Jimin szemszög

Hoseokkal talán két órát táncoltunk egyhuzamban, de én annyira szét voltam csúszva, hogy muszáj volt szünetet tartanunk. Egyszerűen nem tudtam elterelni a gondolataimat még a tánccal sem, pedig ez általában mindig szokott segíteni. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni azt a sok információt, amit ma délután hallottam. Egyenlőre még azt sem fogadta be a gyomrom, hogy leukémiás vagyok, nemhogy azt, hogy két nap múlva műtenek majd jövőhéten már kemoterápiát kapok...

- Hoseok, ne haragudj, de ez most nem megy – sóhajtottam nagyot, miután már harmadszorra álltunk neki a dolognak, és még akkor sem tudtam koncentrálni.

- Semmi baj. Van valami gond? – kérdezte kedvesen.

- Nem, nincs semmi, csak fáradt vagyok – mosolyodtam el halványan.

- Akkor menj haza, és pihenj! – mondta Hoseok, mire én csak bólintottam egyet, és összeszedtem a motyómat.

- Akkor majd holnap! – intettem Hobinak, majd miután ő is intett, elhagytam az épületet.

Gayun azt mondta, hogy hívjam majd Inhot, ha végeztem, és eljön értem, de én most inkább a sétát választottam. Talán ha kicsit kiszellőztetem a fejemet, jobb lesz. Oké, lássuk csak. Úgy néz ki, hogy leukémiás vagyok. Holnapután egy csövet kapok a kulcscsontomba, jövőhéten pedig elkezdik a kezeléseket. Édes Istenem, ez olyan abszurd! Én? Pont én? Nem kaptam már elég pofont az élettől? Anyu meghalt, apa szarik rám, a kiszemeltem utál, és mellé még meleg is vagyok. Ez annyira nem fair.

Pont vacsorára értem haza, és jól le is toltak, hogy miért nem hívtam őket. Szerencsére sikerült lenyugtatnom a családot, így neki is álltunk a vacsorának. Síri csend volt. Inho csak lehajtott fejjel evett, Chanyeol néha rám pillantott, de ez tényleg nem tartott sosem tovább egy pillanatnál, Gayun pedig akárhányszor rám nézett, elmosolyodott. Tudom, hogy elmondta nekik, mert különben nem lenne ilyen világvége hangulat. Ilyenkor Inho és Chanyeol folyton heccelni szokták egymást, Gayun próbált rendet teremteni, én pedig csak mosolyogva szoktam figyelni őket, és azon tűnődni, hogy mekkora szerencsém van velük. De ez ma nem így volt.

- Lehetne... hogy apának nem szólunk? – szólaltam meg halkan, mikor megelégeltem a csendet. – Ez egyáltalán nem telefon téma, és két hét múlva úgyis haza jön. Majd akkor elmondjuk neki – folytattam.

- Úgy lesz, ahogy szeretnéd – mosolyodott el Inho, mire én bólintottam egyet.

- Köszönöm szépen a vacsorát! – álltam fel az asztaltól, majd elosontam a szobámba. Egyszerűen képtelen voltam a szemükbe nézni. Csak úgy áradt belőlük a sajnálat, és a szomorúság, nekem pedig ez egy napra túl sok volt. Csak el akartam bújni a szobámban, távol minden rossztól, és elhinni, hogy nem vagyok beteg. Abban a tudatban akartam élni, hogy nincs semmi bajom, ugyanúgy folytatódik tovább az életem, de be kell, hogy valljam, nagyon nehéz volt ezt elhinni úgy, hogy ott volt az összes leletem az íróasztalomon.

- Hé, Jimin! Minden rendben? – hallottam meg mögülem Chanyeol halk hangját.

- Nem Yeol. Semmi sincs rendben! – mondtam, és hiába nem akartam bőgni, a könnyeim akaratom ellenére kezdtek el potyogni. – Vidd innen ezeket! Tűntesd el! – dobáltam felé a lapokat, és közben már zokogva kiabáltam. – Nem akarom látni őket! – folytattam, mire Chanyeol odajött hozzám, és szorosan a karjaiba zárt. Nálam pedig, ha lehet, még jobban eltört a mécses. A vállaim megállíthatatlanul rázkódtak, a könnyeim csak úgy záporoztak, és Isten tudja milyen hangok törtek fel belőlem. De Chanyeolt nem érdekelte, hogy tiszta könny és takony lesz a pólója, hogy olyan erősen markolom a derekát, hogy annak nyoma maradhat, vagy, hogy a tánctól izzadt hajamba ad puszit. Ő csak ott volt mellettem, és ez többet jelentett nekem mindennél.

- Ne sírj, jó? Minden rendben lesz, hallod? Nem engedem, hogy bajod essen! – suttogta Yeol a fülembe, és bár nem tudtam elhinni, amiket mond, mégis megnyugtatott a hangja.

Miután kellően kibömböltem magamat, leültünk az ágyamba, és csak egymást bámultuk. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy nekem csak ennyi jutott. 

- Akarsz beszélni róla? – kérdezte kedvesen Chanyeol.

- Nem tudom, hogy mit kellene mondanom – kezdtem bele. – Én... félek, érted? Végig néztem, ahogy anyát elviszi ez az egész, és egyszerűen csak... Félek. Én nem akarom ezt. Egészséges akarok lenni, iskolába akarok járni és élni akarom az életemet. Nem akarok beteg lenni. Ez nem igazságos – fakadtam ki unokatesómnak.

- Egyáltalán nem biztos, hogy anyukád sorsára jutsz. Neki mellrákja volt rengeteg áttéttel, te meg leukémiás vagy. A kettő között nagy különbség van – magyarázta Chanyeol.

- Lehet, hogy a betegség különböző, de a kezelés ugyanaz. Gyógyszereken fogok élni, kemoterápián fogok ücsörögni órákat, utána meg az ágyat fogom nyomni a mellékhatások miatt. Ki fog hullani a hajam, semennyi energiám nem lesz és a végén... Ugyanúgy el fogok menni, mint anya – soroltam a dolgokat.

- Ha ennyire negatívan állsz a dolgokhoz, akkor csak rosszabb lesz – mondta Yeol.

- Most azt akarod mondani, hogy örüljek annak, hogy a vérsejtjeim baszakodnak, és innentől kezdve a fél életemet a kórházban fogom tölteni? Hogy örüljek annak, hogy egy cső fog kilógni a mellkasomból, és mindenféle lötty fog a szervezetembe kerülni? – kérdeztem kicsit felháborodva, ugyanis ennek ki örülne?

- Jó, ez így tényleg szarul hangzik – értett velem egyet végre Chanyeol.

- Megígéred, hogy mellettem leszel? Hogy te nem fogsz magamra hagyni? – tettem fel a kérdést hirtelen.

- Megígérem öcskös! – mosolyodott el, majd újra egy szoros ölelésbe vont. És Chanyeol ölelésének sikerült egy picit elfeledtetnie a nyomoromat. Ahogy ott ölelt, és ígéretet tett nekem, többet ért mindennél. Annyira hálás vagyok neki, és az egész családnak, hogy így befogadott. Rohadt szerencsés vagyok, hogy ők vannak nekem, mert különben most még ennél is jobban a padlón lennék. 

2021.03.09.