Jimin szemszög

Másnap reggel háromnegyed nyolckor már a kórházban voltunk. Inho hozott el, és Chanyeol is elkísért. Gayun ma nem tudott eljönni a munkahelyéről, ezért Inho jött el velem, Chanyeol meg amúgy is jött volna. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem félek ettől a beavatkozástól, pedig azt hittem, fogok. De most valamiért teljesen nyugodt vagyok, és ez meglep. Valószínűleg azért nem izgulok és félek, mert még sosem volt semmilyen komolyabb beavatkozásom, így nincs viszonyítási alapom, de azt hiszem, hogy ez nem is baj.

Bejelentkeztünk a recepción, ahonnan egy nővér egyből el is kísért egy szobába. Két ágyas szoba volt, és egy kb. velem egy idős fiú birtokolta a másik ágyat. Én lepakoltam az ágyam melletti szekrényre, és helyet foglaltam az ágyon, mert elméletileg nemsokára visznek is el.

- Mikor is műtenek? – kérdezte Inho az ágyam mellett ülve.

- Elvileg kilenckor – válaszoltam.

- Addig még van egy csomó időnk – sóhajtott nagyot Chanyeol.

- Jó reggelt! – sétált be hirtelen egy mosolygós nővér. – Jimin, lenne hozzád pár kérdésem – intézte szavait felém a hölgy. Bár inkább mondanám őt lánynak, olyan fiatalnak néz ki.

- Rendben – bólintottam.

- Van valami gyógyszer allergiád, és mostanában voltál esetleg beteg? – kérdezte elsőnek.

- Nincs gyógyszer allergiám, viszont két hétig influenzás voltam. De már semmi bajom – válaszoltam.

- Szedtél mostanában valamilyen gyógyszert? – folytatta, mire én csak nemlegesen ráztam a fejemet. Nyilván az influenzára kaptam ezt-azt, de azt felírták, így arról nem kell már beszámolnom. – Oké, az utolsó kérdésem pedig az, hogy hány kiló vagy?

- Ötvenhat – feleltem.

- Rendben, köszönöm szépen! Hoztam neked egy karszalagot, ez rajtad lesz, amíg itt leszel. Csak a neved és a születési dátumod van rajta, semmi extra – magyarázta a lány, miközben felcsatolta a kezemre a kék karszalagot.

- Kilenckor műtenek is akkor? – kérdeztem meg.

- Hát, sajnos nem. A doktor úrnak egy sürgős műtétje van jelenleg, és még egy kislányt is beraktak eléd, mert jelenleg te vagy a legidősebb, akit ma műtenek. Szóval, szerintem dél előtt nem leszel megműtve. Egyenlőre, tízig ihatsz még, aztán majd tájékoztatunk a továbbiakról – mondta a nővér.

- Hát ez fantasztikus... Bejöttünk reggel nyolcra, és majd csak dél után lesz megműtve a gyerek? Addig meg éhezik, vagy mi? – háborodott fel Inho, és igazából teljesen jogosan.

- Sajnáljuk, de nem tudunk mit tenni. Ez így megy, a kicsiket előbb műtik – sajnálkozott a lány.

- Semmi baj. Köszönjük szépen! – mosolyogtam rá, mire ő el is hagyta a szobát. Nem akartam, hogy Inho balhét csináljon, pedig amúgy jogos volt a kiakadása.

- Hát ez hihetetlen. Berángatnak minket ilyen koránra, és akkor most délig csak úgy leszünk – morgolódott tovább nagybácsim.

- Nyugi Inho. Addig nyugodtan menjetek a dolgotokra. Chanyeol, te mehetsz az óráidra, Inho, te meg bemehetsz addig dolgozni. Elleszek én egyedül, nem kell felügyelet – magyaráztam.

- Biztos? – kérdezte Chanyeol

- Persze – bólintottam.

Ezután pedig nagy nehezen elküldtem őket. Nem igazán akartak itt hagyni, de végül sikerült rávennem őket. Várakozni egyedül is tudok, nem kell hozzá kíséret. Addig legalább ők is tudják tenni a dolgukat.

Miután elmentek, átvettem a magammal hozott melegítő gatyámat, ugyanis az kicsit kényelmesebb, mint a farmer nadrág. Aztán beültem az ágyamba, és telefonozni kezdtem. Majd csak elütöm ezt a pár órát valahogy.

- Mivel műtenek? – hallottam meg egyszer csak mellőlem egy hangot. Odakaptam a fejemet, és a másik ágyban fekvő fiú mosolygott rám.

- Ó, hát, centrális vénakatétert ültetnek be – válaszoltam.

- Én port-katétert kaptam tegnap. Nem is tudtam, hogy a centrálishoz is elaltatják az embert – tűnődött el a srác, mire én csak megrántottam a vállamat, mert nekem sincs semennyi tudásom a dolgok menetéről. - Neked mid van? – kérdezte csillogó szemekkel, és ez olyan volt, mint amikor a kisgyerekek az uzsonnájukat cserélgetik az iskolában.

- Leukémia. – húztam el a számat.

- Nekem oszteoszarkómám van. – mondta, mire én elég értelmetlen fejet vághattam, ugyanis elnevette magát. – Magyarul, csontrák – tette hozzá.

- Ó, értem. És, mióta van ez a dolog neked? – érdeklődtem.

- Három éve diagnosztizálták, és akkor nagyon hamar cselekedni is kellett – emelte fel a paplanját, így láttam, hogy a jobb lába térdtől lefelé nincs meg. – Aztán egy évig tünetmentes voltam, úgy tűnt, hogy a lábam eltávolításával megfékeztük a dolgot, de egy hónapja nekiállt fájni a csípőm. Szétterjedt ez a szar az egész testemben, szóval most próbálnak kemoterápiával életben tartani, de úgysem fog segíteni – mesélte a srác úgy, mintha a legújabb pletykát mesélné.

- Hát, sajnálom – mondtam szomorúan, ugyanis ez nem a legjobb történet, amit valaha hallottam.

- És te? Mióta vagy leukémiás? – kérdezte most ő.

- Nem tudom, igazából csak most diagnosztizálták a héten. Most gyorsan be akarják ültetni ez a valamit, hátha nem halok meg, de kevés esélyt látok rá – magyaráztam.

- A leukémia egy fokkal jobb, mint a csontrák. Szóval, legyél pozitív, és akkor minden rendben lesz – lelkesített a fiú, és valójában igaza is van. Neki tényleg nincs már sok hátra, mégis tök pozitív. Nekem sem kellene ennyire negatívnak lennem, és akkor lehet, jobb lenne.

Ezután még egy csomót beszélgettem Songhoval - mert időközben kiderült, hogy így hívják -, szóval egyáltalán nem unatkoztam. Mesélt a betegségéről is, meg, hogy milyen volt számára a kemoterápia, és én mire számítsak. Anya sosem beszélt erről, csak annyit tudok a dolgokról, amiket észleltem. De most Songho kicsit felvilágosított, és meg kell, hogy mondjam, nem igazán vágyom erre a kezelésre. Nem akarok folyton rosszul lenni, és a hajamat sem szeretném elveszíteni. Imádom befesteni más színűre, viszont ha kihullik, akkor nem lesz semmilyen színű se...

Az idő csak úgy repült, és csak arra eszméltem fel, hogy bejött az a nővér lány, aki reggel volt bent nálam, meg egy férfi egy hordággyal.

- Te következel Jimin! – mosolygott rám a lány, én pedig csak meglepetten bámultam rá, mert senki nem szólt, hogy mostanában lesz a műtét.

- Gyere, segítek átfeküdni ide – nézett rám a férfi, és már nyúlt is a karomért, hogy segítsen, de nem értettem, hogy miért.

- Ő, elnézést, de Jimin nem kapott bátorítót. Full józan – szólalt meg mellőlem Songho, én pedig helyeslően bólogattam.

- Micsoda? Nem kaptál semmit? – nézett rám döbbenten a lány, mire én csak nemlegesen ráztam a fejemet. – Mindjárt jövök – robogott ki a szobából, én meg csak ültem az ágyon, és pislogtam, mint hal a szatyorban. Tényleg úgy volt, hogy kapok majd a műtét előtt fél órával valami gyógyszert, amitől jó kedvem lesz, és nem fogok parázni, meg emlékezni a dolgokra. De hát én nem kaptam semmit, és oké, hogy eddig nyugodt voltam, de most határozottan nem vagyok az. – Elfelejtettek leszólni a műtőből, szóval nem adtak neki semmit – jött vissza a lány, és a férfivel közölte a tényeket.

- Mindegy, most már nincs idő ezzel szöszölni. Nagyfiú már, csak nem fél annyira, mint egy ötéves. Örüljön inkább, hogy elaltatjuk egyáltalán, mert ezt lehetne érzéstelenítővel is csinálni – rántotta meg a vállát a férfi. Hát annyira talán nem félek, mint egy ötéves, de teljesen egyedül vagyok, senki nincs velem, és még józan állapotban is vagyok... Ez így nagyon nem oké.

- A hozzátartozóid? – kérdezte a lány, miközben én átmásztam a másik ágyra, és hanyatt feküdtem.

- Elmentek, úgy volt, hogy akkor szólok nekik, amikor megkapom a bátorítót – húztam el a számat, és közben rám terítettek egy vékony takarót.

- Hát, a beleegyezés megvan, szóval igazából vihetitek – fordult a csávó felé a lány, és egy bólintás után már el is indultunk. Nagyszerű...

- Kitartás Jimin! – hallottam még Songho hangját mögülem, de válaszolni már nem mertem neki, mert nem akartam kiabálni.

A férfi áttolt vagy a fél kórházon, és nagyjából ötven ember végig bámult engem. Igazán kellemes volt. Aztán betolt a műtőbe, ahol egy asszisztens a fejemre rakott egy ilyen hajhálót, ami elfogja a hajamat. Ezután megint át kellett feküdnöm egy másik ágyra, történetesen a műtő asztalra. Közben hárman bemutatkoztak nekem, hogy kik ők, és mit fognak csinálni, de nem tudtam figyelni rájuk, mert tökre féltem. Ez így nem kóser...

- Kérlek, derékig vegyél le mindent! – mondta egy férfi, én pedig levettem a pulcsimat és a pólómat, majd újra hanyatt feküdtem. A testem további részét ismét letakarták, és számomra nagyon furcsa volt, hogy a nadrágom meg a zoknim is rajtam maradhatott... Ez így higiénikus egyáltalán?

- Vettek már vért tőled? – kérdezte kedvesen egy hölgy, miközben a kezébe vette az egyik mancsomat, és lefertőtlenítette a kézfejemet.

- Persze – válaszoltam.

- Akkor ez most csak egy kicsivel lesz rosszabb, mint az – mondta, majd már éreztem is a szúró érzést a kézfejembe. Mivel intravénásan fogok altató kapni, ezért nyilván kanül kell a kezembe. Igazából nem fájt, csak olyan kellemetlen volt, hogy valamit bedugtak a kezembe.

- Kapsz egy kis oxigént, nincs más dolgod, csak lélegezni – mondta fölöttem egy férfi, és már rá is rakta az arcomra a maszkot, közben a másik kezével a hajamat simogatta. Gondolom, a kisgyerekeket ez kicsit lenyugtatja. Én pedig naiv módon beleszippantottam a cuccba egy nagyot, és ekkor csapott pofán a felismerés, hogy csúnyán át lettem vágva. Egyértelműen nem oxigént kaptam, mert kegyetlen büdös volt az a cucc, szinte marta az orromat. Kíváncsi voltam, hogy mikor üt be a szer, ezért figyelmes voltam, miközben vettem a levegőt, de a harmadik szippantásnál nem jutottam tovább, elnyelt a sötétség. 

(Ha esetleg idetévedtek olyanok is, akik orvosnak tanulnak, vagy ilyesmi, azok ne kövezzenek meg, tudom, hogy nem igazán csinálják ezt a kis beavatkozást altatásban, de tekintsünk el ettől a ténytől, ugyanis már nem szerettem volna kiírni ezt az egészet a könyvből!<3)

2021.03.09.