- NEM HALLOTTAD?! -egyre idegesebb lett Emma.

- Nyugi! Nyugi! -ijedt meg, és emelte fel a kezét a fiú- Lerakom az asztalra, oké?

- GYERÜNK! -mondta, miközben még mindig a tarkójának nyomta fegyverét.

A fekete hajú srác óvatos mozdulattal lerakta a nyakláncot az asztalra. De még egyszer utoljára jól megnézte.

- A FEGYVEREDET! ADD IDE!

- Most komolyan beszélsz? -kérdezte meghökkenve, de egy kicsit mulatságosan is- Szerintem azzal te járnál rosszul.

- Nem kértem ki a véleményedet! -nyomta még jobban bele pisztolya csövét- Add ide!

- Ahogy a kisasszony kívánja...

Megfordult és már nyújtotta is a puskát, ám még mielőtt Emma megfoghatta volna, a srác elrántotta és a hasába ütött vele. Összerándult az összes izma, ezért görnyedve lépett hátra. A fiú egyetlen mozdulattal kiverte kezéből a pisztolyt, ami jó messzire landolt. Majd utána ráfogta puskáját.

- Én megmondtam! -vigyorgott a srác- Na gyerünk! -intett, hogy menjen elől.

- Te meg még nem ismersz... -törölte le a száját Emma, és hátitáskáját lerakta a földre, de tegeze maradt a hátán.

Egy hirtelen mozdulattal megfogta a puska csövét és elrántotta. Nem bírta kirántani az ellensége szorításából, de elég támpontot adott egy kellően erős rúgáshoz, amit meg is tett. Utána a kézhajlatába vágott és végre el tudta venni tőle a fegyverét. Eldobta az iroda túlsó sarkába. Egyikük kezében sem volt fegyver, ezért a következőhöz nyúlt a lány. Egy kés után.

- Na jól van angyalom... Elég a játszadozásból! -mondta a fiú komolyra fordítva a szót. Igazán meglepődött azon, hogy Emma ilyen jól tud verekedni.

- Nem vagyok az angyalod! -vágta rá a lány ingerülten, mire még erősebben szorította a kés markolatát.

- ...Bocsánat, igazad van... -kicsit visszafogta magát, hátha ez még beválik- Újra kezdhetjük? Szia, Dylan vagyok. És te? -próbált kedvesen rámosolyogni a srác.

Arcán férfias vonásokat vélt felfedezni. Széles, erős állkapocs, egy kis borosta is látszott. Üde fehér bőrét itt-ott mocsok és seb borította. Fekete, csapzott haja ellentétet képzett. De mégis Emmát egy dolog fogta meg igazán. Azúrkéken világító szemei. Gyönyörűek voltak. Tekintete komolyságot, higgadtságot tükrözött. Magasabb volt mint a lány, vagy 190 cm. 20-as évei elején járhatott, mint Emma is. Erős felső deltája elárulta róla, hogy küzdeni fog, hogy ha úgy adódik. Szakadt fekete ruhája mellé pontosan illettek éj fekete fürtjei. A lánynak el kellett ismernie magában, hogy igazán jóképű Dylan. De míg ő megnézte, addig a fiú is alaposan szemügyre vette.

- Emma... -suttogta, de nem engedte le fegyverét.

- Jól van Emma, figyelj rám. -nézett bele mélyen a lány smaragd zöld íriszeibe- Csak hogy tudd, én nem akarok neked rosszat. Fel szeretnék tenni egy pár kérdést.

- Úgy hiszem nem vagy abban a helyzetben, hogy te kérdezz! -vágott vissza a lány.

- Okés... -forgatta meg csodaszép szemeit- Te küldtél SOS üzenetet?

- Itt én kérdezek! -tett egy fenyegető lépést a fiú felé.

- Te küldted kódolt csatornán az SOS-t? -Dylan is lépett egyet a lány felé. Nem hagyta, hogy ő parancsol jön.

- ...Igen... -nyögte ki végül Emma.

Egy mosoly görbült arcára. - Végre! Nem is tudod milyen régóta próbálunk már a nyomodra akadni!

Mi?! Ők keresték?! Azt hitte, hogy neki kell elmennie hozzájuk. Hogy hátha még idejében odaér, mielőtt elindulnak északra. Annyira megörült a lány magában, hogy visszacsúsztatta a kést az övébe. Nem mutatta ki, de belül majd megőrült, hogy megmenekült. Nem is tudta, már milyen rég nem látott embereket.

- Szuper! -fújta ki a levegőt Dylan- Most, hogy mindenki lenyugodott, talán tudunk normálisan is beszélgetni.

- Akkor most én jövök! -tette keresztbe a karját. Nem fogja megadni magát, azért csak mert ők a megmentői. Pedig legbelül majd szétrobbant a boldogság miatt. - Hogy kerültök ide és mennyien vagytok?

- Egy hete véletlen találtunk rá az üzenetedre. Megpróbáltuk bemérni, de mire odaértünk, te már nem voltál ott... -egy pillanatig elidőzött tekintete a lányon, kinek pírba borult arca, de kemény maradt- Miért álltál tovább ilyen korán?

- Nem maradhattam egy helyen huzamosabb ideig... Követettek.

- Utána ma megint befogtuk a jeledet és azonnal idesiettünk. És utol értünk! -nézett bele Emma szemébe. Volt valami a tekintetében, valami megfoghatatlan. - El kell ismernem, nem vagy semmi!

- Miért? -kérdezett vissza meglepődötten.

- Az a ház még akkor is lángokban állt, mikor odaértünk! Gondolom elintézted üldözőidet.

- Háát... -nevette el magát Emma kínjában, hisz egy ismeretlen fiú megdícserte. Ilyet azért még nem sokszor tapasztalt. - Az egy hosszú story lenne...

- Van időnk. -húzta igazi mosolyra száját Dylan, ahogy látta a lányt nevetni- Ráérünk.

- Inkább nem beszélnék róla... -húzta el a száját.

- Jól van, akkor már csak egy kérdésem lenne Emma. -folytatta a srác, de látszott rajta, hogy el tudná hallgatni a lány sokáig.

- Igen?

- Megsérültél? -tette fel a kérdést Dylan.

A lánynak azonnal elkerekedtek a szemei. Ezt a mondatot nem lehetett félre érteni. Arra gondolt, hogy elkapta-e a vírust. Most vége van. Ha megtudják, hogy megharapták a vállát, akkor tuti fix, hogy itt hagyják. Hogy ő is olyan élőhalott zombi legyen, mint az összes többi beteg. 

- Majd még beszélgethetünk, de most már visszakaphatnám a nyakláncomat? -terelte a témát Emma.

- Emma, megsérültél? -kérdezte meg még egyszer, miközben aggodalom ült ki az arcára a srácnak.

- Kérem szépen! -próbálta megmarkolni az asztalon lévő kis molekulát, de Dylan gyorsabb volt.

- Hééé!

- Nem kapod vissza, addig míg nem válaszolsz a kérdésemre! -ingatta ide-oda a mutató ujját, másik kezét pedig közel húzta magához, amiben az ékszert tartotta.

- Add ide Dylan! -mondta ingerülten Emma- ADD IDE!

- Nem! -válaszolta a fiú- Most mibe kerül azt mondani, hogy nem?!

- Nem mondom még egyszer! -emelte fel a hangját a lány- Add ide!

- Megsérültél? -lépett egyet hátra a fiú, s a rádiója is megszólalt.

- Dylan? Ott vagy? Találtál valakit?

- Igen. Megtaláltunk, azt akit kerestünk. -beszélt bele a mikrofonba, de fél szemével Emmát figyelte.

A lány azt hitte, hogy mindjárt felrobban a düh és a félelem miatt. Olyan aranyosnak tűnt először Dylan, de csak tűnt. Mindjárt elmondja a többieknek, hogy minden hiábavaló volt. Mert a csaj akit kerestek, már megfertőződött. Hé, srácok van egy játék! Ki lövi le hamarabb? Elege lett ebből az egészből. Csak a cuccát akarta visszakapni, és már húzott is volna el.

- Add ide a nyakláncomat! -szólt rá Emma.

- Dylan, hogy vagytok? -hallotta a férfi hangot a rádión keresztül.

- Nem fogom. Először válaszolj a kérdésemre. -makacskodott a fiú.

- Dylan! Hol a fenében vagytok?!

- A 3...-emelte szájához a rádiót, de megszakadt az adás.

Nem hagyhatta, hogy elmondja a többieknek. Nem tehette. Vagy magára hagyják itt, amit régen az otthonának nevezett, vagy lehet, hogy rosszabb. Agyonlövik, vagy megkínozzák. Nem vállalhatta be ezt a kockázatot.

Emma Dylan nyakának ugrott és leteperte a földre, miközben a rádióból ideges kiabálások hallatszódtak.

Ha elnyerte tetszésedet a rész, kattints a pici csillagocskára!⭐ Köszönöm, és jó szórakozást a következő részhez! 😊😉