Az első sulis hét a vártnál gyorsabban eltelt.

Szinte már a második nap belevágtunk a dolgok közepébe, a tanulás terén. Akármennyire röhejesen hangzik, már péntek reggel egy francia röpdolgozattal inditottunk. De mivel én jeleskedtem ebből a nyelvből, kisujjból kiráztam az egészet. Nem úgy, mint Cameron, aki már közvetlenül az óra után tudta, hogy egy karóval indította az évet.

Suli után általában minden délutánomat Destinyvel töltöttem a szobámba, vagy éppen náluk. Filmeztünk, videójátékoztunk és, ha akadt időnk, gördeszkáztunk az utcában. Ez a nap is csak egy a sok közül, azzal a kivétellel, hogy szombat lévén, nincs iskola.

- Ez szép volt, de én akkor is jobb vagyok - jegyzi meg Destiny, miközben a verandánkon ülve, belekortyol a vízébe.

- Érdekes, mégis én nyertem - vágom rá, majd én is meghúzom a saját üvegem tartalmát.

- Csak szerencséd volt.

- Bizonyítsd be, hogy jobb vagy nálam - pattanok fel az aszfaltról, és a deszkámra állok.

- Szíves örömest - vigyorog rám, majd követi példámat.

- Egy verseny az utca végéig, a nyertes fizet ötven dolcsit a másiknak. Benne vagy?

- Benne - csapja tenyerét az enyémbe.

Rajt vonalhoz állunk, ami jelen esetben a postaládánkat jelenti, majd háromig számolok, és útnak eredünk. Kezdetben én állok nyerésre, de Destiny hamar beelőz, aminek az az oka, hogy elmerülök személyének bámulásában. Ahogy eléri az utolsó háztömböt, egy diadalittas vigyorral fordul hátra, aztán olyan gyorsan történik minden, hogy időm sincs felfogni. Egy autó kanyarodik be az utcába, és ütközik neki Destinynek, ezzel leterítve őt a földre. Azonnal a földön fekvő lányhoz rohanok, akinek az arcát csúnya horzsolások borítják.

- Jézusom, én nem akartam, nem láttam őt - mentegetőzik pánikolva a kockás inget viselő férfi.

- Ahelyett, hogy fecseg, inkább tegye magát hasznossá és hívjon mentőt - szólalok fel degesen, de a pasas mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, továbbra is mozdulatlanul áll. - Most! - kiáltok rá, mire észbekap és vissza rohan az autójához.

Amíg a mentők érkezésére várunk, leelenőrizem Destiny pulzusát. Megnyugvás tölt el, amikor érzem a szívének dobogását. Hátra simítom az arcába hullott hajszálakat, és megérintem csodaszép arcát. Hihetetlen, hogy még sebhelyessel arccal is mennyire gyönyörű.

- Tarts ki Destiny, minden rendben lesz! - súgom fülébe.

Tíz perc elteltével a mentők hangos szirénájára leszek figyelmes, majd nem sokkal később megpillantom a piros autót. Villámgyorsan pattannak ki az orvosok a kocsiból, és sietnek felénk.

- Kérem Uram, álljon fel, hogy megtudjuk vizsgálni a kisasszonyt - szólít meg egy szemüveges nő, én pedig egy bólintás kíséretében teljesítem a kérést.

Türelmesen kivárom, amíg elvégzik a szükséges procedurát, miközben a fejemben monoton tempóban játszódik le a baleset. Ahogyan Destiny rám néz, majd elterül az aszfalton.

- Maga hozzátartozója? - kérdezi tőlem a nő.

- Nem, én csak egy barátja vagyok.

- Rendben, a belvárosi kórházba szállítjuk. Jó lenne, ha a lehető leggyorsabban utánunk tudna jönni a gondviselője.

- Persze, értesítem az édesanyját.

- Köszönöm - feleli még utoljára, mielőtt becsapná a kocsi ajtaját, és hangos szirénával elviharoznának.

Pillanatok alatt kotrom ki a zsebemből a telefonom, és tárcsázom Karen mobilját. Mekkora mázli, hogy annak idején megadta a számát, vészhelyzet esetére. Harmadik csöngésre fogadja a hívást.

- Calum? - hangja egyszerre bizonytalan, és feszült.

- Karen, nagy baj van - kezdem. - Destiny kórházba került.

- Mi? Hogy? Mikor és mégis miért? - halmoz el kérdésekkel.

- Mindent elmagyarázok később. A belvárosi kórházba szállították.

- Köszönöm, hogy szóltál! Sietek - feleli, majd bontja a vonalat.

A rövid párbeszédünk után, ezúttal Cameron számát tárcsázom. Elsőre nem veszi fel, egyszerűen kisípol. Másodjára szerencsésebben járok.

- Na végre! Egyszer hívlak, akkor sem veszed fel! - csattanok rá. Tudom, hogy nem rajta kéne kitöltenem az idegemet, de akaratlanul is megteszem.

- Nyugodj már le, haver! A mosdóban voltam.

- Mindegy is, értem tudsz jönni? Nagy gáz van.

- Persze, de mi történt? - hangja komolyra vált.

- Csak gyere! - nyomom ki a telefont, és körmömet rágva sétálgatok fel- s alá.

Miután megunom a járkálást, lekuporodok a földre és a kezembe temetem az arcomat. Önmarcangoló gondolatok lepik el az agyamat, ami miatt nagy mértékű lelkiismeret furdalás kerít hatalmába. Ujjaimmal hajamba túrok, és a földet szugerálom tekintettemmel. Arra leszek figyelmes, hogy egy könnycsepp landol a cipőm mellett. Azonnal letörlöm a nyomát, nem azért, mert netán szégyellem, egyszerűen csak semmi értelme sírni. Semmi nem lesz jobb, sem rosszabb.

Gondolat menetemből egy duda szó térít vissza, mire felkapom a fejem és megpillantom Cameron kocsiját. Azonnal állásba tornázom magam, és bepattanok a kocsiba. Míg bekötöm az övem, szüntelenül érzem magamon Cameron tekintetét.

- Mondd már mi van! - csattan rám hirtelen.

- Destinyt elgázolta egy autó - mondom, mire a szája szabályos ,O' alakot formál. - Induljunk kérlek. Tudnom kell, hogy van.

Bólint, majd gázt ad. Röpke húsz perc alatt a kórház parkolójába érünk. A gyomromban egy hatalmas csomóval szállok ki a kocsiból, és indulok meg a bejárathoz. Szememmel a recepció után kutatok, amit tőlem jobbra szúrok ki. Nagy léptekkel indulok meg az irányába, majd kedvesen megszólítom a hölgyet.

- Jó napot! Egy beteg után szeretnék érdeklődni, ma délután szálították be önökhöz.

- Egy nevet kérnék - pötyög a számítógépén.

- Destiny Ross.

- Egy kis türelmet - feleli, majd lázasan nyomkodni kezdi a billentyűt. - Á, meg is van. Harmadik emelet 322-es szoba.

- Köszönöm a segítséget. Viszlát!

Cameronnal a nyomomban célba veszem a liftet, majd egészen a harmadik emeletig menetelünk. Minnél közelebb érünk a célhoz, annál idegesebb leszek. A felvonóból kiszállva, szinte futólépésben indulok el a folyosón, a megfelelő kórterem után kutatva. Hamarosan megpillantom Karent, aki egy ajtó előtt áll, mellkasa előtt összefont karokkal.

- Karen! - szólítom meg, mire a hangom irányába kapja a fejét.

- Szia, Calum! - ölel meg. Igazából váratlanul esik a gesztusa, de nem érzem szükségét rákérdezni.

- Mi hír?

- Még semmit nem tudok. Az orvos most van bent nála, felmérni az állapotát.

- Oh, rendben.

Éppen, hogy befejezem a mondatomat, nyílik az ajtó és egy fehér köpenyes férfi lép ki rajta. Kezében egy krém színű dossziéval araszol a mi kis társaságunkhoz.

- Önök Destiny Ross hozzátartozói? - kérdezi, mire mindannyian bólogatni kezdünk. - Rendben. Nos, a kisasszony állapota stabil. Szerencsére "csak" a térdkalácsa ugrott ki a helyéről, amit már vissza is raktunk neki, viszont gipszben lesz addig, amíg meg nem tudjuk állapítna, hogy lábra tud állni vagy sem. Persze kezdetben a mozgás sem lesz egyszerű, egy úgynevezett rögzítő segítségével fog a hölgy közlekedni. Ha minden jól alakul, holnap már haza engedem.

- Köszönjük szépen a tájékoztatást, Doktor Úr!

- Igazá nincs mit - mosolyodik el. - Mellesleg nyugodtan bemehetnek hozzá, ugyanis ébren van.

Ahogy elhalad mellettünk az orvos, azonnal megrohamozom a szobát. Nagyra tárom az ajtót, és szemeimmel azonnal kiszúrom Destinyt, ahogyan az ágyon fekszik.

- Szia - szólal meg rekedtes hangon.

Felé sétálok, és leülök az ágya melletti székre. Megfogom a kezét, és lassan simítok végig rajta hüvelykujjammal.

- Sajnálom.

- Mégis micsodát? - tornázza magát ülésbe nehezen.

- Az egész hülye baleset az én hibám.

- Calum...

- Ha nem találom ki, hogy versenyezzünk, nem történik meg ez.

- Calum! - szól rám erélyesebben, mint az előbb, de nem állok le, folytatom önmagam szapulását.

- Bár ne lennék ennyire idióta. Mindig, mindenkit bajba sodrok. Egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok.

Hajtom le a fejem, és a földet szugerálom, miközben még mindig Destiny kezét markolom szüntelen. A bűntudat teljesen a hatalmába kerített, és nem tudok mást tenni, mint bocsánatért esedezni, még annak ellenére is, hogy Des egyáltalán nem engem okol a történtekért.

Arra figyelek fel, hogy a lány kihúzza kezét az enyémből és mindkét tenyerét az arcomra simítja, majd felemeli a fejem. Váratlanul ér a gesztusa, épp ezért értetlenül nézek szemeibe. Elmosolyodik, majd közelebb araszol hozzám, és megcsókol. A hirtelen sokktól teljesen lefagyok, ezért nem viszonzom a csókot, de látszólag őt ez nem zavarja. Másodpercek múlva, elválik tőlem, de csak annyira, hogy tekintetét enyémbe furhassa.

- Figyelj, Calum. Nem vagy hibás. Egyedül akit lehet okolni a történtek miatt, az én vagyok és a sofőr. De leginkább engem, mert én nem figyeltem - magyarázza.

- Mi volt ez...? - kérdezem bizonytalanul, mire vissza huppan a párnák közé és mosolyogva megvonja a vállát.

- Valahogyan megkellett köszönöm, hogy megmentettél.

Kijelentését hallva egy hatalmas vigyor szökik arcomra, de mielőtt még bármit is felelhetnék, a szobában terem Karen és Cameron is. Persze, az édesanyja rögtön faggatni kezdi hogylétefelől, sőt kicsit meg is dorgálja. Én Cameronnal együtt a sarokba vonulok, és onnan figyelem azt a tüneményt, aki belopta magát a szívembe.