Összekulcsolt kézzel szeltük át Lux-szal az iskola folyosóját, hogy megközelítsük az ebédlőt, amikor megpillantottam a legkisebb húgom az exbarátjával veszekedni. Nem mondom, hogy örültem, sőt, elég morcos lettem, amikor Ronald Novalie felé tornyosulva kezdett magyarázni neki.

 Elengedtem Luxot, majd elkaptam Ronald tarkóját, és odébb húztam Novalie-tól. A srác szeme kitágult, a légzése is felgyorsult, ahogy nekicsaptam orral előre a szekrénynek.

 – Nem voltam egyértelmű a múltkor? – érdeklődtem a fiút a szekrénynek szegezve.

 – De, de... kérlek, Nael...

 – Engedd el! – ragadta meg a karom Novalie.

 Engedelmeskedtem, majd tettem egy lépést hátrafelé.

 Amint Ronald megfordult, Novalie egy akkora pofont kevert le neki, csodálkoztam, hogy nem pördült le a feje a nyakáról a srácnak. Ha egy fokkal nagyobbat ütött volna, fixen két darabból kellett volna összerakni a faszkalapot.

 – Hé, te picsa! – csendült fel egy vékony, de mégis magabiztos hang, mire odakaptam a fejem.

Egy szőke hajú, nagyjából Novalie-val azonos korú lány lépett a húgomhoz, s elkapta a haját. Novalie egy másodpercig sem tétlenkedett, kirúgta a csaj alól a lábát, aki erre egy hatalmasat taknyolt a földön.

 – Ne érj hozzám többet! – förmedt a lányra.

 – Jones! – Megforgattam a szemem Mr. McCoy kiáltására. – Nael, Novalie! Az irodámba mindketten!

 Luxra sandítottam, aki összeszorított szájjal bámult vissza rám, végül Novalie-ra néztem. A húgom csak fújtatott, majd mellém lépett, és az ő tekintete is az igazgatón állt meg.

 – Induljanak! – hörögte McCoy. – Idehívom az apjukat! – fenyegetőzött, majd a felgyülemlett kisebb diákseregre mordult. – Maguk meg ne bámészkodjanak! Nincs dolguk?

 A tanulók feloszlottak, míg én az ebédlő felé böktem a fejemmel, hogy jelezzem Luxnak, csatlakozzon Naylee-hez és Nolanhez.

McCoy előrerobogott, míg Novalie-val követni kezdtük. Az irodájához érve, leültett minket magával szemben, feltolta szemüvegét, és ránk szegezte dühös pillantását, ahogy helyet foglalt az asztala mögött.

– Nael, mit tud mondani, ami elég indok lenne arra, hogy ne tanácsoljam el?

– Mindössze annyit, hogy ismét nem én kezdtem – dőltem hátra a széken, s elkényelmesedtem.

– Ronald Novalie-t fenyegette. Kétlem, hogy hagynom kéne, hogy bántsák a húgom.

 – A maga családja az iskolám szégyene! – emelte meg a hangját vészjóslóan. – Miután az apja a diplomaosztón a sátánt ajnározta, őszintén elgondolkodtam, amikor felvettem ide magát és a másik lánytestvérét. Reméltem, hogy maguk normálisak lesznek, de csak baj van önökkel, Nael, pont, mint a szüleikkel. Ezért arra a döntésre jutottam, hogy eltanácsolom magukat. Egytől-egyig!

– Értem – nyúltam a zsebembe, majd előhalásztam a telefonom. Nos, ezen a pillanatnyi agybajon egyedül Michael papa segíthetett.

– Ez nem túl fer – csattant fel Novalie. – Megbélyegez minket?

– Nem, Novalie. Megszabadulok a magukkal járó problémától! – nyúlt McCoy is a vezetékes telefon felé. – Hívom az apjukat!

Megrántottam a vállam, majd hagytam apának egy üzenetet, hátha elnéző lesz. Habár sejtettem, hogy a hajnali kis incidens után nem fog újra a nyakamba borulni, amiért ismét gondot okoztam. Vagyis... ezúttal okoztunk.

McCoy lelkesen ecsetelte a telefonba apának, miféle bűnt követtünk el már megint Novalie-val. Apa válaszai némileg viccesek voltak. Csak morgolódott, és néha tett néhány megjegyzést. Végül odavágta, hogy nem tud eljönni a munkából, így Michael papát küldi. McCoynak nem különösebben tetszett, de végül elfogadta.

Michael papa nem húzta sokáig az időt, negyed órán belül megjelent. Megállt kettőnk között, és McCoy felé nyújtotta a kezét. Az igazgató szeme üvegessé vált, majd értetlenkedve körbenézett.
Michael papa képessége abszolút hasznosnak bizonyult, amikor az ember rosszalkodott az iskolában. Főleg amiatt, mert képes volt bármit elfelejtetni egy emberrel.

Miután McCoy hebegett egy pár sort arról, hogy fogalma sincs, mit keresünk itt vagy, hogy mit akart, Michael papa megbeszélte vele, hogy a mai napra hazavisz minket, biztos, ami biztos.

Írtam Naylee-nek, hogy hazamentünk, majd Michael papa oldalán visszatértünk a pokolba. A folyosón szembe állt velünk, és megemelte szemöldökét.

 – Nael, mit műveltetek már megint?

 – Csak a szokásos – vigyorogtam rá.

 – Ronald szerint nekem kéne bocsánatot kérnem – zendített rá Novalie. – Felpofoztam – fonta össze karját melle alatt.

 – Novalie! – szidta Michael papa. – Nem verjük meg az embereket. Inkább nyiss feléjük, angyalkám!

 – Én megpróbáltam! – háborgott Novalie. – Erre megcsalt!

 – Ó! – tágult ki a nagyapánk szeme. – Nem mondhatom, hogy jól tetted, de jól tetted, hogy felpofoztad – húzta magához Novalie-t egy ölelés erejéig. – Semmi baj, angyalkám, majd találsz egy normális barátot magadnak. Nem mindenki ennyire erkölcstelen.

 – Tudom, papa, de Ronald megérdemelte – mosolygott rá Novalie, majd elhúzódott tőle, és tett hátra egy lépést. – Papa, találkoztál már Emmával?

 – Miről beszélsz? – értetlenkedett Michael.

 – Anya nem mondta?

 – De mégis mit?

 – Hát... – pillantott rám futólag Nova. – Semmi...?

 – Novalie! – mérgelődött Michael papa. – Miféle Emmáról beszélgetünk?

– Tegnap... – vettem át a szót. – Szóval, csináltam valami butaságot – villantottam egy kedves mosolyt.

 – Nael? – meredt rám várakozón.

 – Nos, hát, papa... a nagyanyánkról van szó – rántottam vállat.

 – És hol van?

 – Szerintem apa lassan örökbe ad engem – sóhajtotta lemondóan Novalie. – Lent, papa, a különleges ketrecekben.

– Csodás – reflektált Michael, és már meg is lódult a megfelelő irányba. Novával összenéztünk, és azonnal követni kezdtük.

A csigalépcsőn leérve Ardennel találtuk szembe magunkat, azonban Emma már nem tartózkodott itt. Kiengedték volna?

Meglepetten vettem tudomásul, de nem firtattam, ahogy Michael papa sem szólt semmit Arden láttán. Egyszerűen csak végigmérte, majd kifordult innen, mi pedig mentünk utána.

Egészen a tanácskozóig meneteltünk, ahova Michael papa nagy elánnal nyitott be. Én és Nova először csak bekukucskáltunk, aztán mi is beléptünk.

Az asztalnál Emma ült, szemben vele Jayce, míg mellette anya és apa. Lucifer papa ezúttal nem tartózkodott itt. Feltételezéseim szerint Natalie-val császkálhatot valahol.

Az összes szempár ránk szegeződött. Apa csak a szemét forgatta, anya felkuncogott, míg Jayce összevonta a szemöldökét. Emma érdeklődve pislogott felénk, aztán Michael papán állt meg a pillantása.

– Michael?

– Talán elkövettem valamit, amiért kihagytok ebből? – érdeklődött Michael. Érezhetően nem esett jól neki, amiért tőlünk értesült a nagyanyánk visszatéréséről.

– Dehogy, apa! – válaszolta neki anya. – Csak... nem jutottunk még el odáig. Elég sok a gond, mivel Arden...

– Láttam – szólt közbe Michael.

– Mármint Ardent? – kérdezte apa.

– Igen, Nathaniel – bólogatott Michael papa. – Valóban hasonlítotok.

Apa elfintorodott a válaszra, és inkább elfordította a fejét.

– Furcsa titeket egy helyen látni – mutogatott Jayce Emma és Michael között. – Elég... bizarr.

– Gyere – lökte meg Nova a karom, mire rá kaptam a tekintetem. Az asztal felé bökött fejével, így nem ellenkeztem. Leereszkedtem anya mellé, míg Novalie az apa melletti szabad helyet célozta meg.

– Hallom, megint verekedtél – paskolta meg anya a karom.

– Csak beépítettem a szekrénybe Ronald fejét, aztán Nova felpofozta – magyaráztam el a helyzetet gyorsan.

– Remek! – szólalt fel apa. – Akkor azt hiszem, visszatérhetünk ehhez a beszélgetéshez itt – mutatott rá a nagymamánkra.

– Nem – csatlakozott Michael is a kőasztalhoz. – Előbb én akarok kérdezni valamit.

– Tőlem? – csodálkozott Emma, ahogy Michael papa rászegezte arany színben úszó szemét.

– Igen – támaszkodott meg az asztalon. – Szóval, Emma, mégis mi a francra volt jó ez az egész?

– Micsoda? – emelte rá zöld íriszét Emma.

Eltűnődtem rajta, hogy illendő lenne-e mamának hívnom, de nem jutottam dűlőre, így egyelőre el is engedtem ezt a dolgot.

– Amit Eleanorral műveltél! – kérte számon Michael papa. – Áruld el nekem!

– Komolyan ezer évvel ezelőtti dolgokról fogtok veszekedni? – grimaszolt nagyokat Novalie.

– Még az is elképzelhető – felelte Michael. – De nem, egyelőre csak húsz évvel ezelőtti dolgokról terveztem.

– Nincs mentségem – szólalt fel Emma, így mindenki ránézett. – Hibát hibára halmoztam, de nem maradt időm javítani rajta.

– Én nem értem ezt az egészet! – csattant fel Michael. Nagyon ritkán láttam őt idegesnek, sőt, tulajdonképpen még szinte soha. Minden alkalommal nyugodt és kiegyensúlyozottan viselkedett, azonban nagyon úgy tűnt, hogy Emma érkezése igencsak kizökkentette a megszokott harmóniából.

– Apa, ennek már semmi értelme – mondta Jayce apját fürkészve.

– De igenis van, Jayce!

– Nem számít – sóhajtotta anya. – Én megbocsátottam neki.

– Attól még lehetnének indokai – fordult ismét Michael papa Emma felé. – Szívesen meghallgatnám őket, Emma.

– Felettébb untató ez a beszélgetés – motyogta Nova.

– Akkor menj a dolgodra, Novalie! – hőbörgött mellette apa.

– Nem, maradok! – vigyorgott rá Nova.

– Akkor fogd be a szád, kicsim! – szidta tovább apa. – Egyébként sem kéne itt lenned! – folytatta, majd egyenesen rám szegezte kék szemét. – Ahogy neked sem, Nael!

– Kivételesen meg sem szólaltam – morgolódtam. – De persze, ess nekem!

– Senki sem esett neked – dőlt hátra apa idegesen. – De a tegnapi miatt még haragszom, fiam!

– Jól van, sajnálom! – szabadkoztam. – Hányszor kérjek még bocsánatot?

– Ötmilliószor, Nael! – válaszolta apa ingerülten. – Vagy legyen tizenhétmillió!

– Ne bántsd! – simogatta anya a karját. – Nem látod, Jayce-t milyen boldoggá tette?

– Azért az túlzás – kotyogott közbe Jayce. – Mármint ne vedd magadra, anyu – pillantott futólag Emmára. – De inkább vagyok meglepett, mint boldog.

– Megértem, ha gyűlöltök – meredt a kőasztalra Emma. – Teljes mértékben megérdemlem.

– Nem ezt mondtam – vett nagy levegőt Jayce. – Csak azt, hogy ez az egész meglepő. Idekerültél a semmiből, eltelt húsz év, anya, ez nem... nem egy vagy kettő. Húsz!

– Jayce, húsz év nem sok idő – reflektált Michael papa is.

– Már akinek!

– Neked sem lesz – mérgelődött tovább Michael, majd újfent Emmán pihentette tekintetét. – Szóval, Emma? Azóta is várom az indokokat!

– Azt hittem, jót teszek – rántotta meg a vállát Emma. – Azt gondoltam, ha átadom Eleanort Belzebubnak, akkor békén hagyja Jayce-t.

– Értem, tehát a lányunk élete kevesebbet ér, mint a fiunkké. Ez kimagasló, Emma, csodálatos édesanya vagy!

– Te voltál egész életedben elfogult Eleanorral kapcsolatban! – kelt ki magából Emma. – Sőt, fogtad magad, és szó nélkül elvitted!

– Persze, hogy elvittem, mikor Belzebub görnyedt fölötte, mikor hazaértem! – kiabált már Michael papa is. – Mit kellett volna tennem? Megvárnom, amíg elrabolja?

– Te raboltad el! – feszült az asztalnak Emma. – Kérdés nélkül!

– Kizárólag az ő érdekeit vettem figyelembe! – meredt haragosan Michael papa Emma felé. – Te képtelen voltál rá!

– Amúgy te mi a francot keresel itt, Michael? – váltott témát elég hirtelen Emma. – Mármint, szabad bejárásod van a pokolba? Hogy engedhetted, hogy Eleanor hozzámenjen Nathanielhez?

– Te jó ég, anya! – csattant fel anya is. – Hát nem fejeznéd ezt be?

– Ez egyre izgalmasabb – vigyorgott nagyokat Novalie. – Ne hagyjátok abba!

– Nova, maradj csendbe! – szidta apa.

– Elég rég elbuktam – felelt Michael papa Emma kérdésére.

– Elbuktál? – grimaszolt Emma. – Az hogy lehetséges?

– Így! – tárta szét a karját Michael. – Nem fogok magyarázkodni! Neked meg főleg nem!

– Imádom a családi összejöveteleket – mormolta Jayce. – Még szerencse, hogy nem kellett ezt hallgatni régen. Szívességet tettetek nekünk.

– Rendben – pislogott rá Emma. – Én sem neked, Michael!

– Tényleg veszekedni fogtok? – bámult rájuk felváltva anya. – Komolyan nem hiszem ezt el!

– Te csak maradj ki ebből, Eleanor! – dorgálta Michael papa. – Nincs szükség rá, hogy beleszólj. Ez rám és az anyátokra tartozik!

– Oké, akkor ez esetben kellemes időtöltést! – ugrott fel anya, majd rám emelte szemét. – Te pedig velem jössz!

– Hova? – érdeklődtem szemöldököm ráncolva.

– Talán már neked is degradál szóba állni velem?

– Nem – tágult ki a szemem. – Nyugi, anyu, ne harapd le a fejem! Menjünk, bárhova is... akarsz menni – álltam fel én is.

– Most tényleg hova mész, Luna? – kérdezte apa feszülten. – Nem maradnál itt?

– Nem! – kiáltotta anya, majd megragadta a kezem. – Megyek, és töltök egy kis időt a kisfiammal – vetette oda a szavakat egyenesen Emmára nézve. – Igen, én ilyet is szoktam!

Ezzel várakozás nélkül elkezdett kihúzni a tanácskozóból, míg én értetlenkedve követtem. Egészen három folyosóval arrébb vonszolt, majd szembe fordult velem.

– Minden oké, anyu? – fixíroztam az arcát, ugyanis elég morcosnak tűnt.

– Semmi nem oké – sóhajtotta. – Nagyon idegesít a nagyanyád. Mit szólsz hozzá? Szimpatikus?

– Hát... – motyogtam. – Nem tudom, anya. Nem nagyon beszélgettem vele, így nem tudom eldönteni.

– Mindegy is – felelte némileg sértődötten. Reméltem, hogy nem a válaszommal bántottam meg, de hiába, nem volt konkrét véleményem Emmáról. Legalábbis egyelőre.

– Anyuci – léptem hozzá közelebb, majd magamhoz öleltem. – Ne idegeskedj!

– Kénytelen vagyok, kicsikém – simogatta meg a hátam. – El sem tudod képzelni, mennyire fura nekem azt látni odabent. Sosem láttam a szüleim egymás mellett. Utoljára kislánykoromban. Azért nem könnyű feldolgozni ezt az egészet, tudod?

– Elhiszem, anya – szorongattam meg szeretetteljesen. – És sajnálom, hogy gondot okoztam neked.

– Nem haragszom rád, kicsim – húzódott hátrébb, majd elmosolyodott. – De legközelebb inkább maradjanak halottak, akik azok, oké?

– Igen – nevettem fel visszafogottan. – Egyébként sem tudom, hogy csináltam.

– Én legkevésbé akarom tudni – pillantott oldalra. – Na, jól van, édesem. Van egy ötletem! – ragadta meg a kezem, majd tovább vonszolt a folyosón. – Arra gondoltam, elmehet... – Elég hirtelen torpantunk meg, még anya szava is elakadt, ahogy szembe találtuk magunkat egy ismerős alakkal. Ezúttal én fogtam meg anya kezét, és beléptem egyenesen elé, hogy farkasszemet nézzek Ardennel, akinek rohadtul nem kellett volna szabadon lennie.

– Nael! Én vagyok az anyád, nekem kell téged megvédenem! – lódult volna meg elém, de nem hagytam neki, csak visszatuszkoltam magam mögé.

– Nem, anyu – mormoltam, miközben Ardent figyeltem. Nem mozdult egy darabig, azonban a szája egy ördögi vigyorra húzódott. Sejtettem, hogy támadni készült, de arra nem számítottam, ami következett.

Arden lehunyta a szemét, kinyújtotta a kezét, és összecsapta maga előtt. Egy sárga fény tűnt fel, és cikázott egyenesen felénk. Nos, nem haboztam. Mielőtt még a fény elért volna, Ardent a falhoz szegeztem képességemmel. Azonban ez kevés volt. A sárgaság egy másodperc alatt ért el minket, valami egy óriásit pukkant, míg a testembe egy éles fájdalom hasított.

Egy portál hűvös szele csapott meg, a következő pillanatban pedig zuhanni kezdünk. Egy ideig éreztem anya szorítását a karomon, aztán egyszeriben eltűnt.

Akkorát estem, hogy a könyököm ripityára tört. A fejem a betonon koppant, míg a látásom egy másodpercre teljesen elhomályosodott. Kiterültem a kemény padlón, mint egy halott, és csak vártam. De őszintén... magam sem tudtam, mire.