A délután hátralévő részét a szobámban töltöttem filmnézéssel, és gyakoroltam kicsit a gitáromon. Utoljára az utazás előtti estén játszottam rajta, ami valljuk be; nem tegnap volt. A gyakorlást a korgó gyomrom zavarja meg, így kénytelen vagyok félbehagyni elfoglaltságomat és levánszorogni a konyhába. Kettesével haladok a lépcsőfokokon, annak érdekében, hogy minnél hamarabb érjek az említett helyiségbe. Pontosan akkor, amikor az utolsó lépcső fokra lépek, felcsendül a bejárati ajtó csengője.

- Calum drágám kinyitnád? - kiált nekem anya, mindenbizonnyal a nappaliból.

- De borzasztó éhes vagyok! - nyafogok.

- Kérlek - kérlelő hangjára nem tudok nemet mondani, így egy sóhaj kíséretében az ajtóhoz sétálok.

Meglepetesémre Destiny áll a küszöb túlsó felén, kezében egy alufóliával lefedett tányérral.

- Hát te? Mi járatban? - kérdezem.

- Anyukád itthon van?

Bólintok. - Mindjárt szólok neki.

Vissza botorkálok a nappaliba, és a kanapén könyvet olvasó édesanyámhoz fordulok. - Hozzád jöttek.

- Hozzám? - ismétli meg értetlen arckifejezéssel társítva. - Mégis kicsoda?

Azzal feltápászkodik az ülőalkalmatosságról és az előszobába sétál, én pedig követem őt.

- Jó estét kívánok! - köszön illedelmesen Destiny. - Én a szomszédban lakom, és az anyukám küldött, hogy meghívjam a családjukat holnap vacsorára, hogy közelebbről megismerjük egymást. Valamint, készítettünk egy kis finomságot, amit szeretnénk, ha elfogadnának.

- Oh, ez kedves. Köszönjük szépen a meghívást, természetesen elfogadjuk és a süteményt is, biztosan fantasztikus íze van - mosolyodik el kedvesen anya.

- Ezt örömmel hallom - viszonozza a gesztust a barna hajú lány. - Akkor holnap nyolc órára sok szeretettel várjuk önöket.

- Rendben, ott leszünk. Szia - köszön el tőle anya, de még mielőtt becsukhatná az ajtót, kicsússzanok rajta.

Elkapom Destiny karját, és magam felé fordítom őt. - Mit akarsz, Calum?

- Figyelj, nem szeretném, ha rosszban lennénk - mondom őszintén.

- Nem értelek - csóválja meg a fejét. - Egyik pillanatban figyelmenkívül hagyod a bocsánatkérésemet, a másikban pedig azt kéred, hogy ne legyünk fasírtban. Nem gondolod, hogy a kettő kiüti egymást?

- Dühös voltam.

- Szar ügy - vágja rá. - Én is az vagyok, ezért most én is bunkó leszek veled és haza megyek.

Alighogy elhadja az utolsó szó a száját, hátat fordít nekem és távozik anélkül, hogy egyszer is vissza nézne rám. Egy ideig csak nagyokat pislogva meredek távolodó alakjára és magamban megállapítom, hogy mennyire nehéz eset a szomszédom.

***

A nyolc fős ebédlő asztalnál ülünk, mogyoró barna színűre mázolt falakkal körül véve. Destiny édesanyja és a szüleim vidáman csevegnek, míg én néma csendben ülök, akárcsak a velem szemben helyet foglaló lány. Egyszer sem nézett rám, mióta megérkeztünk, még egy futó pillantásra sem méltatott. Nem tagadom, borzasztóan zavar a szótlansága, pontosabban inkább az, hogy velem nem hajlandó kommunikálni.

Szememet egy percre sem veszem le róla, ezzel próbálva arra késztetni őt, hogy végre rám emelje tekintetét. De mindenhiába. Destiny megtörhetetlen.

- Drágám, nem szeretnéd körbe vezetni a házban Calumot? - szólal fel az asztal főnél helyet foglaló, Karen. Destiny válaszképpen megcsóválja a fejét, mire az anyja szúrós pillantásokat lövell felé. Végül a lány egy sóhaj kiséretében beadja a derekát és felegyenesedik, majd elindul.

- Jössz már? - fordul vissza felém, én pedig azonnal felpattanok a székről és a nyomába eredek.

- Egy percig se hidd azt, hogy jó kedvemből vagyok a társaságodban, mert egyáltalán nem erről van szó - mondja, miközben a lépcsőn halad előttem.

- Nem hittem - felelem.

- Helyes.

Hamarosan megtorpanunk egy fehér ajtó előtt és belépünk rajta. Nem kell sok, hogy rájöjjek a helyiség Destiny hálószobája. Megállok a küszöbnél, majd körbe pillantok. A szoba kellően tágas és modern, mindemelett kicsit rumlis. Ha nem tudnám, hogy ki a tulajdonosa, azt hinném egy fiú lakik benne. A falakon mindenféle együttes poszterei lógnak, a polcokon híres zenekarok lemezei sorakoznak,
a szoba sarkában pedig egy kopott gördeszka pihen.

- Szeretnél még egy kicsit bámészkodni, vagy hajlandó vagy végre befáradni? - zökkent ki a helyiség tanulmányozásából Destiny.

Amint eljut a tudatomig a mondandója, bezárom magam mögött az ajtót. - Nem is tudtam, hogy szereted a Guns n Roses-t.

- Viccelsz velem? - kuporodik le a földre, az ágya elé. - Apámnak hála azon nőttem fel.

- Jó zenei ízlése van - mondom, majd mellé telepszek.

- Ja - motyogja.

- Mellesleg ő hol van? Csak mert a vacsorán nem volt ott.

- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá - vágja rá csípősen, amiből egyből leszűröm, hogy rosszul érinti a téma.

- Bocs.

A közénk ékelődőtt csendet, egy duda szó töri meg. Destiny azonnal felpattan a padlóról és izgatottan az ablakhoz szalad. Kitekint rajta, majd vadul integetni kezd.

- Calum! - terem előttem. - Lehetne egy hatalmas kérésem?

- Hát attól függ, milyen jellegű - vonom meg a vállam.

- Az van, hogy Natetel megbeszéltük, hogy ma találkozunk, de anyám nem igazán szívleli őt - húzza el a száját.

- Nem is értem miért - motyogom.

- Jó, ezt most hagyd - legyint. - Szóval a lényeg az, hogy nem mondanád azt a szüleidnek és anyunak, hogy nálatok alszok és fedeznél, míg én Natetel vagyok?

- Az egy dolog, hogy hazudok a te anyukádnak, dehogy az enyémnek is, az már meredek nekem. Sosem hazudok a szüleimnek.

- Igen, megértem. Csak valamiért azt hittem, hogy kedvelsz annyira, hogy ezt meg tedd értem. De, ha nem, hát nem - sóhajt fel.

- A pokolba azzal, hogy nem vagyok képes neked nemet mondani - mormogom. - Jól van, legyen.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ugrik a nyakamba. - Akkor vágjunk bele! - azzal kézen ragad és egészen a földszintig húz maga után.

Amint a nappaliban termünk, Destiny letámadja az édesanyát, akinek még levegőt venni sincs ideje. A lány anélkül, hogy megvárná, míg az anyja hivatalos engedélyt ad a kamu ott alvásra, kiviharzik a házból velem együtt.

A verandán magára rángatja a bőr kabátját, majd Nate nyakába borul és csókolózni kezdenek. Kezdem magam felesleges harmadiknak érezni, ezért megköszörülöm a torkom, hogy éreztessem velük, nem csak ketten vannak.

- Oh, igen, Calum. Még egyszer hálásan köszönöm, jövök neked eggyel - mosolyog rám, Des.

- Ja, kösz kis haver! - bokszol a vállamba, Nate.

Erőltetett mosollyal az arcomon biccentek Nate irányába, majd figyelemmel kíserem ahogyan beszállnak a ház előtt parkoló audiba és elhajtanak.