Jimin szemszög

Másnap reggel a kórházban indítottam. Egy rakat vizsgálatot el kell végezniük rajtam, újabb vérvétel, na, meg azt is megnézik, hogy műthető, illetve altatható állapotban vagyok-e. Meg mondom őszintén, a hátam közepére nem kívántam ezt a sok szarságot így reggel. Mit kell rajtam nézni? Csak bekábítanak, aztán megműtenek, ennyi. Nem kell ezt túlgondolni. Nem egy életmentő műtétem lesz, nem fogok elpatkolni menet közben, szóval nem értem mire ez a nagy felhajtás. Vagyis igazából, ha úgy vesszük, életmentő műtétnek is fel lehet fogni. Belém rakják azt a csövet, hogy meg tudjam kapni a kemoterápiát, ami egyáltalán nem biztos, hogy megmenti ezt a nyomorult életemet, de elvileg meg kellene. Igazából nem tudom, hogy örüljek-e ennek a beavatkozásnak. Alapvetően jobban járok ezzel, minthogy mindig kanült kössenek be, mert azt olvastam, hogy sok embernek, aki így kapta a kezelést, volt, hogy a szer szétégette a vénáját, és nagyon fájt a karja minden egyes kezelés után, én meg ezt nem szeretném. Viszont, az meg, hogy nulla-huszonnégyben egy cső fog belőlem kilógni; na azért az sem egy szívet melengető gondolat. De végül is valamelyiket muszáj választani, és akkor már inkább a katéter, minthogy szétégjen az összes létező vénám a könyékhajlatomban. Majd veszek jó nagy pulcsikat, ami nem simul a testemre, és akkor gond egy szál se. Jó, a tudat bennem lesz, hogy az ott van, de más nem fogja látni.

Délben végeztem a vizsgálatokkal, szóval úgy döntöttem, hogy bemegyek még az utolsó három órámra. Nem mintha sok esélyt látnék arra, hogy leérettségizek valaha, de azért bemegyek. Gayun úgyis jön be hetedik óra után, mert beszélnünk kell az osztályfőnökkel. Egyrészt azért, hogy holnap ismét nem leszek, másrészt azért, hogy elmondjuk, mi a helyzet. Biztos, hogy sokat fogok hiányozni mostanában, mert a kemoterápiának nem egy mellékhatása van, amik nem azonnal jelentkeznek, hanem rá egy nappal körülbelül, és már előre látom, hogy lesz olyan, hogy még a mosdóig sem fogok tudni elmenni, nemhogy az iskolába. Anyával is ez volt. Voltak jobb és rosszabb napjai is, a kezelések mellékhatása sokszor nem ugyanolyan volt, így nagyon kiszámíthatatlan az egész helyzet. Majd lesz, ami lesz. Minden esetre, elvileg műthető állapotban vagyok, szóval holnap reggel nyolckor már a kórházban kell lennem. Éjfél után nem ehetek, és reggel hatig ihatok csak, addig is csak vizet meg teát. Nincs különösebb bajom ezzel, mert reggelizni nem nagyon szoktam, és amúgy is vizet szoktam inni.

- Két hétig basztad betolni a képedet suliba, és még most is ellógsz négy órát? – hallottam meg Jungkook hangját, mikor beértem a megfelelő terembe, de nem foglalkoztam vele. – Hallod, neked ráment a füledre az influenza és megsüketültél, vagy mi a fasz? – háborodott fel, miközben elkapta a kapucnimat, és visszarántott maga elé. Nem mondtam semmit, csak bámultam abba a gyönyörű csokoládébarna szemeibe. Úgy sem tudtam volna mit mondani neki, mert nincs értelme szembe szállni vele. – Neked kajak van valami kettyód, hogy még válaszolni sem vagy képes – mondta grimaszolva, majd elengedte a kapucnimat, és leült a helyére. Sóhajtottam egyet halkan, majd kicsit zavartan, de én is leültem a helyemre. Mi ő, biztonsági őr, vagy mi a fene? Miért kér számon, hogy hol voltam? Egyáltalán miért érdekli? Inkább örülnie kellene, hogy nem szennyezem a levegőt körülötte. Nem értem ennek a Jeonnak a logikáját... Lehet az agyára ment ez a tökéletesség.

Az utolsó három órám nagyon hamar elment, szinte kettőt pislogtam, és már Gayunt vártam az aulában. Mondtam neki, hogy megoldom egyedül, beszélek én az ofővel, de mint mindig, hajthatatlan volt. Komolyan olyan, mintha az anyukám lenne. Bármi baj van velem, egyből szalad, el akar intézni mindent, és ez néha zavar, ugyanakkor nagyon jól esik, hogy szinte már a fiának tekint.

Gayun pár percen belül meg is érkezett, úgyhogy felmentünk az emeletre, hogy a tanáriban megkereshessük az osztályfőnököt. Szerencsére ott volt, mivel előre szóltunk neki, így csak bementünk, köszöntünk a többi tanárnak, majd leültünk az osztályfőnököm asztalához.

- Pont jókor szeretnének beszélni, ugyanis részemről is lenne egy-két dolog, amiről kellene beszélnünk – kezdett bele Mr. Oh.

- Rendben, akkor először beszéljünk arról, amiről maga szeretne – bólintott Gayun.

- Jimin hiányzásairól lenne szó. Az elmúlt két hétben nem volt iskolába ugye betegség miatt, így eléggé sok pótolni valója van. Nem szeretném, ha Jimin lemaradna, főleg így tizenegyedikben, szóval azt szeretném kérni, hogy próbálják a hiányzásokat minimalizálni – magyarázta a férfi.

- Ami azt illeti, mi is pont emiatt jöttünk. Jimin ugye az elmúlt két hétben beteg volt. Amikor már másfél hét után sem javult az állapota semennyit, a háziorvos egy kivizsgálást javasolt. El is végezték a vizsgálatokat, de rá két napra Jimin jobban lett, szóval nem aggódtunk az eredmények miatt. Tegnap voltunk bent a leletekért, és a vizsgálatok során kiderül, hogy Jimin... - mesélte Gayun, de itt elcsuklott a hangja.

- Kiderült, hogy leukémiás vagyok – fejeztem be nagynénim mondatát, mert éreztem, hogy neki most ez nem menne. A kijelentésemre Mr. Oh szemei hatalmasra nőttek, és a körülöttünk lévő tanárok is hirtelen felénk pillantottak.

- Hát... Nagyon sajnálom Jimin. De a leukémia gyógyulási arányai nagyon jók, szóval fel a fejjel! – próbált lelkesíteni a férfi, de ez nem igazán jött össze.

- A lényeg az, hogy holnap megműtenek, mert ahhoz, hogy a kemoterápia ne roncsolja a szervezetem többi részét, beültetnek a vénámba egy katétert. Így nem kell folyton új infúziót bekötni, hanem csak rácsatolni szert a csőre, és kész is. Szóval, holnap nem leszek. És a jövőben is biztosan sok hiányzásom lesz, mert a kemoterápia nem egy kellemes dolog, biztos le fog dönteni néha a lábamról – avattam be Mr. Oh-t a dolgokba.

- Miért nem leszel magántanuló az évre? – kérdezte a férfi.

- Csak azért, mert egy kicsit beteg vagyok, nem fogok otthon ücsörögni nulla-huszonnégyben, és azt várni, hogy mikor patkolok el. Szeretném élni az életemet, ameddig lehet, nem azzal tengetni az utolsó hónapjaimat, hogy a szobámban vagy a kórházban gubbasztok. Semmi nem fog változni, csak kicsit gyengébb leszek – fejtettem ki a véleményemet, ami a férfit rendesen meglepte.

- Értem. De te honnan tudsz te ennyi mindent a dolgok menetéről? – kérdezősködött Mr. Oh.

- Nem tudom emlékszik-e, de édesanyám egy éve hunyt el rákban. Végignéztem, ahogy küzdött, nyilván tisztában vagyok mindennel – magyaráztam.

- Igen, most, hogy mondod, emlékszem. Hát, akkor ez esetben, értesítem a többi tanárt is erről az információról, és minden rendben lesz. Ha esetleg valamikor rosszul érzed majd magadat, vagy el kell menned kezelésre, nyugodtan mehetsz majd, senki nem fog beléd kötni. Örülök neki, hogy így állsz hozzá a dolgokhoz, és még így is iskolába akarsz járni – mondta mosolyogva a férfi.

- Lehetne, hogy csak a tanárok tudjanak erről? Nem akarom, hogy az egész iskola ezen csámcsogjon – kértem.

- Persze, csak a tanári kart fogom értesíteni. Figyelni fognak majd rád, és minden rendben lesz – bólintott Mr. Oh.

Ezután Gayun is váltott még pár szót a férfivel, majd elindultunk haza. Én este majd még megyek Hoseokkal táncolni, és csak remélni tudom, hogy most sikerül majd koncentrálnom. Azt hiszem, sikerült elfogadnom a tényt, hogy beteg vagyok, és nem tudok mit tenni ellene. Már csak az a kérdés, hogy én meddig fogom bírni. Anyát másfél év alatt elvitte a betegség, kíváncsi vagyok, nekem mennyi idő jut. 

2021.03.09.