- EMMA! -ordított fel Dylan, miközben a földön verekedtek.

- ADD IDE! -nyúlt volna a kis molekula után, de a fiú elrántotta a kezét.

- NEM! EMMA ÁLLJ MÁR LE!

Válaszként csak egy pofont kapott és tovább püfölték egymást a földön. A lányt majd szétvetette az ideg. Az a nyaklánc jelentett neki mindent. Nem hagyhatta, hogy másnál legyen. Pontosabban fogalmazva, csak a lány verekedett, a srác csak próbált védekezni. Nem akarta bántani. Még egyet fordultak a padlón lévő törmelékek között. Emma került felülre és még erősebben kezdett rúg kapálózni. Dylan nagy tenyerével megfogta a lány kezét és megpróbálta lefogni. Erre azt kapta, hogy egy bakancs landolt a pofájába.

- ÁÚÚ! ÁLLJ MÁR LE!

- NEM! -válaszolta, és tovább küzdött- ADD MÁR IDE A NYAKLÁNCOMAT!

- TE NEM VAGY NORMÁLIS!

- TÉNYLEG NEM! -jött a válasz, és a képébe tenyerelt, hogy legalább egy kicsit feltartsa, míg megkeresi ékszerét.

- EBBŐL MOST MÁR ELÉG! -és egy erős rántással megpördültek.

Így most Emma került alulra, a srác pedig felette térdelt. A nyakláncot már rég elrakta ruhájába, ezért mindkét kezét használva próbálta meg lefogni a még mindig kitartóan harcoló lányt. Összefogta Emma csuklóját és leszorította a feje fölé. Teljes testsúlyával ráült a derekára, hogy ne tudjon mozogni. Kívülről egészen félreérthetőnek tűnhetett ez a szituáció, de egyszerűen nem tudta volna máshogy megfogni. A lány még így is ficánkolt. Nem adta volna fel semmiért.

- ENGEDJ EL! -ordította a képében.

- Emma! Nyugodj már le! -hajolt közelebb Dylan.

A lány érezte meleg leheletét. Hatalmas tenyereivel körbe fogta mindkét csuklóját, melyet meg se bírt mozdítani. Hátán maradt tegeze karmolta felforrósodott bőrét. A fiú arca minden kis apró szegletét közelebbről csodálhatta meg. Így még helyesebbnek tűnt, még akkor is ha haragudott rá. Kék szemei szinte világítottak az éjszakában. Fekete haja össze-vissza kócolódott, így még inkább rossz fiús kinézetett kölcsönzött neki. Erős bicepszei ellen nem tudott küzdeni, fölényben volt. Hiába rúg kapálózott lábával, semmit nem ért el. Már nagyon rég nem érzett egy férfit ilyen közel magához... Csak az egy kicsit más történet volt... Próbálta minél mélyebbre nyomni azokat a borzalmas emlékeket. Ha újra előtörnek a mélyből, akkor teljesen ki fog borulni, és most ezt nem engedhette meg magának.

- Befejezted?! -kérdezte Dylan, miközben mélyen a szemébe nézett.

- Ha visszaadtad azt, ami az enyém! -mondta sanyarú képpel, és beleköpött fogva tartója pofájába.

- Héj! -törölte le arcát- Na jó, ezt most elnézem neked... -nézett rá mérgesen a srác- Megsérültél? -tette fel újra a kérdést a fiú.

- ERESSZ MÁR DYLAN! -ordított rá. Annyira deja vu érzés kerítette hatalmába, hogy hirtelen nem is Dylant látta magán, hanem Matthewet. Kirázta a hideg, a gyomra pedig összeszorult. Visszanyelte az éppen feltörő epét. Forgott vele a világ. Érezte, ahogy az űrben lebegő szörnyű emlék nem sokára áttöri azt a gátat, melyet a fejében emelt ellene.

- Nem! Előbb válaszolj a kérdésemre!-a srác tovább erősködött, miközben akaratán kívül kínozta a lányt.

- ERESSZ EL! -sikította Emma, közben már könnyek gyűltek a szemében.

Belülről, mintha csak egy kés hasogatta volna. Nem tudta, hogy mije fáj jobban, az feje a félelem miatt, vagy a szíve az emlékek miatt... Elbukott. Eljutott a tudatáig az a tény, hogy vesztett. Mindennek vége. Rájönnek, hogy megfertőződött és akkor megölik. Olyan félelem kerítette hatalmába, mint még eddig soha. Jobban félt egy embertől, mint egy zombi csapattól.

- Igen vagy nem?! -Dylan egyre idegesebbé vált. Ijesztő volt a fiú látványa. Ahogy teljes erejéből leszorítva tartotta a lányt, és nem hagyta abba a kínzását.

- Kérlek! Eressz el! -könyörgött Emma síró hangon.

- IGEN VAGY NEM?! -ordította a fiú ingerülten, miközben olyan közel hajolt az arcához, hogy már nézése elől el sem tudott bújni. A lány végül félre fordította a fejét, lehunyta szemét és elkezdett zokogni. Nem tudta tovább visszatartani. Átszakadt az a bizonyos gát.

Elvesztette minap azt, amit a legjobban féltett. Az egyetlen jó emléket...

A felismerés, hogy ő is olyan hidegvérű gyilkológéppé válik, elrettentette mindentől...

Végre újra találkozott egy emberrel, s erre kiderült, hogy tőle jobban van félni valója, mint azoktól a szörnyetegektől...

Tudta, hogy ez az aranyos szempár fog gúnyosan lenézni rá, miközben hallja, ahogy a golyó a koponyájának csattan...

Tisztán emlékezett, mikor Matthew rajta ült, és nem eresztette. Közben pedig halálsikolyok hagyták el ajkait...

A múlt és a jövő összemosódott lelki szemei előtt. Ereiben és fülében zubogott a forró vér. A fejét, mintha csak satu közé szorították volna, olyan fájdalmat érzett. Egész teste görcsösnek tűnt, ahogy a földön fekszik fogva tartója alatt.

Érezte, hogy kicsit lágyul Dylan szorítása. Mintha megesett volna a szíve a lányon. Szemei kicsit feldagadtak a sírás miatt, de hallatszott rajta, hogy ez nem csak egy kis hiszti. Itt sokkal több van a háttérben. Dylant szúró érzést fogta el a mellkasában, mivel tudta, hogy olyan sebeket szakított fel Emmában, amiket nem szabadott volna.

- Emma... -kezdte halkan- Én sajnálom... -és elengedte kezeit, majd pedig felállt róla.

Nem hagyta abba a sírást. Tovább feküdt a földön, az se biztos, hogy hallotta amit az előbb neki mondott. Dylan bús képpel nézte a lány meggyötört arcát. Olyan érzés fogta el, melyet már rég nem érzett. Bűntudat. Tudta a srác, hogy túl durva volt, még akkor is, ha nem is bántotta fizikálisan. Sokszor nem is fáj a legjobban.

Emmát már nem érdekelte semmi. A fiú olyat tett akaratán kívül, melyre még nem állt készen. Száját keserű íz töltötte meg. Sós könnyei marni kezdték szemét, miközben azt hitte beleőrül a fájdalomba. Csak zokogott, nem érdekelte semmi más, senki más. Becsukott szemei előtt élesen ragyogtak borzalmas emlékei. Emma mindig is kemény lány volt, nem adta fel, de volt hogy ő sem bírta tovább. Sajnos vele is egy csomó szörnyű dolog történt előző életében.

...Ahogy Matthew eszét vesztve közeledett felé, majd megütötte... A földön összekuporodva fogta vérző sebét, de a fiú felrángatta... Kikötözte az ágyhoz és nem hagyta, hogy elmenjen... Kínozta, és közben jól szórakozott... Szeme feketén villant...ez már nem az a Matthew volt, akit egykor a barátjának nevezett...

- Emma... -suttogta Dylan nevét.

- HAGYJ BÉKÉN MATTHEW! -sikította még mindig a földön.

- Milyen Matthew? -ráncolta össze sötét szemöldökét Dylan.

- TAKARODJ INNEN! -tudta, hogy eltévesztette a nevet, de még mindig az emlékeibe feledkezett.

Tudta, ha most nem végez vele, akkor nem lesz több ilyen esélye. Egy pillanatra összeszedte gondolatait, azonnal az íja után nyúlt. Hirtelen mozdulattal felállt, közben könnyed szerrel kivéve egy nyilat tegezéből. A nockot rápattintotta az idegre, és középső három ujját a szája sarka mellé húzta. Dylan felé célzott. Arcán még mindig látszott, hogy gondolatai a múltba vesznek. Smaragd zöld szemei vörösek és megduzzadtak. Hangja rekedtes volt és rémisztő. Tekintete elborult, hidegvérrel le tudta volna lőni a srácot.

- Emma! -emelte fel mindkét kezét a fiú, miközben arcán a félelem tükröződött vissza. Tudta, hogy ezt nagyon elrontotta, de jóvá akarta tenni. Elmagyarázni neki, hogy muszáj...- Emma, én nem aka...

- POFA BE DYLAN! -ordította le- És most búcsúzunk! -vágott megvető mosolyt. Csak elakart innen tűnni, el a fenébe!

- Emma, kérlek várj! -próbált mentegetőzni a srác, de valaki félbeszakította.

- Kezeket fel kisasszony! -hallott egy ismerős férfi hangot maga mögött.

Emma megfordult, miközben íját nem eresztette le. Egy csapat fegyveressel találta magát szembe. Ugyanolyan fekete ruhában voltak, mint Dylan, ezt még az éjszakában is lehetett látni. Mindenki rá fogta fegyverét, de a lány nem rettent meg. Már nem érdekelte, hogy hogy, csak ki akart jutni ebből az átkozott épületből.

- Álmodban! -köpte oda a választ és eleresztette az ideget.

A nyíl sebesen szállt, de nem talált el senkit. Elzúgott az összes fej mellett. Míg mindenki a lövedék elől próbált meg arrébb ugrani, addig Emma felkapta táskáját, megfordult és elkezdett rohanni az ablak irányába. Ordításokat hallott maga után.

- Fogjátok meg! ... Ne hagyd elszökni! ... Nem lóghat meg! ...

Nyújtotta kezét, hogy arrébb lökje az útjába kerülő deszkákat, és közben üldözőit is akadályozza. Úgy szedte lábát, ahogy csak bírta. Talán még soha nem futott ilyen gyorsan, mint most. Még mindig nehezen vette a levegőt, szemében a sós könnyek folyamatosan hullottak alá. Egyetlen esélye volt, hogy túl legyen ezen az egészen, hogy elfelejtse ezt. Ha kijut azon az ablakon. Odakintről kellemes hűvös szellő fújt be, és akkor jutott el igazán Emma tudatáig, hogy mindjárt ott van... De ekkor valaki hirtelen visszarántotta táskájánál fogta. A lendület vitte magával, hátra esett és még tompítani sem tudott rajta. Fejét beverte, élesen nyilallt bele hátul a fájdalom. Már vette volna elő fegyverét, de már késő volt. Az utolsó amire emlékezett az egy puska nyele volt...

Ha elnyerte tetszésedet a rész, kattints a pici csillagocskára!⭐ Köszönöm, és jó szórakozást a következő részhez! 😊😉