Másnap - ahogyan az orvos ígérte -, haza is engedték a kórházból Destinyt. Én nem voltam ott, mivel megint vezetés leckéket vettem apától. Ugyanazon a helyszínen voltunk, mint a múltkor. És ugyanúgy, mint azelőtt, mostsem ment egykönnyen a dolog, de ami pozitívum, hogy apa nagyon türelmes volt velem szemben, mondván, hogy neki sem ment egy könnyen az egész vezetősdi.

Egy óra után egy kicsivel, úgy határoztunk, hogy haza megyünk, tekintettel a minket marcangoló éhségre. Átadom apának a terepet, én pedig beülök hátra. Míg haladunk, unaloműzés céljából előkapom a mobilom, és végig görgetem azokat a közösségi oldalakat, amire regisztrálva vagyok.  Éppen az Instragramon járok, amikor felbukkan Destiny neve a kijelzőn, miszerint üzenetet küldött nekem. Azonnal megnyitom, és mosolyogva olvasom el.

Szia! Nem rég értem haza, és szörnyen unatkozom egyedül. Ha van kedved, ugorj be valamikor. Szívesen fogadnám a társaságod. :)

Hatalmas vigyor ül ki az arcomra, amit nem tudok elrejteni, ugyanis apa azonnal kiszúrja hirtelen jött vidámságom.

- Hát téged meg mi lelt? - kérdezi, miközben a visszapillantó tükörből fürkészi arcomat. - Mi ez a nagy boldogság?

- Öhm, csak Cameron küldött egy vicces képet. Semmi extra - vonom meg a vállam, ám apa továbbra is gyanúsan szugerál, amiből könnyen leszűröm, hogy nem igazán sikerült meggyőznöm.

- Jól sejtem, hogy Destiny?

- Rátapintottál a lényegre. Francba, hogy ilyen jól ismersz.

- Az apád vagyok, fiam. Még jó, hogy ismerlek - nevet fel. - Destinyre visszatérve. Miújság köztetek? Alakulgat a dolog?

- Őszintén nem tudom - sóhajtok. - Kétszer csókolóztunk mióta ismerem, de nem léptünk előbbre semmivel.

- Szeretnéd?

- Micsodát? - kérdezem összevont szemöldökkel, hiszen hirtelen nem értem a feleletét.

- Hogy ti ketten tudod... hogy is mondják ezt a fiatalok? Járjatok?

- Persze, de ez nyílván nem csak rajtam múlik. Szóval kitörölhetem a seggem a saját akaratommal, ha Destiny nem szeretne tőlem semmi többet, mint barátságot - magyarázom.

- Adj egy percet - tünődik el, majd szólásra nyitja a száját. - Szóval, azt állítod, hogy csókolóztatok - nem is egyszer -, viszont az a csaj számára nem jelentett semmit.

- Igazából fogalmam sincs, hogy mit jelentett neki és mit nem. Még nem igazán került szóba, vagy ha igen, akkor sem lett jó vége a beszélgetésnek - húzom el keserűen a szám.

- Ó, már világos. És mit fogsz tenni?

- Semmit?

- Ugyanmár fiam. Te vagy a férfi, vedd a kezedbe végre az irányítást! - parancsol rám.

Fontolóra veszem apa szavait, és végül rájövök, hogy teljesen igaza van. Elvégre, mindig hagytam, hogy Destiny kimásszon a komolyabb beszélgetéseink alól, egy-egy béna kifogás hallatán. Talán ez volt a baj. Lehet, hogy már régen a barátnőmnek szólíthatnám és akkor csókolhatnám meg amikor akarnám, ha nem lennék ennyire puhány.

- Tudod mit? - apa felhúzza a szemöldökét, ezzel arra utalva, hogy folytassam. - Ma beszélni fogok vele.

- Ez igen! Csak ügyesen. Én támogatlak ezügyben, és szerintem édesanyád is hasonlóképpen vélekedik a dologgal kapcsolatban.

- Remélem - fújom ki fuszráltan a levegőt.

Nem sokkal a beszélgetés vége után bekanyarodunk az utcába, nekem pedig a gyomrom akaratlanul is liftezni kezd. Egyfelől az izgatottságtól, amiért láthatom, és a félelemtől, amit a beszélgetéssel kapcsolatban érzek. Lehet, hogy elszúrom és talán még sem kéne felhoznom a témát. Mi van, ha...

- Calum, nem jössz? - hajol
be az ablakon apa, ezzel kizökkentve a vacilálásomból.

- De, persze - bólintok, és kiszállok a kocsiból.

- Sok sikert! - kacsint rám, majd elindul a házunk bejárata felé, én pedig a szomszéd felé.

- Köszi - motyogom.

Becsöngetek, de ahellyett, hogy valaki ajtót nyitna egy kiáltásra leszek figyelmes.

- Nyitva van! - azonnal rájövök, hogy Destinytől származik a hangforrása, így egy könnyed mozdulattal benyitok.

Nem kell sokat sétálgatnom, mire rátalálok az említett lányra. Destiny a kanapén fekszik, lába az előtte elhelyezkedő asztalon pihen, miközben tévét néz és mindenféle rágcsálnivalót nassol. Megköszürülöm a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

- Hé, szia - mosolyodik el. - Gyere ülj le - paskolja meg a mellette lévő helyet.

Lehuppanok a díványra, és immáron ketten bámuljuk Spongyabob sárga alakját. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy egyáltalán nem érdekel és nem is köt le az idióta szivacs, ahogy ugrabugrál. A cipőmet kezdem szugerálni, mivel unalmamban már nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Beszélgetni jöttem ide, nem rajzfilmet nézni.

-  Feltünőbben nem tudnál unatkozni? - intézi felém hirtelen a kérdést.

- De. Elővehetném a telefonom is akár.

- Akkor eléggé pofátlan lennél.

- Tudom, ezért nem teszem.

- Érdekel, hogy mit gondolok rólad? - fordítja felém a fejét.

- Igen, azt hiszem - vakarom meg a tarkómat.

Fél oldalasan elmosolyodik. - Helyes.

Elnevetem magam, de kacagásom abba is marad, amikor tekintetem Destiny gipszes lábára téved. Akármennyire is próbálom elfojtani a rám törő büntudatot, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne gondolatban ne ostorozzam magam a történtek miatt.

- Mondtam már, hogy nem a te hibád - szólal fel Destiny.

- Emlékszem

- Akkor miért nem tudod elengedni végre?

- Rosszabbul is elsülhetett volna. Mi van, ha az a barom halálra gázol, vagy netán az eszméletedet veszted? - pattanok fel dühömben.

- De egyik sem történt meg - tárja szét a karjait.

- Igen, de...

- Nézd, Calum - nyúl a karom után és maga mellé ránt. - Nem te vagy a felelős ezért. Fogadd el végre, rendben?

Egy hosszú sóhajt követően bólintok. - Rendben.

Elmosolyodik, majd figyelmét újra a tévének szenteli. - Destiny, kérdezhetek valamit?

- Hogy miért csókoltalak meg a kórházban?

- Honnan tudtad... ? - nézek rá értetlenül.

- Gondoltam, hogy magyarázatot vársz. Hozzáteszem teljesen jogosan - magyarázza, de továbbra sem néz rám. - Az indok amiért megcsókoltalak csupán annyi, hogy vágytam rá, szóval megtettem.

- Ennyi az egész? - döbbenek le. - Szóval te bárkit csak úgy lesmárolsz, ha kedved jön hozzá? Én hülye meg azt hittem, hogy te is ugyanúgy kedvelsz, mint én téged és talán lehet köztünk valami. Badarság - nevetek fel erőltetetten, majd megindulok a kijárat felé.

- Most komolyan elmész?

- El én - vágom rá, majd hangosan becsapom magam mögött az ajtót.

Hihetetlen, hogy én mindig olyan lányokba habarodok bele, akiknél semmi esélyem nincs. Az óviban ott volt Cindy, az általánosban Olive, most meg Destiny. Három különböző név, azonban akad egy közös tulajdonság közöttük. Mindegyikük az őrületbe kergetett.

***

Sydneyben ritka alkalmakkor esett az eső, de amikor sor került rá, úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. És akkor még finoman fogalmaztam.

Hétfő hajnalban kivételesen nem az ébresztőre ébredek, hanem a hatalmas mennydörgés riaszt fel álmaimból. Próbálok újra álomba szenderülni, de nem járok sikerrel, köszönhetően a villámcsapásnak, ami lesújt a környékre. Megdörzsölöm a szemem, majd felülök. Felkapcsolom a kis lámpát, így pillanatok alatt lesz félhomály a szobában. Újra elterülök az ágyamon, és magamhoz veszem a töri jegyzeteimet. Éppen hozzá fognák a sorok olvasásához, amikor megcsörren a telefonom. A kijelzőn Destiny neve áll. Nem habozok, azonnal felveszem.

- Destiny, minden rendben? - kérdezem aggódóan.

- Nem egészen - nyugtalanság árad a hangjából.

- Mi történt?

- Vihar van - feleli, mire értetlenül meredek magam elé.

- És?

- Félek. Nem akarok meghalni.

- Ugyanmár, nem fogsz meghalni. Ez csak egy vihar, próbálj meg aludni és megígérem, hogy mire felébredsz elvonul - mondom kedvesen.

- Megvárod, míg elalszom?

- Persze, nagyon szívesen - mosolyodok el.

Néhány percig nem hallok mást, csak némaságot, majd aztán újra felcsendül bársonyos hangja.

- Nem tudok aludni.

- Nézz tvt.

- Ha elfelejtetted volna, nem igazán tudok mozogni, és a tv a nappaliban van - motyogja. - Énekelsz nekem?

- Ez most komoly?

- Apa régen mindig énekelt nekem, ha nem tudtam aludni a vihartól.

- Destiny...

- Kérlek - kérlelő hangját hallva, nem tudok nemet mondani, így halkan dúdolni kezdem azt a dalt, amit írtam neki, vagy inkább róla. És láss csodát, a vonal túlsó felén lévő lányt, pillanatok töredéke alatt elnyomja az álom.

***

Még aznap suli után, beugrom a szomszéd lányhoz, mivel megígértem Karennak, hogy mindig elviszem neki a jegyzeteket, hogy ne hanyagolja el a tanulást, míg lábadozik. Az már más kérdés, hogy Destiny mennyire fog szót fogadni az édesanyjának.

Kopogás nélkül lépek be a házba, és sétálok az emeletre az említett lány szobájához. Mivel az ajtó nyitva van, az ajtófélfán kopogok, tekintettel a jó modoromra.

- Szia! Gyere be nyugodtan - mosolyog rám és tornázza magát ülésbe. Látom, hogy készül lepakolni az ágyáról a könyveket, gondolom azért, hogy leüljek.

- Ne fáradj, nem maradok sokáig - lépek az iróasztalához, és pakolom ki a könyveimet rá.

- Miért?

- Dolgom van.

- Oh, oké - felel elkeseredve.

- Matekból és kémiából dogát írtunk, töriből pedig esszét kell írni az Amerikai függetlenségi háborúról - ecsetelem.

- Ennyi?

- Aha, szóval megyek is - dobom vállamra a hátizsákom.

- Calum, maradj még. Beszélni szeretnék veled.

- Nem igazán van most kedvem ehhez. Úgy is tudom, hogy csak elakarod mondani, hogy nem akarsz tőlem semmit és nem tekintesz rám másként, csakmint egy haverra.

- Épp az ellenkezőjéről akarok beszélni - felel. - Nézd, én rájöttem, hogy már régen nem csak egy barátként tartalak számon. Viszont egészen tegnap este óta nem voltam biztos benne - sóhajt. - Amikor felhívtalak, és nem csaptad rám egyből a telefont rájöttem, hogy te vagy az az ember akire támaszkodhatok és akinek fontos vagyok. Nem tudom mi lesz ebből, az is lehet, hogy nem fog működni, de én szeretném veled megpróbálni ezt az egész kapcsolat dolgot - mosolyodik el. - És hú de jó ezt kimondani.

- Akkor, ez azt jelenti, hogy...

- Igen, leszek a barátnőd - neveti el magát, mire azonnal hozzá lépek és megcsókolom. Egészen óvatosan kell cselekednem, a lábára való tekintettel.

Pár másodperc múlva pihegve vál el tőlem. - Szóval, akkor még mindig van dolgod?

- Igen, de lemondhatom, ha szeretnéd - mosolygok rá játékosan.

- Jó, mert a barátommal akarom tölteni az egész délutánomat - csókol meg újra.