– Te meg ki vagy? – érdeklődtem, miután odaléptem az apám mellé, aki kitartóan tartotta az ajtót.

– Inkább te ki vagy? – kérdezett vissza a szőke hajú, kék szemű lány, miközben a hasára simította a tenyerét. Eléggé nagy pocakja volt már, legalább négy-öt hónaposnak tűnt.

– Nem ismered? – grimaszolt apa, arcáról ezenkívül nem bírtam érzelmet leolvasni.

– Sosem láttam még! – védekeztem, majd végignéztem a családom többi jelenlévő tagján. Anya értetlenkedve ráncolta a szemöldökét, míg Nolan a konyhából kikukucskálva meredt felénk.

– Te nem Nael vagy – közölte velem a csaj, mire felsóhajtottam.

– De – közöltem vele a nyilvánvalót. – Itt bárki megerősítheti.

– Mi a franc folyik itt? – kért számon apa. – Nael, most szórakoztok?

– Nem! – vágtam rá idegesen. – Hát sosem találkoztam ezzel a lánnyal!

– Lia – jött közelebb anya is. – Nem őt keresed ezek szerint? – bökött felém jelentőségteljesen.

– Nem, de hasonlítotok valamennyire – válaszolta, mint kiderül Lia. – Meg rád is hasonlít – pillantott futólag apára. A szüleim összenéztek. Sejtettem, mi járt a fejükben. Gedeon. Nekem is ő lett volna az első tippem, tekintve, hogy kizárásos alapon ő maradt az utolsó, aki hasonló külsővel volt megáldva, mint mi. Meg persze Nolan, de az öcsémről nem tudtam elképzelni, hogy random emberlányokat ejt teherbe. Habár igencsak meglepődnék, ha így lenne.

– Talán Gedeon...? – hozta fel anya töprengve. – Hívd be, Nathan! – utasította apát. – Idehozom Gedeont! – trappolt anya a nappali felé, majd még idekiáltott. – A pincéből, ugyanis itt a... lejárat a nappaliban... eldugva! – Nolan felkuncogott, míg én csak a szemem forgattam.

– Ezt nem hiszem el! – morgolódott apa alig hallhatóan, majd a lányra emelte kék tekintetét. – Gyere be addig, Lia. Még megfázol... ott kint.

– Köszi – mosolygott az idegen, terhes csajszi, majd beljebb lépett. Apa betessékelte a konyhába, ahol az öcsém már az asztalnál ült. Úgy láttam, tetszett neki ez az egész szituáció.

Lia leült, míg Nolan inkább felállt, majd eltűnt az emeleten. Azt hittem, maradni fog, ha már ennyire jól mulatott az imént. A nagyjából tizenkilenc-húsznak kinéző lány helyet foglalt az egyik szabad széken, míg én az egyik sarokba húzódtam. Jobbnak láttam, ha távol maradok a tűztől.

– Befelé! – csendült fel anya hangja a nappaliból, aztán megjelent a nyúzott ábrázatú unokabátyám. Sütött róla, mennyire megviselte az elmúlt időszak. Úgy festett, mint egy elhasznált olajosrongy, akibe ezer autószerelő törölte már a kezét. Nem, mintha meg lettem volna lepve, nekem is sokszor eszembe jutott a gyilkosságom és a hozzá társuló szégyenérzet.

Gedeon megtorpant, amikor meglátta Liát, Lia szeme pedig elkerekedett. Ezek szerint talált, süllyedt. Már csak egy rejtély maradt: miért mutatkozott be az én nevemen? Talán a sajátja nem megfelelő? Könnyebbnek tűnt rám varrni a dolgot?

– Gedeon – fordult felé apa. –, ismered a vendégünket?

– Igen – tárta szét egy másodpercre a karját, majd hagyta visszaesni a combja mellé. – Ez elég kellemetlen...

– Igen, tényleg az! – csatlakozott anya a beszélgetéshez. – Elárulnád, hogy miért hiszi azt ez a lány, hogy Nael a neved?

– Elképzelhető, hogy azért, mert így mutatkoztam be – vallotta be Deon. – Nem gondoltam, hogy gond lesz belőle.

– Mostanában elég sok bosszúságot okozol nekünk – jegyezte meg apa. – Akkor tessék, mutatkozz be Liának! – Összeszorítottam a szám, hogy ne nevessem el magam. A csaj tuti hülyének titulált, tekintve, hogy apa sem változott vén fószerré, mégis úgy dirigált, mint egy apuka tenné.

– Miért hazudtál? – kámpicsorodott el Lia. – Én azt hittem... valami... elindult köztünk, aztán eltűntél!

– Így volt – ült le vele szembe Deon. – Sajnálom, Lia! Az az igazság, hogy nem akartam tőled semmit.

– Én ehhez nem kellek, igaz? – araszoltam a nappaliba vezető átjáró felé.

– Szerencséd van! – pillantott rám apa meglehetősen dühösen. – Menj!

Villantottam felé egy vigyort, majd kifordultam az étkezőből. A kanapé mögé álltam, ahol a terhes csaj már nem láthatott rám, majd leteleportáltam a pokolba.

Úgy éreztem, eljött az ideje a jól megérdemelt pihenésnek, így Luxhoz indultam. Odaérve benyitottam hozzá, mire ő felugrott az ágyról. Dühösen méregetett egy darabig, még a keze is ökölbe szorult. Mi a fene?

– Kifelé! – mordult rám.

– Mit tettem? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

– Szerinted? – emelte meg a hangját. – Most el fogod játszani, hogy nem a te hibád?

– De mi? – pislogam rá nagyokat.

– Nem tudom, Nael! Talán kérdezd meg a csajt, aki terhes tőled!

– Ezt ki mondta? – érdeklődtem fújtatva. Egy másodperc alatt kapott el a méreg. Már készen álltam újra nekiesni Nolannek, ha eljárt a szája, és ilyen eszetlen baromságok jöttek ki rajta.

– Senki! Éppen téged kerestelek, amikor meghallottam anyukád kiabálni!

– Ez egy félreértés – sétáltam egyenesen elé. – Én nem csináltam semmit.

– Miért hazudsz?

– Nem hazudok! Gedeon mutatkozott be a nevemen a lánynak! – közöltem nyugalmat erőltetve magamra. – Onnan jövök! Még sosem láttam a csajt, esküszöm!

– Nem tudom, hogy igazat mondasz-e – fonta össze a karját. – Honnan tudjam, hogy nem csak hazudsz?

– Talán bízz bennem? – ráncoltam a homlokom. – Mi a francért hazudnék, ha úgy lenne, Lux? Nyilvánvalóan elkerülhetetlen következményei lennének, nem tudnám eltitkolni! De ha az én szavam nem ér semmit, akkor kérdezd meg az anyám vagy Nolant, akár az apám. Sőt, akár Gedeont is, mert határozottan ő dugta meg a lányt, nem én!

– Aha...

– De egyébként is – folytattam morcosan. – Ha így is lenne, téged miért zavarna? Hiszen előtted történt volna, nem? Vagy nem értem!

– Jesszusom, Nael! – kiáltott rám felpaprikázva. – Gondolj már bele egy ilyen helyzetbe! Ha van valakitől a gyereked, az egy örök elköteleződés a kisbaba és az anyja iránt is, mert köteles vagy segíteni őket!

– Akkor még szerencse, hogy nincs! – szögeztem le újra. – Lux, nem akarok veszekedni veled – ragadtam meg a kezét.

– Tényleg nincs semmiféle gyereked? – meredt rám bánatosan, mire felkuncogtam, majd leheltem egy puszit a homlokára.

– Nincsen, butus – öleltem magamhoz. – Sajnálom, ha félreérthető volt ez az egész. Hidd el, én is meglepődtem, amikor anya odarángatott.

Lux átkarolta a felsőtestem, és a vállamra hajtotta a fejét. Reméltem, hogy ezzel minden kételyt kiűztem belőle. Azért értettem a problémáját, mégis kicsit azt éreztem, hogy elhamarkodottan ítélkezett, de ettől még nem haragudtam rá.

– Sajnálom, nagyon hirtelen felhúztam magam – motyogta elkeseredetten. – Csak... én... ne-nem akarlak elveszíteni. Mi-minden olyan zavaros, fé-félek a prófécia miatt, és már csak ez kellett volna...

– Nem lesz baj! – biztattam, miközben szorosan tartottam. – Mindentől megvédelek, Lux. A prófécia miatt meg ne aggódj egyelőre, ráérünk, amikor végre nyilvánvalóvá válik, miről is szól pontosan.

– Jól van – húzódott el tőlem, majd lesütötte a szemét.

– Most mi a baj?

– Akartam valamit kérdezni – folytatta halkan.

– Na, de mit? – húztam oda az ágyra, majd leültünk egymás mellé. A combjára simítottam a tenyerem, és várakozón felé fordultam.

– Nem megyünk el valahova?

– Mármint? – tudakoltam szüntelenül, de Lux nem engem figyelt, kizárólag a padlót pásztázta.

– Péntek van.

– Lux – nevettem fel visszafogottan. – Nem értem, mit szeretnél, ha nem mondod el!

– Szeretnék valami olyat csinálni, amit még soha...

– Igen...?

– Moziba szeretnék menni – emelte végre rám aranyszín íriszét. – Ez... nagy kérés lenne?

– Nem – kuncogtam rajta. Nagyon aranyosnak találtam a megszeppent kis kérdést. – Elmehetünk, persze! De miért lenne nagy kérés? Ez egy átlagos dolog.

– Te sokszor voltál már?

– Ami azt illeti... nem – ismertem be szemöldököm ráncolva, Lux szép arcát vizslatva. – Azt hiszem, eddig csak egyszer, tízévesen az iskolával elmentünk.

– A szüleid nem vittek el? – csodálkozott.

– Nem mindennapi neveltetésben részesültem – mosolyogtam rá. – Nem a filmnézés volt a hétvégi program, hanem legtöbbször az, hogy megtanuljam, hogyan védjem meg magam, ha rám támadnak. De persze sokszor szórakoztunk is, de nem jártunk el olyan helyekre, ahova az átlagos szülők hordják a gyerekeiket.

– De miért?

– Azért, mert amikor Nolan hároméves volt, akkor kivittek minket egy játszótérre, ahol az öcsém színpadiasan kidöntött egy mászókát a helyéről. Ezután jobbnak látták, ha nem vegyülünk az emberekkel. Legalábbis addig, amíg el nem értük egy iskolás korát. Hétévesen bedugtak a suliba!

– Szörnyű – paskolta meg Lux a kézfejem. – Akkor elmegyünk?

– Aha – helyeseltem, miközben előhúztam a zsebemből a telefonom, és Lux markába nyomtam, hogy kedvére válogathasson az aktuális filmek közül.

– Ezt akarom! – tartotta felém a készüléket, szemében izgatottság csillant. Ilyenkor mindig felöltött egy halványabb árnyalatot az írisze, amitől még csodálatosabbnak láttam a mézszín szemeket.

– Ez valami romantikus cucc? – pislogtam a szívecskés kép felé, amin egy fiú és egy lány ölelkeztek.

– Igen, romantikus dráma!

– Csodás – sóhajtottam fel. – Oké! Akkor elmegyünk rá!

– De jó! – vigyorgott rám Lux, majd örömében az ölembe vetette magát. Legalább rájöttem, mennyire egyszerű boldogságot okozni neki, ami talán nem hátrány egy kapcsolatban. A gondolatra elmosolyodtam, majd tenyerem az arca oldalára simítva táncra hívtam a telt ajkát.

***

A mozi előtt álltunk. Lux nagyra tágult szemmel figyelte a plázában hömpölygő tömeget, miközben a kezem szorongatta. Kicsit, mintha idegesnek éreztem volna.

– Minden oké? – hoztam fel, mire rám kapta a pillantását.

– I-igen – hebegte, majd közelebb húzódott hozzám. – Én... sosem jártam még ennyire zsúfolt helyen. Csak... fura. Mármint, az iskolában is sokan vannak, de nem... ennyire.

– Még leléphetünk – karoltam át a derekát, hogy javítsak némileg a komfortérzetén.

– Nem! – rázta meg a fejét. – Menjünk vegyünk jegyet!

– Ha már fél órát kuncsorogtam pénzért – kuncogtam fel. – Na, gyere! – indítottam meg előre.

Tízperces sorban állást követően végre sikerült megszereznünk két jegyet a Reményutas című romantikus drámára. Nem voltam túlságosan elragadtatva tőle, de ha Lux ezt szerette volna, akkor így kellett lennie. Sokkal fontosabbnak éreztem a saját problémáimnál, hogy ő maradandó élményben részesüljön.

Mielőtt bevonultunk a terembe, megparancsoltam Luxnak, hogy válasszon valamit a büféből. Egy popcornt és egy kólát vásároltunk, majd elfoglaltuk a helyünket odabent.

Ilyen unalmas filmet még életemben nem láttam, így a vászon helyett leginkább Lux reakcióit figyeltem. Többször elmosolyodott, mint vártam, összességében megállapítottam, hogy legalább neki tetszett, de ez volt a lényeg, így elégedetten hagytuk el a Colonie-ban elhelyezkedő, nemrégiben épült plázát.

A Chevrolettel érkeztünk, így megközelítettük a mélygarázst, melynek az egyik leghátsó sarkában parkoltam le.

Éppen az autó felé tartottunk, amikor a testemen átszaladt egy ismerős, mégis ismeretlen érzés. Egy angyalt érzékeltem, de közben egy démont is. Abban szinte biztos voltam, hogy nem a szüleim és a testvéreim azok, mert az teljesen más. Mint egy kellemes ölelés, de ez...
Ez valami másnak tűnt.

– Nael – motyogta Lux. – Te is érzed ezt a...

– Igen – húztam magamhoz közelebb. – Menj előttem!

Lux szófogadóan elém sétált, míg én hevesen forgattam a fejem, de nem láttam sehol sem az érkezőt. Azonban az érzés nem csillapodott. Valaki határozottan volt itt.

Pár lépés választott csak el minket a Chevrolettől, amikor a gépjármű mögötti sötétből előlépett egy lány. Kezét a háta mögött összekulcsolta, majd megtorpant tőlünk két méterre. Még életemben nem találkoztam vele, de úgy látszott, a mai nap a meglepetések és új ismerettségek napja lesz. Pár órája a terhes csaj, most ez a zöld szemű...

– Te lennél az? – szólított meg oldalra döntött fejjel a nagyjából húsz-huszonkettőnek tűnő ismeretlen. Barna, vállig érő haja oldalra esett a mozdulattól. Így méregetett egészen addig, míg a hátam mögé nem tuszkoltam Luxot.

– Nem tudom – feleltem hűvösen. – Egyébként te ki vagy?

– Hm... – hümmögött, ajkára egy kisebb mosoly húzódott. – Hasonlítasz az apádra, kék szemű gyermek.

– Ez komoly? – kérdeztem vissza. Nem akart eljutni az agyamig, miért szólított így, mikor én azt sem tudtam, hogy ő ki a franc. Egyre csak dühített, hogy mindenki csak azt a gyilkost látta bennem, akivé két hete váltam először.

– Igen, eléggé – bökött felém a mutatóujjával. – Milyen nevet kaptál?

– Megfelelőt – válaszoltam titokzatosan.

– Kössünk alkut – vetette fel. – Én elárulom az én nevem, te pedig a tiéd!

– Nem – csóváltam meg a fejem. – Nekem jobb ötletem van. Te elhúzol a fenébe, mi pedig hazamegyünk!

– Miért vagy ennyire ellenséges, gyermek? Én csak beszélgetni érkeztem, egyelőre.

– Aha – reflektáltam nemtörődöm módon. – Nem nagyon érdekel, bárki is vagy.

– Ki az a lány ott mögötted? – tette fel a következő kérdést, amire nem terveztem válaszolni.

– Senki! Honnan ismered az apám?

– Összekötnek a régi, szép emlékek – szélesedett ki a csajszi vigyora.

– Azt kétlem, téged elnézve – vágtam rá. – Szóval, ki vagy, és mit akarsz tőlem?

– Összefoghatnánk! – vetette fel. – Egy magasztos célért indulhatnánk háborúba, ezúttal sokkal sikeresebben. Tudom, hol hibáztam.

– Miről beszélsz? – fintorogtam a sok sületlenségen, ami elhagyta a száját.

– Nem akarsz mindenki felett állni, gyermek? Egy helyet, ahol a te szavad a mérvadó, és mindenki más a szolgád. Egy olyan birodalmat, ami sokkal erősebb, mint valaha volt.

– Nem, elvagyok így, de köszi az ajánlatot! – vetettem oda mérgesen. – Nem tudom, ki vagy, de nem is érdekel, úgyhogy megtennéd, hogy elmész?

– Mit szólnál, ha megtennélek királlyá, miután elfoglaltuk azt, ami mindvégig engem illetett?

– Továbbra sem értem! – emeltem meg a hangom. – De mindegy is! Nem akarok én senki sem lenni!

– Pedig biztos ott motoszkál benned, milyen lenne Lucifer trónján ülni, amit elorozott tőle az öcsém. – Az öccse?

Úgy éreztem, lepergett előttem az életem, ahogy konstatáltam, kivel néztem farkasszemet. Hátranyúltam Lux kezéért, és szorosan ráfontam az ujjaim a csuklójára.

– Nael – súgta. – Te tudod... ki ő?

– Azt hiszem – pillantottam hátra futólag.

– Tényleg? – csillant fel a zöld szempár. – Talán mesélt rólam neked az apukád? Esetleg emlékezetes perceket okoztam az anyukádnak? Mondd csak, kék szemű gyermek, mit gondolsz, mi a nevem?

– Ahira... – A lány kivillantotta fehér fogsorát, majd elismerően bólogatni kezdett, miközben drámaian tapsolt.

– Így igaz, Nathaniel fia, én lennék az, Ahira! A nagynénéd! Hát nem örömteli az első találkozás?

○•○•○

Ja, nincs új a nap alatt, de várható volt, hogy Arden nem tűnik el valamiféle kis meglepetés nélkül, nem igaz?