- Figyelsz te rám egyáltalán? – patáliázott Nova, miközben az iskola ebédlőjében ültük körbe a szokásos helyünket. Eléggé elkalandoztak a gondolataim a tegnap éjszakát illetően. Határozottan közelebb kerültünk egymáshoz Lux-szal, de nem bántam. Meghatározhatatlan érzéseim voltak vele kapcsolatban, azonban nem bírtam kiverni a fejemből Naylee mondatát arról, miszerint a lány szerelmes lehetett belém. Gyorsnak véltem, korainak, de ahogy Lux minden alkalommal fülig pirult, amikor ránéztem, kezdtem elhinni húgom feltevését.

- Igen! – vágtam rá feszülten. Nem volt kedvem Nova magyarázását hallgatni a Ronalddal való kapcsolatáról, ami elég hirtelen vált túl közelivé. Tegnap apa átvitte a sráchoz, akivel tüzetesen elbeszélgetett a korai gyermekáldás csodájáról. Ugyanezt a beszámolót egy párszor már mind végighallgattuk. Csodáltam, hogy reggel apa nem robbant fel a méregtől, amikor kiderült, hogy védekezés nélkül voltam együtt Lux-szal az éjjel. Nem, mintha szomorkodtam volna emiatt. Életem egyik legszebb estéje volt.

- Akkor? – hajolt felém Novalie, miközben bekapott egy falat salátát. Nem értettem, hogy tudta megenni egyáltalán, mikor anyáék előbb vittek el minket a McDonald's-ba kajálni, mint egy salátázóba, de nem firtattam.

- Mi akkor? – morgolódtam szüntelenül húgom erőszakosságán. Apa mindig mondta, hogy Novalie pont olyan, mint anya. Indokolatlanul erőszakos, és addig teper, amíg meg nem kapja, amit akar.

Nolan felkuncogott jobbomon, míg Lux a balomon. Naylee csak a szemét forgatta szemben velem, majd futólag a megszeppent Justinra pillantott, aki ma volt hajlandó először csatlakozni a meghitt családi csoportunkhoz. Nem szimpatizáltam a sráccal, főleg azért nem, mert tudtam, hogy a húgomat pakolgatja szabadidejében. Tudom, önzőnek tűnhettem, sőt képmutatónak, de Naylee az én kishúgom volt, kizárólag a legjobbat akartam neki minden téren.

Justin egy elég nyurga srác volt, még nálam is magasabb volt egy fél fejjel, pedig határozottan nem voltam kicsi. Nem volt kigyúrva, egy szimpla, átlagos srácnak tűnhetett, de számomra mégsem tetszelgett annak a húgom szőke hercege, ugyanis eléggé szeretett bensőséges beszélgetéseket folytatni lányokkal, akik nem Naylee voltak. Feltűnt múltkor, így odamentem hozzá, hogy számonkérjem. Talán ezért is bámult rám most elég rémült arckifejezést magára öltve. Világossá tettem számára, hogy egy másodperc alatt beleépítem az arcát bárhova, ha megbántja Naylee-t.

- Nael! – hisztériázott Novalie. – Elkísérsz Ronaldhoz délután, vagy sem? Apa azt mondta, hogy nem ér rá, mert Asmodeussal van megbeszélnivalója.

- Muszáj? – emeltem meg a szemöldököm, mire Nova nyüszíteni kezdett.

- Igen! Kérlek!

- Jól van – egyeztem bele nagy kegyesen, majd futólag Lux-ra néztem, aki elég megszeppenten ült mellettem és rágcsált egy szelet pizzát. Én ezúttal sem ettem. Jobbára otthon tettem így, mert nem vonzott a menza, és általában éhes sem voltam.

- Köszi! – lelkesedett fel Novalie, még egy széles mosolyt is kaptam tőle. – Te vagy a legjobb!

- Hát persze – morgolódtam.

- Ki... ki az az Asmodeus? – szólalt meg bátortalanul Justin.

- Az apánk egy... kollégája – bólogatott hevesen Naylee. – Miért?

- Olyan fura a neve, mintha hallottam volna már.

- Mindig vannak idióták, akik ilyen neveket adnak a gyerekeiknek – oszlatta el Naylee Justin kétségeit.

- Igaz – rántott vállat a srác, majd visszabukott a tésztája fölé.

◄◄►►

Idegesen várakoztam Ronaldék háza előtt az ezeréves Chevrolet volánja mögött. Délután három körül hoztam át Novalie-t, most azonban már este fél nyolc volt, így megnyertem a feladatot apámtól, hogy eljöhessek a húgomért.

- Rohadj meg, Ronald! – csendült fel Novalie zokogása a ház előszobája felől. Egy másodperc leforgása alatt ugrottam ki a kocsiból, majd rohantam a veranda irányába, azonban, mielőtt felléphettem volna a lépcsőn, Novalie feltépte az ajtót, majd egyenesen belém ütközött a nagy sietségben. Elkaptam vékonyka alakját, majd eltoltam magamtól, és végignéztem rajta.

Kék szemében szomorúság csillogott, míg ajka lefelé görbült, arca maszatos volt a sírástól.

- Mi történt, Nova? – kérdeztem várakozás nélkül.

- Ron... ő... kiderült, hogy csak... szórakozott velem – hüppögte keservesen. – Mellettem még másokkal is együtt volt. Van még két másik lány.

- Sajnálom – vontam magamhoz aprócska húgomat, majd egyenesen az ajtóban gyökeret vert Ronaldra emeltem a tekintetem. – Mondd csak, Nova, megérdemli az életét?

- Ne öld meg azért – suttogta mellkasomba. Vettem egy nagy levegőt, majd elengedtem Novalie-t, és oldalra döntött fejjel Ronaldra néztem. Láthatatlan képességemmel vontam közelebb magamhoz, mire a srác szeme szó szerint elkerekedett. Arcáról páni félelmet olvastam le, ahogy beleálltam egyenesen az arcába.

- Ronald – hangsúlyoztam ki a nevét, miközben megragadtam pólójának elejét, és rászorítottam. – Úgy látom, megbántottad a kishúgom.

- Ne... nem... volt... szándékos – dadogta ez az életképtelen.

- Nem? – kérdeztem vissza. – Akkor miért sír?

- Elrontottam – remegett meg a rohadék szája. – Én már bocsánatot kértem! Kérlek... Nael, ne verj meg úgy, mint Jeremy-t – könyörgött a gyáva.

- Ha még egyszer meglátlak Novalie közelében, esküszöm neked, hogy kitöröm a kezed, aztán a lábad és lehet, hogy még a nyakadat is, Ronald.

- Értettem! – vágta rá habozás nélkül, mire löktem egyet rajta, így a seggén landolt, a feje egy aprót koppant a betonon.

- Menjünk! – ragadtam meg Novalie kezét, majd a kocsiig húztam.

Bevágódtam a vezetőülésre, majd rögtön indítottam is a motort. Futólag Ronald felé pillantottam, aki lihegve ült ugyanott, ahova fél perce dobtam.

- Annyira buta vagyok – szipogta Novalie szemét törölgetve.

- Nem a te hibád, hogy a srác egy faszfej – mosolyogtam rá, miközben kikanyarodtam az utcából.

- Úgy szeretlek – érintette meg a karom.

- Én is téged, kis hülye!

- Nael, megállunk a boltban? – meredt rám szomorúan Novalie. – Nutellát akarok enni!

- Szerintem van otthon – kuncogtam fel. Anya mindig gondoskodott róla, hogy Nutella még akkor is legyen, ha éppen világvége van.

- Nincs – kámpicsorodott el Nova. – Megettem!

- Hogyhogy? – csodálkoztam el az információ hallatára.

- Szomorú vagyok mostanában – hajtotta le a fejét.

- De miért? – kanyarodtam ki a főútra, hogy eljussunk a szupermarketbe.

- Azt hittem, megöltelek titeket, Nael – suttogta elhalóan. – Aztán visszajöttetek, de... bűntudatom van azóta is.

- Olyan kis butus vagy – húztam meg gyengéden egyik vöröses tincsét. – Tudod jól, hogy nem annyira könnyű minket eltenni láb alól, Novalie.

- Akkor is – motyogta szigorúan maga elé meredve. – Borzalmasan éreztem magam, és látni anyát ezen keresztül menni... Azt, hogy miattam szenved – pillantott felém, mire elhúztam oldalra a számat.

- Ne aggódj már emiatt, töpszli! – vigyorogtam rá. Novalie egy igencsak feldúlt pillantásban részesített, ugyanis utálta, amikor így neveztük. Na, de mégis, hát ő volt a legkisebb közülünk, még termetre is, nem csak korra. Szerintem egy magasabb általános iskolás fölé tornyosult volna.

- Ne hívj így – dorgált azonnal. – Nem tehetek róla, hogy ekkora vagyok!

- Nem – kuncogtam fel, miközben bekanyaroltam a bolt parkolójába. Szerencsére nem volt messze Ronald házától, így három perc alatt ideértünk.

Az áruházba beérve Novalie céltudatosan rohant az édességes polc irányába, míg én tartottam mellette a tempót. A csokoládék előtt elég hosszan elidőzött, míg választott egyet magának, aztán hátat fordított, és a legnagyobb kiszerelésű Nutellát kezdte keresni szemével.

Kitartóan várakoztam húgomra, mígnem megakadt a szemem egy nőn, aki elég feltűnően bámult felénk. A szőke hajú, nagyjából negyvenhez közelítő hölgy folyamatosan ránk pillantgatott. Arcáról némi döbbenetet véltem leolvasni. Őszintén reménykedtem benne, hogy nem tervezett idejönni hozzánk, de hamar csalódnom kellett. Egyenesen a szemembe nézve tolta felénk a kosarát, majd megállt velem szemben, és szólásra nyitotta a száját.

- Szia! – köszönt rám mosolyogva, majd háta mögé söpörte szőke tincseit. – Sajnálom, hogy zaklatlak titeket – pillantott az idő közben megilletődve mellém lépő Novalie felé. – Csak azt akartam megkérdezni, hogy véletlenül nem Nathaniel Jones gyerekei vagytok?

- Miért? – kérdeztem vissza, ahogy belenéztem a nő zöld íriszébe.

- Évfolyamtársak voltunk a gimiben, és eléggé hasonlítasz rá – adta tudtunkra lelkesen. – Te pedig pont úgy festesz, mint Eleanor – pillantott Novalie-ra, aki erre csak a szemét forgatta. Igazából mi ketten szívtuk meg a legjobban. Nolan és Naylee amolyan keverékek lehettek, én inkább apám vonásait örököltem, míg Novalie anya hasonmása volt.

- Igen – feleltem végül a kérdésére. – Ő az apánk.

- És hogy van mostanában? – folytatta a nő. – Egyébként Evelyn vagyok! Esetleg ő is itt van?

- Nincs – vágta rá Novalie, miközben futólag felém lesett. – Amúgy megvan.

- Ezek szerint még mindig Eleanorral van – pislogott nagyokat a húgom felé.

- Ja – válaszoltam szűkszavúan.

- Értem – villantott egy halvány mosolyt Evelyn. – Üdvözlöm őket! – kezdett bólogatni, majd kikerült minket és tovább állt. Ezt egész könnyen megúsztuk.

- Ez tudod ki volt? – lökte meg Nova a karomat.

- Igen – ráncoltam a szemöldököm. – Vele járt apa három hétig? – fintorogtam, majd felsóhajtottam. – De számít?

- Ezzel a nővel? – grimaszolt nagyokat Novalie, miközben leemelt egy Nutellát a polcról, majd a kezembe nyomta.

- Igen! – helyeseltem, ahogy megindultunk egymás mellett a kassza felé. – De ennél többet én sem tudok.

- Majd megkérdezem – vágta rá Novalie. – Biztos izgalmas sztori.

- Kétlem – motyogtam, majd egyszeriben eszembe jutott valami... fontos. – Nova, van nálad pénz?

- Nálam? – csodálkozott el egy másodperc alatt. – Azt hittem, nálad van!

Egy halk nevetésre futotta tőlem az esetlenségünkre gondolván, majd elővettem a telefonom, és apa számát tárcsáztam.

- Nael? – vette fel három csörgés után.

- Az van, hogy itt állunk a boltban, de nincs nálunk pénz – kuncogtam, mire apa egy hatalmas levegőt vett a vonal túlsó végén.

- Megyek! Hol vagytok, fiam?

- Colonie-ban, de vén fószerként gyere – folytattam a vidám örömködést, mire Nova is felvihogott mellettem. – Itt van egy nő, aki nagyon lelkesen keresett téged.

- Miről beszélsz, Nael?

- Evelynről – válaszoltam sejtelmesen.

- Micsoda? – hallatszott anya feldúlt kiáltása. – Add ide azt a telefont, Nathan! – Némi mocorgást véltem felfedezni, majd apa valamit magyarázott anyának. – Nael?

- Szia, anyu – szóltam bele.

- Mit akart Evelyn?

- Megtudni, hogy apa gyerekei vagyunk-e. Üdvözöl titeket!

- Tényleg? Kedves volt?

- Igen – rántottam vállat, ahogy Nova szemébe nézve válaszoltam. Húgom is bólogatni kezdett válaszomra.

- Jól van, kicsikém. Minden rendben? – csicsergett tovább anya. – Miért nem szólsz, ha pénzre van szükséged?

- Elég random kerültünk ide – mormoltam.

- Apád bármelyik pillanatban odaérhet!

- Örülök – kuncogtam fel ismét, amikor megéreztem apám jelenlétét. – Itt is van, anyu!

- Jó, ha visszavittétek a kocsit majd gyere ide egy kicsit, akarok valamit mondani.

- Jól van – sóhajtottam. – Szia, anyuci! – nyomtam ki a készüléket, amikor apa felbukkant bal oldalról érkezve.

- Menjünk, mielőtt... - kezdett volna bele apa hadarva, de mielőtt befejezhette volna felcsendült Evelyn hangja a háta mögül.

- Nath?

Szemét az égnek emelte, arcára volt írva a kín, ahogy kimért mozdulatokkal a nő felé fordult.

- Evelyn! – köszöntötte. – Rég találkoztunk!

- Igen – pillantott futólag felém, majd Novalie felé a nő. – Azt mondta a lányod, hogy nem vagy itt.

- Biztos vicces kedvében volt – hárította apa a vádakat. – Tudod, milyenek a gyerekek.

- Na persze – morogta mellettem Nova az orra alatt, majd apa mellé lépett és belekarolt. Szemem forgatva álltam húgom másik oldalára. – Mehetünk, apuci? – szegezte a kérdést Novalie a legnyávogósabb hangján apánk felé.

- Mindjárt, Novalie – pirított rá apa, majd visszanézett Evelynre.

- Szóval egy fiatok és egy lányotok van? – folytatta Evelyn a kérdezősködést.

- Két fiunk és két lányunk – javította ki apa, mire Evelyn szeme elkerekedett. – És veled mi a helyzet?

- Tavaly meghalt a férjem – mosolyodott el Evelyn bánatosan. – Úgyhogy elköltözöm a fiammal.

- Sajnálom – válaszolta apa együttérzően. – Ha bármiben tudunk segíteni, szólj nyugodtan.

- Kedves tőled, Nath – szélesedett ki Evelyn vigyora –, de megoldom. Már csak pakolnom kell holnap délután a nagy autóba, ami elviszi a bútorainkat.

- Igen? – pillantott rám apa. – Nael szívesen segít benne!

Összeszorítottam a szám, és igyekeztem nem kimutatni, mennyire nem volt kedvem ehhez az egészhez.

- Komolyan? – érzékenyült el Evelyn, arcáról meghatottságot véltem leolvasni. – Ez nagyon kedves tőled, köszönöm! – mosolygott rám. Nem feleltem, csak egy bólogatásra futotta.

- Majd elkíséri Naelt Novalie is – húzta el karját húgom szorításából, majd átkarolta a vállát. – Sőt, elküldöm a másik kettőt is. Naylee-t és Nolant.

- Szegény kislánynak nem hiszem, hogy cipekednie kéne – mérte végig Evelyn Novalie-t, mire halkan felkuncogtam.

- Dehogynem – vágta rá apa. – Novalie-ra ráfér egy kis mozgás.

- Jól van – vette tudomásul Evelyn apánk akaratát. – Még mindig ugyanott lakom. Elmenjek értünk, vagy...

- Majd én elviszem őket – jelentette ki apa.

- Rendben, köszönöm, Nath – sütötte le a szemét Evelyn, majd vett egy mély levegőt. – Akkor négyre, ha átjönnek, az szuper lenne. Most viszont megyek, mert a fiam egyedül van otthon az életképtelen bébiszitterével, így sietnem kell, de köszönöm még egyszer!

Evelyn még egyszer apára mosolygott, majd sietősen elrobogott az egyik kasszához.

- Kösz, apa – fordult ki Nova apa karja alól. – Nem akarok pakolni!

- Nem érdekel, Nova – jött a felhevült válasz. – Menjünk már innen!

Apa idegesen rontott az autó felé, miután kifizette a húgom Nutelláját és csokoládéját. Ott a vezető ülésre vágódott, majd megvárta, amíg mi is csatlakoztunk hozzá. Ezúttal én ültem hátra, középre, míg Novalie előre apa mellé.

- Szóval, milyen volt Ronaldnál? – érdeklődött apa, miközben kikormányozta az autót a parkolóból.

- Megcsalt – motyogta Novalie, mire apa felé kapta a pillantását.

- Ne izgulj – hajoltam előre. – Megbeszéltem a csávóval, hogy többet ne keresse Novát.

- Könyörgött az életéért? – sandított rám apa, mire kitört belőlem a nevetés.

- Csak azért, hogy ne verjem halálra – vigyorogtam.

- Nova, bántott téged? – folytatta idegesen apa.

- Nem, apuci – pillantott ki Novalie az ablakon. – Csak lelkileg, de azt túlélem.

- Megkeserítem az életét, ha úgy akarod, édesem – simogatta meg apa Nova karját, míg én hátradőltem az ülésen.

- Nem kell – rántott vállat húgom. – Megteszem én, ha nem hagy békén.

- Jól van, de ha mégis bántani akarna, akkor...

- Akkor szólok – mosolygott Nova apára, majd vett egy elég nagy levegőt. – Szeretlek, apuci. Sajnálom, ahogy múltkor beszéltem veled. Nem szabadott volna.

- Ne szomorkodj, kicsim – biztatta apa. – Én is szeretlek!

- Tudom, apa – mormolta Novalie kedvszegetten, majd újra a táj felé fordította arcát.

◄◄►►

Nagy léptekkel szeltem át a pokol folyosóját, miközben azon tépelődtem, hogy mégis miről szeretett volna beszélgetni velem az anyám. Aggódtam, hogy valami borzalmas dolog történt, így várakozás nélkül siettem hozzá, miután visszatértünk a boltból.

- Anya? – nyitottam be a szobába, majd behajtottam magam mögött az ajtót.

- Szia, kicsikém! – dobta el anya a mobilját, majd egyből megpaskolta maga előtt az ágyat. – Gyere!

Elhelyezkedtem vele szemben törökülésben, majd várakozón ránéztem. Ötletem sem volt, hogy mit akarhatott tőlem.

- Mi a helyzet? – mértem végig aggódva, de anya csak megrázta a fejét, majd füle mögé simította vöröesesbarna haját, és vett egy mély levegőt.

- Nem hiszem el, hogy erről kell beszélnem, de Nael, szeretném, ha kicsit megpróbálnád visszafogni magad.

- Mármint? – pislogtam rá értetlenül.

- A ma reggelre gondolok – adta tudtomra nagyot sóhajtva. – Értem én, hogy mi zajlik itt, kicsim – folytatta arcomat kémlelve. – De hidd el nekem, hogy nem annyira nagy buli gyereket nevelni. Ne érts félre, imádlak titeket, nélkületek el sem tudom képzelni az életem, de nem volt könnyű – rázta meg a fejét. – Ti nem átlagos gyerekek vagytok, Nael. Volt egy időszak, amikor ki akartad nyírni Deont – nézett rám. – Aztán elmúlt, majd ismét rákezdtél a féltékenykedésre hét évesen. Emlékszel, hogy mennyit veszekedett veled az apád?

- Igen – nevettem fel visszafogottan. Abban az időben különösen bökte a csőröm, hogy Gedeon, az unokabátyám velünk élt, mintha a bátyánk lenne. Persze ez idővel megszokottá vált, mégis idegesített, amikor anya vele foglalkozott helyettünk. Holott értelmetlen volt, hiszen anya és apa is elsődlegesen velünk törődtek. Azóta rájöttem már, hogy Deon mennyire nehéz helyzetben volt, és legtöbbször miattam alakult ki.

- Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy ne akarj gyereket – szögezte le határozottan. – Még ne!

- Nem akarok – feleltem kimérten. – A reggeli dolog egy baleset volt, anya. Oda fogok figyelni, ígérem.

- Jól van – hajolt felém, majd megpaskolta a kezem. – Remélem is! Fiatal vagyok nagymamának – kuncogott fel.

- Anya, lassan negyven éves vagy! – vágtam hozzá könyörtelenül, mire arca elkomorodott.

- Tényleg? – hunyorgott rám. – Szerintem nem nézek ki annyinak – emelkedett fel az ágyról, majd újra rám nézett. – Felfogtad a lényeget, édesem?

- Igen, anyuci – álltam fel én is, majd az ajtó felé kezdtem rohanni. – Akkor mehetek?

- Menj! – hessegetett kezével. – Hol az apád?

- Novalie-val – kiáltottam vissza a folyosóról, majd sebtében keresztül szeltem, hogy minél hamarabb Luxhoz érhessek. Beszélni akartam vele, és tisztázni az esetleges sérelmeket, amik benne maradhattak.

Habár a suliban teljesen felszabadultnak tűnt, de ettől még fontosnak tartottam, hogy érdeklődjek hogyléte felől.

Amint odaértem hozzá, bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit. Ez elég hamar megtörtént, így beléptem hozzá, majd elhelyezkedtem az ágyán. Hátamat a párnának vetettem, míg lábamat keresztbe tettem, és Luxot figyeltem, aki nagy szemekkel figyelte tevékenységem.

- Hogy vagy? – pillantottam rá, amikor leült bal oldalamra, majd szégyenlősen rám emelte mézszín szemét.

- Nézegettem ezt a... matematikát – húzta maga elé a fekvőhely végébe dobott füzetet, majd felém fordította. – Én ebből semmit sem értek – suttogta nagyokat pislogva felém.

- Szeretnéd, hogy segítsek benne? – csúsztam lejjebb az ágyon, majd könyökömre támaszkodva az oldalamra fordultam.

- Később igen – csukta be, majd az ajkába harapott, mire megemeltem a szemöldököm. – Előbb szeretnék kérdezni valamit.

- Mit? – tudakoltam várakozva.

- Csak... - habozott, majd feszülten mocorogni kezdett. – Most... mi... szóval... mi ketten most...? – vett egy nagy levegőt, majd lesütötte szemét. – Mi most... mit csinálunk?

- Fekszünk egy ágyban? – kérdeztem vissza, mire Lux összeszorította íves ajkát.

- Nem erre gondoltam – motyogta. – Hanem... mi ketten, milyen... kapcsolatban állunk egymással?

Nem számítottam erre a kérdésre, így nem is tudtam hirtelen válaszolni rá. Nem akartam megbántani, de őrültségekbe sem belerántani. Mit kellett volna mondanom?

Elég kínos hallgatás állt be kettőnk közt, ahogy a takarót kezdtem fixírozni, hátha kiötlök egy normális választ, de egyszerűen nem jöttek a szavak a számra.

Lux felsóhajtott, amikor már lassan egy perce nem feleltem, csak bámultam rémülten, mint egy igazi idióta.

- Nem tudom – nyögtem ki kínomban, majd arcára pillantottam. – Mármint...

- Mindegy! – vágta rá Lux határozottan. – Én kérdeztem butaságot, egyértelmű, hogy mi nem... szóval... mi nem járunk, vagy ilyesmi.

- Mert te ezt akarnád? – érdeklődtem, miközben ülésbe húztam magam.

- Nem! – válaszolta a kelleténél gyorsabban, mire szemöldököm ismét felszaladt. Teljesen összezavart ez a lány. Én már semmit sem értettem.

- Oké – emelkedtem fel az ágyról. – Inkább megyek – döntöttem elég hamar a menekülés mellett, majd meg is lódultam az ajtó irányába.

Nekem ez a tempó indokolatlanul gyorsnak tűnt. Persze, vágytam a lány társaságára, és ha ő azt szerette volna, hogy a barátja legyek, nem ellenkeztem volna, de így, hogy nemet mondott, nem láttam értelmét a maradásnak. Meglepő, de kicsit rosszul is esett, amiért ilyen hevesen rávágta, hogy nem akar velem járni. Ezek szerint neki megfelelt az, hogy néhányszor összejártunk dugni.

De akkor Naylee mégis miből feltételezte, hogy szerelmes belém? Nem értettem, és egyre idegesebb lettem, ahogy fújtatva végigsiettem a folyosón a szobámig.

Levágódtam az ágyra, majd nagy erőkkel a plafont kezdtem bámulni. Egészen addig tettem így, amíg fel nem csendült egy bátortalan kopogás.

Megemeltem a fejem, majd láthatatlan erőmmel tártam szélesre az ajtót, ugyanis nem volt kedvem felkelni.

A küszöbön Lux állt, nagyokat nyelve bámult rám, miközben ujjaival játszadozott a hasa előtt.

- Én... - lépett beljebb, majd behajtotta a fatákolmányt és megállt az ágy előtt. – Én nem úgy gondoltam.

- Nem értelek – húztam magam ülésbe, majd megráztam a buksim. – Gyere, ülj le, és mondd el akkor, hogy mire gondoltál.

- Borzasztóan zavarba hozol – motyogta félénken, miközben lassú léptekkel megközelített engem. – Nem tudom, hogy miért, de nem tudok normálisan gondolkodni melletted. Mintha kikapcsolna az agyam – magyarázta, majd nagyokat pislogott rám hosszú szempillával, míg várakozón megállt mellettem.

- Miért van ez? – próbálkoztam meg kiszedni belőle a válaszokat. Közben megragadtam a csuklóját, majd lágyan közelebb húztam az ágyamhoz, így kénytelen volt helyet foglalni rajta.

- Nem tudom – lehelte a szemembe nézve. Ahogy egész hosszan állta a pillantásom, arca ismét vörösre színeződött.

- Lux – döntöttem oldalra a kobakom. – Mondd csak, voltál már szerelmes?

Lux egy másodperc leforgása alatt kapta el a tekintetét, majd a szőnyeget kezdte szuggerálni.

- Nem – suttogta. – Viszont... - emelte irányomba fejét, majd ismét lesütötte szemét. – Attól félek, hogy veled fog megtörténni ez is először.

A szavai nem értek meglepetésként, miután Naylee már leordította egyszer a fejem ezzel kapcsolatban, így úgy döntöttem, hogy ideje megbizonyosodni az érzéseinkről.

- Gyere ide – kértem tőle halkan, majd alkarjára simítottam ujjaimat, és magam felé kezdte húzni őt. Lux zihálni kezdett, ahogy a szemembe nézve egyre csak közeledett hozzám az arca. Először az ő szívverésére koncentráltam, és csodáltam, hogy még nem robbant ki a mellkasából, ahogy lassan csak húsz centi választotta el szánkat egymásétől. Lepillantottam ajkára, majd visszanéztem a szemébe. Ő is ugyanígy tett, szinte éreztem, hogy vágyott a csókomra. De francba is! Én mennyire meg akartam ízlelni a puha ajkát.

Nem volt kedvem tovább várni. Elkaptam a lány derekát, majd magam mellé rántottam az ágyra, majd felé hajoltam. Barnáslila tincsei elterültek a párnámon, ahogy halálra vált arccal engem kezdett fürkészni. Egyik kezem csípőjén tartottam, míg másikkal megtámaszkodtam, hogy ne boruljak rá, majd óvatosan végighúztam ajkam az övén. Lux felsóhajtott érzékeny közeledésemtől, majd ujjai a hajamba szaladtak. Kimért mozdulatokkal csókoltam meg, kivártam, a saját testem reakcióját, ami egyértelműen adta tudtomra, hogy megbolondultam az alattam fekvő lányért. A farkam ágaskodott, ahogy nyelvünk egymásra talált, míg a szívverésem felgyorsult, talán még a levegő is felforrósodott körülöttünk, mert úgy éreztem, meghülyülök, ha valaha megszakítjuk szánk érzéki táncát.

- Nael – súgta, amikor kénytelen voltam az életben maradásért cserébe elválasztani ajkam az övétől. – Szeretném, ha járnánk.

- Tényleg? – húztam végig ujjam orcáján.

- Igen – mosolygott rám édesen, mire megrántottam a vállam.

- Nos, Lux... nem is tudom, mi a vezetékneved – bámultam rá igencsak összezavarodottan. Egyébként nem ezt akartam mondani, de megzavart.

- Nincs – mormolta Lux. – Nincs vezetéknevem.

- Mi? – ráncoltam a homlokom. – De a suliban...?

- Ott White-nak kell bemutatkoznom – vágott a szavamba. – Azt mondta apukád, hogy az elég egyszerű, így legyen az.

- Várjál – gördültem le róla, majd mellé feküdtem, és felé döntöttem a fejem. – Én is szeretnék veled lenni, de félek, hogy elsietjük – vallottam be neki. – Nem szeretnélek megbántani, úgyhogy... arra gondoltam, hogy elvinnélek előbb randizni.

- Komolyan? – tágult ki szeme. – De hova?

- Mondjuk holnap? – gondolkodtam hangosan. – És... van egy ötletem, de legyen meglepetés – vigyorogtam rá huncutul, mire ő is viszonozta gesztusom.

- Akkor suli után...?

- Inkább estefelé – forgattam meg a szemem, amikor eszembe jutott, hogy apám elígért testvéreimmel együtt az exéhez pakolászni. Hihetetlen! – Találkoztunk ma apám egyik volt osztálytársával a boltban – kezdtem mesélni –, aztán apa volt olyan kedves, hogy elküldjön minket pakolni hozzá, mert a nő elköltözik valahova.

- Értem – bólogatott Lux. – Én benne vagyok.

- Örülök neki – kunkorodott felfelé ajkam. – De tényleg.

- Jól van – sóhajtott fel Lux, majd elkezdett felkelni az ágyról, de nem hagytam neki.

- Mit gondolsz, hová mész? – ragadtam meg a karját, majd húztam vissza magam mellé. – Ne hagyj itt!

- Azt hittem... - hebegte rémülten, ahogy visszcsuklott mellém -, hogy holnap...

- De attól még maradhatsz – húztam magamhoz közelebb, mire félénken a vállamra hajtotta a fejét, míg én végigsimítottam az arcán. – Van kedved?

- Van – motyogta mellkasomba, mire önkéntelenül elmosolyodtam.

- Mit szólnál hozzá, ha ma este csak így lennénk? – cirógattam meg a derekát, majd egy csókot leheltem a hajára.

- Szeretném – mosolygott rám, majd bátortalanul átkarolt engem.