Emma próbált a sarokban elbújni, minél jobban összébb húzódni, hogy ne látszódjon. De persze nem sikerült neki. Ám a fekete alak nem jött közelebb, megállt az ajtóban és onnan figyelte.

- Ki... Ki van ott?! -tette fel a kérdést, közben próbálta hangjával elérni azt a bizonyos erősséget, de nem hitte, hogy sikerült. Semmilyen körülmények között nem láthatják rajta, hogy a szakadék szélén táncol, várva arra, hogy mikor zuhan a feneketlen mélységbe.

Lépteket hallott, és az árnyék egyre közeledett felé. Ha most nem lett volna leláncolva, már rég nekiugrott volna, hogy megvédje magát.

- KI VAN OTT?! -kérdezte meg még egyszer, de már sokkal idegesebben.

- Nem kell félned Emma. -hallatszott egy férfi hang.

- Ki vagy te?! -érezte, hogy már csak egy pár lépésnyire lehet előtte, de még mindig nem látta a sötétben- Ha Dylan vagy, szóba sem állok veled!

- Nem Dylan vagyok. -kuncogott föl, mintha ezt a reakciót várta volna- Az én nevem Lucas.

- Nem szeretek úgy beszélgetni emberekkel, hogy nem látom kicsodák! Mutasd magad!

- Pedig úgy tudom, szeretsz árnyékban lenni, főleg mikor valakire szegezed fegyvered... -egyből tudta a lány, hogy a Dylan-es ügyre gondolt Lucas- De legyen úgy, ahogy akarod.

A fal mellé sétált, felnyomta a kapcsolót és villódzó fények gyúltak a szobában. Először csak az alakját látta, majd mikor végre ténylegesen felkapcsoltak a lámpák -miközben zúgó hangot adtak ki- , megpillantotta a fiút.

Lucas magához húzott egy rozoga széket, majd pedig leült rá úgy, hogy a háttámlája volt elől és kezeit rajta pihentette. Ő sem lehetett sokkal idősebb, mint Emma. Olyan 20-as évei elején járhatott. Magasabb volt a lánynál, ezt még így is meg tudta állapítani, hogy ült. Izmos felsőtestére egy szürke pólót húzott, egy fekete nadrágot és barna bakancsot viselt. Pillanatokig csak egymást nézték csöndben. Emma nem tudta, hogy ki ő, de ha ismeri Dylant, akkor biztos a barátja. Ez már le is rombolta benne a Lucasról alkotott első képét, bármennyire is helyesnek találta a fiút. Állkapcsa kicsit szélesebb volt, mint Dylané. Fiatalság tükröződött vissza arcán, de látszott rajta, hogy sokkal több dologgal találkozott már eddigi életében, mint kellett volna. Szürkés kék szemeiben intelligencia látszott. Sötét szőke haja rendezetten állt, de egy-két tincs rakoncátlan módjára előre bukott. Orcáján halvány szeplőket vélt felfedezni. Majd rámosolygott a lányra, melyet nem tudott hová tenni. Nem vicsorgás volt, nem is lenéző, hanem igazán szívmelengető mosoly. Csak egymást nézték, de Emma nem bírta tovább a csendet.

- Mit keresel itt?!

- Ezt a kérdést inkább nekem kellene felraknom, nem de? - válaszolta, mire teljesen meglepődött Emma.

Nem erre a válaszra számított. Majd hirtelen, villámcsapásként villant át az agyán a felismerés. Lucas nem azért jött, hogy megkínozza miközben kikérdezni, hanem beszélgetni. Nem tudta elképzelni, hogy ő egyáltalán bárkinek is tudna ártani, nem úgy nézett ki. Ezért kicsit felengedett a benne lévő feszültség, de még így is bármelyik percben készen állt a legrosszabbra.

- És mi lesz, ha nem válaszolok? -játszotta tovább a kemény lányt.

- Semmi... -nem tudott ki igazodni a fiún. Most mi van?! - Szépen felrakom neked a kérdéseimet, te pedig vagy válaszolj rájuk és elbeszélgetjük az időt, vagy nem válaszolsz és akkor kisétálok azon az ajtón. -ebben a pillanatban tényleg nem tudta, mit kezdjen ezzel a hozzáállással. Próbálja itt a kemény csajt játszani, de úgy tűnt Lucas átlát a szitán.

- De akkor nagy valószínűséggel legközelebb már nem engem küldenek be csevegni. -folytatt, majd szája mellé tette kezét és elkezdett suttogni- Csak tudatom veled, hogy velem jártál a legjobban... Ennél már csak rosszabb lehet, és ezt most nem szerénységből mondom... -majd lökött egy kicsit a fejével balra.

Emma sandán arra a falra nézett és meglátta az üveget, melyen ő nem látott át, de meg volt győződve, hogy mögüle figyelik őket. Nem tudta mit csináljon. Ha tényleg ők azok az emberek, akik kimenekítik a túlélőket északra, akkor mindenképp együtt kéne velük működnie. De ez nem olyan egyszerű, úgy hogy tudja megfertőződött. De ő, Lucas más mint a többiek, akikkel eddig találkozott. Barátságos, megértő, emberséges. Talán szót tud vele érteni. Talán rá tudja venni őt, hogy maradhasson.

- Meg akartok kínozni? -kérdezte a lány fejét térdeire hajtva.

- Nem akarunk bántani, mármint a legtöbbünk, de ha kényszerítesz minket... Megtesszük. -válaszolta Lucas olyan higgadtsággal a hangjában, hogy el sem akarta hinni.

- Rendben van... -mondta végül Emma- Én is válaszolok, de neked is kell az én kérdéseimre.

- Megegyeztünk. -kacsintott Lucas a lányra- Szóval az első kérdésem, miért vagy itt Bostonban?

- Tanultam. A Harvard-ra jártam, negyedéves hallgató voltam.

- Milyen szakon?

- Orvostudomány. -válaszolta tömören. Nem fog az egész életéről beszámolni, azt leshetik.

- Akkor értesz a sebek ellátásához? -csillant fel a fiú szeme.

- Igen. Nem egyszer találkoztam már velük.

- Hmm... Ez már három volt. Most te jössz!

- Igaz az, hogy a túlélőket egy menedékbe szállítjátok? -tette fel kérdését Emma, mely már régóta foglalkoztatta.

- Igen. -rázta meg fejét, melyre felragyogott a lány szemében a remény- Forrásaink alapján északon van egy bunker, mely zombi mentes területen fekszik... De nem kerülhet mindenki be oda.

- Ezt hogy érted?! -kerekedett el a szeme Emmának- Kiket vesznek fel?

- Elsősorban tiszta embereket. -nagyot nyelt a lány, miközben Lucast hallgatta- Majd utána azt is figyelembe veszik, hogy honnan jött az illető, ki volt előző életében, és milyen személyisége van.

A lány azt hitte ott helyben elájul. Forgott vele a padló, nem érezte magát biztonságban. Érezte a gyomrából feltörő epét. Szóval ennyi lett volna. Elvesztette a maradék reményét is...

- Mi a baj? -kérdezte a srác, ahogy megpillantotta, hogy Emma egy pillanat alatt elsápadt- Rosszul vagy?

- Hagyj békén Lucas. Szü... Szükségem van egy kis időre. -törölte meg az arcát, nehogy előtte kezdjen el sírni. Semmiképp nem mutathatja magát gyengének.

- Emma, szerintem jó esélyed van orvosként bekerülnöd... -tekintete ide-oda cikázott a lányon.

- Kérlek! -nézett bele szürkés szemeibe a lány- Hagyj egyedül...

- Azért vagyunk itt, hogy segítsünk azokon, akik rászorulnak. -állt fel a székből. Majd leguggolt Emma elé, gyengéden megfogta a karját, és meglepő módon ő nem húzódott el.- Mi tudunk segíteni abban, hogy bekerülj a menedékbe, de cserébe neked is segítened kell...

Emma nem akart hinni a fülének. Egy másodpercig azt hitte, csak álmodik, hogy ez az egész nem is történik meg vele. Tényleg azt mondta, hogy segíteni akar neki, azok után, amit a barátjával művelt? És amit Dylan művelt vele? Tényleg adott számára(!) egy második esélyt? Szörnyű dolgokat tett előző életében, melyeket már nem tud megváltoztatni. De talán újra kezdheti életét. Végre talán szabad lehet...

- Segítesz nekünk Emma? -kérdezte Lucas, miközben Emma smaragd zöld íriszeibe feledkezett.

- Mit kell tennem?... -pillantott fel a lány hosszas gondolkodás után.

Ha elnyerte tetszésedet a rész, kattints a pici csillagocskára!⭐ Köszönöm, és jó szórakozást a következő részhez! 😊😉