A kapucnimat a fejemre húztam, szememmel szorosan a talpam alatt húzódó padló szuggeráltam, ahogy pulóverem zsebébe rejtett kézzel végigsiettem az iskola folyosóján. Nem akartam szem előtt lenni, jobbnak láttam meghúzni magam, amíg tehettem. Így is okoztam már elég zűrzavart egy életre magamnak, miután fél órával ezelőtt elkaptam az egyik évfolyamtársam grabancát, aki szemet vetett a legkisebb húgomra. Jeremy szerint illendő tizenhat éves lányok fenekét csapkodni tanítási szünetben. Én egy kicsit más véleményen voltam, amikor tőből kicsavartam a karját, amiért Novalie-hoz ért. Nem szívleltem, amikor a családommal kötözködtek. Kiváltképp akkor nem, amikor a húgaimmal, vagy az anyámmal tették ezt.

A neveltetésemből adódóan mindig magaménak éreztem a feladatot, hogy szemmel tartsam kisebb testvéreimet. Ugyan sosem várták el tőlem a szüleim, de mégis így tettem. Kötelességemnek éreztem, ha már én voltam a legidősebb négyünk közül. Elképzelhető, hogy valami nem volt rendben velem, de tulajdonképpen is mit várhattunk valakitől, akinek a felmenői között elég megdöbbentő alakok szerepeltek. Az apám Lucifer fia volt, míg az anyám Michael lánya. Igen, az a Lucifer, és igen, az a Michael. Az exarkangyalok, akik egykoron fényűző pompában ragyogtak a mennyek oldalán, ma pedig egyszerű bukott angyalként tetszelegtek.

Az, hogy mégis miként jutottunk el idáig, egy másik történet, egy olyan, ami engem sosem hozott különösebben lázba.

Minden egyes alkalommal, amikor szóba került a szüleim romantikus egybekelése, csak a szemem forgattam. Sosem érdekelt különösebben, hogyan készültem el, de a nem hivatalos keresztanyám végett már kénytelen voltam ezerszer végighallgatni a megható balladát arról, ahogy Nathaniel és Eleanor egymásra találtak.

Nem, mintha alapesetben gondom lett volna ezzel. Elégedett voltam az apámmal, az anyámmal meg főleg. Szerettem őket, és azt hiszem, hogy ők is engem, romantikus história ide, vagy oda.

Megtorpantam, ahogy elértem a megfelelő osztályteremig, majd egy nagy sóhaj keretében beléptem, hogy elfoglaljam szokásos helyem a leghátsó sorban. A húgom, Naylee, aki történetesen az ikertestvérem is volt egyben már korábban megérkezett. Intettem egyet felé, majd lehuppantam a székre, és rátámaszkodtam a padra.

Nem volt ínyemre itt lenni. Sokkal jobban éreztem volna magamat otthon, a pokolban, ahol felnőttem. Ugyan, mióta iskolába jártam sokszor tartózkodtunk a Földön, mégsem éreztem komfortosnak. Nem kedveltem az embereket, főleg nem az olyanokat, mint Jeremy volt. Szerencsétlen srác elhitte, hogy kikezdhet a húgommal, aztán a nővérkénél kötött ki, remélhetőleg törött karral.

A csengő hangos éneke adta tudtunkra, hogy megkezdődött a történelem óra. Fintorogva dőltem hátra a széken, és vártam, hogy valami érdekfeszítő történjen. Szinte biztos voltam benne, hogy hamarosan felbukkan az iskola igazgatója, hogy számonkérje kivetnivaló viselkedésem.

Egy párszor végighallgattam már, hogy a tanítási intézmény nem egy szórakozóhely, ahol az ember kénye kedve szerint mulatozhatott.

Mr. Adams besietett a terembe, majd hamar bele is kezdett a kimagaslóan érdekes tananyagnak az ismertetésébe. Talán tíz perc elteltével hallottam meg az igazgató ismerős lépésének hangját odakintről. Szám egy félmosolyra húzódott, ahogy az ajtón egy tompa kopogás csendült fel, majd belépett közénk Mr. McCoy.

Tekintete bejárta a padokat, majd megakadt rajtam. Arca rögvest elkomorodott. Ahogy pillantásom találkozott az emberével, aki az első perctől kezdve megrögzötten utált engem, elvigyorodtam. Nem volt különösebb oka távolságtartásának, bőven elég volt az, hogy dühítő módon hasonlítottam az apámra, akivel volt némi közös múltja az öregnek. Állítólag egy éve volt hátra nyugdíjig, így nem voltam túl szerencsés helyzetben. Ebben az évben, - ami számomra, és Naylee-nek is az utolsó volt -, biztosan találkozhattam még vele. Úgy tűnt, hogy ő sem örült ennek különösebben.

– Nael Jones, kérem, fáradjon velem – nyitotta ki végre a száját fél másodperc feszült szemezés után. Mr. Adams megszólalni sem mert a főnöke jelenlétében, csendben várta, hogy távozzak a teremből.

Komótos léptekkel indultam meg a kijárat felé, míg futólag Naylee-re pillantottam, aki összeszorított szájjal csóválta a fejét. Tudta, hogy apa nem fog örülni, de ezúttal legalább nyomós indokom volt a verekedésre. A legutóbbi esetnél is, csak akkor senki sem hitte el nekem, hogy nem viccből csaptam a szekrénynek az öcsém zaklatóját. A nagyképű faszkalap előadta, hogy ő volt az áldozat, így engem függesztettek fel helyette. Az nem számított, hogy Nolannek akart esni, mert az öcsém nem volt hajlandó átadni neki az ebédjét. Gyerekes, nem igaz?

Nolant sem értettem. Majdnem két évvel volt fiatalabb nálam, mégis olyan szelíd volt, mint egy ma született bárány. Nem akart szembe szállni senkivel, kicsit talán rá is játszott, ugyanis egy karlendítéssel tudta volna lecsapni a fiú fejét a helyéről, aki cseszegette immáron második éve. Nolan első napján nézte ki őt magának Jason, csak nem tudta, hogy Nolan mögött ott álltam én, aki nem riadt vissza egy kis verekedéstől, ha a szükség megkívánta. Ettől függetlenül nem tartottam magam sosem erőszakosnak. Sosem bántottam senkit, aki nem szolgált rá.

Mr. McCoy leültetett az asztalával szemben elhelyezkedő székek egyikére, míg feszültem feljebb tolta indokolatlanul hosszú orrán csüngő szemüvegét. Rövid, néhol már őszülő haját középen elválasztva hordta, míg testét egy kockás, barna ing takarta. Arcáról komolyság tükröződött, ahogy szigorúan a szemembe nézve lapozni kezdett egy füzetet.

- Az apja bármelyik percben megérkezhet – közölte velem ridegen, majd lepillantott a papírra. – Elárulja nekem, Mr. Jones, mi készteti arra, hogy állandóan összeverjen egy tanulót?

- Valamiért nem tudom értékelni, amikor idegenek fogdossák a húgomat, aki szemmel láthatóan elég apró ahhoz, hogy megvédje magát – feleltem az övéhez hasonló hűvös hangnemben. Természetesen a mondat második fele hazugság volt. Novalie-nak egy gondolatába került volna harcképtelenné tenni a támadóját, de a látszatot fent kellett tartani.

- Értem – zárta rövidre a beszélgetést McCoy épp akkor, amikor az ajtó szélesre tárult, majd belépett rajta az apám, Nathaniel Caiden Jones.

Tekintettel arra, hogy a különleges fajon - a hibrideken, akiket mi képviseltünk a családommal -, nem fogott az idő, így az apám kénytelen volt saját maga idősebb változatának kiadni magát. Akkor tette ezt általában, amikor emberek között kellett mutatkoznunk együtt. Mégsem jelenhetett meg egy maximum húsz-huszonhárom éves ember képében, mikor már majdnem negyven volt. A másik gond pedig, a szembetűnő hasonlóság volt kettőnk között. Simán elhitethettük volna bárkivel, hogy kétpetéjű ikrek vagyunk. Meglepően humoros gondolat volt.

Apa leereszkedett mellém, majd rám emelte mérges, jégkék tekintetét. Éreztem a közelgő vihar hűvös szellőjét, ahogy kobakját McCoy felé fordította, majd várakozón hátradőlt.

- Köszönöm, hogy befáradt, Mr. Jones – ejtette ki gúnyosan Mr. McCoy a rettegett „Jones" nevet. – Azért hívtam ennyire sürgősen, mert a fia bántalmazta az egyik diáktársát. Örülnék neki, ha gondoskodna róla, hogy ez ne forduljon elő még egyszer. Magának is sokszor említettem, míg itt tanult, de ez nem egy kupleráj, hanem egy tanulmányi intézmény. Viselkedjen a fia annak megfelelően, vagy kénytelen leszek eltanácsolni őt.

- Kétlem, hogy Nael ok nélkül tette volna ezt – emelte meg a szemöldökét apa.

- Állítása szerint bántalmazták a húgát – sóhajtotta McCoy. – Azonban erre nem az a megoldás, hogy kitörjük a másik tanuló kezét, hanem az, hogy jelentjük nekem vagy egy illetékes tanárnak, hogy az ügy elrendeződjön.

- Szóval az rendben van, hogy a lányomat bántalmazzák, értem – csóválta meg a fejét apa. – Minden bizonnyal nehéz a megfelelő elkövetőt kérdőre vonni, egyszerűbb elővenni az én fiamat, igaz?

- Tudja, Nathaniel, nekem sincs ínyemre ez a beszélgetés – mosolyodott el epésen McCoy. – Mégis kénytelen vagyok állandóan magával társalogni, ugyanis a fia – emelte felém ráncos kezét – határozottan neveletlen. Tegyen valamit, hogy ne sérüljön meg több diák az iskolámban.

- Rendben – vágta rá apa. – Akkor ennyi is lenne? Hány napra függeszti fel Naelt?

- A hét maradék részére – emelte meg az állát McCoy fölényesen. Úgy érezte, hogy ő nyert, közben fogalma sem volt róla, hogy ez az egész mit sem számított. Szerda volt, így kaptam két és fél szabadnapot. Nekem rendben van.

- Remek! – emelkedett fel apa, majd rám nézett. – További kellemes napot! – vetette oda McCoynak, majd fejével az ajtó felé bökött.

- Viszlát! – intettem az igazgatónak, majd meglódultam kifelé az épületből.

Beültem az egymillió éves Chevroletbe, amihez anya úgy ragaszkodott, mintha az ötödik gyermeke lett volna, majd apára pillantottam.

- Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte apa, amint beült mellém. Beindította a csotrogányt, majd kikormányozta az autót a parkolóból.

- Persze – rántottam vállat hetykén. – Jeremy úgy gondolta, hogy következmények nélkül fogdoshatja Nova fenekét.

- Oké – vett nagy levegőt mellettem apa. – Egyetértek azzal, nem hagytad, hogy az akarata ellenére fogdossák a húgodat, de Nael – pillantott felém futólag – nem törheted ki mindenki kezét, mert ki fognak rúgni.

- És az baj? – grimaszoltam nagyokat. – Mit számít, apa?

- Ne legyél már olyan, mint én! – háborgott mellettem. – Igenis fontos, hogy megtanulj közösségben lenni. Tudod jól, hogy nem az iskola a lényeg. Amúgy is már csak egy év van hátra, kisfiam. Nem bírnád ki verekedés nélkül?

- Tehát azt kéred tőlem, mosolyogva nézzem végig, hogy Novát az akarata ellenére fogdossa valami agyhalott faszfej? – ráncoltam a homlokom, miközben kifejeztem nemtetszésem.

- Nem! – emelte meg a hangját. – Azt kérem, hogy ne abban a rohadt iskolában verd meg, hanem mondjuk utána! Sőt, ha kell még segítek is, ha még egyszer hozzá mer érni a húgodhoz.

- Jól van – morgolódtam. – Sajnálom, de eléggé felidegesített.

- Akkor fogd vissza az indulataid egészen tanítás végéig – tanácsolta mélyeket sóhajtva. – Egyébként Nova rendben van?

- Persze – bólogattam. – A srácnak meg szerintem elment a kedve a tapizástól egy életre.

- Remélem is – vigyorgott rám, majd egyszeriben megváltozott az alakja, és felvette eredeti kinézetét. – Így mindjárt jobb.

- Attól még, hogy úgy nézel ki, mint egy fiatalkorú felnőtt, nem leszel az – kuncogtam fel, mire apa hümmögött egyet.

- Jól van, fiam. Leszel te is egyszer ennyi idős, igyekszem majd sokszor a szemedre vetni.

Nem feleltem, csak nevettem a fancsali képén egészen hazáig.

A kétemeletes, fehér ingatlan, mely hosszú évek óta a családunk birtokában volt az utca közepén ácsingózott, Colonie keleti részén helyezkedett el egy nyugodt, családi házas környezetben. Senki sem feltételezte volna, hogy mesebeli teremtmények lakták. Különösen viccesen hatott, hogy mennyire egyszerűen képesek voltunk elvegyülni az emberek között, hiába voltunk félig démon, félig angyal lények. Azaz hibridek.

Beléptem az épületbe, melynek falain többnyire a szürke szín dominált, mióta tizenhat évvel ezelőtt újraépült. Egyből jobbra fordulva a konyhában találtam magam. A helyiség nem számított modernnek, de ez anyát érdekelte a legkevésbé. Nem szerette a mai technológia szépsége által adott berendezéseket. Főleg nem a hangvezérlésre nyíló konyhabútorokat. Ha nem tudná, hogy nem, biztos azt hitte volna, hogy ördögtől való találmány, holott nem. Az egyszerű emberek számára hasznosnak bizonyult. Nem mindenki volt képes a tudatával embereket és tárgyakat mozgatni, mint a családunk nagy része.

Anya a fehér pultnak dőlve állt, hunyorogva figyelte, ahogy megközelítettem a konyhaasztalt, majd leereszkedtem vele szemben egy székre.

- Akarom tudni? – vonta fel a szemöldökét, mire egyszerűen csak vállat rántottam. Annyira nem vészes a helyzet.

- Ezúttal csak két napra függesztette fel – dőlt neki apa az ajtófélfának mellkasán összefont kézzel.

- És miért? – érdeklődött anya.

- Csak a szokásos – forgatta meg a szemét apa.

- Igen – helyeseltem. – Kitörtem a faszkalap kezét, aki Nova seggét fogdosta.

- Micsoda? – tágult ki anya zöld szeme. – A húgod jól van?

- Aha – bólogattam. – Semmi... - kezdtem volna bele, de nem tudtam befejezni, mert a nappaliból felhangzott Lucifer nagyapám szigorú hangja.

- Nathaniel! – csatlakozott hozzánk a hátam mögötti ajtón, ugyanis a konyhát két oldalról is meg lehetett közelíteni. Egyszer a nappali felől, melynek egyik falán egy átjáró húzódott a pokolba, egyszer pedig az előszoba felől.

- Apám? – kérdezett vissza unottan apa.

- Te mit keresel itt, gyermek? – pillantott le rám a sátán. Kék szeméből szinte kiolvastam, hogy ki fog oktatni egy másodpercben belül, feleljek én bármit kérdésére.

- Tudod, papa, van az úgy néha, hogy az embert felfüggesztik – vigyorogtam rá, mire arca grimaszba szaladt.

- Újra szégyenbe hozod a családunkat, fiú? – szegezte nekem a kérdést.

- Én nem – csóváltam meg a fejem. – Nem tehetek róla, hogy mindig így járok.

- Mit követtél el, gyermekem? – Kezdtem egy kicsit unni ezt a témát. Tulajdonképpen már kétszer elmeséltem, nem vágytam rá harmadjára is.

- Ne is törődj vele – legyintettem. – Egy kis verekedés.

- Tudod, Nael, olykor könnyebb bosszút állni, mint szemtől szemben megküzdeni – mondta Lucifer.

- Persze, lásd még el ilyen jó tanácsokkal! – csattant fel mögötte anya.

- Kénytelen vagyok, leányom – mérte végig anyát a nagyapám. – Megtehetnéd te is.

- Oké – idegeskedett anya. – Akkor Nael, legközelebb majd tanítás után ess neki, úgy meglesz a bosszú hangulata – harsogta felháborodottan.

Apa rám pillantott, ahogy tekintetünk összeért kitört belőlem a kacagás. Tulajdonképpen ő is ezt mondta, csak ő komolyan is gondolta.

- Ezt a szenvtelen gyermeket! – tört ki Lucifer papából ismét. – Nathaniel, ezerszer elmondtam már, hogy neveld meg a gyermekeid, de látom, nem sikerül. Ennek a fiúnak is jó modort kéne tanulnia, mert el van kapatva.

- Rendben, apám – válaszolta apa. – Majd gondoskodom róla.

- A gyermek lázad! – mutogatott felém hevesen. – Le kell törni a szarvát!

- Jó, majd add kölcsön a gyermeknevelési könyveid, amik a szarvak letöréséről íródtak – javasolta apa vigyorogva. – Inkább azt mondd meg a kötözködés helyett, hogy miért jöttél.

- Ezért ilyen szenvtelen ez a fiú is! – folytatta Lucifer fennhangon. – Mást sem látott az elmúlt évek során, csak azt, hogy szembeszegülsz velem.

- Tényleg nem mondod el, miért jöttél? – sóhajtozott nagyokat anya.

- Leányom, te is kezded? – állt bele az anyámba is szokásához híven. – Egész életetekben csak lázadtok szavam ellen! Fogjátok meg a modortalan fiatok, és induljatok a birodalomba!

- Túldramatizálod, apám – lökte el magát apa az ajtófélfától, majd odasétált anya mellé, és átkarolta a derekát. – Minek menjünk?

- Tudtommal még mindig te vagy a pokol ura, Nathaniel.

- Micsoda boldogság ez nekem – mosolygott gúnyosan apám. – Ez esetben induljunk.

- Gyere, kicsikém – nyújtotta felém a kezét anya. Minden egyes alkalommal megmosolyogtatott, amikor így hívott. Egész viccesen hatott, hiszen egy ideje már túlnőttem az anyukámon, legalábbis a magasságomat illetően. Anya elég apró termetű volt. Senki sem nézve volna ki belőle, hogy kíméletlenül képes megfojtani bárkit, aki az útjába kerül, és nem szimpatizál vele.

Odasétáltam anya mellé, aki rögtön megragadta a kezem, és már nyílt is a talpunk alatt egy vörös fénycsóva, amit mi csak portálnak neveztünk. Ezen keresztül bármikor, bárhova eljuthattunk időbeli korlátok nélkül. Ugyanígy történt, ha teleportált az ember. Az sokkal kényelmesebb volt, mint portálon utazni és humorosabb is, amikor random megjelentél valaki mögött, aki ettől határozottan halálra rémült.

A pokol tanácskozóteremben ért földet a lábam. Felsóhajtottam, ahogy átszeltem a vörös színű szőnyeget, majd összevont szemöldökkel megtorpantam, amikor megpillantottam a kőasztal mentén ülő ismeretlen lányt. Egyből elkapott egy furcsa érzés vele kapcsolatban. Határozottan nem tűnt fél-ivadéknak, de egy egyszerű démonnak sem. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt gondolnám éppen rendületlenül szemeztem egy hibriddel.

Az ismeretlen lány rendesen végigmért mézszínű szemével. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan milyen árnyalatú volt a tekintete. Egyszerre tűnt aranynak és kicsit sárgásnak is. Meglepően különlegesnek hatott. Kör alakú arca döbbenetet tükrözött, ahogy kitágult szemmel újra és újra megnézett magának.

- Ez meg ki? – lépett mellém anya. Lepillantottam rá, majd vissza a nagyjából velem egykorú lányra, kinek világosbarna hajában elvétve halványlila csíkok húzódtak.

Apa a másik oldalamra lépett, majd oldalra döntött fejjel ő is szemügyre vette az idegent.

- Nos, a leány alig fél órája érkezett – foglalt helyet Lucifer az asztalfőn, így balra tőle ült a lány, míg mi a jobb oldalán ácsingóztunk. – Az apját keresi.

- Mi a neved? – tette fel a kérdést apa, ami engem is különösképp érdekelt.

- Lux vagyok – dőlt hátra a széken, majd ölébe ejtette kezét. Latin eredetű neve volt, mint Novalie-nak. A lux annyit tett latinul, hogy fény. Tulajdonképpen illett külsejéhez a neve, leszámítva az érdekes hajszínét. Az semmiképp sem volt világos, azonban a bőre szinte fehérlett, mint a hó.

- És ki az apád? – kérdezte anya, miközben belém karolt.

- Nem tudom – felelte a lány kimérten. – Azért jöttem, hogy kiderítsem.

- Akkor az édesanyád? – tudakolta apa felvont szemöldökkel.

- Az anyám Haniel volt – pillantott Lux a kőlap felé gondterhelten.

- Volt? – fonta össze a mellkasán a kezét nagyapám. – Nem tudtam, hogy Haniel meghalt volna.

- Kivégezték – jelentette ki Lux. – Három évvel ezelőtt, amikor Rafael tudomására jutott, hogy létezem.

- Aha – mormolta apa. – És eddig hol voltál?

- A Földön – válaszolta a lány. – Anyám tisztában volt vele, hogy milyen következményekkel jár, ha valaha kiderül, hogy megszülettem.

- És akkor? – folytatta anya. – Mit vársz tőlünk? Miért nem jöttél előbb?

- Tizenhét vagyok! – fakadt ki a lány. – Tizennégy voltam, amikor az anyámat meggyilkolták pusztán azért, mert megszült engem. Egy hónapja változtam át először! Azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal!

- Semmi baj, nem számon kértelek, csak kérdeztem – nyugtatta anya. – Hol éltél eddig? Kivel?

- Egyáltalán miért vagy még életben, leány, ha Rafael rájött, hogy az anyád összefeküdt innen valakivel? – hunyorgott rá Lucifer papa. – Az állítólagos apád nem tud a létezésedről?

- Nem – rázta meg a fejét Lux. – Anya mindenki elől eltitkolta, nem véletlenül! Hallotta, milyen dráma zajlott itt annak idején. Nem akart problémát, csak aztán... sajnos kiderült. Azóta menekültem Adelinnel. Ő félig angyal, a nővérem. Tegnap elfogták, nekem sikerült kereket oldanom – sóhajtotta Lux. – Valószínűleg őt is megölik, amiért anyám halála után védelmezett engem. A következő én leszek, így csak apám segíthet. Abban reménykedtem, hogy itt megtalálom őt.

- Szóval hibrid vagy – állapította meg apa. – Bizonyítsd! – kérte tőle nyugodt hangon.

Lux felemelkedett a bársonyszékről, majd összeszorított ajkát egy pillanatra, végül egy nagy levegővétel keretében átváltozott. Bőre elszürkült, arcának két oldala beesett, meghosszabbodott kezét oldalánál lóbálta zavarában, míg hátából két alapvetően fekete szárny csapódott ki, azonban elvétve fehér csíkok szaladtak át benne. Kicsit emlékeztett egy tehén bőrére a mintája, leszámítva, hogy a fehér tollak nem kör alakban helyezkedtek el, hanem szétoszlott arányos csíkokban. Különlegesnek találtam, sőt... inkább szépnek.

Fekete szemét bátortalanul lesütötte.

- Nocsak – morfondírozott Lucifer papa. – Nem hazudott a leány.

- Akkor... én... – bizonytalanodott el, majd nyelt egy nagyot, és visszaváltozott emberi formájába. Ahogy visszaült a székre remek rálátásom nyílt az igencsak formás alakjára. Biztos voltam benne, hogy legalább az orromig ért a lány, és abban is, hogy valamiért ez meglepően szimpatikusnak hatott számomra.

Apa telefonjának sztenderd csengőhangja szinte belehasított a levegőbe. Szemét forgatva halászta ki a zsebéből a készüléket, majd idegesen megrázta a fejét.

- Ezt rohadtul nem hiszem el! – csattant fel. – Nael, én fogom megfojtani ezt az embert!

- Megint McCoy az? – csodálkozott anya.

- Ki más? – kérdezett vissza dühösen, majd a füléhez emelte a telefont, és kirontott a kétszárnyú, vörös ajtón a folyosóra.

- Mindjárt jövök! – paskolta meg a karom anya, majd apa után rohant.

- Ha egy másodpercre elszakadnának egymástól, valószínűleg elpusztulna a világ – gúnyolódott Lucifer papa, majd a vele szemben helyezkedő székre bökött. – Foglalj helyet, fiam, amíg a mihaszna szüleid visszatérnek!

Ezúttal nem ellenkeztem vele, így leültem a lány bal oldalára, majd futólag rápillantottam.

- Ők a szüleid? – pislogott rám hatalmasokat hosszú szempilláival.

- Igen – helyeseltem.

- Nagyon hasonlítasz az apádra – állapította meg Lux azt, amit mindenki más is, amikor egymás mellett látott minket. Roppant unalmasnak találtam, főleg, hogy Morgan, anya legjobb barátnője és apa titokzatos fél unokahúga minden lehetőséget megragadott, hogy „kicsi Nathannek" hívjon.

- Mondták már egy páran – adtam hangot gondolataimnak.

- Azt hittem, a bátyád vagy valami ilyesmi – harapdálta az ajkát Lux, ahogy folyamatosan kereste a szemkontaktust velem.

- Az kéne meg! – hőbörgött Lucifer papa. – Mintha nem lenne elég gyermekem!

- Ugyan már, papa – eresztettem felé egy vigyort. – Örülnél neki, ha ilyen fiad lenne, mint amilyen én vagyok.

- Tudod, mi a gond ezzel, gyermekem? – hajolt felém az asztalra támaszkodva. – Van egy olyan fiam, mint amilyen te vagy. Szenvtelen, modortalan, lázadó!

- Ne mondd már, papa! – szálltam vele vitába. – Te is tudod, hogy ez nem igaz!

- De igen, fiú! – erősködött tovább.

- Akkor indokold meg! – szorongattam a sátánt.

- Most is itt ülsz, fiú! – hívta rá fel a figyelmem. – Holott még iskolában kéne lenned, de nem vagy ott, hisz már megint – hangsúlyozta ki kellően a „megint" szócskát – satnya emberekkel verekedsz.

- De nem ok nélkül! – feleltem ingerültebben a kelleténél. – Az a seggfej Nova seggét fogdosta!

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét nagyapám. – Attól még ugyanazt csinálod, mint a haszontalan apád! Most is csak szájalsz, Nael! Ugyanolyan vagy, mint Nathaniel, erről nem nyitok vitát.

- Apám, hagyd már őt békén! – csapódott ki az ajtó, és lépett be rajta apa anya oldalán. – Naelnek van saját személyisége, tud önálló döntéseket hozni, nem szükséges azonosítanod velem se neked, se senki másnak.

- Kösz, apa – villantottam felé egy vigyort.

- Ne vigyorogj! – esett nekem váratlanul. – Mehetek a húgodért az iskolába, mert megkörnyékezték a fiú barátai, akinek eltörted a karját. Természetesen az öcséd sem bírt magával, így már van egy törött orrú gyerek is, és egy másik, akit Naylee úgy fellökött, hogy valószínűleg betört a feje.

- Nolan végre összeszedte magát? – kuncogtam fel. – Ha ezt tudom, többször hagyom őket egyedül.

- Fejezd be, Nael! – emelte meg a hangját apa. – Mindjárt jövök! – fújtatott, majd portált nyitva távozott köreinkből.

Anya rám emelte zöld íriszét, majd mellém sétált, és a vállamra helyezte a kezét.

- Kicsim, megtennéd, hogy legközelebb nem az iskolában verekszel?

- Megpróbálhatom – ráncoltam a szemöldököm, ahogy anya szemébe néztem. – De nem ígérek semmit.

- Mindegy – rázta meg a fejét, majd leült mellém, és Lux-ra emelte tekintetét, aki egész eddig fejét kapkodva hallgatta a családi vitánkat. Képzelem, mit gondolt rólunk. Kívülről nem néztünk ki annyira összeszedettnek, mint amilyennek valójában voltunk, ha probléma adódott.

- Akár addig kideríthetnék, hogy kihez tartozik a leány – emelkedett fel Lucifer, majd Lux mellé sétált, és tulajdonképpen megszagolta. Szegény lány rémületében a szék karfájához préselődött.

- Na? – türelmetlenkedett anya. Láttam rajta, hogy nem volt jókedvű, szinte biztosra vettem, hogy ez részben az én hibám volt.

- Nos – sétált vissza komótosan előző helyére Lucifer papa, majd leült a székbe, míg könyökét a karfára támasztotta. Ajkán egy ördögi vigyor körvonalazódott, ahogy kék szemével Luxot figyelte. – A leány apja határozottan Baal. – Baszki, ez elég nagy gáz.