyagot, amit Kook küldözgetett minden nap, de túl sok értelme nem volt, mert Gayun kérvényezte nekem a magántanulói jogviszonyt, amit engedélyeztek is, így most már hivatalosan is magántanuló vagyok. Ami azt jelenti, hogy január elején mindenből osztályozó vizsgáznom kell, ami kicsit szívás, de nincs más lehetőségem. Ha továbbra is bejárnék suliba, akkor nem sokára tuti bedobná a törülközőt az immunrendszerem, azt meg talán még nem kellene... Meg persze túl sok kedvem sincs amúgy bemenni, mert konkrétan a fél suli végig nézte az egy hónapja történt ominózus esetet, és hát, kicsit kellemetlenül érezném magamat szerintem.

Jungkook megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elkísérni őt táncolni, én pedig persze egyből igent mondtam. Egy hónapja csak fekszek és vegetálok; persze, hogy elmegyek vele. Nincs az a pénz amiért én most itthon maradnék.

- Gayun? – sétáltam ki a konyhába, ahol nagynéném tevékenykedett.

- Igen? – fordult felém mosolyogva.

- Elkísérhetem Jungkookot táncolni? – kérdeztem, ugyanis azért nem árt engedélyt kérni.

- Hát... Nem tudom. Én nem tartom jó ötletnek. Az orvos azt mondta, hogy két hétig még ne nagyon menj sehová, és még csak egy hét telt el – mondta Gayun.

- De Gayun, kérlek! Egy hónapja nem csinálok mást, csak fekszek, eszek és alszok. Már fáj a hátam ettől a sok fekvéstől és semmit tevéstől! Kérlek! Esküszöm, hogy nem fogok táncolni, nem fogom levenni a szájmaszkot meg semmi, csak hagy menjek el! Be fogok csavarodni... – könyörögtem neki.

- Rendben, legyen – sóhajtott megadóan Gayun, mire nekem egyből jobb lett a kedvem. – De! – tartotta fel az ujját Gayun. – Ígérd meg, hogy tényleg nem fogsz táncolni, és figyelsz az egészségedre, oké? – kérdezte.

- Megígérem! – vágtam rá, mire Gayun mosolyogva megcsóválta a fejét, és visszafordult a konyhapulthoz, hogy folytathassa a vacsorakészítést. Én pedig az örömtől majd kicsattanva ugráltam vissza a szobámba, és álltam neki öltözködni, ugyanis Jungkook perceken belül itt lehet. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mit kellene felvennem, de végül egy sima fekete farmert, egy hosszú ujjút és egy jó bundás kapucnis pulcsit vettem fel. Nem lepődtem meg, amikor a nadrág dereka lecsúszott rólam, és lengedezett a szára a bokámon. Számítottam rá, így beszereztem egy övet, hogy magamon tudjam tartani a nadrágot. A fejemre pedig egy kék, bojtos sapkát húztam, ugyanis elég ramaty állapotban volt a hajam. Nem az volt a probléma, hogy lenőtt a szőke, hanem az, hogy a fejem már csak nyomokban tartalmaz hajat, és nem túl szép látvány. Bárcsak annyi lenne csak a probléma, hogy lenőtt...

Pont, hogy elkészültem, amikor is Jungkook hívott, hogy itt van a panel előtt, szóval felkaptam a bakancsomat meg a kabátomat, felvettem a hátamra a tornazsákomat, elköszöntem Gayuntól, és elindultam lefelé. Meg sem próbáltam lépcsőzni lefelé, mert úgyis elfáradtam volna, szóval lifttel mentem le. Jungkook valóban a panel előtt állt, és ahogy megpillantottam, egyből jobb kedvem lett.

 -Szia! – köszönt nekem mosolyogva Jungkook, amint leértem.

- Szia! – köszöntem neki én is. Egy kicsit furcsálltam a helyzetet, mert sehol sem láttam az autóját, ami kicsit összezavart, és ő ezt észre is vette.

- Ne keresd az autómat, mert nincs itt – sóhajtott nagyot a fiú. – Apa elvette a jogsimat a kocsim kulcsával együtt, szóval buszozni fogunk – mondta.

- Én nem használhatok tömegközlekedést. Valaki rám tüsszent és mehetek is vissza a kórházba – húztam el a számat.

- Basszus, ez teljesen kiment a fejemből! – csapta homlokon magát Jungkook. – Oké, akkor sétálunk. Annyira nincs messze a táncterem, maximum húsz perc – mondta a fiú, én pedig csak bólintottam egyet és el is indultunk.

- Miért is vette el apud a jogsidat meg az autódat? – érdeklődtem, ugyanis ezt nem mondta el.

- Hát... Mert amikor kórházba kerültél, én elsírtam magamat, amikor haza értem, apa pedig kioktatott, hogy legyek férfi, és ne bőgjek. Én pedig amúgy is szarul voltam, ez meg csak olaj volt a tűzre. Elmondtam neki, hogy elegem van a szarságaiból és, hogy utálom, ő pedig felpofozott és felzavart a szobámba. Aztán másnap elvette őket, mert, hogy nem érdemlem meg. De amúgy esküszöm, élvezem, hogy nincs minden a seggem alá rakva, és magamnak kell megoldanom a dolgokat. És amúgy sokkal olcsóbb egy bérlet, mint a benzin, szóval igen, jobban megéri buszozni – magyarázta.

- Nekem azért kicsit hiányzik a fűtött ülés – húztam el a számat, mire Jungkook elnevette magát. – Viccet félre téve, örülök neki, hogy kiálltál végre magadért. Igaz, hogy nem biztos, hogy így kellett volna, de büszke vagyok rád! – folytattam.

- Én is örülök neki, hogy végre ki mertem mondani azt, amit gondolok – bólogatott Jungkook.

Húsz perc alatt valóban simán odaértünk a táncterembe, és nem is fagytunk szét, mert annyira még nem volt hideg. Igaz, hogy már tök sötét volt, és kicsit azért féltem, de túlélhető volt a dolog.

Legnagyobb meglepetésemre Hobi és Taehyung is ott voltak a táncterembe. Jungkook nem említette, hogy ők is itt lesznek majd, de engem végülis nem zavar. Hobival amúgy is imádok lenni, Taehyunggal meg nincs különösebb problémám.

- Jimin! – ugrott rám Hoseok egyből, amint beléptünk a terembe.

- Én is nagyon örülök neked Hobi, de jelenleg nem igazán vagyok abban az állapotban, hogy megtartsalak téged – nyöszörögtem nehezen, ugyanis az egyébként egyáltalán nem nehéz barátom szorongatott. Hobi amúgy tényleg nem nehéz, csak én vagyok most ilyen nyomi.

- Ó, bocsánat! – mászott le rólam egyből.

- És, jobban vagy már? – kérdezte Taehyung mosolyogva.

- Igen, már egész jól vagyok, mihez képest – mosolyodtam el én is, ugyanis jól esett, hogy Taehyung is érdeklődik az állapotom iránt.

- Nos, akkor mindenki elpróbál mindent? – kérdezte Hoseok, mikor már mindenki bemelegített. Én csak a fal mellett ültem felhúzott térdekkel, és néztem a fiúkat. Kicsit rossz érzés volt, hogy én csak nézhettem a többieket, de hát inkább nyugton maradok, minthogy visszamenjek a kórházba.

- Szerintem igen – bólintott Taehyung.

- Milyen mindenről van szó? – kérdeztem zavartan, ugyanis fogalmam sem volt, hogy miről van szó.

- Ó, tudod, a jövőhét végén lesz egy kiadónak egy meghallgatása, és jelentkeztünk rá – mondta Jungkook.

- Mindannyian? – lepődtem meg, ugyanis Hobi nem említette nekem, hogy ilyen tervei vannak.

- Aha. Jungkook megfűzött minket – mosolyodott el Taehyung. Kicsit rosszul esett, hogy se Jungkook, se Hobi nem említette ezt a dolgot, mert azért na. Van hozzá egy kis közöm szerintem. – Te nem akarod megpróbálni? – kérdezte Taehyung.

- Nem hiszem, hogy felvennének egy haldokló, félig kopasz és csontváz gyereket gyakornoknak – mosolyodtam el szomorúan. Ha nem lennék beteg, még lehet meg is próbálnám.

- Ne haragudj, kiment a fejemből – szabadkozott egyből Taehyung.

- Semmi baj – mosolyogtam rá.

Miután jól elcsesztem a hangulatot, nekiálltak próbálni a fiúk. Mindegyikőjüknek táncolni és énekelni is kell, így mind hárman készültek énekes és táncos produkcióval is. Vagyis Hobi nem énekelt, hanem rappelt. Persze amúgy ezt sem említette, hogy tud rappelni...

Ahogy néztem őket, miközben táncoltak és énekeltek; teljesen kívülállónak éreztem magamat. Jól elszórakoztak hárman, segítettek egymásnak és jól érezték magukat, míg én csak kuporogtam a fal mellett, és vártam, hogy végre haza mehessek. Nem éreztem jól magamat ott, mivel nem tudtam semmit sem csinálni. Fájt a szívem, hogy én nem táncolhatok és nevethetek ilyen gondtalanul. Ugyanakkor nem tudtam mást csinálni, csak felvenni a mosolygós álarcot, és magamban azt ismételgetni, hogy „minden rendben van". 

2021.04.07.