Jungkook szemszög

Egy pár percig csak álltam a szobám közepén, és azon gondolkoztam, hogy helyes volt-e, amit most tettem. Nem szabadott volna így beszélnem apával, mert azért mégiscsak neki köszönhetem, hogy ilyen szép életem van, és megvan mindenem de... Ez nem állapot, hogy ebbe az egészbe nem csak engem, de anyát és a húgomat is belekényszeríti. Az embernek joga van eldönteni, hogy vallásos akar-e lenni, vagy sem. Nekem pedig rohadtul elegem van ebből a szigorból, és sok elvárásból. Mi az, hogy egy férfi nem sírhat? Nevessek azon, hogy a legjobb barátom haldoklik, vagy mi? Lehet, hogy egy kicsit túl messzire mentem, de most már mindegy. Remélem, azért kicsit elgondolkodik apa a dolgokon, mert én ezt nem fogom tovább bírni.

Miután kellően kigondolkodtam magamat, úgy döntöttem, hogy letusolok, mert a nyakamon, az arcomon és a kezeimen is egy csomó rászáradt vér volt, ami annyira nem volt szép látvány. Már levettem a nadrágomat meg a zoknimat, és egy alsónadrágban meg egy pólóban álltam a szoba közepén, amikor is hallottam, hogy mögöttem megnyikordul az ajtóm, így hátra fordultam. Min kukucskált be az ajtómon, és a küszöbön totyorgott.

- Bejöhetsz! – szóltam neki lágyan, és egy kicsit el is mosolyodtam. Min kicsit kijjebb tárta az ajtót, majd bejött a szobába, és becsukta maga mögött. Én közben leültem az ágyam végébe, és megvártam, amíg Min is felmászik mellém, sőt, egyenesen az ölembe ült, velem szembe, a két kis lába a combjaim két oldalán lógtak le, és a fejét a mellkasomba fúrta, én pedig csak még jobban elmosolyodtam, és átöleltem a kis testét. Imádom őt.

- Ha akarod, akkor én is utálhatom aput – szólalt meg egy pár perc csend után.

- Nem, ne utáld apát! Én sem utálom, csak nagyon dühös voltam rá. Nem szabad ilyet mondani neki, oké? – kérdeztem, mire ő csak bólintott egy aprót.

- Engem is meg fog ütni? – kérdezte halkan Min, mire nekem összeszorult a szívem. Nem lett volna szabad előtte csinálnom ezt, mert most egyébként teljesen jogosan, de fél apától.

- Nem, nem fog – sóhajtottam nagyot.

- De téged is megütött! – nézett rám a nagy, csillogó boci szemeivel.

- De én megérdemeltem. Te pedig nem csináltál semmi rosszat, és amúgy is, lányokra sosem emelünk kezet – magyaráztam neki. Ha apa kezet emelne Minre... Na, akkor én is addig ütném őt, amíg mozog. Nem érdekelne, hogy ő az apám, de egy védtelen hét éves kislányt bántani lenne a legundorítóbb dolog, amit tehetne.

- És a fiúkat szabad ütni? – kérdezősködött.

- Igazából nem szabad, de nem akkora baj, ha egy fiút megütnek – mondtam.

- Fáj? – nézett a számra Min, és a kis mutató ujjával megbökte, ahol felszakadt. Nagyon fájt, ahogy belenyomta az ujját a sebembe, de persze rezzenéstelen arccal tűrtem, mert még a végén elsírta volna magát.

- Csak egy kicsit – mosolyogtam rá.

- Aludhatok ma veled? – kérdezte Jeongmin, és elővette a legszebb nézését.

- Igen. Menj, fürödj meg! Én is letusolok, aztán aludhatunk is! – mondtam, majd adtam egy puszit a feje búbjára. Min csak bólintott egyet, majd kimászott az ölemből, és kirohant a szobámból. Én csak sóhajtottam egy nagyot, majd neki akartam állni tovább vetkőzni, de valaki megint bejött a szobámba. Ez a valaki pedig nem más volt, mint anya.

- Jól vagy? – nézett rám szomorúan, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Persze, megérdemeltem – sóhajtottam nagyot.

- Nem úgy értem. Jimin miatt... – mondta anya, miközben leült mellém az ágyra.

- Nem tudom. Nem igazán – ráztam meg a fejemet, és le is hajtottam, hogy anya ne láthassa a hirtelen előtörő könnycseppjeimet.

- Nem lesz baja, higgy nekem! – ölelt át anya, és egy puszit adott a hajzuhatagomba.

- De te nem láttad őt! Annyira... gyenge volt, és nagyon rosszul volt. Az intenzív osztályon van, mert nem hatottak a gyógyszerek, érted? Ha nem hat a gyógyszer, akkor mitől fog meggyógyulni? – borultam ki teljesen, és már megint bőgtem.

- Nem tudom kisfiam... De te nagyon szereted ezt a fiút – mondta anya, miközben a hátamat simogatta nyugtatásként.

- Tudom – szipogtam. Jimin nekem már több mint legjobb barát, erre rá kellett, hogy jöjjek.

- Mit csináltál? – kérdezte anya, és a könyékhajlatomra bökött, amin még mindig ott volt a ráragasztott vattapamacs, amit a vérvétel után rakott rám az orvos.

- Jiminnek vér kellett, én pedig adtam neki – mondtam.

- Nagyon büszke vagyok rád! – mosolyodott el anya, és még szorosabban ölelt. – De most megyek, és megpróbállak kicsit kihúzni a bajból. Apád nagyon ideges, de én örülök neki, hogy végre kiálltál magadért. Talán az kicsit túlzás volt, hogy utálod, de egyébként igazad volt – állt fel anya az ágyamról.

- Abban a pillanatban nagyon utáltam – rántottam vállat, mire anya csak mosolyogva megrázta a fejét, és kisétált a szobámból, maga mögött becsukva az ajtót.

Én pedig végre levetkőztem, és bementem a fürdőszobámba, hogy megfürödhessek. Természetesen a telefonomat magammal vittem, és maximális hangerőre hangosítottam, hogy meghalljam, ha esetleg hívnak. Persze nagyon nem akartam, hogy ma éjjel csörögjön a telefonom de, ha mégis... Akkor meg fel tudjam venni azonnal.

Miután én is és Min is lezuhanyoztunk, Min átcuccolt hozzám, és az ágyam fal menti oldalára befészkelte magát. Én is lefeküdtem mellé, hogy hozzám tudjon bújni, de eszem ágában sem volt aludni, és amúgy sem ment. Min két perc alatt bealudt, én pedig csak feküdtem az ágyamba, hallgattam a húgom szuszogását, és mindenféle hülyeségen elmélkedtem. Aztán eszembe jutottak a Jiminnel kapcsolatos emlékeim, és ezzel csak azt értem el, hogy megint elsírtam magamat. Tényleg szeretem Jimint.

Ezt a semmittevést, és forgolódást egészen reggel hatig bírtam. Akkor már minden bajom volt; fájt a hátam, kimerült voltam, pisilnem kellett és szomjas is voltam. Ezért nagy nehezen leszedtem magamról Mint, és a telefonommal a kezemben leosontam a mosdóba. Elvégeztem a dolgomat, majd átmentem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Leültem a pulthoz, és elkezdtem iszogatni a vizet, de csak kortyonként. Nem akartam vissza menni a szobámba, mert ott megint csak feküdni tudnék, ezért csak ültem a konyhapultnál és néztem ki a fejemből.

- Nem tudsz aludni? – hallottam meg hirtelen anya halk hangját, aminek köszönhetően összerezzentem, mert nagyon váratlan volt.

- Egész éjjel nem tudtam aludni. Aztán most már eléggé zavaró volt Jeongmin könyöke a bordáim között, úgyhogy lejöttem egy kicsit. – mosolyodtam el. Anya épp mondani akart valamit, de ekkor a telefonom csörögni és rezegni kezdett. Chanyeol hívott. Kezdtem megnyugodni, hogy eddig nem hívtak, de most... Nem tudtam eldönteni, hogy a szívem ki akar-e ugrani a helyéről, vagy meg akar-e állni...

- Vedd fel! – nézett rám anya, én pedig lassan a készülékért nyúltam, és remegő kezekkel, de felvettem, és a fülemhez tartottam.

- Igen? – szóltam bele halkan.

- Jól van. Hatott a második kör gyógyszer, úgyhogy már csak minimális láza van. A labor eredmény megerősítette, hogy agyhártya gyulladása van, így nagyon nagy szerencsénk van, hogy időben behoztuk. De jól lesz, már túl van az életveszélyen. Nincs magánál, de azt mondták, ez normális. Szóval nyugodj meg, és menj aludni, mert tudom, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtál az éjjel – mondta Chanyeol, nekem pedig akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem Európában is hallották.

- Rendben, köszönöm! Tényleg nagyon köszönöm! – hálálkodtam neki.

- Ne köszönj semmit! Én tartozom köszönettel, hogy te ott voltál Jiminnek, amikor én egy farok voltam. Nagyon nagy bűntudatom van amiatt, amit csináltam, de majd ha Jimin magánál lesz, akkor megbeszélem vele. Szóval, köszönök szépen mindent! – mondta Chanyeol.

- Igazán nincs mit! – mosolyodtam el, majd miután elköszöntünk egymástól, letettük.

- Na? – kérdezte anya.

- Túl van az életveszélyen – sóhajtottam nagyot, miközben egy mosoly terült el az arcomon.

- Mondtam, hogy Jimin egy erős fiú! – mosolyodott el anya is. – De menj, aztán most már alhatsz nyugodtan! – paskolta meg anya a vállamat, én pedig nem is ellenkeztem, megindultam az emeletre, hogy most már nyugodtan aludhassak egy keveset. Jimin jól van, így most már én is egy fokkal nyugodtabban hajthatom álomra a fejemet. Ha ő jól van, akkor én is. 

2021.04.07.