Jimin szemszög

Az autóban Hoseok felhívta Chanyeolt, hogy megtalált, és visz haza. Olyan háromnegyed tizenegy felé lehetett, egyszóval, simán végig táncoltam három és fél órát. Szóval végül is nem fáradtam el hamarabb, mint szoktam, csak az időérzékem hagyott el. Ez mondjuk pozitív dolog, hogy még mindig jól bírom a táncot.

- Holnap mindenképpen beszélünk, rendben? – kérdezte Hobi, mikor megállt a házunk előtt.

- Oké – bólintottam.

- Hánykor végzel? – kérdezte.

- Négykor. Szóval fél ötkor a szokásos helyen? – kérdeztem most én.

- Megfelel – bólintott mosolyogva Hobi. – Na, menj, és ne csinálj többet ilyet!

- Igyekszem! – mosolyodtam el én is, majd kiszálltam az autóból, és a bejárathoz igyekeztem. Előkerestem a kulcsomat és bementem a házba, magam mögött becsukva az ajtót és kulcsra is zártam. Levettem a cipőmet meg a kabátomat, majd a szobámba indultam, hogy lepakolhassak és lefürödjek.

- Megállsz! – hallottam meg Inho fáradt hangját a nappaliból, és meg is álltam, ahogy kérte. Most jön a leszidás... - Idejössz! – szólt ismét, én pedig egy nagy sóhajtás után el is indultam felé. A nappaliban ült a fotelban, így én a vele szemben lévő kanapéra ültem le. – Hol voltál? – kérdezte.

- Táncolni – válaszoltam.

- Legközelebb szólhatnál, hogy hova mész. Gayun halálra aggódta magát, hogy csak úgy eltűntél és a telefont sem vetted fel – magyarázta Inho.

- Bocsánat – hajtottam le a fejemet, ugyanis rosszul éreztem magamat. Hirtelen elkapott a bűntudat is, amiatt, ahogy beszéltem velük, hiszen ők megtesznek mindent értem, én meg levágtam egy ilyen hisztit nekik. Mindig mindent elrontok...

- Nem mondom, hogy semmi baj, mert ez nem igaz. Viszont téged is megértelek, hogy ilyen ideges lettél. Gondolom, hogy fontos neked ez a kirándulás, de te nem gondolsz az egészségedre. Gayun pedig... Jóban volt édesanyáddal, és végig kellett néznie, ahogy őt elviszi a rák. Ő is ugyanilyen makacs volt, mint te; nem hagyta, hogy segítsünk, ment a saját feje után és csak az volt a jó, amit ő gondolt. Gayun csak a legjobbat akarja neked, és nem akar téged is elveszíteni. Szóval megértem, hogy haragszol az egész világra, és mérges vagy ránk is, de csak egy picit gondolj bele a mi helyzetünkbe is – mondta Inho.

- Én tényleg sajnálom csak... Mindegy, hagyjuk inkább – álltam fel a kanapéról.

- Nem, ne hagyjuk! Azt mondtad, hogy mi nem tudjuk, hogy mit érezel. Akkor mond csak el nyugodtan! – mosolyodott el Inho. Egy kicsit gondolkodtam, de aztán visszaültem a kanapéra, mert rájöttem, hogy nem csinálhatom ezt. Vannak, akik szeretnek és aggódnak értem, nem lehetek ennyire önfejű és makacs, mert azzal csak nekik ártok.

- Hogy mit érzek? Igazából, nem tudom – sóhajtottam nagyot. – Egyszerűen csak félek. Én nem akarom ezt csinálni. Csak élni akarom az életemet, mint minden tizenhét éves és nem akarok a kórházban ücsörögni arra várva, hogy vége legyen a kezelésnek, majd utána három napig az ágyat nyomni – meséltem.

- Még csak egy kezelésen vagy túl, de már fel akarod adni. Ez így nem lesz jó – sóhajtott Inho. – Nézd, én nagyon szeretnék neked segíteni, de van, amiben nem tudok. Se én, se Gayun, se Chanyeol. Tudom, hogy nem fogsz mindent elmondani nekünk, viszont úgy meg a te lelkedet fogja nyomni, és úgy csak rosszabb lesz. Nem gondolkodtál esetleg azon, hogy elmenj egy pszichológushoz? – kérdezte a férfi.

- Nem tudom. Ha nektek nem vagyok képes beszélni, akkor neki tudnék szerinted? – tettem fel a kérdést.

- Gayunnal mi már átgondoltuk ezt, és szerintünk jót tenne neked. Előbb-utóbb be fog telni nálad a pohár, és el fog törni a mécses, viszont ezzel ezt megelőzhetnénk. Elmész egyszer, aztán meglátod majd. Ha nem tudsz szót érteni az adott pszichológussal, akkor majd keresünk mást – magyarázta Inho kedvesen.

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy miért tesztek meg ennyi mindent értem. Nem érdemlem meg – ráztam a fejemet, és komolyan a sírás kerülgetett már.

- De igen, megérdemled. Attól még, hogy nem vagy a vér szerinti gyerekünk, mi már a fiúnkként tekintünk rád. Apád ránk bízott, mi pedig a gondodat viseljük. És emiatt ne érezd magadat rosszul! – mondta a kedvesebbnél kedvesebb szavakat Inho.

- Inkább rátok sózott apa – nevettem el magamat kínomban.

- Apád olyan, amilyen. Nem lehet megváltoztatni, el kell fogadni, és kész. De te egyáltalán nem vagy teher számunkra, ezt tudnod kell. Szeretünk téged, és nélküled már nem is tudnánk elképzelni az életünket. A család része vagy – magyarázta Inho mosolyogva, én pedig eddig bírtam. A könnyeim elkezdtek lefolyni az arcomon, és hiába törölgettem őket; nem akartak elfogyni.

- Köszönöm! – néztem Inhora hálásan.

- Ne köszönd, ez természetes. Ami pedig a kirándulást illeti... Nekem nincs ellenemre. Elmehetsz, de nagyon kell vigyáznod magadra. Szerdán reggel pedig elmegyek érted, és haza hozlak a kezelésre. Így megfelel? – kérdezte Inho.

- Igen, tökéletes. Köszönöm szépen! – köszöntem meg.

- Igazán nincs mit. De csak egy feltétellel mehetsz el! – mondta a férfi. – Holnap reggel bocsánatot kérsz Gayuntól.

- Ez lesz az első dolgom, amint felkeltem – mosolyodtam el.

- Helyes! – mosolygott Inho is.

Inho még megölelgetett kicsit, majd elment lefeküdni. Én is összekaptam magamat, és elmentem lezuhanyozni, hogy minél hamarabb lefeküdhessek aludni. Hosszú volt ez a nap, sok minden történt, holnap pedig ismét iskola. Kicsit szégyenlem magamat, hogy ilyen hisztit csaptam de... Még mindig úgy gondolom, hogy nem lesz semmi bajom a kiránduláson. Csak egy kicsit kikapcsolok és kiszakadok az itthoni közegből, mert ki tudja... Lehet már nem lesz több alkalmam kirándulni, akkor viszont ezt az utolsó lehetőséget ki kell használni. Jól érzem magamat anélkül, hogy sajnálnának meg ilyesmi, és nem gondolok a betegségre. Abban a három napban egy egészséges Park Jimin leszek, akit semmi sem állíthat meg abban, hogy jól érezze magát. 

2021.03.14.