Egy nagy sóhaj keretében léptem ki a pokol folyosójára, hogy Luxért menjek az első gimnáziumi napja előtt. Egész éjjel nem aludtam semmit, annyira ideges voltam, amiért ma ő is velünk tartott már.

Egy hét telt el azóta, hogy apa megbeszélte vele a pokolhoz való csatlakozását. Az elmúlt hét napban minden lehetőséget megragadtam, hogy tanítgassam őt, és nem csak hibrid mivolta lévén. Alapvetően tegnapelőttig minden egyes nap együtt voltunk, ami meglepően kielégítő volt, azonban szombaton Luxnak nem volt kedve gyakorolni, helyette Naylee-vel csináltak valami lányos dolgot, amihez Nova is rövidesen becsatlakozott. Úgyhogy a hétvége óta nem is találkoztunk, és szinte már úgy tűnt, hogy Lux került engem. Vasárnap összefutottunk a folyosón, de a lány csak lesütötte a szemét, és sebtében elszaladt mellettem. Nem értettem, hogy mi ütött belé, mikor ő maga kérte tőlem egy hete, hogy folytassuk a kis viszonyunkat, most pedig ő volt az, aki vonakodott a közelemben lenni.

Apa még csütörtökön megejtette a Rafaellel való beszélgetést, aki nagy szájhúzások közepette vette tudomásul, hogy Lux már hozzánk tartozott. Ezáltal védelmet nyert. Nem lett volna okos dolog a mennyeiektől rátámadniuk.

Megálltam Lux szobája előtt, majd bekopogtam hozzá. A padlót fixírozva vártam, hogy kitáruljon az ajtó, azonban nem kimondottan akart így történni. Két perc némaság után rásimítottam tenyerem a kilincsre, majd benyitottam a lányhoz, aki az ágyában feküdt. Barnáslila haja elterült a párnán, békésen szuszogott. A látvány magáért beszélt, ahogy lába közé vette a takarót, így tökéletes rálátásom nyílt hosszú, hófehér combjára és formás fenekére, ami kilógott a lepel alól.

Nem értettem, hogy miért nem volt még fent, így összeszorított szájjal becsuktam magam mögött a fatákolmányt, majd odalépkedtem Lux mellé, és leereszkedtem az ágyra.

- Lux – simítottam meg puha bőrét a karján, mire a lány összerezzent, azonban nem úgy nézett ki, mint aki felébredt, így megérintettem arcát újra.

- Nael...

- Én vagyok – mormoltam, azonban továbbra sem voltam biztos benne, hogy felkelt, talán félálomban lehetett. – Lux! – szólítottam újra, miközben lágyan megcirógattam az arcbőrét.

Lux szempillái megrebbentek, majd álmosan kezdett pislogni felém. Úgy tűnt, először fel sem fogta, hogy itt ültem mellette, azonban amint tudatosult benne, elég hirtelen felugrott, majd fülig pirulva magára tépte a takarót. Nem értettem ezt a szégyenlősködést, mikor legutóbb elég részletesen feltérképeztem a formás combjának minden pontját a számmal. A gondolatra egyre szűkebb lett a nadrágom, ahogy minden alkalommal, amikor Luxra gondoltam az elmúlt két nap során. Döbbenetes hatással volt rám jelensége, egyszerűen vonzott magához teljes lényével.

Tulajdonképpen hiányzott, hogy nem érinthettem meg.

- Mit keresel itt? – suttogta, miközben megigazította az arcába eső kósza tincseket.

- Suliba kéne menni – mosolyogtam rá halványan. – Van még fél órád elkészülni.

- Basszus... - suttogta. – Oké, kész leszek – helyezkedett az ágyon. – Megtennéd, hogy... kimész?

- Igen – emelkedtem fel mellőle. – Megvárlak kint.

- Nem kell! – vágta rá a kelleténél gyorsabban, mire szemöldököm felszaladt. Valóban került engem. De mégis miért?

- Miért? – kérdeztem rá komoran. Rosszul esett, amiért el akart lökni magától, mikor szemmel láthatóan pislákolt közöttünk valami. Határozottan megvolt az a bizonyos szikra, amiből simán féktelen szerelem kerekedhetett volna. Mi van? Miért gondoltam ilyeneket?

- Szeretnék felöltözni! – jelentette ki magabiztosan.

- Lux – sóhajtottam. – Megbántottalak valamivel?

- Nem – rázta meg a fejét, majd kimászott az ágyból, és meglódult a szekrény felé, amit múlt héten töltöttek fel ruhákkal Naylee és Nova segítségével.

- Akkor? Mi bajod lett hirtelen?

- Az, Nael, hogy ezt nem csinálhatjuk tovább – fordult felém váratlan hirtelenséggel, amitől haja előreesett.

- Nem értem – lépkedtem hozzá közelebb, majd megálltam egyenesen előtte. – Múltkor még te is akartad, most már nem? – döntöttem oldalra a fejem, ahogy belenéztem mézszínű szemébe. Lux pillantása az ajkamat súrolta, szemmel láthatóan küzdött önmagával, én pedig voltam olyan önző, hogy rátegyek egy lapáttal. – Szeretnéd, hogy... meglepjelek valamivel? – húztam végig hüvelykujjam elnyílt ajkán, mire a lány zihálni kezdett.

- Ne... nem – húzódott el tőlem nagyot nyelve, mire hagytam kezem visszaesni oldalam mellé.

- Oké – fordítottam neki hátat. – Majd szólj, ha hajlandó vagy elmondani, hogy mi ütött beléd.

- Semmi! – jött a gyors válasz.

- Jól van – indultam meg az ajtó felé kobakom rázva. Roppantul idegesített, hogy ok nélkül kezdett kerülni. Egy hete még akart engem, a hétvége óta pedig már nem?

- Találkoztam az unokatesóddal – szólalt meg halkan Lux, mire összevont szemöldökkel felé fordultam.

- Gedeonnal? – emeltem meg a szemöldököm. Nem is tudtam, hogy az unokabátyám hazatért. Utoljára fél éve találkoztunk, mielőtt elindult volna Európába világot látni.

- Igen – nyelt egy nagyot.

- És? – tártam szét a karom, Lux viszont csak vállat rántott.

- Azt mondta, hogy barátnőd van – motyogta szemét lesütve. Teljes mértékben megdöbbentem az információ hallatán. Deonnak teljesen elmentek otthonról? Ezerszer elmondtam neki, hogy Amy csak úgy volt, sosem voltunk együtt, csak kavartunk. Komolyan nem értettem, hogy miért nem értette meg ez a csökönyös barom. Feltett szándékomban állt elkapni a grabancát, amint a közelembe kerül.

- Nincs – mosolyogtam Luxra. – Volt egy lány, Amy, akivel néha szórakoztunk – rántottam vállat. – De sosem voltam vele együtt.

- Akkor Deon miért mondta azt? – kért számon egyik lábáról a másikra állva.

- Mert ha Deon a fejébe vesz valamit, akkor az sosem kerül ki onnan, amíg nem kap konkrét bizonyítékot az ellenkezőjére.

- Akkor nincs senkid? – pirult fülig, miközben végigmért.

- Nincs – kuncogtam fel. – Komolyan ezért kerülsz napok óta? Miért nem kérdezted meg Naylee-t?

- Megkérdeztem – szorította össze a száját. – Azt mondta, hogy sokáig jártál vele össze.

- Jaj – vettem egy mély levegőt. – Igen, fél évig, aztán nyáron abbamaradt.

- Miért?

- Nem tudom – feleltem semlegesen. – Lett valami pasija, azt hiszem.

- Akkor... az utóbbi időben, csak velem... voltál?

- Igen – bólogattam, habár nem értettem ezt az egészet. Számon kért egy lány, akit nagyjából két hete ismertem. Oké, lefeküdtünk párszor, de ettől még nem voltunk egy pár.

- Jól van – szorította össze az ajkát. – Akkor... igen.

- Mi igen? – tártam szét a karom már-már feszülten. Kezdett összezavarni teljesen.

- Lepj meg – harapott rá íves ajkára, mire felsóhajtottam. Akartam, nagyon is, mégsem éreztem úgy, hogy ezek után képes lettem volna rá.

- Majd máskor – fordítottam neki hátat, és inkább elhagytam a helyiséget. Nem vettem jó néven ezt az egészet. Mégis mi jogon kért számon ilyen formában, mikor ő került két napig a semmi miatt? Meg is kérdezhette volna, de nem tette.

◄◄►►

Unottan támaszkodtam a padra, miközben azon morfondíroztam, hogy mégis mi a fenéért zavart ennyire Lux reggeli viselkedése.
Oldalra pillantottam, majd végigmértem a tőlem két paddal odébb ülő lányt, aki éppen nagyokat pislogott a tábla felé. Száját tátva figyelte, ahogy Mrs. Kratt felkörmölt a táblára néhány egyenletet az aktuális matematika tananyagból.

Miután reggel elviharoztam Lux-tól, dühösen császkáltam a palota falain belül, amíg el nem indultunk az iskolába. Közösen teleportáltunk testvéreimmel a Colonie-i házba, majd onnan beszálltunk anya kedvenc roncsába, hogy eljöjjünk a suliig. Egész úton szótlanul ültem jobb hátul, nem volt igazán mondandóm senki felé. Jobbára Luxon kattogtam, és azon, hogy feltűnően megsértve érezte magát attól, hogy voltam előtte mással is. Nem értettem a probléma forrását, ugyanis teljességgel lényegtelen volt. Lux más, ő olyan volt, mint én, amitől tízszer olyan vonzó volt számomra, mint egy átlagos ember.

Vagy talán azt hitte, hogy barátnőm van, és vele csalom őt? Ez logikusabbnak tűnt, sőt... talán én értettem félre ezt az egészet. Lehet nem akart a szerető szerepében élni, és ezért került el inkább. Tisztázni akartam ezt a helyzetet minél előbb, mert ahogy bámultam barna haját a benne húzódó lila csíkokkal, és elnyílt ajkát, egyre jobban kezdtem kikészülni tőle. Oda akartam menni hozzá, és magamhoz akartam rántani, majd megcsókolni, aztán hosszú combjai közé furakodni.

Megcsóváltam a kobakom, mert idegesítő volt az őrjítő vágy, amit Lux váltott ki belőlem. Előtte még sosem indított be bennem senki ilyen állatias ösztönöket. Rémisztő volt, de egyben izgalmas is, hogy ennyire vonzott magához.

A csengő hangjára szó szerint összerezzentem, mint egy gyámoltalan kisfiú. Kitágult szemmel emelkedtem fel a székről, majd a terem előtt bevártam Luxot, ugyanis ebédszünet következett.
A lány megállt mellettem, majd rám emelte mézszín szemét.

 - Nael, én... sajnálom. Téged kellett volna megkérdezzelek – motyogta ajkát harapdálva.

 - Mindegy – feleltem kimérten. – Menjünk! – böktem az ebédlő irányába, majd rögtön el is indultam. Lux mellettem haladt, szótlanul követett az étkezdéig.
A tágas helyiségbe belépve rögtön megközelítettük a terem bal sarkában elhelyezkedő, legtávolabbi, kör alakú asztalt. Lerogytam a padra, míg Lux mellém húzódott. A testvéreim még nem voltak itt, úgy tűnt, mi értünk ide elsőként. Habár mi is voltunk a legközelebb ide.

Ahogy tekintetem bejárta az épület belsejét egyre morcosabbá kezdtem válni. Feltűnt, hogy elég feltűnően figyelték páran a mellettem szégyenlősen üldögélő új lányt, mintha csak valami látványosság lenne.

- Sziasztok! – lépett elénk Bradley, az évfolyam „legmenőbb" sráca. Fociban utazott, ami miatt elég testes egy idióta volt, tipikus „lányok kedvence" a kidolgozott mellkasával és gödröcskés mosolyával. – Új vagy itt? – vigyorgott Luxra, mire a kezem ökölbe szorult az asztal alatt.

 - I... igen – dadogta Lux, ahogy nagy szemmel a göndör, barna hajú Bradley-t figyelte.

 - Hogy hívnak? – ült le velünk szemben a srác, majd ledobta a táskáját maga mellé a padra.

 - Lux – mutatkozott be, majd futólag rám pillantott.

- Bradley – szélesedett ki a srác mosolya. – Van kedved esetleg suli után eljönni velem kajálni?

 A méreg pulzált bensőmben, ahogy Bradley vigyorát kémleltem, úgy éreztem, hogy menten szétrobbantom az előttem terpeszkedő srác fejét, így inkább lendületből felemelkedtem Lux mellől, és elviharoztam.

 Végigrohantam a folyosón, időközben elsiettem a húgom mellett, aki ugyan a nevemen szólított, de nem bírtam figyelni rá. Tudtam, hogy azonnal el kellett tűnnöm innen, mielőtt élve gyújtom fel Bradleyt. A féltékenység olyan váratlanul lett úrrá rajtam, hogy szinte fojtogatott.

Berontottam az egyik takarítószertárba, majd magamra csaptam az ajtót, és várakozás nélkül a pokolba teleportáltam. A szikla, ami elé érkeztem, igencsak megvolt már tépázva. Sokszor jártunk erre gyerekkoromban, amikor apa megtanította használni ezt a féktelen erőt, ami születésünktől fogva bennünk lakozott.

 Felpillantottam a kőhalomra, majd hagytam kirobbanni a bensőmet szorongató fájdalmat. Egy fél gondolatomba került kettéhasítani az egész követ. Nagy morajlással indult meg felém egy méretes darab, amit láthatatlan képességemmel elkaptam, majd elhajítottam balra. Ahogy a tűz lelki szemem előtt pislákolt, nem bírtam többé visszafogni a bennem szunnyadó démont.
Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a mérgem, és teljes hibrid formámba változva lobbantottam lángra a lehulló darabkákat. Meteorként suhantak a levegőben, míg földet nem értek a pokol külterének pirosas, indokolatlanul kemény talaján.

 Éjfekete szemem lehunytam egy másodpercre, és megpróbáltam nyugalmat erőszakolni magamra, de nem igazán akart sikerülni. Olyan düh fortyogott bennem, amiről szinte meg is feledkeztem néha. Magam sem értettem sokszor, hogy mitől volt ez. Talán a felmenőimtől örököltem ezt a fékezhetetlen haragot, ami néha olyan hirtelen érkezett, hogy menekülnöm kellett. Apa régen sokat mesélt róla, hogy milyen küzdelem volt számára az első időkben, a képessége megszerzése után uralkodni az indulatain.

Megemeltem a fejem, majd mélyen tüdőmbe szívtam a poros levegőt, aztán lenéztem meghosszabbodott, elszürkült karomra, melynek végén borotvaéles karmok sorakoztak. Elképzeltem, ahogy Bradley nyakára csavarom őket, és belevájom ütőerébe egészen addig, amíg ki nem szorul belőle az összes élet.

Vettem három nagy levegőt, ahogy elhessegettem a különösen kielégítő gondolatot, majd egy megráztam a fejem idegességemben. Tudtam, hogy vissza kellett menjek, de egyelőre még időre volt szükségem, így lerogytam a fenekemre, majd felhúztam a lábam, és térdemre támasztottam a karomat. A szívem hevesen vágtázott mellkasomban, félő volt, hogy lassan kiugrik a helyéről a fortyogó felindultságtól.

Nem tudtam, hogy mennyit időzhettem így, de egyszer csak feltűnt, hogy a méreg visszahúzódott. Lassan változtam vissza emberi formámba, becsuktam feketésvöröses szárnyam, majd nyeltem egy nagyot. Feltápászkodtam, majd ökölbe szorított kézzel visszatértem az iskola falai közé.

Úgy tűnt, épp időben érkeztem a csengetésre, így egyből történelemre indultam. Levágódtam szokásos helyemre a hátsó padba, majd vártam, hogy Lux befusson.

A lány belépett a terembe. Amint meglátott engem, arcáról, mintha megkönnyebbülés jeleit olvastam volna le. Lux helyet foglalt a mellettem lévő üres helyre, majd felém fordított aranyszín szemét.

 - Hova mentél? – szegezte nekem a kérdést suttogva, hogy a társaink ne hallják meg.

 - A dolgomra – válaszoltam semlegesen.

 - Nael, én...

 - Hagyjál, kérlek – sziszegtem feszülten, majd arrébb húzódtam tőle, még a kobakom is a másik irányba fordítottam. Nem bírtam ránézni, még az is zavart, hogy itt ült mellettem, mert szinte biztosra vettem, hogy igent mondott Bradley-nek szégyenlősségére tekintettel. Ráadásul melyik lány utasított volna vissza egy olyan srácot, mint Bradley? Az összes csajnak összefutott a nyál a szájában a kinézetétől, pedig nem volt benne semmi különleges. Jó fizikummal áldotta meg a sors, és viszonylag elfogadható arccal, de a lányok szinte bepisiltek, ha hozzájuk szólt, és neki pont Lux-ra kellett szemet vetnie.

Egész órán szigorúan a tábla felé meredve ültem. Igyekeztem nem tudomást venni a mellettem ficánkoló Luxról, aki idegörlően sokszor pillantott rám negyvenöt perc leforgása alatt.

Amint megszólalt az életmentő csengő, egyből felpattantam, majd várakozás nélkül rontottam a Chevrolet irányába. A hétfő volt a legrövidebb napunk, így szerencsére eljött a jól megérdemelt pihenés. Kizárólag arra vágytam, hogy elbújjak a világ elől, és bezárkózzak a szobámba, a saját gondolataim kusza káoszába.

A kocsinak dőlve várakoztam egy darabig, azonban a testvéreim nem igazán akartak felbukkanni, ami meglepő aggodalommal töltött el, illetve türelmetlen is lettem. Pillantásom a kesztyűtartóra esett, majd egy vállrándítás keretében kihalásztam egy szálat apa cigijéből, amit mindig ott tartott, mióta világ volt a világ.

Ajkam közé vettem, majd egy puszta gondolatommal meggyújtottam a végét. Nem törődtem azzal sem, hogy bárki megláthatott volna. Amúgy sem hitte volna el neki senki, hogy valaki csak úgy tüzet fakasztott a semmiből.

Visszadőltem az autó oldalának, majd keresztbe tett lábbal várakoztam tovább.

Legnagyobb meglepetésemre az első érkező Lux volt, aki nagy léptekkel sietett felém az iskola irányából. Megtorpant mellettem, majd felvont szemöldökkel a cigimre pillantott.

- Te mióta dohányzol?

- Most óta – rántottam vállat. – Neked nem Bradley-vel kéne randevúzz?

- Nemet mondtam neki – válaszolta halkan. – De tudnád, ha nem szaladtál volna el.

- Miért nem mész el vele? – szívtam be tüdőmbe egy újabb adag füstöt, majd kieresztettem az orromon keresztül.

- Mert nincs kedvem – felelte Lux kimérten. – Én... nekem ő... nem tetszik. Én... én... azt hiszem, hogy... melletted akarok lenni.

Megforgattam szemem mondatára, de titkon elégedettséggel töltötte el szívemet, amiért így nyilatkozott. Mégis eléggé forrt még bennem a tanácstalanság és a méreg ahhoz, hogy ne bírjak megálljt parancsolni csípős szavaimnak.

- Kizárólag azért mondod ezt, mert velem voltál először – vágtam hozzá kegyetlen módon. – Ha Bradley dug meg, akkor érte lennél oda.

- Tessék? – tágult ki Lux mézszín tekintete. Sűrűn pislogott rám, mintha el sem akarta volna hinni, hogy ezt válaszoltam.

- Jól hallottad – tettem hozzá ridegen. – Úgyhogy felőlem nyugodtan leléphetsz azzal a sráccal, egyébként sem jelentett semmit, ami köztünk volt. Jól éreztük magunkat, és kész – löktem el magam a gépjárműtől, majd Luxra pillantottam. – Igazad volt, ideje befejeznünk ezt a... nem tudom mit, Lux. Ez így tényleg nem normális. Tulajdonképpen nem is ismerjük egymást. Jó veled lenni, meg minden, de nem hiszem, hogy ez valaha működne közöttünk, úgyhogy... legyünk csak haverok – vetettem oda neki, majd gondolkodás nélkül besétáltam a bokorba, és egyenesen a pokolba teleportáltam.

Egy idióta voltam, és tisztában is voltam vele, mert legkevésbé akartam azt, amit a szám mondott, mégis így volt helyes. Túl gyorsan kerültünk vészesen közel egymáshoz ezzel az idegennel, így ideje volt, hogy megszakítsuk ezt a körforgást. Ez volt az ésszerű döntés. De akkor mégis miért éreztem ezt a furcsa, ismeretlen fájdalmat a mellkasomban körözni?

Nem voltak válaszaim, mindössze egy kérdésem: Miért váltott ki belőlem ilyen rohadtul heves érzéseket egy lány, akit lényegében nem is ismertem?