Csak mereven bámult maga elé, miközben egy bilincs csapódott a kezére. Még mindig ott térdelt a fürdőszobában, és próbálta felfogni azt az egyszerű dolgot, hogy meg fog őrülni. Hogy talán még a halál is kellemesebb lenne, mint az elkövetkezendő jövő napjai.

Lucas hangosan beszélt a szőke csajjal, aki próbált mentegetőzni, és mindent elmesélni -persze az ő szemszögéből, amiben Emma egy meghibbant pszihopata állat és rátámadt a fürdőben, miközben csak a dolgát végezte. Pff... Na persze! Ha most magánál lett volna a lány, úgy felpofozta volna, hogy menten elájul. De csak elengedte a füle mellett mindazt, amit hallott. Túlságosan lekötötték a gondolatai.

- Ugyan mi keresni valód volt itt, Bella? - kérdezte Lucas idegesen.

- Úristen! Az ember már a saját dolgát sem végezheti el a fürdőben! - csattant ki cinikusan a szőke - Épp zuhanyozni jöttem. Erre meg rám támadt!

Emma mindvégig csak bámult maga elé. Hallgatta, ahogy ez a két ember úgy beszélgetnek róla, mintha itt se lenne, mintha csak egy közönséges bűnöző lenne. De Lucas feléről volt valami, amit a lány nem értett. Valami védelmezőszerűség...

- Majd Andrew kivizsgáltatja ezt az ügyet. Nekem most nincs erre időm! Menj el az orvosiba! - morgolódott Lucas elnézve a lány összevert arcát.

A szőke csaj -Bella, mint kiderült Emma számára- egy dühös pillantással szikrákat szórt felé. Arcán még mindig ott volt a vére, mely már a pólója tetejéig lefolyt, és bemocskolta azt. Megfordult, majd kifelé trappolt a helyiségből. De Lucas nem őt figyelte, hanem azt a barna hajú lányt, aki még mindig úgy nézett ki, mintha szellemet látott volna. De ekkor újból megszólalt, mikor megpillantotta azt a tárgyat, amelyet még mindig ott szorongatott a markában Emma.

- Bella! - hirtelen megállt a lány, és visszanézett Lucasra - Csak kérlek azt áruld el nekem, hogy került hozzád egy kés, miközben fürödni jöttél? - vetett sanda pillantást a csaj felé.

Meglepte a kérdése, és egy kicsit hezitált, mielőtt választ adott volna. - Bármire készen állok, mióta elvesztettem mindent. - mosolyogott rá megvetően a fiúra, és végleg elment.

Csak ketten maradtak. Lucas és Emma, és a lány megint egy olyan kiszorított helyzetben volt, ahonnan nehezebb lesz kihámoznia magát, mint az előzőből. Ő nem nézett fel a fiúra, de érezte magán sajnálkozó tekintetét. Gyűlölte ezt az érzést. Ekkor újból lepillantott véres kezére. Ott volt benne az a kés, mely majdnem mindkettejük vesztét okozta... Mégis, most olyan csábítóan hatott a látványa. Csak egyetlen pontos vágás, és elvérzik itt, még mielőtt bárki is segíteni tudna rajta. Nem kellene átélnie azokat a szörnyűségeket, amik majd még csak ezután következnek. Meghalhatna. Itt hagytaná ezt a horrorisztikus, kurva világot.

- Én ezt nem ajánlanám. - guggolt le mellé Lucas, mintha csak bele látott volna a fejébe.

Kezét rátette a lányéra, de ő még mindig nem nézett rá. Képtelen volt a szemébe nézni. Nem akarta látni, ahogy ez a helyes, segítő srác egy szörnyetegnek, egy gyilkosnak nézi. Szemében újra könnycseppek jelentek meg. De nem azért, mert félt volna a következményektől. Nem, attól félt, hogy mi lesz vele ezek után, ha a vírus tovább terjed benne.

- Emma... - kezdte halkan - Én...

De a lány már előre tudta, hogy mit fog mondani. Érezte mélyen belül, szinte már viszketett miatta. Én nekem most meg kell, hogy öljelek, mert veszélyt jelentesz mindannyiónkra. Az előbb majdnem kinyírtad Bellát, és már nem bízom meg benned többé. Vagy : Én most elviszlek a fogdába, és majd kirakunk a városban, hogy a zombik gondoskodjanak rólad a továbbiakban. Visszafolytotta sós könnyeit, mellyek marták a szemét. Egy nagy gombócot nyelt le a torkában. Csak essünk túl rajta.

- Én... nagyon sajnálom.

Elakadt a lélegzete. Végre felpillantott a mellette lévő fiúra, kinek arcán vegyes érzelmek táncoltak. De a szemei... azt mondták, hogy komolyan gondolja.

- Ugyan mit? - tette fel a kérdést Emma, már-már síró hangon. Nem bőgheted el magad Emma! Megértetted?!

- Hogy cserben hagytalak.

Most mi van?!  Nem tudott eligazodni a fiún. Ez a srác kész rejtély. Vagy csak számára? Most már végképp elveszett a gondolataiban. Az az érzés, melyet már egy hónapja próbál magában mélyre nyomni és ott tartani, most kezd a felszínre törni. Viszont, hogyha egyszer átszakad az a bizonyos gát, akkor nem fogja tudni megállítani.

A kórház. A labor. A projektje, mely végül kudarcba fulladt. Az egyetem. A barátai, és az együtt töltött kellemes idő. És mind miért volt? Hogy végül itt kössön ki?

- Nagyon sajnálom. - Lucas bocsánatkérő hangja Emma velejéig hatolt, és hideg borzongás futott végig rajta - Kérlek bocsáss meg nekem! Rám bíztak, és én szívesen elvállaltam, hogy vigyázok rád, de... - egy pillanatra megakadt, kereste a megfelelő szavakat - De nem tudtam. Elbuktam.

A lány lenézett a kezére, melyen még mindig ott pihent a fiúé is. Bilincset rakott rá, és Emmának semmi kifogása nem volt ellene, azok után amit majdnem megtett. De a kést csak eltakarta és nem elvette. Újra felpillantott rá. Belenézett szürkéskék íriszeibe, és egy melengető érzés töltötte el belül. A srác pillantásában volt valami hasonló ahhoz, amit ő is érzett most ebben a pillanatban. Lucas is rengeteg szörnyűségen mehetett keresztül az elmúlt időszakban, ha őt is ezek a vegyes érzések gyötrik belülről, melyek Emmát is. Hogyha így folytatja tovább, ki fog szakadni belőle minden. Azt pedig nem engedheti meg. Eddig az tartotta benne az élni akarást. Az agresszió és a szeretet mindenfajta száműzése. De viszont most Luca mellett... Most biztonságban érzi magát, mely érzéssel már több, mint egy hónapja nem találkozott. De mégis a legfontosabb az volt, hogy Lucas nem fél tőle.

- Vigyáznom kellett volna rád. - tekintetük összeragadt, és nem bírták elengedni egymást - Gondolhattam volna, hogy Isabella akar tőled valamit, de arra nem számítottam, hogy idáig fajul a helyzet. Kérlek Emma, bocs...

De félbeszakadt a mondatja, mikor a lány összebillincselt kezét átvetette a nyakán, és szorosan magához húzta. Nem akarta megfojtani, csak kellett neki egy biztos pont, amibe most bele kapaszkodhatott, és tudtára adja, hogy nem álmodik. Ez itt most, tényleg megtörtént. Emma már nem is emlékszik, mikor ölelt meg valakit önszántából. Mégis most olyan jó érzés fogta el belülről.

Lucas egy kis hezitálás után, viszonozta az ölelést. Hosszú kezeivel átkarolta az összetört lányt, mintha csak ő miatta nem esne darabjaira. Emma szíve zakatolt, a nyakában is érezte a gombócot, amely a sírás előjele volt. Arcát belefúrta a fiú vállába, és mélyeket lélegzett.

- Megbocsátok. - suttogta a fülébe - Csak most maradj velem...

Az utolsó szavakat már remegő ajkakkal ejtette ki. A fejében még mindig vihar volt, de Lucas közelsége és kedvessége miatt megnyugvást talált lelke.

- Nem megyek sehova. - válaszolta dörmögő hangon a fiú.

Emma szeméből kibuggyantak a hatalmas szökőár első cseppjei. Még erősebben magához húzta Lucast, és elmerült ebben a pillanatban.