Török ülésben leül a pázsitra, én pedig tanácstalanul álldogálok előtte. Nem tudom, hogy mi tévő legyek; vissza menjek a buliba, vagy esetleg azzal a csajjal maradjak, aki az imént egyenesen a karjaimba zuhant.

Destiny, mintha bele látna a fejembe, néz fel rám. - Nem kell itt maradnod, nyugodtan menj vissza a buliba.

- Áh, annyira nem nagy szám - mondom, miközben levágódom mellé.

- Hát, pedig ahogy hallom elég nagy lehet odabent az őrület - nevet fel.

- Ne is mondd - sóhajtok - nagyon remélem, hogy senki nem hív ránk rendőrt, mert nekem annyi.

- Miért? Csak nem a szüleid tudta nélkül szervezted meg?

- De.

- Hú, azta! Micsoda rossz fiúval van dolgom - nevet fel, miközben meglök a vállával.

- Lassan már gyakorlott leszek abban, hogy hazudok nekik - tépek ki egy szál füvet a földből és csipkedni kezdem. - Mellesleg anyukád nem tudta meg az igazságot?

- Nem. De úgy érzem felesleges volt hazudnunk - sóhajt. - A tegnap este nem egészen úgy alakult, ahogyan terveztem.

- Történt valami?

- Csak a szokásos. Féltékeny és birtokolni akar.

Tudtam, hogy Nateről beszél, ezért feleslegesnek éreztem rákérdezni.

- Kire féltékeny?

- Rád - kapja arcomra tekintetét.

- Rám? - bólint. - De hát miért?

- Azt hiszi elfogom hagyni miattad, mert előbb-utóbb beléd szeretek - nevet fel kínosan. - Tök hülyeség az egész! Mármint, hogy a francba esnék beléd, amikor nem is ismerlek ráadásul őt szeretem?

- Én se értem.

- De mindegy, ne beszéljünk erről - pattan fel. - Tudok egy király cukrászdát, van kedved velem tartani?

- Naná! Ki nem hagynám.

***

- Miért pont a vaníllia? - kérdezem, miközben nagyot kanalazok az előttem lévő kehelyből.

- Mikor kicsi voltam a nővéremmel mindig vanillía fagyit ettünk, aztán rám ragadt a dolog. Azt hiszem mást nem is tudnék megenni.j

Kuncogok. - A nővéred nem lakik veletek?

- Nem. Nos, ő... meghalt.

Megakad a torkomon a fagyi. Teljesen lefagyok az utolsó szó hallatán.

- Pelenkás kora óta asztmával küzdött. A halála estején nem tartózkodtam otthon, az egyik iskola társamnál töltöttem az éjszakát. Anya mesélte, hogy fulladozni kezdett és az egész arca belilult. Anya természetesen tudta, hogy rohama van, ezért fejvesztve keresni kezdte a pipáját, de nem találta. Illetve megtalálta, de már késő volt. Azonnal hívta a mentőket, akik hamar ki is értek, viszont már nem tudtak rajta segíteni. Édesanyám azóta azzal ostorozza magát, hogy az ő hibája, hogy meghalt. Nagyon sokáig járt pszichológushoz is, mindenféle gyógyszert szedett annak érdekében, hogy éjszaka ne gyötörjék a rém álmok.

Sóhajt. - Mindez hét éve történt, azóta felépült. Mondhatni.

Nem mondok semmit, próbálom megemészteni az elhangzottakat. Próbálom beleképzelni magam Des helyébe. Én azt hiszem meghalnék a nővérem nélkül. Bár, nem lakunk együtt, sőt ő a világ másik felén tartózkodik, a hatalmas távolság ellenére is borzalmasan szeretem. Ő a legfőbb támaszom, mindenben számíthatok rá. Jó, persze a szüleimre és Cameronékra is, de a kettő nem ugyanaz. Ez valami sokkal erősebb kötelék, mint a haverság, vagy a szülő-gyerek viszony.

- Öm, ne haragudj, ha untattalak. Nem is tudom miért mondtam ezt el neked - nevet fel zavartan, miközben homlokát vakarja.

- Örülök, hogy megosztottad velem - simítom tenyerem kéz fejére.

- Mondhatok valamit? - bólintok. - Rajtad és a családomon kívül ezt senki sem tudja.

- Még Nate sem? - kérdezem meglepetten.

- Még Nate sem.

Feleli, mire a bensőmben szétárad valami megfogalmazhatatlan érzés.

***

Hajnali kettőt üt az óra, mi pedig a járdán sétálunk szorosan egymás mellett, vígan cseverészve. Mindenféléről társalgunk, ami csak eszünkbe jut. Borzasztó jól érzem magam a szomszédom társaságában. Állati jófej, laza és humoros lány, vele mindenről lehet beszélgetni, még a videójátékokról és a képregényekről is. Apropó, mint később kiderült, mindketten ugyanazért a magazin sorozatért rajongunk.

A házunk elé érve, szokatlan csend fogad. Bizonytalan léptekkel haladunk a bejárat felé, majd besétálok a lakásba nyomomban Destinyvel. A ház ugyanolyan rumlis, de nem szól a zene, és vendégek is eltüntek. A konyhába lépve, a szívem megáll. Anya és apa az asztalnál ül, arcukról tisztán leolvasható a harag.

- Ennyit a bizalomról - sóhajt csalódottan, édesanyám.

- Megmagyarázom.

- Hallgatunk, fiam. Igazán kíváncsiak vagyunk arra, hogy miért szerveztél bulit, mikor világosan megmondtam, hogy nem teheted! - förmed rám apa.

- Én...

- Az én hibám - vág közbe Destiny, mire felvont szemöldökkel fordulok felé. - Én rendeztem a bulit. Calum mondta, hogy nem szabad, de nem hallgattam rá. Sajnálom.

- Igaz ez, Calum?

Nem igazán tudom mit feleljek, de amint Des erőteljes pillantásokat lövell irányomba, akaratlanul is kinyögöm a választ. - Igaz.

- Kitakarítom az egész házat, csak kérem ne szóljanak édesanyámnak.

- Rendben - bólint anya. - De többet ne forduljon elő ilyen, mert akkor nem leszünk ennyire elnézőek!

- Világos, mint a nap.

- Úgy sajnálom Calum, hogy egy percig is azt hittem, ez a te műved - borul a nyakamba, anya. - Ne haragudj rám.

- Nem haragszom - ölelem át.

- Én is bocsánat kéréssel tartozom, amiért megvádoltalak - csatlakozik hozzánk apa is, és egy nagy családi ölelésben forrunk össze.

Ránézek a szüleim mögött álló Destinyre, és eltátogok felé egy 'köszönöm'-öt, mire egy aranyos mosoly kíséretében megvonja a vállát.