Három erőteljes ütés a hatalmas faajtón, amely három tompa mennydörgésnek tetszett. Szinte futkosott a hátamon a hideg, ahogy lassan, nyikorogva kitárultak előttünk Roxfort kapui. Hagrid mögött izgatott sutyorgás támadt, és bevallom, én magam is türelmetlenül szorítottam meg Ruby kezét.

- Már-már kísérteties! - suttogta mellettem, alig hallhatóan szőke barátnőm.

Szavaira csak néma bólogatással sikerült felelnem, olyannyira elnémított a látvány. A tekintélyt parancsoló kőfalak, a sejtelmesen pislákoló gyertyák, és a távolból visszhangzó önfeledt kacajok mind szirénénekként hatottak rám. Hiába olvastam Roxfortról, összehasonlíthatatlan élmény volt végre élőben megtapasztalni a leírtakat. Minden, ami korábban csak a képzeletemben elevenedett meg, most érzékelhetővé, tapinthatóvá vált.

Ámuldozásaim közepette észre sem vettem, hogy a kapuban megjelent egy magas, smaragdzöld taláros, határozott vonású nő. Ébenfekete haja szigorú kontyba volt fogva a tarkójánál, feje búbján pedig hegyes boszorkány kalap pihent. Minden kétséget kizáróan csakis roxforti tanár lehetett, méghozzá nagy tiszteletben álló.

- Az elsősök, McGalagony professzor - biccentett óriás kísérőnk a nő felé, aki lassan végighordozta rajtunk tekintetét.

- Köszönöm Hagrid, innen átveszem őket - felelte a professzor, majd ismételten ránk szegezte hűvös színű íriszeit. - Kérem kövessenek!

McGalagony professzor felszólítására mindenki egyszerre akart bejutni a hatalmas kapun, hogy közelebbről is megcsodálhassa Roxfortot. Ennek köszönhetően kisebb lökdösődés alakult ki, amiből persze én és Ruby próbáltunk kimaradni. Viszont így is jól hallottuk, hogy Chantelle és Malfoy továbbra sem ásták el a csatabárdot.

- Az ember azt hinné, tudod hol a helyed Myers! - dühöngött sziszegve Draco.

- Éppen ezért vagyok előtted, Malfoy - kontrázott szélesen vigyorogva a lány.

Csipkelődésük azonban hamar befejeződött, mert McGalagony ellentmondást nem tűrő pillantása őket is utolérte, ami természetesen rögtön csendre intette a civakodókat és az összes többi gólyát is.

Alig pár méter megtétele után a kastély egyik apró, dísztelen szobájában találtuk magunkat, ahol már megéreztem az újabb beszéd illatát. A professzor merev testtartással és cikázó szemekkel állt meg a terem jobb felében, míg mi igyekeztünk a bal felébe zsúfolódni. Azonban a létszámunk miatt ez csak nagy nehezen sikeredett, és jóval több percet vett igénybe, mint kellett volna.

- Köszöntök mindenkit a Roxfortban - törte meg végül a csendet McGalagony professzor. - Hamarosan megkezdődik az évnyitó ceremónia, de mielőtt elfoglalják a helyüket a nagyteremben, beosztjuk magukat az iskolai házakba. A beosztás nagyon fontos lesz mindegyikük itt léte alatt, mivel az itt töltött éveik alatt a házuk lesz a családjuk. Az órákon a ház többi tanulójával együtt vesznek részt, a ház hálótermeiben alszanak és a ház klubhelyiségében töltik a szabadidejüket.

A professzor mondandója miatt nyelnem kellett, hiszen minden esély megvolt rá, hogy Ruby-val nem egy házba kerülünk, pedig nála szívesebben senkit nem fogadtam volna családtagomként a gólyák közül. Úrrá lett rajtam ismét a gyomorgörcs, hogy ha más házba kerülünk, megromlik bimbódzó barátságunk és magányosan fogom tengetni a napjaimat, bárhova is kerüljek majd.

- A Roxfortban négy ház működik: - folytatta mondandóját a professzor - a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. Mindegyik háznak megvan a maga dicső története és neves diákjai. Amíg a Roxfortban tanulnak sikereikkel, kimagasló eredményeikkel a házuknak szerezhetnek dicsőségpontokat. Kihágásokért, ellenszegülésért és egyéb jellegű szabálysértésért azonban pontlevonás jár. Éppen ezért mindenkit óva intek az utóbbiak gyakorlásától, mivel év végén azok nyerik el a házkupát, akik a legtöbb pontot gyűjtötték. - Utolsó mondatát szigorú pillantással kísérte a professzor, nehogy véletlen semmis fenyegetésnek vegyük a kijelentését.

Pár kortársamat nyelni is hallottam, hiszen senki nem akart a háza szégyene lenni. Mégis ki vállalná, hogy bűnbak lesz, akibe bárki belerúghat? A legtöbben meg akarták mutatni, mi minden rejlik bennünk és mivel válhatnak ki a többiek közül. Ez alól én sem voltam kivétel. Az elszántság földöntúli érzete láthatatlan, mámoros köpönyeget vont körém. Már nem zavart, hogy hányan tolongtunk a terembe, mivel az akaraterőm emlékeztetett az apámnak tett néma ígéretre. Tennem kell azért, hogy valóban büszke lehessen rám.

- A ceremóniát rögvest elkezdik ahogy a nagyterembe lépnek, így kérem fejlődjenek egyes oszlopba és kövessenek! - intett a szűk szoba kijárata felé McGalagony professzor.

A lökdösődés és tolongás ezúttal sem maradt el. Sokan szerettek volna a sor legelejére kerülni, hogy elsőként pillanthassanak majd a beavatási szertartás színhelyére. Mások, viszont inkább terelni óhajtották a többieket és utolsóként zárni a gólyasereget. Nekem az alapvető támpontom az volt, hogy Ruby közelében maradhassak és ne ékelődjek két idegen közé, akik esetlegesen letapossák a már így is viseltes cipőmet. Merlinnek hála sikerült szőke barátnőm elé szegődnöm a tömeg középtáján, míg előttem ismét az a csendes fiú állt, aki már a csónakban is csatlakozott hozzánk. Szó azóta sem hagyta el a száját, és egy hangtalan megegyezésen kívül - miszerint nem fogok kárt tenni a talárjában - nem szentelt rám több figyelmet.

Miután takaros glédába rendeződtünk, McGalagony professzor türelmetlen pillantása is megenyhült, és lendületesen elindult egy széles folyosón, amelynek a végén egy hatalmas duplaszárnyú faajtó terpeszkedett. Méreteiből adódóan legalább akkora terem bújhat meg mögötte, amiben háromszor is elférne a Nancy Shiver park korcsolyapályája. Mindez számomra annyit jelentett, hogy temérdek mennyiségű szempár fog ránk szegeződni amint belépünk, és vizsgálódó tekintetük mind azt lesi majd, mikor bukok orra, vagy melyik pillanatban csinálok valami ügyefogyott dolgot. Persze józan eszem valahol, az elmém legmélyebb bugyraiból azt sikította, hogy ez ostobaság, észre sem fognak venni a sok másik gyerek között. Enne ellenére egyre erősebben szorítottam a talárom zsebében pihenő levelet, amelyet apámtól kaptam, amitől még a ceremónia idejére sem voltam hajlandó megválni.

- Minden rendben lesz - suttogta Ruby a hátam mögül, aranyszőke tincseivel kicsit megcsiklandozva a nyakam.

- Tudom - préseltem ki magamból a választ, de még én is alig hittem el, amint mondtam.

McGalagony professzor vészjóslóan lassítani kezdett, majd meg is állt a hatalmas, faragott bejárat előtt. Habár a sor közepe fele álltam, így is jól láttam, ahogy zöld köpönyege zsebéből elővette pálcáját és elegáns mozdulattal az ajtó felé intett. Néma parancsának rögtön meglett a hatása. A kétszárnyú, monstrum kapu éktelen nyikorgások közepette lassan kitárult, és olyan látványt tárt szemeink elé, amilyenről álmodni sem mertem.

Tátott szájjal bámultam a nagyterem több száz lebegő gyertyáját, melyek földöntúli fényességgel árasztották el az órási csarnokot. A narancsos, naplementét idéző színek még engem is megmelengettek, oda sem tudtam figyelni a többi diák kíváncsi, méregető szempárjára. Elmerültem a gyönyörű helyiség díszeiben, legapróbb fényeiben. Tekintetem végigjártattam az elvarázsolt mennyezeten, melyen most ezernyi csillag ragyogott fel, közöttük pedig selymesen kanyargott el a Tejútrendszer.

- Ez egyszerűen... - kutattam szavak után lenyűgözve.

- Csodálatos? - segített ki Ruby elhaló szopránján.

- Mesebeli - rebegtem, röviden hátrapillantva barátnőmre, akinek a tekintete egész máshol járt.

Szinte egész énje kivirágzott, ahogy kiszúrt a hugrabugosok asztalánál egy ismerős arcot. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy az ismeretlen fiú Cedric Diggory. Vidám mosolyából és rövid kacsintásából rögtön leszűrtem, hogy Cedric-nek egyáltalán nem számít az a korkülönbség, amely a barátságukat részben meghatározta. Még meg is paskolta finoman a mellette lévő üres helyet, ezzel jelezve, hogy azt a lánynak tartja fenn.

Ruby nem mondta el neki...? Magamban morfondíroztam, vajon ibolyaszemű barátnőm megosztotta-e barátjával, hogy ő valójában a hollóhát diákja szeretne lenni és ott tudja elképzelni magát. Vagy esetleg meggondolta magát, mikor meglátogatta őt Cedric? Akárhogy is legyen, valamelyikünk kevesebbet tudott, és nagyon úgy festett, hogy az az illető én vagyok.

Lassan megállt a diáksereg és körülálltunk egy pódiumot, melyen egy háttámla nélküli, háromlábú szék volt. A tetején pedig rögtön felismertem a megviselt kalapot.

A Teszlek Süveg!

A szívem ismét heves zakatolásba kezdett és egészen elhomályosította a látásom, ahogy körbeálltuk az emelvényt. McGalagony professzorra persze semmilyen hatással nem volt a gólyák izgalma, ugyanolyan higgadtan és határozottan vonult fel a szék mellé, mintha nem émelygett volna a fél társaság. Habár nem tudhattam biztosra ki, hogyan érez, de a levegő szikrázott az elfojtott feszültségtől és a sebesen cikázó gondolatoktól.

- Akinek felolvasom a nevét a pergamenről, kérem fáradjon a székhez, én pedig a fejére rakom a Teszlek Süveget, amely beosztja majd az egyik iskolai házba! - törte meg a feszült gondolatmeneteket a professzor utasítása, és lélegzetvételnyi időt sem adva, már fel is olvasta az első nevet:

- Hannah Abbott!

Oh, nyilván ABC-sorrendben megyünk... Tehát a lista közepén lehetek itt is.

Töprengéseim közepette felvonult a pódiumra síros tekintetű, remegő végtagú lány, aki úgy tűnt menten összeesik az izgalomtól. Ennek ellenére sikerült gond nélkül leülnie a székre. Az eddig mozdulatlan, kopottas süveg most szájat formált mély ráncaiból és elkiáltotta magát:

- HUGRABUG!

Az említett ház asztalánál óriási ováció tört ki, és lelkesen üdvözölték maguk között a fiatal lányt. Ez a feltétlen összetartás, amit a ház többi diákjai tanúsítottak, egészen megbabonázott. Én is át akartam élni ezt az élményt. Hiába féltem hova kerülök vagy illek-e egyáltalán bármelyikbe, érezni szerettem volna, hogy befogadnak. Épp úgy, ahogy a Kain család tette, amikor meglátogattuk őket édesanyámmal.

- Susan Bones! - olvasta fel a következő nevet McGalagony professzor.

Én azonban nem tudtam odafigyelni teljesen a beosztásra. Önmagam sorsát boncolgattam, a lehetséges kimenetelekről fantáziálgattam, amikor megéreztem Ruby megnyugtató érintését, ahogy bátorítóan megszorítja a kezem. Ő láthatóan sokkal jobban viselte ezt az egész helyzetet. Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem is lenne rajta nyomás, vonásai rendezettek és nyugodtak voltak. Ám az érintésében megéreztem, hogy legbelül ő is éppen annyira őrlődik, mint én.

- Terry Boot! - hívta ki a következő embert McGalagony.

Fel sem eszméltem az előző üdvrivalgásra, vagy arra, hogy mit kiáltott a süveg és hova került Susan. Szinte elsuhantak mellettem az emberek... Lavender Brown, Millicent Bulstrode, Theodore Camden. Egészen addig nem kaptam fel a fejem, míg meg nem hallottam egy ismerős nevet:

- Darcy Carolan!

Az ír vörös copfú, szeplős lány, kimért lépésekkel és kifejezéstelen arccal ült le a székre. Mintha egyáltalán nem is érdekelte volna ez az egész hercehurca. Okozott is némi fejtörést a süvegnek.

- Nocsak, nocsak. Még egy Carolan a Roxfort falai között... Hmm... érdekes, no jól van! Akkor hát legyen a... HOLLÓHÁT! - kiáltotta végül a süveg.

Darcy szemeiben mintha egyfajta elégtételt láttam volna megcsillanni és büszkén ült le a Hollóhát asztalához, ahol a leghangosabban, egy nálunk idősebb fiú kiáltozott.

- Ez az hugi! Éljen a Hollóhát! - kurjantotta a fiú.

Szóval testvérek! Egészen ledöbbentett a tény, hogy a szeplőktől mentes, gesztenyebarna hajú fiú a bátyja. Még csak vonásaikban sem hasonlítottak. Talán ezért volt ilyen ideges a vonaton? Félt ő is, hogy másik házba kerül?

- Rosemary Devries! - szakította félbe ismét a gondolataimat McGalagony határozott hangja.

Ez esetben, ha akartam sem tudtam volna máshova figyelni. A pódiumra egy merészen felnyírt hajú, csintalan szemű lány lépett. Sötétszőke tincsei félig az arcába lógtak, de ez sem akadályozta meg, hogy magabiztos vigyorral a fejébe húzza a süveget.

- No lám! Mennyi elszántság és még több jóság... tudom már! HUGRABUG! - zengett a nagyterem a süvegtől.

Újabb üdvrivalgás, újabb megkönnyebbült elsőéves, újabb név a listán. Hiába tudtam, hogy egyszer rám is sor kerül, most végeláthatatlan hosszúnak tűnt az a pergamen és a sok diák, aki felvonult az emelvényre. Justin Finch-Fletchley, Seamus Finnigan, Hermione Granger, Daphne Greengrass... És akkor végre ismét olyasvalaki következett, akiért én is izgulhattam:

- Ruby Kain! - pillantott fel a listából a professzor, barátnőm pedig lassan elengedte a kezemet.

Megfontoltan, biztos léptekkel haladt a szék felé, minden mozdulatára kínosan ügyelve. Ő is érezhette mekkora a tétje, ha most mindenki előtt megbotlik. Ám az ő vérében aranyvér folyt, és az elegancia magasiskolája jellemezte a családját. Biztos voltam benne, hogy a Kain-ekre jellemző méltósággal éli túl ezt a pár percet.

- Megérkezett tehát a legifjabb Kain leány, és vele megannyi újítani akarás. Tradíciók, tudás, kreativitás és mégis mintha feszegetné a határokat... Vagy csak a saját határait? Hmmm... Kain lány ide még nem került, de legyen a HOLLÓHÁT! - dörrent végül a süveg ítélete.

Ruby kábán leszédelgett a színpadról, szinte fel sem pillantva a többiekre. Gratulálni sem tudtam neki, olyan gyorsan indult meg háza társai felé. Ettől függetlenül ujjongva, fütyülve tapsoltam szőke barátnőmnek, aki majd belepirult az őt övező szeretethullámba. Még McGalagony is elismerő biccentést küldött a lány felé, aki ezek szerint ismeretségben állhat Ruby szüleivel. Egyedül Cedric arca árulkodott döbbenetről és rejtett sértettségről. Ő egyáltalán nem erre a kimenetelre számíthatott, és biztos voltam benne, hogy a két barátnak lesz még mit megbeszélnie a ceremónia után.

Ezek szerint Ruby Cedric-nek nem mondta el rejtett vágyát?

- Neville Longbottom! - harsant fel ismét a professzor hangja.

Ám ezúttal sem figyeltem különösebben társaimra, hanem Ruby tekintetét kerestem a tömegben, de ő továbbra is leszegett fejjel ült a hollóhát asztalánál. Úgy tanulmányozta az asztallapot, mintha a világ legérdekesebb olvasmányát fedezte volna fel a teríték között.

- GRIFFENDÉL! - hangzott el az ítélet és már ment is ki a következő diák.

Az Ernie MacMillan-re keresztelt lenszőke fiú kivonulása eszembe juttatta, hogy már az M-nél tartunk, tehát nemsokára én jövök. Amennyire ezt szerettem volna az elején, most épp annyira viszolyogtam attól, hogy hamarosan az én nevemet olvassák fel.

- HUGRABUG!

- Draco Malfoy!

A név hallatára a hideg is kirázott, és még inkább émelyegni kezdtem Malfoy elégedett, számító mosolyától. Szinte a homlokát sem érte a süveg, de már el is kiáltotta magát:

- MARDEKÁR!

- A gonosz boszorkák és varázslók mind Mardekárosok voltak! - hallottam meg a hátam mögött a sugdolózást, de nem bírtam levenni a szemem Malfoy-ról, aki úgy vonult a ház asztalához, hogy minden cseppjét kiélvezhesse a dicsőség pillanatának.

- Evening Mayfair! - visszhangozta az elmém saját nevemet.

Egészen letompultak az események Draco beosztása óta, és kellett jó pár másodperc míg rájöttem, hogy ezúttal én vagyok soron. A torkom egészen összeszorult, a kezemmel még mindig görcsösen markoltam apám levelét és a lábaim szinte maguktól vittek az emelvényre.

Csigalassúsággal értem a székhez, mégis sikerült majdnem felbuknom saját lábamban, amit páran meg is mosolyogtak. Barna hajammal próbáltam függönyt képezni magam elé, hogy ne lássam diáktársaim felnyársaló tekintetét. Feszélyezett a tudat, hogy bármi is legyen a döntés, az itt és most, mindenki előtt történik.

Ruby félszeg, biztató szemeivel szemben...

Darcy érdektelen kifejezésével szemben...

Cedric majdhogynem vádló pillantásával szemben...

Chantelle bosszantóan vidám kedélyével szemben...

Malfoy fölényes, lesajánló fejével szemben...

Végül McGalagony a fejemre tette a süveget. Fogalmam sem volt, hogy hova fogok kerülni. Őszintén elvesztettem a hitemet, hogy egy álom miatt a Griffendélbe kerülhetek, hiába éreztem úgy, hogy apám szerint ott a helyem. Egyedül a talárom zsebében meglapuló papírra vetett szavak jelentettek mentőövet a helyzetben, amit mostanra olyan szorosan fogtam, hogy félő volt, izzadó tenyereim miatt elmosódnak apám talán utolsó szavai felém.

- Nocsak, nocsak... Alma a fájától... - szólalt meg morfondírozva a süveg.

Persze ismertem a kifejezést, és rögtön egészen más fényben láttam magamat. Nálam van a levél, fejemben a Teszlek Süveg és kész vagyok, hogy bizonyítsak, bár valahol mégis rettegek. Apám viszont büszke volt rám és talán most is az akar lenni. Én pedig készen állok rá, hogy megmutassam mire vagyok képes.

- Jól átgondoltál mindent? - incselkedett a süveg és finoman a Hollóhát asztalához fordította a fejem.

Ajkaim halovány mosolyra húzódtak, hiszen egyre inkább oda is húzott a szívem. A barátnőmet sem akartam elveszíteni, ahogy apám belém vetett hitét sem. Teljesíteni akartam, kitűnni és átélni a varázst. Ha rettegtem is, már csak jóleső félelem járt át. Az egész napos érzelmi hullámvasút úgy néz ki, hogy lassan célba érni készült és végre megtudom, milyen sors felé vezérel a süveg.

- A vér nem hazudik. Tudom jól, hol a helyed... MARDEKÁR!

A Teszlek Süveg döntése késként fúródott a tudatomba.

Mardekár?! Az mégis hogyan lehetséges? Hiszen... Tekintetem, a korábban engem kémlelő arcok között cikázott. Ruby szemeiből elfojtott döbbenet tükröződött vissza. Könnyen leolvastam az arcáról, hogy ő sem erre a döntésre számított. Darcy-tól továbbra sem érkezett érdemi reakció, Cedric pedig már oda sem figyelt az ítéletre. Egyedül Chantelle leplezetlen derűje és kiáltozásai árulkodtak őszinte örömről.

A lány reakciója lassan vissza is rángatott a valóságba, de közel sem lett olyan euforikus élmény a házam ujjongó üdvözlése, mint eredetileg számítottam rá. Az pedig különösen rontott az összképen, hogy végig magamon éreztem Malfoy undorodó, bosszúvágytól fűtött szemeit. Rá kellett döbbenjek, hogy elhamarkodottan szájaltam a tejfölszőke fiúval.

Igyekeztem a lehető legtávolabb ülni tőle, de mivel folyamatosan töltöttük fel az üres helyeket, így vele szembe voltam kénytelen leülni, mivel ezen kívül csak közvetlen mellette volt szabad szék.

- Ne szokj hozzá a helyedhez, Mayfair. Nem sokáig maradsz Roxforban. - Malfoy íriszei fenyegetően villantak meg.

- Kétlem, hogy pont te fogsz kirúgatni a suliból - járt el ismét a szám, ahelyett, hogy beharaptam volna a nyelvem.

- Fogalmad sincs, mire vagyok képes - sziszegte vészjóslóan.

Ebben sajnos nem tévedett, tényleg nem tudtam. Ám a válaszomat megelőzte a Malfoy egyik nagydarab "testőre", aki a balján ült:

- Ja! Lövésed sincs, mire képes Draco! - vihogott röfögő hangjával Crack.

- Elképesztően gyerekesek vagytok - csatlakozott a vitához a jobb oldalamon ülő lány.

Úgy rémlett, hogy a pezsgőszőke fürtökhöz a Daphne Greengrass név tartozik, és ezek szerint nyilván több ész szorult belé, mint a velünk szemben helyet foglaló duóba.

- Én a helyedben kimaradnék ebből, Greengrass - morogta a pufók arcú lány, Crack mellett.

- Már véleményem sem lehet, Bulstrode? - vonta fel a szemöldökét Daphne és sértődötten fordított hátat mindenkinek, úgy, hogy csak a pódiumot láthassa.

Tehát, itt még csak véletlenül sem használja senki a keresztneveket?

Lelkileg egészen kimerített már ez a pár perc is a Mardekár asztalánál. Mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója mindenhez. A többi asztalhoz képest kifejezett csatatérnek éreztem az itt lévő gólyák hozzáállását. Mintha társaimba szemernyi bizalom vagy nyitottság sem szorult volna. Habár ki is vagyok én, hogy ítélkezzem? Ugyanolyan zárkózottan mértem fel a többi elsőst, mint ahogy ők is tették. Amíg a többi asztalnál javarészt vidám csevej és barátkozás folyt, addig nálunk késsel lehetett volna vágni a feszültséget.

- MARDEKÁR! - harsant fel ismét az ismerős, reszelős hang.

- Ki gondolta volna? - jegyezte meg ironikusan Daphne.

Belül fájdalmasan felnyögtem, mikor megláttam, hogy akire a lány célzott, az Malfoy másik agyatlan haverja. Ezek után biztos, hogy egyszerre hárman akarják majd megkeseríteni az életemet.

- Még mindig biztos vagy a dolgodban, Mayfair? - eresztett meg egy ördögi vigyort Draco.

Ezúttal azonban be tudtam fogni a számat, nem hagytam, hogy további meggondolatlan megjegyzéseket provokáljon ki belőlem. Így csak egy megsemmisítő pillantást vetettem felé, mielőtt én is hátat fordítottam volna az asztalnak. Inkább a beosztásra próbáltam figyelni, minthogy azt nézzem, ahogy Malfoy térfele egyre duzzad, míg mi kettecskén lézengünk a túloldalon Greengrass-szel.

- Csak nem meguntad őket? - kérdezte halovány félmosollyal Daphne.

- Így is mondhatjuk... - húztam el a számat keserűen, miközben tapsra emeltük kezeinket, mivel épp Clarity Moon-t osztották be a Hugrabugba.

- Chantelle Myers! - hívta ki a soron következő elsőst McGalagony professzor.

Na ez már határozottan érdekelt! Habár sejtettem, igen csekély arra az esély, hogy Chantelle-t a Mardekárba osszák. Persze nem ismertem kellően ahhoz, hogy ezt így megállapítsam, de azt igen, hogy kész volt szembenézni bármivel. Nem ismerte a félelmet. Ez meglátszott azon is, ahogy kivonult a székhez és magabiztos mosollyal várta a süveg döntését. Griffendéles a javából.

- Kiköpött anyja... MARDEKÁR!

Velem ellentétben, Chantelle szinte repesett és meg sem próbálta visszafogni elégedettségét. Határtalan jókedve rám is átragadt, hiszen mégsem leszek annyira egyedül, mint arra eredetileg számítottam. Chantelle-nek ugyan volt egy stílusa, de ő volt az egyetlen, aki képes volt belefojtani a szót az előítéletektől hemzsegő, szőke fiúba. Nem csoda, hogy Malfoy eleve halovány bőrszínéhez képest is jól láthatóan elfehéredett, és tátott szájjal nézte végig Myers elégedett szökdelését.

- Lehetetlen... - nyöszörögte Draco.

Chantelle épp ekkor ért mellénk, és derűsen lecsüccsent a mellettem lévő üres székre, ezzel is erősítve a mi térfelünket.

- Pedig ide osztott a süveg. Te is nagyon hiányoztál nekem - gügyögte a borzas hajú lány.

- Attól még nem itt lenne a helyed.

- Ha gondolod, nyugodtan vitatkozz a Teszlek Süveggel - vonta meg a vállát Chantelle nemtörődöm módon.

- Hmpf... - mormogta a fiú, de nem szentelt több figyelmet a lánynak.

Élmény lesz minden étkezésnél a civódásukat hallgatni...

Közben, a soron következő Theodore Nott is a Mardekár házba került. Épp úgy, ahogy Pansy Parkinson is. Parvati és Padma Patil a Griffendélt erősítették, Sally-Anne Parks-ot pedig a Hollóhát diákjai közé sorolták. Igazából már csak azért figyeltem oda, mert a csöndes fiú - akinek a nevét továbbra sem tudtam - még nem került sorra, pedig égetett a kíváncsiság, őt vajon hova osztják be. Na meg nem utolsó sorban, végre kiderül az is, miképp szólíthatom.

- Harry Potter! - hangzott el a következő név, aminek hatására egyszerre némult el a nagyterem.

Habár csak nem olyan régen jutott tudomásomra Harry Potter tragikus története, de mélyen megérintett. Arról persze fogalmam sem volt, illetve nem gondoltam bele, hogy akár az évfolyamtársunk is lehet a fiú. Netalán egy házba is kerülhetünk, ha úgy hozza a sors.

Ahogy Potter kivonult a székhez, próbáltam minél inkább szemügyre venni. Valamiért azt reméltem, hogy a csöndes fiú lesz, aki olyan titokzatos módon viselkedett. Ám Harry vékonyabb volt, alacsonyabb, és nugátbarna haj helyett, szénfekete tincsek meredeztek szerteszét a fején. Smaragdzöld íriszei pedig épp annyi izgalomról és félelemről árulkodtak, mint a legtöbb elsősé, aki átesett a beosztáson.

- Harry Potter... Hát ez a nap is eljött. Hmmm, nehéz ügy, de még milyen nehéz! Látom tudásból és bátorságból nincs hiány. Megvan a kellő bizonyítási vágy is. Hova is tegyelek, hova is tegyelek... - Egyikünknél sem töprengett annyit a süveg, mint Harry Potter-nél.

- Ne a Mardekárba? - hallatszott a a Teszlek Süveg döbbenete. - Biztos vagy benne? Az alapok mind ott vannak a fejedben, és ott sokra vihetnéd. De ha nem, akkor legyen a... GRIFFENDÉL!

Egy emberként üvöltött fel a griffendél asztala, és óriási örömtáncok közepette fogadták maguk közé a legendás Potter fiút. Mindenki érezte, hogy ezáltal kiemelkedett az oroszlános ház a többi közül, hisz maguk között tudhatják Harry Potter-t, míg a többi ház nem dicsekedhetett hasonló tanulóval. Emiatt még szerencsétlenebbül éreztem magam a mardekár asztalánál, és még Chantelle szüntelen fecsegése sem vidított fel.

- Most mondd, hogy nem néz ki úgy az igazgató, mint valami nagy tiszteletben álló, bölcs varázsló, aki titokban terítőket hímez - kotyogta közben, kicsit sem izgatva magát, hogy éppen kit osztottak be.

- Dumbledore tényleg egy köztiszteletben álló, bölcs varázsló - nézett rá értetlenül Daphne.

- Ezt hívják viccnek, Greengrass - húzta el a száját a göndör fürtű boszorkány.

- Senki nem nevetett - szútra közbe Malfoy, de kivételesen elmaradt a sértődés, mivel minden további szólalkozást elnyomta az újabb tapsvihar.

Benedict Rosier eközben büszkén sétált le a pódiumról, és meglehetősen elégedettnek tűnt a süveg döntésével, miszerint a Hollóhátnál van a helye. Számomra azonban sokkal érdekesebb volt, hogy végre nevet is tudtam kapcsolni a csöndes, nyugodt arcú fiúhoz.

- Vinson Snyder!

Magamban ízlelgettem a fiú nevét és küllemét, miközben a Teszlek Süveg némán agyalt, hova is rakja az ifjú növendéket. Nála érdekes mód nem szólalt meg, nem kérdezett, és Vinson is teljes nyugalomban, rezzenéstelen arccal várta az ítéletet. Pár pillanatig a legyek zümmögését is hallani lehetett volna, mire végre elhangzott az ítélet.

- MARDEKÁR!

Képtelen voltam visszafojtani egy halovány mosolyt, legbelül ugyanis reméltem, hogy hozzánk osztják be a fiút. Némi elégtételt éreztem magamban, hogy ő nem a griffendélhez csatlakozott. Habár nem Vinson döntött a sorsáról, oka volt annak, hogy végül a mi asztalunknál foglal helyet.

* * *

A beosztási ceremónia után felgyorsultak az események. Az igazgató, Albus Dumbledore, elmondta rövid beszédét, illetve, hogy idén hova tilos járkálni a kastélyon belül, valamint azon kívül. Érdekes módon, én is épp azt kezdtem érezni Dumbledore szónoklata alatt, amit Chantelle korábban latolgatott. Valamiért megtelepedett bennem a gyanú, hogy hiába nagy varázsló és számos díjjal elismert bölcs mágus, biztos, hogy fura hobbijai vannak négy fal között. Ez a gondolat hiába volt szórakoztató, valahol még mindig haragudtam magamra, hogy nem a griffendélbe kerültem. Úgy éreztem, cserben hagytam apámat, és most vezekelnem kell emiatt.

A gondolat, hogy a család szégyene lettem, a lakoma alatt sem hagyott nyugodni. Hiába roskadoztak finomabbnál finomabb fogásoktól az asztalok, éreztem, hogy egy falatot sem fogok tudni leküzdeni. A torkomban óriási gombóc honolt, a hasamat görcsök gyötörték. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Harry Potter nem ide akart kerülni, nekem viszont eszembe se jutott megkérni a süveget, hogy a Griffendélhez tartozhassak.

Egykedvűen turkáltam a tányéromba kiszedett ételt, amit csak a látszat kedvéért pakoltam meg. Nem volt itt anya, hogy észrevegye, mennyire étvágytalan vagyok, és más nem is tehette volna, hiszen mindenki önmagával volt elfoglalva. Daphne végre úgy fordult felénk, hogy mosoly játszott az arcán, ami nyilván az ételnek szánt néma dicséret volt. Chantelle és Malfoy persze továbbra is szócsatákkal fűszerezték a két falat közötti szüneteket, miközben a közelükben ülők lelkesen jelezték, kinek az oldalán állnak, nehogy kimaradjanak bármiből is. Tulajdonképpen tévedtem, nem is magukkal foglalkoztak, hanem a saját igazukkal.

Egyedül Vinson burkolózott csöndbe, de helyette is beszélt eleget a bátyja. Lazarus Snyder, mint kiderült, a Mardekár ház egyik prefektusa, jelenleg hatodéves, és pont annyit járt a szája, amennyit az öccse hallgatott. Megnyerő mosolyával azonnal magába bolondította Millicent-et és Pansy-t, de Lazarus vajmi keveset foglalkozott ezzel. Helyette hevesen magyarázta, hogy kik a házvezető tanárok, mik a legjobb órák, kikről érdemes leckét másolni és mióta nem mosott hajat Piton professzor. Akármennyire is voltak viccesek ezek a kis történetek, nem bírtam kisajtolni magamból egy mosolyt sem. Még Roxfort szellemei, mókás kísértetei sem derítettek jobb kedvre. Sőt! A döbbenet utolsó szikráját is kiölte belőlem a csalódás árnyéka.

Egész vacsora alatt azon ügyködtem, hogy elkapjam végre Ruby tekintetét, de ha véletlenül össze is akadt a szemünk, egy fáradt intésen kívül, nem tellett többre egyikünknek sem. Látszott szegény szőke barátnőmön, hogy őt is kimerítette az este, és lelkiekben már a magyarázatokat gyűjti Cedric számára. Nos, akármennyire is szomorított el saját sorsom alakulása, Ruby-t sem irigyeltem jelenleg.

* * *

- Az e heti jelszó a "crepundium", ami amúgy amulettet jelent, bár kétlem, hogy ez bárkit is érdekelne - vigyorgott mind a százhúsz fogával Lazarus, megpaskolva a kőfalba rejtett titkos ajtót.

- Örülnék, ha nem hallaná az egész kastély, hogy mi a jelszó, Laz - forgatta meg a szemeit a másik prefektus, Caroline Caswell.

- Ünneprontó - biggyesztette le az ajkait az idősebbik Snyder.

- Bohóc - replikázott Caswell. - A lényeg, hogy az alagsor végén vagyunk, itt már könnyedén kitapinthatjátok a kőajtót. Ha valakinek gondot okoz megjegyezni a jelszót, szóljon nekünk, vagy csatlakozzon egy olyan mardekáros diákhoz visszafelé, aki mindig emlékszik rá - foglalta össze a tudnivalókat.

Az össznépi bólogatást követően, bevezettek minket a klubhelyiségbe, és körbemutatták a pihenő-tanuló sarkokat. Ahhoz képest, hogy az alagsorban voltunk, egész kellemes és otthonos hangulata volt a helynek. Méregzöld bőrkanapék, két óriási kőkandalló és kristálycsillárok tették még vonzóbbá a helyet. Az egész termet belengett valami finom, halovány csillogás. Olyan érzése volt az embernek, mintha egy víz alatti birodalom tróntermébe lépett volna. Fenséges, arisztokratikus és a régmúltat idéző. Bármennyire is nehezemre esett bevallani, de egy részem úgy érezte, mégis itt a helyem.

- ... az emeleten pedig az összes tantárgyhoz találtok segédolvasmányokat. A szekrények kizárólag a Mardekár ház, önálló könyvgyűjteményét tartalmazzák, tehát nem szükséges hozzá olvasókártya vagy Vénkisasszony Cvikker jóváhagyó aláírása - magyarázta Lazarus unottan, az előre bemagolt szöveget. - A hálótermeket, a beugró ajtókon túl találjátok. Jobbra a lányok hálói vannak, balra pedig a fiúké. A holmijaitokat már a szobáitokba vitték, de csereberélhettek a helyekkel, ha akartok. További kérdés esetén fárasszátok Caroline-t, Lazarus balra el - kacsintott ránk Snyder, amit Caswell újfent egy szemforgatással díjazott.

- Ez a jómadár nem mondta el, de az órarendjeitek, a mardekár színeihez illő egyenruhátok és szőrös, tollas barátaitok is a hálótermekben várnak rátok. Elöljáróban megtudakoltam, hogy holnap átváltozástannal fogtok kezdeni. Az óra tantermét nagy piros 'x' jelzi a kastélyról másolt térképen, nehogy eltévedjetek másnap - egészítette ki Caroline a hiányos ismertetőt. - Amennyiben nincs több kérdés, menjetek a hálótermekbe és lassan feküdjetek le aludni, mert holnap reggel máris kezdődik a tanítás.

Utolsó intelmével, Caswell prefektus is eltűnt a szemünk elől, mi pedig magunkra maradtunk.

- Stipi-stopi a fürdőhöz közeli ágy! - rohant el Pansy a hálótermek ajtajához, mire lassan mi is követni kezdtük.

Hála szentséges Merlinnek, eléggé telezabálta magát Malfoy és mindkét monstrum barátja is, így megúsztam azt, hogy odaszúrjanak még valamit távozásuk előtt. Szerencsére mindenki békében vonulhatott el és kereshetett magának ágyat. Nekem igazából nem voltak különös ambícióim, mivel a kezdeti, csöndes lelkesedésem alábbhagyott, és utolsóként kullogtam az ágyakhoz. Ez persze Chantelle-re nem vonatkozott, aki helyettem is foglalt ágyat.

- Tök véletlenül egymás mellett fogunk aludni - mosolygott rám, mint a vajaskifli. - Hidd el, ez a legjobb felállás. Nincs kedved hallgatni a szoba túlfelén Bulstrode horkolását vagy Parkinson nyafogását.

Hallgatag mosollyal nyugtáztam a lány jóslatát és megköszöntem az ágyat, majd rögtön nekiláttam kipakolni. A többiekkel ellentétben, én nem voltam fáradt, hiszen alig ettem egy-két falatot, emiatt nem is álmosított el a sok finomság. Rajtam kívül azonban, mindenki hamar elpilledt, még Persephoné is összegömbölyödve szuszogott, a hosszú vonatút után. Nem is volt szívem felébreszteni őt, csak azért, hogy társaságom legyen. Magányosan, gondolataimba merülve rámoltam a holmijaimat a faragott, ébenfa szekrénybe, ami az ágyam mellett terpeszkedett.

A szoba lassan csöndbe burkolózott. Már csak Millicent és Pansy sugdolózását lehetett hallani, akik feltétlen szükségét érezzék, hogy még fél óráig kitárgyalják Lazarus mogyoróbarna hajának tökéletes fényét és mély, viharkék szemeinek csillogását. Személy szerint én sokkal érdekesebbnek találtam az öccsét, Vinson-t, bár nem abban az istenítő értelemben. Egyszerűen ő tűnt olyannak, akivel normálisan is el lehet beszélgetni Chantelle-en kívül. Ez pedig sokat számított, hisz jelenleg szörnyen magányosan éreztem magamat. Nem tudtam Ruby-val beszélni, a göndör hajú lányba pedig annyi lelkesedés szorult, amivel ma képtelen voltam lépést tartani.

Lassan tényleg teljesen elnémult a szoba, még Millicent hortyogása is csak tompán visszhangzott a szobában. A csönd egészen nyugtató hatással volt rám, bár negatív gondolataimnak is több tér jutott így. Hiába telepedett az éj békés leple a szobára, a láthatatlan gombóc még mindig szorított a torkomat. Nem számított, hogy a háló üvegfalán túl, - amely a tó mélyére nézett - a víz smaragdszínű, esti fénykeringőjét járta. Sem a táncoló vízcseppek, sem a simogató, sötét fellegek nem tudtak meggyőzni arról, hogy büszke lehetek magamra. Változatlanul kísértett a tudat, hogy cserben hagytam apámat, és képtelen vagyok beszámolni erről anyának. Pedig megígértem neki, hogy még ma este írni fogok, de nem vitt rá a lélek, hogy akárcsak egy szót is papírra vessek.

- Álmatlanság? - suhant át a nesztelen szobán, Chantelle álomtól kásás hangja.

- Ööö, izé... Olyasmi - hebegtem meglepettségemben.

- Az nem hangzik jól - ingatta a fejét ásítva, majd lassan kimászott saját ágyból. - Mi nyomja a lelked? - huppant le mellém, törökülésbe.

Fogalmam sem volt, hogy vajon érdemes-e megosztani vele a félelmeimet. Lehet, hogy az ő szemében alaptalanok vagy talán nem értené, esetleg ki is nevetne. Ezek közül pedig egyik sem javítana a mostani állapotomon.

- Becsszó nem fogok nevetni - somolygott hamiskásan, mintha a gondolataimban olvasott volna.

- Ez az egész... - bukott ki belőlem. - Azt hittem... reméltem, hogy a Griffendélbe kerülök. Úgy érzem, apám is azt szerette volna. De most cserben hagytam őt, cserben hagytam anyát, hiszen azt suttogták, hogy ide a gonoszak kerülnek. Ráadásul ha megnézzük, hogy Malfoy is itt van, ki hibáztatja a suttogó hangokat? Ha ez nem lenne elég, távol vagyok az egyetlen barátnőmtől, napi szinten hallgathatom a csipkelődéseket, mivel még csak aranyvérű sem vagyok. Szörnyen magányosnak és elveszettnek érzem magam. Annyira, hogy még egy nyamvadt levelet sem merek írni anyának, hogy elmeséljem neki mi történt ma.

Ahogy befejeztem az érzelmi kitörésem, kínos csend telepedett a szobára. Már kezdtem megbánni, hogy megnyíltam, amikor Chantelle végül megszólalt:

- Hidd el Evening, ez nem csak neked nehéz. Szerintem mindenki küzd hasonló gondolatokkal, vagy ha nem is hasonlókkal, de más gondokkal. A legtöbben itt, ahogy mondtad, aranyvérűek és ősi máguscsaládok leszármazottai. Ellenben itt vagyok én, aki félvér, és az apja mugli. Anyát kitagadták a családból, amikor rájöttek, hogy véráruló, még a nővére se állt ki mellette, Narcissa. Az a Narcissa Rosier, illetve most már Malfoy, aki Draco anyja. Úgy vagyunk unokatestvérek, hogy tudomást sem vettek a családunkról, még csak nem is gratuláltak a szüleimnek, mikor megszülettem. Draco persze mindenkinek terjeszti, micsoda utolsó alak vagyok és, hogy nem érdemes barátkozni velem - mesélte Chantelle, olyan őszinteséggel a szemében, ami arra ösztökélt, hogy semmi esetre se kérdőjelezzem meg a történetét.

- Unokatestvérek vagytok? - kérdeztem döbbented.

Némán bólintott, de nem fűzött hozzá többet.

- Azt hittem csak távoli rokonok vagytok...

- Hah! Jó is lenne, - nevetett fel Chantelle - de sajnos nem ez a helyzet. Viszont tuti, hogy anyukád nem fog csalódni, hogy ide kerültél. Merlin szerelmére, az elmúlt hat évben, zsinórban, mi nyertük a házkupát! Légy büszke arra, ahova kerültél, és hozd ki belőle a legtöbbet.

Derűsen vettem tudomásul, hogy a fekete szemű lány, a lehető legbölcsebb tanáccsal szolgált így éjnek évadján. Magához Merlinhez is fohászkodhattam volna, akkor sem kapok jobb javallatot.

- Köszönöm, megpróbálom - sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Semmiség az egész. Jó éjt, Evening - szorította meg finoman a kezem, mielőtt átmászott volna saját ágyába.

- Jó éjt, Chantelle.

- Oh, és Evening! Halálmenő neved van - jegyezte meg vidáman.

A lány bókja széles mosolyt csalt az arcomra, és már átkoztam magam, amiért azt mondtam, hogy magányosan érzem magam itt. A leglehetetlenebb és legváratlanabb helyzetekben botlottam barátokba. Nem volt hát kérdéses a számomra, hogy ezután az este után, épp úgy számíthatok Chantelle-re, mint Ruby-ra.