Jimin szemszög

Apával a kisebb veszekedésünk után már nem találkoztam. Elvileg még egy hétig itt lesz Koreában, de meg mondom őszintén, nem akarok vele már találkozni. Nagyon felbosszantott, amit tett, és nem tudnék most normálisan, higgadtan beszélni vele. És talán nem is kellene, mert csak felhúznám magamat, és megint rosszul lennék. A köhögős incidens után Chanyeol a szobámban töltötte az éjszakát, hátha baj lenne éjjel. Mondtam, hogy erre nincs szükség, úgyis meghallják, ha fuldoklom, de ezzel a kijelentésemmel csak azt értem el, hogy Gayun még jobban aggódni kezdett, így nem volt kérdés, hogy szegény Chanyeol nálam alszik.

Hétfőn reggel pedig frissen és üdén indultam el az iskolába. Jó, egy kicsit túloztam, de legalább már nem akartam össze esni, ha lábra álltam és nem forgott velem a világ. Néha émelyegtem meg köhécseltem, de relatív jól voltam. Ezek szerint a terápia napja, és az azt követő kettő vagy három nap a húzós, utána majdnem minden visszaáll a régi kerékvágásba. Legalább is, másfél hétig. Két hetente kapom majd a kezeléseket, összesen hatot, és ha javul az állapotom, akkor átváltunk három, vagy akár négy hetente egyre. Szóval, remélem, hogy nem basznak ki velem a vérsejtjeim, és a hatodik kemoterápia után már jobban leszek. De ez még eléggé messze van, és ezt a hat terápiát is túl kell élnem, szóval ne rohanjunk annyira előre.

A terembe érve ismét észrevétlen maradtam, és a helyemre osontam. Nem azt mondom, hogy antiszociális vagyok és mindenkit utálok, csak egyszerűen el vagyok a magam kis világában. Igazából senki sem utál úgy kimondottan az osztályból, ha muszáj, el tudok beszélgetni mindenkivel, csak nem szívesen. Inkább megmaradok magamnak és nem zavarom a többieket.

- Szia Jimin! Jobban vagy? – ült le mellém Jungkook hirtelen, és gyanús volt nekem az a mosoly az arcán.

- Igen, jobban vagyok – köszörültem meg a torkomat.

- Örülök neki – mosolyodott el, ha lehet még jobban.

- Gyanús vagy. Mit szeretnél? – sóhajtottam nagyot.

- Semmit. Csak idejöttem hozzád beszélgetni, mert úgy láttam, hogy egyedül vagy – rántott vállat.

- Nem hiszek neked – szűkítettem össze a szemeimet.

- Jó, oké. Igazából bocsánatot akartam kérni – nézett rám bűnbánóan.

- Miért is? – kérdeztem értetlenül.

- Azért, mert én tök szemét voltam veled eddig, pedig semmit nem tettél ellenem. És anyukád most azt hiszi, hogy én egy tök rendes srác vagyok, holott nem – magyarázta. – Szóval, ne haragudj, kérlek!

- Először is, ő nem az anyukám. Másodszor pedig, egyébként sosem értettem, hogy miért csesztettél, mert tényleg nem tettem ellened semmit - mondtam.

- Igen, pontosan ez az, hogy sosem ártottál nekem, és nem érdemelted meg, szóval ezért kérek bocsánatot - mondta Jungkook, és nem tudtam, hogy hihetek-e neki, vagy nem.

- Rendben, megbocsátok, csak többet ne csinálj ilyeneket, mert nagyon rosszul tud esni - húztam el a számat.

- Igyekezni fogok! De akkor, most, hogy tisztáztuk a dolgokat, szent a béke? – nyújtotta felém a nagy lapát tenyereit.

- Szent a béke! – helyeztem kezébe az én kis mancsomat, majd kezet ráztunk.

- Akkor most már haverok vagyunk? – csillantak fel a szemei, mint egy óvodásnak.

- Akár – rántottam vállat, ugyanis nem értettem, hogy mire fel ez a hirtelen lelkesedés és közeledés.

- Király! Akkor majd még később beszélünk! – mondta Jungkook mosolyogva, majd felállt mellőlem, és visszasétált a helyére. Ez nagyon fura és gyanús.

Az órák viszonylag gyorsan elteltek. Minden tanár haladni akar az anyaggal, mivel hogy jövőre érettségizünk, és nem ártana mindennel végezni. Apropó, érettségi... Annyira, de annyira elegem van abból, hogy folyton minden tanár azzal jön, hogy jövőre érettségi. Igen, na és? Addig még több mint egy évünk van, még csak most kezdtük a tizenegyediket, de már mindenki ezzel csesztet minket. Sőt, tovább megyek, már kilencedikben, amikor ide kerültünk, ezzel kezdték, hogy jól felkészítenek érettségire. Szóval kilencedik óta ezt hallgatjuk, de idén egy hónap alatt már többször megkaptuk, mint eddig a két év alatt.

Osztályfőnöki órán a jövőheti osztálykirándulás volt a téma. Sosem értettem, hogy miért ilyenkor megyünk kirándulni. Vagyis, az okát tudom, csak azt nem, hogy nekünk miért ilyenkor kell menni. Minden osztály év elején megy kirándulni, mert a végzősök ugye év végén érettségiznek. Viszont nem vágom, hogy az alsóbb évesek miért nem mehetnek májusban vagy júniusban. Természetesen a legtöbb osztály ilyenkor csak egy napra megy, és év végén mennek el több naposra, de Mr. Oh úgy van vele, hogy nem fog kétszer menni, így minden évben mi már októberben túl vagyunk az osztálykiránduláson. Semmi értelmét nem látom ennek, mert az osztálykirándulás arra van, hogy kikapcsolódjanak a diákok, de októberben minek kikapcsolódni? Ilyenkor kellene még hajtani, nem vagyunk még zombik, ki kellene használni az alkalmat, hogy tudunk tanulni, de nem. Helyette elmegyünk kirándulni...

Szóval, jövő hét hétfőn indulunk, és szerdán jövünk haza. Sokchoba megyünk, az itt van Szöultól másfél órára. Ez egy tengerparti város, elvileg sok látnivalóval, így már nagyon várom, de van egy kis bökkenő. Nekem szerdán tizenegykor kezelésem lenne... Azt meg nem hiszem, hogy ki lehet hagyni vagy ilyesmi, szóval ezt még át kell beszélnem Inhoval és Gayunnal. Az mondjuk egy járható út lenne, hogy valaki eljön értem és haza visz a kezelésre de... az már megint egy csomó macera... Mindegy, megkérdezem, legfeljebb azt mondják, hogy nem. De azért nem bánnám, ha el tudnék menni. Lehet, hogy ez lesz, az utolsó kirándulásom az osztállyal mielőtt elpatkolok, és jó lenne, ha ott tudnék lenni.

- Jimin! – kiáltott utánam Mr. Oh az osztályfőnöki óra után, miközben kifelé mentem a teremből.

- Igen? – fordultam vissza.

- Csak azt szeretném kérdezni, hogy te jössz a kirándulásra? – kérdezte. – Mármint, nem azt mondom, hogy ne gyere, csak ha nem vagy olyan állapotban, akkor inkább maradj itthon és pihenj – magyarázta. De, konkrétan azt mondod, hogy ne menjek...

- Én szeretnék menni, mert jelenleg jól vagyok. Csak az a helyzet, hogy szerdán nekem megint... Szóval megint kezelésem lesz délelőtt – mondtam.

- Értem. Akkor beszélj ma a gondviselőiddel, és akkor holnap megbeszéljük, hogy mi lesz. Mert tudod, én is örülnék neki, ha jönnél, viszont én tartozom értetek felelősséggel, és ha te esetleg rosszul leszel... Szóval, érted – magyarázta zavartan a férfi.

- Értem. De ez nem epilepszia, hogy rohamaim vannak vagy ilyesmi. A kezelések után pár napig rosszul vagyok, de a héten nincs kezelés. Szóval nem kell félnie, nem leszek rosszul. Ha meg mégis, akkor meg tudom, hogy mit kell csinálni, ne aggódjon! – mosolyodtam el, ugyanakkor kicsit rosszul esett, hogy nem szeretné, hogy menjek. Megértem, hogy fél a helyzettől, de még nem vagyok halálos stádiumban...

- Rendben. Egyébként, milyen volt a kezelés? – érdeklődött.

- Őszintén? Borzalmas. Már az infúzió felénél rosszul lettem, utána pedig péntekig önállóan konkrétan semmit sem tudtam csinálni – meséltem.

- Nagyon sajnálom, hogy ezt neked át kell élned. Egy gyerek sem érdemli ezt – sóhajtott nagyot Mr. Oh. – Pótolni sikerült? – kérdezte.

- Igen. Jungkook pénteken áthozta nekem a dolgokat – bólintottam.

- Jungkook? Te jóban vagy vele? – lepődött meg Mr. Oh.

- Eddig nem igazán csípett engem, de most valamiért megváltozott. Bocsánatot kért és mostanában tök normális velem. Engem is meglepett ez a hirtelen változás – meséltem.

- Jungkook egyébként nem rossz gyerek. Szeret rosszalkodni, mint minden tinédzser, de alapjáraton egy rendes fiú. Szépek a jegyei, rendesen tanul és relatív jól nevelt, csak néha van egy-két csínytevése. Örülök neki, hogy már veled sem szívózik – mondta boldogan a férfi.

- Én is – mosolyodtam el.

Ezután Mr. Ohval elváltak útjaink. Ő ment a tanáriba, én pedig elindultam haza. Kicsit meglepett az, amit Mr. Oh mondott Jungkookról. Én egyáltalán nem gondoltam volna, hogy jó tanuló, és azt sem, hogy jól nevelt. Bár ha nem lenne az, akkor nem kért volna bocsánatot. Lehet mégsem egy tapló ez a Jungkook, és ki tudja, lehet, a végén még jóban leszünk. 

2021.03.11.