Az ágyamon heverészek, miközben a plafont bámulom. A kezem még mindig rettentően fáj, és mostmár be is pirosodtak a bütykeim. A lakásban szerencsére egyedül tartózkodom, így megúsztam a kiváncsiskodást az öklömet illetően. Vagy is inkább úgy fogalmaznék, hogy időt nyertem.

A síri csendet, a telefonom hangos pittyegése töri meg. Az igazat meg vallva, senkihez nincs kedvem se energiám, így figyelmenkívül hagyom a mobilomat. Ám bánatomra, egy perc sem telik el, amikor újra üzenetem érkezik. Egy sóhaj kíséretében, az éjjeli szekrényen lévő készülékért nyúlok és a képernyő zárat feloldva tekintem meg az SMS-t. Arra számítok, hogy a szüleimtől vagy esetleg Cameronéktől származik az üzenet, de meglepetésemre Destiny küldte őket.

Destiny: Otthon vagy?

Destiny: Tök mindegy, át megyek.

Éppen, hogy elolvasom az utolsó szót, felcsendül a csengő hangja.

- Nyitva van! - kiáltom hangosan.

Gyorsan ülésbe tornázom magam, és beletúrok hajamba. Hamarosan egy kapucnis lány kukkant be az ajtón, majd lép be a szobába. Ezúttal is shortot visel, ami látatni engedi karcsú lábait. Ahogy felém fordul, elmosolyodik, majd leveszi a kapucniját és kisöpri az arcába hullott göndör tincseit.

- Szia.

- Szia - viszonzom mosolyát. - Mi az ábra?

- Borzasztóan magányosnak éreztem magam egyedül otthon, szóval gondoltam megszegem anyukád szabályát és meglátogatlak - magyarázza, miközben letelepedik mellém az ágyra.

- Örülök, hogy itt vagy - felelem totális őszinteséggel a hangomban.

- Képzeld tegnap este voltam moziban a barátaimmal és... - hirtelen félbe hagyja mondandóját, mire értetlenül nézek rá. Elakadásának hamar megtalálom magyarázatát; az öklömet vizslatja szemeivel.

- Des... - motyogom, mikor kezébe fogja az enyémet és kikerekedett szemekkel pásztázza ujjaimat.

- Mi történt? - kérdezi. - És kérlek ne hazudj nekem - teszi hozzá.

Sóhajtok. - Volt egy kis balhé, de semmi komoly.

- Ha semmi komoly, akkor miért néz ki így az öklöd?

- Hidd el semmiség, akinek bevertem annak szerintem ezerszer jobban fáj most.

- Kivel verekedtél? - néz rám, de én elfordítom a fejem. Tudom, hogy rettentő dühös lenne, ha megtudná, hogy történetesen az exével keveredtem balhéba. - Calum, halljam! - ragadja meg az állam, és fordítja maga felé a fejem.

- Nate.

Elengedi az arcomat, majd dühösen felpattan és fel-alá kezd járkálni a szobában.

- Tudod, hogy mekkora bajba sodortad magad? Nate nem fogja ezt szó nélkül hagyni, és rengeteg veszélyes fickót ismer - magyarázza idegesen.

Felállok, majd hozzá lépek. - Megállnál egy kicsit, kérlek? - állítom meg karjánal fogva. - Nagy fiú vagyok, tudok magamra vigyázni. És egyébként se hagyhattam, hogy következmények nélkül maradjon az, hogy megütött.

- Jó, de...

- Semmi de - vágok közbe. - Érted vállalom a kockázatot, mert a barátom vagy és kedvellek.

Kijelentésem hallatán ellágyulnak vonásai, majd szorosan átölel. Kifújom a levegőt, és apró, törékeny testét a sajátomhoz szorítom. Nyakhajlatába temetem arcom, és beszívom a hajából áradó mennyei eper illatot.

- Itt maradsz velem egy kicsit? - dünnyögöm bőrére.

- Igen - fúrja fejét még jobban mellkasomba.

***

Hangos ajtócsapásra ébredek fel, akárcsak a mellettem fekvő lány. Az utolsó emlékem, hogy Destiny mellém kuporodott, én pedig átkaroltam a derekát, majd álomba szenderedtem és ezekszerint ő is.

- Calum, megjöttem! - kiált anya a földszintről, mire villámgyorsan felülök.

- Anya az - suttogom.

- Nem mondod, Sherlock - forgatja meg a szemét hitetlenül.

- Ki kell másznod az ablakon - mondom neki, miközben ő a cipőjét rángatja magára.

Éppen kinyitom az ablakot, amikor nyitódik a szobám ajtaja és anya lép be rajta. Eddig vidám arckifejezése, pillanatokon belül komorodik el.

- Te mégis mit keresel itt? - förmed rá, Destinyre. - Nem volt elég világos, hogy ne menj a fiam közelébe?

- Anya, csak kölcsön kértem tőle múltkor az egyik könyvét, azért jött át, de már megy is - magam is meglepem, hogy mennyire belejöttem a hazudozásba.

- Igen, így van - bólogat hevesen Des, majd magához veszi az első könyvet, ami a keze ügyébe kerül. - Köszi, Calum. És sajnálom asszonyom, hogy kellemetlenséget okoztam önnek. Többé nem fordul elő - mentegetőzik, majd az ajtó irányába indul.

- Ajánlom is, különben kénytelen leszek távoltartási végzést kiállítani ellened.

Bár anya teljes komolysággal ejti ki száján a szavakat, mégsem tudom megállni, hogy ne röhögjem el magam, ahogy Destiny sem.

- Ne nevessetek. Ebben semmi vicces nincs - csóválja meg a fejét.

- Elnézést, és még egyszer köszi a könyvet. Viszlát! - köszön el Des, majd szélsebesen távozik.

- Tényleg nem vicceltem.

- Oké, anyu.

- Szeretlek ugye, tudod? - lép hozzám, majd fonja derekam köré karjait.

- Én is téged. Mégha néha túlságosan is túl játszod a féltő anya szerepét - nevetek fel.

- De csak azért, mert te vagy az egyetlen fiam - motyogja.

- Igen, de már nem vagyok gyerek. Tudok magamra vigyázni, nem kell félned, semmi bántódásom nem fog esni.

***

Másnap az egész délelőttöm apával töltöm, aki vezetési leckéket ad nekem. Mivel tudta, hogy még soha életemben nem ültem volán mögött azelőtt, egy kihalt pusztára vitt, hogy még véletlenül se tegyek kárt senkiben és semmiben. Nem mondanám, hogy a gyakorlás zökkenőmentesen ment. Rengeteg hibát vétettem, és elég sokat bénáztam, így apa jobbnak látta, ha máskor folytatjuk, én pedig hevesen támogattam az ötletet.

Pontosan azután, hogy lenyelem az utolsó falatot az ebédből, megcsörren a mobilom. Előrángatom a zsebemből a telefont, majd fogadom a hívást.

- Csá, Cameron!

- Szevasz, haver. Zavarlak?

- Nem, dehogy. Mondd csak - felelem, miközben felállok az asztaltól és átsétálok a nappaliba.

- Oké, akkor vázolom a szitut. Apámék ma délután grill partyt tartanak, és mondta, hogy kérdezzem meg akarsz-e jönni. És mielőtt megkérdeznéd, nem nyugdíjas buli lesz.

- Michael?

- Ki más - bár nem látom, esküdni mernék rá, hogy megforgatta a szemét. Túlságosan jól ismerem, Cameront. - Akkor számíthatunk rád?

- Persze, jól hangzik. Te Cameron, vihetek magammal valakit?

- Jól gondolom, hogy az a Valaki valójában Destiny? - röhög.

- Te egy zseni vagy - horkanok fel.

- Egyébként nyugodtan, kaja, pia van dögivel.

- Király. Ötre ott leszünk! - mondom, amit követően elköszönünk egymástól, majd bontom a vonalat.

Huh, nem is tudom mikor írtam ide utoljára ilyen kis megjegyzést, az is lehet, hogy még nem is írtam. Ha így van akkor nézzétek el nekem, túlságosan lusta vagyok utána nézni. :D Nos, itt a rész. Kiváncsi vagyok mit gondoltok róla! :) Ja és a lezárás tudom, hogy béna, de nem tudtam, hogy lezárni a részt, hogy ne lőjjek le minden poént.:|
Szóval egy szónak is száz a vége, dobjatok meg néhány kommentel, légyszi, légyszi, légyszi. (Igen, könyörgök. Szánjatok meg.)