A kissé éles hangvételű vitánk után, ahellyett, hogy rögtön haza indulnék, sétálok egyet a városban, azzal a céllal, hogy kiszellőztetem a fejem.

Miközben a besötétedett Sydney forgalmas utcáit rovom, bekell látnom, hogy Destyninek teljes mértékben igaza volt. Túl messzire mentem. Francba a kiváncsi természetemmel! Ha nem faggatózok, hanem beérem annyival, amit elmondott önmagától, most nem lennék ebben a helyzetben. Gratulálok Calum Hood, megint elcseszted, egy igazi balfasz vagy!

Hajnali kettőkor úgy látom, hogy jobb lesz, ha haza megyek végre, mivel a fáradtság kezd egyrecsak eluralkodni felettem. Nem telik bele fél órába, míg a lakásunk előtt termek. Aránylag sokat bajlódok azzal, hogy a kulcsot sikeresen a zárba helyezem, tekintettel a korom sötétségre. Néhány perc szerencsétlenkedés után, végre sikerül bejutnom a házba. Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, majd' szívrohamot kapok. Anyám áll teljes élet nagyságban előttem, a selyem köntösében.

- Anya, a frászt hozod rám! - mondom, a mellkasomra szorítva a kezem.

- Elárulnád mégis hol voltál egész este? - von kérdőre.

- Basszus, tudtam, hogy valami kiment a fejemből - csapok a homlokomra. - Sajnálom, hogy nem szóltam arról, hogy lelépek. Egyébként Michaellel voltam egész nap.

- Calum, miért hazudsz nekem? - kérdezi komoran. - Tisztában vagyok vele, hogy Cameronéknál voltál Destinyvel együtt.

- Honnan...?

- Hogy honnan tudom? - vág a szavamba. - Mivel semmit nem tudtam a hollétedről, körbe telefonáltam a baráti körödben, aztán a te drága jó barátod - Michael -, felvilágosított.

- Anya, én...

- Nem érdekel a magyarázatod, fiacskám! Mostanában folytonosan megszeged a szabályaimat, csak úgy szó nélkül lelépsz, a rendőrségen kötsz ki... - sóhajt. - Megtiltottam neked, hogy találkozz azzal a lánnyal! Hát nem látod, hogy teljesen megváltoztat? Rossz hatással van rád! Sosem hallgatsz rám, pedig csak a javadat akarom. Miért nem érted meg?!

- És te miért nem érted meg, hogy nem vagyok már kis gyerek? Nem irányíthatsz engem. Ma holnap betöltöm a huszonegyet, ne kezelj úgy, mint egy óvodást! - csattanok fel. - Mellesleg nem kell aggódnod, Destiny soha többé nem fog szóba állni velem.

- Amíg nem vagy hivatalosan nagykorú, én felelek érted. Az én házamban élsz, evidens, hogy azt teszed, amit mondok - vág vissza. - Mellesleg, örülök, hogy végre megjött annak a lánynak az esze.

- Ja, persze. Jó éjt! - azzal felrohanok mellette az emeletre, és magamra zárom az ajtót.

Rázuhanok az ágyamra, és a fejemre húzom a takarómat. Jelen pillanatban nem akarok semmi mást, csak mély álomba szenderülni, mert ott legalább, ha egy kis időre is, de megszabadulok a problémáimtól.

***

Egy teljes hét telt el.

Az anyával való kapcsolatom azóta sem lett jobb. Persze ő gőzerővel dolgozik azon, hogy ez változzon, viszont én szemmel láthatóan nem akarok róla tudomást venni. Borzalmasan pipa vagyok rá, de szerintem erre már ő is rájött. Hihetetlen, hogy úgy kezel, mint egy pólyás kisbabát, aki képtelen saját döntéseket hozni. Én értem, hogy ő az anyám, és az ösztönök benne is megvannak, de néha már túlzásba viszi a dolgokat. Nem is kicsit.

Ebben az egy hétben nem igazán mozdultam ki itthonról, csak abban az esetben, ha kivittem a szemetet, vagy lemostam a kocsit. Persze Cameron és Michael folyton nyaggatott, hogy menjek velük mindenfelé, de mindig lemondtam. Nem volt kedvem semmihez, és senkihez, kizárólag csak az egyedüllétre vágytam.

Szombat délután van, én pedig az ágyamon ülve nyúzom az ölemben pihenő gitárom húrjait. Egy új dallam lopta be magát a fejembe múlt éjjel, amiből egy komplett dalt raktam össze. Sőt, már a szöveg fele is elkészült. Csak azután, hogy leírtam a második szövegrészlet utolsó szavát, learizálódik bennem, hogy az egész Destinyről szól. Többek között arról, hogy mennyire magával ragadó és gyönyörű a személye, ellenben a személyiségével, ami olykor rettentő makacs és ellenséges.

Kopogás üti meg a fülem, így rögtön abba hagyom az éneklést, és eldugom a jegyzetfüzetem, arra az elvre hivatkozva, hogy jobb félni, mint megijedni. Már csak az hiányzik, hogy valaki markába keveredjen.

- Szabad!

Az ajtó hamarosan nyílik, és anya lép be, aki arcáról sugárzik a jókedv.

- Elnézésért a zavarásért, ígérem egy perc és már itt sem vagyok. Szóval édesapád kitalálta, hogy üljünk be abba a kis bisztróba ebédelni, ahova mindig járunk.

- Inkább kihagyom, nem igazán érzem jól magam. De nektek jó szórakozást! - mondom, majd újra a gitáromnak szentelem minden figyelmem.

- Kérlek Calum, mostanában alig mozdulsz ki a házból, ígérem jó móka lesz.

- Eddig az volt a baj, ha elmentem, most meg az, ha nem? Igazán eldönthetnéd már mit akarsz - felelem. - És egyébként ne számítsatok rám, nincs kedvem hozzá.

- Oké, akkor máshogy fogalmazok - lép az éjjeli szekrényemhez, és kezébe veszi a telefonomat. - Vagy felemeled a feneked az ágyról és eljössz velünk, vagy nincs egy hétig mobilozás.

- Nem teheted ezt! - hábordok fel, miközben fel állok.

- Csak figyelj! - kacsint, majd elindul az ajtó felé.

- Jól van, elmegyek veletek - sóhajtok, mire boldogan vissza sétál hozzám. - Mostmár vissza adod a telefonom?

A tenyerembe csapja a készüléket, majd távozik. Kedvtelenül húzom le magamról a pólómat, és cserélem le egy sima fekete atlétára. Néhányszor ujjaimmal végig szántok ébenfekete fürtjeimen, és duzzogva levonulok a lépcsőn, majd anélkül, hogy egy szót is szólnék bőszen vigyorgó szüleimhez, szállok be az autóba.

***

Unottan játszok a szívószállal, ami az üdítőhöz járt. A kedvem továbbra is a béka feneke alatt van, és azt hiszem egy ideig ott is marad.

- Hogy érzed magad? - zökkent ki anya önsanyargató gondolataim közül.

- Őszintén? Szarul.

- ígérem nem sokáig - mondja, majd abban a szent pillanatban, hogy becsukja a száját, nyílik a büfé ajtaja és Karen sétál be rajta, mögötte pedig Destiny. A lány arcáról egy szempillantás alatt letudom olvasni azt a nagy mértékű kedvetlenséget, amit én érzek. A szüleimre nézek, akik csak mosolyognak rám, ahellyett, hogy felvilágosítanának. Mert, hogy nem értem a helyzetet. Egész addig, amíg nem ülnek le az asztalunkhoz a szomszédaink, azt hiszem ez csak valami hülye véletlen egybeeesés. De nem.

- Oké. Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? - kérdezem értetlenül. - Nem úgy volt, hogy ti utáljátok egymást? - váltogattam a tekintetem a szüleim, és az újonnan érkezett vendégek között.

- Sosem utáltuk egymást, mindössze nem túlzottan kedveltük a másikat. A kettő nem ugyanaz - feleli, anya.

- Igen, ez így igaz - helyesel Karen. - Tudod édesanyád aminap felhívott, hogy ássuk el a csatabárdat és üljünk le egy asztalhoz veletek együtt, mivel láttuk mindkettőtökön, hogy mennyire nyomaszt titeket ez az egész eltiltás dolog.

- Tehát bocsánatot kértem Destinytől és Karentől, ami azt jelenti, hogy mostmár akkor lógtuk együtt amikor akartok, sőt Destiny szívesen látunk téged az otthonukban is.

- Ez kedves, Önöktől - mosolyodik el tisztelettudóan a velem szemben ülő lány. - Élni fogok a lehetőséggel!

Kijelentését hallva, mintha egy mázsás súlyt vettek volna le a vállamról. Megkönnyebbülök. Lehetséges, hogy megpuhult a külön töltött idő alatt, és megbocsájtott nekem? Bár a választ nem tudom biztosra, egy részem mégis bizakodik afelől, hogy valóban így van.

***

Az ebéd elfogyasztása után, anya áthívta hozzánk Destinyéket beszélgetni. Titkon repestem az örömtől az ötlet hallatán. Szerettem volna Des közelében lenni, amíg csak lehet. Főleg így, hogy tudtam - vagy legalább is sejtettem -,  hogy Destiny megbocsájtott nekem.

A küszöböt átlépve, mindenki lekapta magáról a cipőjét és szétszéledt a lakásban. Karen és anya a nappalit célozták meg, míg apa a konyhába ment, Destiny pedig a mosdó irányába indult. Számomra sem volt kérdéses, hogy melyik helyiségbe menjek. Ahogy kiszúrtam Dest, azonnal utána iramodtam. Mielőtt becsukhatta volna az ajtót, a lábamat becsúsztattam az ajtó és a félfa közé.

- Elhúznál, Calum? Majd' bepisilek - tárta nagyra a nyílászárót.

- Igen, máris, csak előtte szeretném megköszönni, hogy megbocsájtottál nekem. Tudom, hogy állati barom voltam és átléptem egy bizonyos határt, de...

- Ácsi, ácsi, ácsi. Álljunk csak meg egy szóra - vág közbe. - Honnan a francból szedted ezt a baromságot? Mondtam én egy szóval is, hogy megbocsájtottam neked? Csak mert én nem emlékszem ilyesmire.

- Hát... én azt hittem, hogy így van. Amikor ebédeltünk úgy tünt, hogy rendben vagyunk - magyarázom zavartan.

Szavaim hallatán, hangos kacagásba kezd, én pedig értetlenül állok továbbra is előtte.

- Te komolyan.... Te komolyan azt hitted, hogy... - nevet harsányan, aztán hirtelen elkomorul. - Na ide figyelj. Egyáltalán nem vagyunk rendben, és nem is leszünk, mivel eszem ágában sincs megbocsájtani neked. Az ebédnél csak azért viselkedtem úgy ahogy, mert a szüleid nem tehetnek arról, hogy egy orbitális nagy gyökér a fiúk - mondja, majd az ajtó félfának dől. - Szóval, most, hogy ezt tudod, hagynád végre, hogy elvégezzem a dolgom?

Bólintok, majd hátat fordítva neki, igyekszem megemészteni a szavait. Tudom, hogy nem gondolja komolyan a szavakat, amik elhagyják a száját, mégha arra is törekszik, hogy azt higyjem. Pontosan ezért, nem hagyom, hogy ennyivel lezárja a beszélgetésünket.

- Nem - felelem, majd vissza fordulok.

- Mi nem? - kapja fel a fejét.

- Nem beszélhetsz így velem, kizárólag azért, mert haragszol rám - szavaim hallatán, meghökkenést vélek felfedezni arcán. - Valóban hibáztam, de ez még nem jogosít fel arra, hogy ilyen rohadt bunkón viselkedj velem. Örülnék, ha kicsit vissza vennél, mert egyenlőre még nem én vagyok az, aki hagyta magát kihasználni egy olyan srác kedvéért, aki folytonos terrorba tartotta.

- Látod, már megint olyan dolgokat zagyválsz össze, amihez abszolút semmi közöd. Ez a kurva nagy baj veled - csattan fel. - De tudod mégis mi a legnagyobb baj? Hogy még annak ellenenére is, hogy egy igazi fasz vagy, rohadtul kedvellek - kiáltja az arcomba, majd rám csapja az ajtót.