---Lena szemszöge---

Kisebb csörömpölés és zajongás rángatott ki az álmok birodalmából. Mikor kinyitottam a szemem, Taehyung ült az ágy szélén, és engem nézett. Nehéz páncélzat ölelte körbe testét, ezzel védelmezve őt.

-Jó reggelt szerelmem!-mosolygott rám.

-Jó reggelt!-görbült felfelé a szám.

-Felébresztettelek?

-Ami azt illeti, igen. De ne zavarjon! Örülök, hogy még látlak.-keseredtem el egy kicsit és lehajtottam a fejem. Reménykedtem benne, hogy nem ez az utolsó találkozásunk. Valahogy mégis tudtam, hogy megtörténhet a legrosszabb.

-Lena!-emelte arcom az övé irányába.-Vissza fogok jönni! Itt és most megesküszöm!

-Ne ígérj olyat, amit lehet, hogy nem tudsz betartani!-álltam fel és az ablakhoz sétáltam. A kastély előtt már egy hatalmas csapatnyi ember gyülekezett, felfegyverkezve, páncélban, lóháton. Könnyek gyűltek a szemembe, nagyon nagy erő kellett, hogy folyjanak végig az arcomon.

-Kérlek, ne mondj ilyeneket!-fonódott két erős kar a derekam köré.-Ismersz, makacs vagyok, mint az öszvér.-erőtlenül felnevetett és ráhajtotta állát a vállamra.

-Igazad van. Nem kéne ennyire pesszimistának lennem. Csak nagyon féltelek. -fordultam vele szembe. Szomorúságom egy apró jele kezdett utat törni orcámon.

-Szeretlek Lena!-döntötte homlokát az enyémnek, miután letörölte az apró cseppet.

-Én is szeretlek Taehyung!

Egy utolsó csókra fonódtunk össze, majd nehezen, de elengedtük egymást. Mikor az ajtó becsukódott, minden fájdalmam és szomorúságom kirobbant belőlem. Zokogva rogytam össze a padlón. Elment. Elment és engem magamra hagyott. Mindketten tudtuk, hogy kötelessége ezt tenni, de valahogy egyikünk sem tudta ezt elfogadni.

Egy apró, elhaló kopogás hallatszott az ajtó irányából. Meg sem várta, míg beinvitálom, kinyílt az ajtó. Magnus lépett be. Rögtön odasietett hozzám és szorosan magához vont.

-Shh, nyugodj meg!

-Hogy tudnék megnyugodni?

-Lena, vissza fog jönni!

Két órán keresztül záporoztak a könnyeim, mire sikerült megnyugodnom. Csak egyetlen gondolat volt a fejemben. Ha Taehyung elesik a csatában, én abba bele pusztulok.

1 hónappal később(június)

Már egy hónap telt el, mióta Taehyung elment. Azóta, nagyon kedvetlenül tengetem a mindennapjaimat. Viszont valami nem hagy nyugodni, reggelente rosszul léteim szoktak lenni.

Egyik nap a szobalány észre vette, hogy nem érzem magam túl jól.

-Úrnőm, minden rendben? Nem fest túl jól.

-Nem, nem érzem magam jól.

-Azonnal hívom az orvost.

Pár perc múlva egy körülbelül negyven éves férfi lépett be a szobalánnyal együtt.

-Úrnőm!-hajolt meg.-Hallottam, hogy nem érzi magát túl jól. Kérem mondja el, mi a panasza!

Feltett pár kérdést és meg is vizsgált.

-Nos, minden jel arra mutat, hogy ön áldott állapotban van.-hirtelen lefagytam. Hogy én várandós? Hirtelen melegség töltött el és akaratom ellenére is hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar meg fog velem történni. Taehyung gyermekét hordom a szívem alatt.

-Szóljon az írnoknak!-utasítottam a lányt.

-Igenis, úrnőm!-kirohant majd az írnokkal tért vissza.

-Fenséges úrnőm!-hajolt meg az írnok.

-Egy levelet kívánok írni a férjuramnak.

Lediktáltam mindent, a férfi pedig készségesen leírt mindent. Kiadtam a parancsot, hogy még ma induljon meg a futár. Minél előbb szeretném, ha Taehyung megkapná a levelemet.

2 héttel később

---Taehyung szemszöge---

A sátorban ücsörögtem, mikor ez egyik katona belépett.

-Uram, levele érkezett!

Rögtön felpattantam és kisiettem. Elvettem a fiatal fiútól a borítékot. Felbontottam és elkezdtem olvasni.

"Kedves Taehyung!

Azért írom neked ezt a levelet, hogy elmondjam mennyire hiányzol. Mióta elmentél, mintha a szívem egy darabját is magaddal vitted volna. Nagyon nehéz a hiányod. Minden nap arra gondolok, hogy vajon most mi járhat a fejedben, gondolsz-e rám.

Valamint lenne egy hírem számodra, egy nagyon jó hír. Mióta elmentél kisebb rosszul létek jöttek rám. Az orvos megvizsgált. Kiderült, hogy állapotos vagyok. A közös gyermekünket hordom a szívem alatt. Hatalmas meglepetés volt. Remélem, örülsz, hogy közöltem veled eme hírt. Számomra óriási örömöt jelent.

Remélem minél előbb újra láthatjuk egymást

szeretettel
Lena"

Az iromány tartalma teljesen megdöbbentett. Azt hittem, rosszul látok. Gyermekünk lesz. Egy közös gyermekünk fog születni pár hónapon belül. Az örömtől könnyek szöktek a szemembe.

-A HITVESEM TEHERBE ESETT! A KÖZÖS GYERMEKÜNKKEL!-kezdtem el üvölteni örömömben. Mindenki felém kapta a fejét, majd elkezdtek ujjongani és tapsolni. Apám, Jin és Namjoon elém lépett.

-Gratulálok fiam!-mosolygott rám apám.

-Gratulálunk!-öleltek meg fivéreim. A szemem sarkából megláttam Hoseokot és Jimint. Az előbbinek megdöbbent és szomorú arca, míg az utóbbinak inkább mérges ábrázata volt. Nem szenteltem nekik különösebb figyelmet. Jól tudom, hogy miért ilyenek.

Az egyik felderítőnk vágtatott a tábor felé.

-Uram! Az ellenség előre nyomul! Pont erre felé tartanak!

-Hányan vannak?

-Több ezren.

-Fegyverbe mindenki!

Ezzel a felkiáltással mindenki sürögni-forogni kezdett. Mi is rohantunk a fegyvereinkért. Felpattantunk a lovainkra és elindultunk abba az irányba, ahonnan a felderítő jött.

Körülbelül húszezer ember vágtatott felénk hatalmas üvöltözés közepette. Mi csak álltunk és vártuk őket, mint valami szobor csoport.

Mikor elénk értek, mi már kivont karddal vártuk őket. Megindult a csata.

Majdnem egy egész napig tartott, mikor úgy tűnt, nyerésre állunk. Oldalra kapva a tekintetem, láttam, hogy Jin harcol egy nála kétszer akkora férfivel. Próbáltam az én ellenfelemet minél gyorsabban legyőzni, hogy tudjak segíteni neki. Pont mikor a kegyelem döfést adtam az ellenfélnek, oldalra pillantottam és láttam, ahogy Jint súlyosan megsebesíti az a férfi. Odarohantam és hátulról leszúrtam. Odasiettem az addigra már földön fekvő fivéremhez.

-Bátyám, tarts ki!-gyorsan felkaptam a hátamra, majd az egyik ló felé siettem vele. Felraktam, én is felpattantam a nyeregbe és elvágtattam vele. Mikor olyan tíz méterre járhattunk a csata helyszínéről, megszólalt a kürt. Mi nyertünk. Majdnem két hónap után sikerült legyőznünk az ellenséges csapatokat. Lovak dobogását hallottam meg magunk mögül, a csapataink elindultak visszafelé a táborhoz. Apám vágtatott mellém.

-Apám, Jin megsérült. El kell látnunk a sebeit.-bólintott, majd azt mondta.

-Holnap indulunk vissza.

Másnap

Mindent összecsomagoltunk, felpattantunk a lovainkra és elindultunk vissza felé. Nagyon aggódtam a bátyámért a sérülése miatt. Látszólag nem okozott neki nagyobb problémát, de sajnos túl jól ismerem. Tudom, hogy mindig próbálja erősnek mutatni magát, viszont belül szenved. Nagyon is a szívemen viseltem a sorsát. Miután anyánk meghalt, nagyon sokat foglalkozott velem. Ő az, akihez a fivéreim közül a legközelebb állok. Oda ügettem mellé.

-Minden rendben?

-Igen, jól vagyok. Nincs okod aggódni.

-Tudom, hogy fájdalmaid vannak.

-Ugyan, ne foglalkozz velem. Most inkább annak kéne örülnöd, hogy gyermeked lesz.-mosolygott rám.

Aggódásom ellenére igazat adtam neki. Most inkább a leendő gyermekemmel kéne foglalkoznom. Vajon fiú lesz vagy lány? Vajon szeretni fog engem? Már alig várom, hogy a pici ujjait az enyém köré fonja, hogy hozzám szaladjon, ha valami problémája van.

2 héttel később

---Lena szemszöge---

Éppen a szobámban olvasgattam, mikor nagy dobogást és ló nyerítést hallottam. Gyorsan felálltam és kinéztem az ablakon. Láttam, ahogy egy nagy csapatnyi páncélos ember vágtat a főbejárat felé. Megjöttek.

Gyorsan kirontottam a szobából, le a hosszú lépcsőn, végig a kanyargós folyosókon. Kiértem az ajtón az udvarra, mire a odaértek. Elől lovagolt a király, mögötte a sógoraim és egyetlen, drága férjuram. Amint meglátott, leszállt a lováról és hatalmas mosollyal megindult felém, akárcsak én. Mikor egymás elé értünk szorosan megöleltük egymást.

-Annyira hiányoztál.-kezdtek el potyogni könnyeim az örömtől.

-Te is nekem.-sipogott.

Elváltunk egymástól és egy boldog és érzelmekkel teli csókban forrtunk össze. Felkapott és megpörgetett a levegőben, majd fogott és bevitt a kastélyba. A szobánkig meg sem állt. Berúgta az ajtót, majd az ágy fele vitt. Szépen letett, majd újra az ajtó felé sétált, becsukta és vissza indult hozzám. Lefeküdt mellém és fejét a mellkasomra hajtotta. Ujjaimat a hajába vezettem és simogatni kezdtem. Olyan volt, mint egy gyerek, aki csak az anyja szívének hangjától tud megnyugodni. Percekig csak feküdtünk, végül Taehyung törte meg a csendet.

-Többet nem hagylak magadra. Soha!

Halihó mindenkinek!

Itt is lenne az új rész. Remélem tetszett. Várom a vote-ok és kommentek áradatát. Hamarosan jelentkezem a következő résszel.

Legyetek jók, hatalmas puszikat és öleléseket küldök nektek!

Sziasztok!