Kedves Olvasóim! Szeretném elnézéseteket kérni, hogy ilyen sokára érkezik csak az új fejezet. Nem kenyerem, hogy folyamatosan kifogások mögé bújjak, de ebben az esetben valóban nehezebb helyzetben vagyok. Meglehetősen túlvállaltam magam az írással abból a szempontból, hogy ez az utolsó szemeszterem az egyetemen. Szakdolgozat, államvizsga, felvételi... (Igen tudom, Lotte, aki nem 16 évesen érkezett a wattpad íróközösségébe.) Remélem kárpótollak titeket azzal az újsággal, hogy június végéig minden nehézségen túl leszek, - legalábbis egy ideig - de addig is hoztam új fejezetet. Még egyszer köszönöm a türelmeteket és kedves szavaitokat az írásomat illetően! Hatalmas motiváció. :)

Lotte

* * *

Lázas izgalommal készülődtem a szobámban. Úgy szaladgáltam fel-alá, mint egy megkergült szöcske, aki azt sem tudja, jön-e vagy megy. Egyszer még szegény Persephoné-ban is majdnem megbotlottam, amit finoman szólva is egy elég morcos nyávogással jutalmazott. Tudom, hogy nem kellett volna kapkodnom, de nem bírtam leállni. Majdhogynem kényszerűen néztem át újra és újra csomagjaimat. Vagy százszor is ellenőriztem, hogy minden apámtól kapott holmit elraktam-e. Anya hiába javasolta, hogy pár dolgot hagyjak inkább itthon, nem tehettem és nem is akartam. Még jobban ragaszkodtam az apámtól kapott kincsekhez, azóta, hogy Ruby megosztotta velem tudását a varázslóháborúról. Nagyon készséges és megértő volt velem szemben. Nem ítélkezett, nem vájkált a múltamat illetően és nem fölényeskedett. Ezzel szemben viszont ő volt az, akit életemben először, őszintén hívhattam barátomnak. Miatta vártam a roxforti utat is, hiszen nem kell majd egyedül ülnöm a vonatfülkében.

– EVIE! Siess kérlek! Még a végén lekéssük a vonatot – kiáltott fel anya, aki a konyhában sürgölődött hajnali öt óta.

Habár a szerelvény csak tizenegykor indul, Brighton-ból kicsit hosszabb az út a King's Cross pályaudvarig, így aztán anya is kissé idegesebb volt, mint általában. Rettegett attól, hogy esetleg túl nagy lesz a forgalom és a végén lekésem a vonatot. Ennek az lett a következménye, hogy gépies gyorsasággal gyártotta az útravaló finomságokat hajnal óta, és fél hétkor már menetre készen állt.

– SIETEK ANYA! – kiabáltam vissza gyorsan, miközben bedobáltam még pár pulóvert és szoknyát az egyik utazóládámba.

Azt is tudtam, hogy szegény Persephoné-t kénytelen leszek hordozóba rakni az utazás idejéig. Hiába könyörögtem anyának, hajthatatlan volt a témát illetően és nem engedte, hogy a macska az ölemben elnyúlva utazzon. Na majd a vonatfülkében kiengedem... Fogadkoztam magamban, hiszen négylábú jószágom már a ketrec látványától is hátracsapta füleit és felborzolta szőrét. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjön valaki, milyen erős ellenérzései voltak a szűk helyekkel szemben.

Sietve ellenőriztem még egyszer csomagjaimat, ezúttal már utoljára. A bőröndök kövéren, pöffeszkedve hirdették mennyi csecsebecsét és ruhát is rejt hatalmas bendőjük. Valahol sejtettem, hogy Anya nem fog örülni a fejleménynek, hogy ennyi mindent elraktam, de szerettem volna elkerülni a magány érzetét a Roxfortban. A honvágy gondolata is megrémisztett, így annyi emléket csomagoltam el, amennyit csak lehetett. Egyedül az apámtól kapott levelet hagytam elöl. Azt a közvetlen közelemben akartam tartani az egész út alatt. Tudtam, hogy az ő elegáns kézírása és belém vetett bizalma az egyetlen, ami megnyugtathat, amikor rám teszik a Teszlek Süveget.

Sóhajtva néztem körbe a szobámban. Fájt a tudat, hogy legközelebb, majd csak a téli szünetben alhatok újra a saját ágyamban. Elkeserített a tudat, hogy ennyi időt kell távol töltsek anyától és az otthonomtól. Nem tudtam tagadni, mennyire megrémített, hogy idegenekkel kell osztoznom a hálótermen, de nem lehettem gyáva. Apa utolsó gondolatai büszkeségről, nem szánalomról szóltak. Fel kell nőnöm a feladathoz és méltóvá kell válnom a belém vetett hitéhez, hogy bizonyíthassam az emlékének és saját magamnak is; képes vagyok rá.

– Evie! Kihűl a kakaód! – kiabált fel az emeletre anya ismét, és most már némi türelmetlenséget is kihallottam a hangjából.

– Jövök! – vágtam rá sietve, és sóhajtva búcsút intettem a szobámnak... egy időre biztosan.

– Gyere, Persephoné! Anya biztosan neked is rakott ki tejet – invitáltam macskámat a földszint felé, aki készségesen szegődött nyomomba, és elegáns, hosszú léptekkel szökellt az étkező felé, ahol mindkettőnket bőséges reggeli várt.

Odalent valósággal elkábítottak az illatok. Anya gyakorlatilag egy tonnányi finomságot készített, amivel nemhogy megkönnyítette, de egyenesen, nehezítette a tudatot, hogy holnap már nem a saját szobámban fogok felébredni.

Édes és ropogós barackos puffancs, sajtkrémes pirítósok, friss zöldségek és sült kolbászok terpeszkedtek az étkezőasztalon. De volt még ott hűs narancslé, egy nagy bögre kakaó és jó pár mézes linzer is. Jóval több nyalánkság, mint amennyit magamba tudtam volna tömni indulás előtt. Úgy tűnt ez anyának is eszébe jutott és bekészített egy nagy termoszt, üres üdítős üveget és egy műanyag dobozt is, hogy a kocsiban is tudjak falatozni.

– Jó étvágyat, kincsem – mosolygott rám anya gyöngéden, de megesküdtem volna, hogy egy könnycseppet láttam megcsillanni a szeme sarkában.

– Köszönöm! – néztem rá őszinte hálával az arcomon.

Nem is tudom, hogy dolgoztam volna fel az elmúlt időszak történéseit, ha nincsenek mellettem ezek a csodálatos emberek. Édesanyám, Ruby, Ruby családja, a nagyszüleim, Olli bácsi... Az ő bizalmuknak és hitüknek köszönhetem, hogy nem őrültem meg és kínkeserves szorongás helyett .jóleső izgalommal vártam az utat a skót völgyek felé, hogy valódi boszorkává válhassak.

* * *

Persephoné a feltételezésekkel ellentétben nem nyávogta végig az utat. Sőt, mi több, egyszer sem miákolt vagy nyafogott szorult helyzete miatt. Így aztán biztosra vettem, hogy a következő egy hétben annyira durcás képet fog vágni, aminek hatására majd biztos nem merem megsimogatni fehér bundáját. Nem sértett túlságosan a tudat, hogy még engem sem fog szívesen látni a macskám, azok után, hogy közel három óráig egy ketrecbe zárva pihegett, míg el nem értük a King's Cross pályaudvarra. Habár anya szerint csak egy finom tonhalkonzervet kell adjak neki, és mindent megbocsát nekem. Én ebben azért kételkedtem, hiszen egy szörnyen öntudatos jószágról beszélünk, aki a saját napirendi beosztása szerint él. Mindenesetre megígértem, hogy, amint lesz rá alkalmam, megpróbálom kiengesztelni Persephoné-t. Egyedül az a tudat vigasztalt, hogy anya előzetes megérzései tévesnek bizonyultak a nagy forgalommal kapcsolatban, így négylábú barátomnak valamivel kevesebbet kellett raboskodnia, mint amennyit korábban megbecsültünk.

– A jegyed megvan? – tudakolta anya, amikor leparkoltunk a pályaudvar előtt.

– Ruby és a szülei kiváltják nekem. Meséltem nekik, hogy félünk a késés miatt, ezért felajánlották, hogy ezt elintézik előre – vallottam be enyhén elpirulva, mert elfelejtettem anyának szólni erről.

Neki amúgy sem tudtam soha hazudni. Vörösödő arcom és füleim mindig elárulták ha rosszban sántikáltam. Éppen ennek a kikerülésére kezdtem bővíteni a szókincsem és használtam megkerülő kifejezéseket, ha anya kérdőre vont.

– Ez esetben meghívom majd őket egy kávéra hálám jeléül – bólintott rá anya, a düh minden jele nélkül. – 10:33... tökéletes, gyere Evening, vegyük ki a csomagjaidat, aztán megkeressük a Kain famíliát – gondolkozott hangosan anya és az utazóládákhoz intett.

Kérésére engedelmesen rápakoltuk az összes utazóládámat egy helyi használatú bőröndös kocsira, amelynek a tetejére ráhelyeztem Persephoné ketrecét. Fehér szőrű jószágom megvető miákolással tudatta, hogy továbbra sem tetszik neki szűkös helyzete, de kedves szavakkal igyekeztem megnyugtatni, hogy a vonatfülkében kinyújtóztathatja elzsibbadt végtagjait.

– Szólt Ruby, hogy hol várnak majd a jeggyel? – kérdezte anya, miközben egy rakoncátlan, szőke tincset visszasimított a füle mögé.

– Északi bejárat, kékre festett pad, rögtön a látványpékség mellett – daráltam az információkat, amiket Ruby egy bagollyal küldött meg nekem a múlt héten.

Anya mosolyogva bólintott és elkezdett finoman terelgetni az északi főkapu felé. Ahogy a bejárathoz közeledtünk egyre több emberen kellett átverekednünk magunkat. Kész labirintussá vált a sok színes cipőbe bújtatott lábfej és fekete bőrkoffer.

A sok pályaudvaron tolongó ember szinte azonnal eszembe juttatta a Brighton Pier-i nyárköszöntő fesztivált. Június 21-én boldog-boldogtalan, öreg és fiatal egyaránt a tengerpartra özönlött, majd jegyet váltott a kikötőgát vidámparkjába. Ugyan az óriáskerékig mi sosem jutottunk el, de megtartottuk a saját napéjegyenlőségi hagyományainkat. Anyával ilyenkor egyforma éjkék ruhát vettünk fel, elsétáltunk a szirének lagúnájához, ahol hátborzongató történetek mesélése közben kagylót gyűjtöttünk vagy térdig betemettük magunkat a finom, strandi homokkal. Napnyugta után a sós levegő tovasodort minket a Brighton-i bazárhoz, ahol vattacukrot és csillagfánkot vettünk. Mindezen finomságokat pedig az északi szellem italának elkeresztelt üdítővel öblítettük le, amely fenséges grapefruit és csipkebogyó ízű. Számomra maga a nyár is ilyen aromákat hordozott, és nem is lenne teljes a szünidőm a városi mulatság nélkül.

Egy pillanatra magába szippantott a honvágy, - pedig még a vonatra sem szálltam fel - hogy az adventi fesztiválra nem fogok hazaérni idejében. Hiába tölthetjük családjainkkal a szentestét, az adventi vásár épp olyan különleges helyet foglalt el a szívemben, mint a nyárköszöntő fesztivál. Fahéjas forrócsokoládé, piros télikabát és fekete svájci sapka, korcsolyázás a Nancy Shiver parkban, karácsonyi csecsebecsék és mókus etetés. Ezek tették teljessé minden évben a tél eljövetelét, amiben hét esztendeig biztos nem lesz részem. Nem állhatunk az adventi vásár közepén, hogy forrócsoki kortyolgatás közepette első sorból nézzük édesanyámmal, ahogy meggyúlnak a fények a köztéri karácsonyfán. Nem láthatom, ahogy a folyamat megkoronázásaképp felragyog a csúcsdísz, és égi jelként hirdeti mindenkinek a karácsony eljövetelét.

Szinte éreztem, ahogy az emlékképek hatására összefacsarodik a szívem és gombóc nő a torkomban. Annyira beszippantott a mágia világa, valamint a boszorkány-énem tudata, hogy bele sem gondoltam miket adok fel azzal, hogy nem otthon fogok lakni. Hiába írhatunk leveleket és küldhetünk egymásnak csomagokat anyával, mégsem ugyanaz, mintha mellette ülnék a kanapén és századszorra is megnéznénk a kedvenc fekete-fehér filmünket.

– Evening! – szakította félbe gondolataimat egy ismerős, csilingelő szoprán, amely visszarántott a valóságba.

Ruby hangját ezer közül is felismertem volna, hiszen olyan különleges képességgel bírt, amely csak keveseknek adatik meg. A lány dallamos szopránja halovány mosolyt csal az ember arcára, még akkor is, ha igazán padlón van az illető. Valódi gyógyír volt trillázása honvágytól túlcsorduló szívemnek.

– Ruby! – kerestem szőke barátnőm tekintetét a tömegben, aki valódi tündérként tűnt ki a sok ember közül égszínkék ruhájával és lámpásként világító, ibolyaszín szemeivel.

Szőke haja szokás szerint takaros kontyba volt fésülve, arcán pedig ragyogó mosoly jelezte, hogy alig várja az utat. Nem különben a Kain család, akik szintén a kékre festett padnál várakoztak csemetéjükkel. A szülők épp elmélyülten beszélgettek Benjamin-nal, de amint Ruby elkezdett hevesen integetni, már ők is felpillantottak és követték lányuk példáját.

Hozzájuk érve szorosan megöleltem szőke barátnőmet, aki legalább olyan lelkesedéssel viszonozta azt, mint ahogy én kezdeményeztem a köszöntést.

– Úgy vártunk már titeket! Merlinre, végre eljön a nap, hogy felszállunk a Roxfort Expresszre! – hadarta Ruby nagy lelkesedésében, ami szüleit is mosolygásra késztette, én pedig végre önfeledten felnevettem.

– Én is nagyon várom már az utat! Anya rengeteg finomságot csomagolt nekünk, ha esetleg megéheznénk – újságoltam és bizonyítékképp megpaskoltam csurig telepakolt hátizsákomat.

– Ez nagyon kedves Miss Ma-... Lisandra – hálálkodott Ruby édesanyámnak. – Mielőtt elfelejtem! Norby üdvözletét küldi, mivel ő sajnos nem kísérhetett el minket a pályaudvarra... Ha a sok mugli meglátna egy házimanót. Képzelheted mekkora káosz lenne a minisztériumban – magyarázkodott szöszi barátnőm.

– Én is viszont üdvözlőm őt – legyintettem jókedvűen, jelezve, hogy egyáltalán nem vettem a szívemre az esetet.

– Lassan indulunk kell lányok, – szólt közbe kedvesen Maggie – nehogy a végén lekéssétek a vonatot! – kacsintott ránk és el is indult a vágányok felé, maga előtt finoman terelgetve Benjamint.

Ruby és én egyből követtük őket, bár némileg lassabban haladtunk jól megpakolt bőröndös kocsijaink miatt. Nem beszélve arról, hogy a ládák tetején elhelyezett ketrecek lakói - amely átmeneti szállást nyújtott Persephoné-nak és Ruby gyöngybaglyának, Saphire-nak - meglehetősen barátságtalanul méregették egymást, ami nem könnyítette meg a kocsik irányítását.

Ugyanakkor Ruby őszinte lelkesedése újult energiákkal töltött fel, és korábbi lehangoltságomnak már nyoma sem volt. Optimizmusa fertőzően hatott rám, hiszen ismét képes voltam pozitívan látni ezt az életre szóló utazást. Szinte repülve hajtottam magam előtt a bőröndöskocsit a vágányok felé, miközben igyekeztem annyi szépséget magamba szippantani a nyüzsgő pályaudvaron, amennyit csak tudtam. A nagyszülők édes, puszedli illatú csókjait unokáik arcára. Fiatal házaspárok ölelő karjaiknak egymásra találását, és mennyei egyesülését. Totyogó gyerekek rögtönzött fogócskáját és tovaszálló kacarászását. Az összes jót és kedveset, ami megnyugtathat később, ha majd elfog a honvágy.

– Evening! Ne menj tovább! Itt a bejárat – kuncogott Ruby szórakozottságomon.

Egy pillanatra el is szégyelltem magam, de amint megláttam, hogy Ruby, Maggie és Benjamin egy vörös téglafallal szemben ácsorognak, egy pillanatra megkérdőjeleztem épelméjűségüket.

– Ez egészen biztos? – néztem a díszes társaságra némi kétkedéssel, habár bizalmatlanságra korábban sem volt okom.

Ruby válasz helyett a kezembe nyomta a vonatjegyem, ami eddig égszínkék ruhájának zsebében pihent.

– Olvasd el! – biztatott mosolyogva.

Összeráncolt homlokkal vettem szemügyre a fényes jegyet, de nem kellett sokáig tanulmányoznom, hogy meghökkenve nézzek fel ismét. Kilenc és háromnegyedik vágány? Hiszen ilyesmi nem létezik, nincs is kiírva, hogy lenne ilyen peron...

– Meglehetős botrány lenne, ha muglik is felkeverednének a Roxfort Expresszre, nem igaz? – válaszolta meg minden kérdésemet Ruby cinkos tekintettel.

Én némán bólintottam és próbáltam az eszembe vésni újra, hogy igyekezzem nem megkérdőjelezni a varázsvilágot... egyelőre.

– De anyu azért bekísérhet az állomásra ugye? Elbúcsúzni.

– Persze, hogy bekísérhet kis drágám – biztosított Ruby édesanyja, és ahogy ezt kimondta anya és Edward is beértek minket.

– Hm... Jobb, ha igyekszünk, amennyiben a lányok jó helyet szeretnének. Már tíz óra negyvenkettő van – pillantott karórájára Ruby apja.

– Ez esetben ki szeretne elsőnek átmenni a vágányhoz? – csapta össze lelkesen a tenyerét Maggie, mire rögtön a magasba lendült egy kéz.

A jól fésült, komoly arcú kis Benjamin most kalandvágytól csillogó szemekkel nézett fel anyjára, aki bólintva meg is adta neki az engedélyt azzal a feltétellel, ha mehet vele.

– Jól figyelj Evening, hogy te is tudd a trükkjét az átlépésnek! – figyelmeztetett finoman Ruby, aki már bizonyára már ismerte a járást.

– Igyekszem.

Maggie kézen fogta egyszülött fiát és hátráltak pár lépést a faltól, majd mindketten lendületet vettek, végül futólépésben közelítették meg a falat. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy nekirohannak a téglafalnak és ugyanolyan erővel vissza is csapódnak. Ám amikor az ütközésnek be kellett volna következnie, a Kain család két tagja egyszerűen eltűnt, mintha csak beleolvadtak volna a téglákba.

– Azta! – nyögtem ki döbbenten.

– Hát nem szuper? – fordult felém Ruby ezerwattos mosolyával és izgalomtól ragyogó, lilás szemeivel.

– Abszolút szuper! – értettem egyet, ezúttal már én is vigyorogva.

– Akkor iparkodjatok lányok, – vette át a szót Edward – még a csomagjaitokat is fel kell raknunk.

– Akarsz előbb te menni? – ajánlotta fel gálánsan Ruby a lehetőséget.

– Szabad?

– De még mennyire! – biztatott jókedvűen. – Vegyél nagy lendületet!

Dübörgő szívvel toltam a bőröndös kocsit a vörös téglákkal kirakott fal elé, pontosan a kilencedik és a tizedik vágány közötti részhez. Egyetlen apróságot sem akartam elrontani, hátha én végül szerencsétlenül járok és összevissza töröm magam az indulás napján.

Oké, mély levegő Evening. Hisz már használtál hopp-port, van varázspálcád, és a varázsvilág talán legönérzetesebb macskájának vagy a tulajdonosa. Igyekeztem megnyugtatni magamat gondolatban, de Persephoné megvető pillantása a hezitálásomat illetően nagyobb hatással volt rám, mint saját magam meditációs kísérlete. Így végül szőrös kis barátomnak köszönhetően mertem lendületet venni és nekirohanni a téglafalnak.

Hála Merlinnek nem esett semmi bajom. A fal úgy olvadt le körülöttem, mintha cukorból lett volna, és így bepillantást nyerhettem a mágia újabb rejtett sarkába; a kilenc és háromnegyedik vágány füstös, gyerekzsivajtól hangos peronjára. Magamban csodaszépnek tituláltam a vágány régimódi stílusát. Itt nem volt Intercity, vagy modern technika, se sietős üzletemberek. Hagyományos, büszke gőzmozdony pöfékelt vidám füstfelhőket az állomáson, kerekei pedig sikoltva jelezték, hogy közeledik az indulás pillanata.

– Baró, mi? – nézett rám széles vigyorral Benjamin, aki Maggie társaságában várta, nem messze tőlem, hogy mindenki megérkezzen.

– Az – bólintottam hasonló somolygások közepette.

Hamarosan ismét egyesült a Kain família, illetve anyának is sikerült átjutnia Edward kíséretében. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Felpakoljuk a csomagjainkat, biztonságos keretek között magunkkal visszük jószágainkat, és könnyes búcsút veszünk családjainktól. Gondolatban mégis lassan peregtek ezek az események, megfelelő hosszúságúra nyúlt a pakolászás és az átmeneti elválás is szüleinktől. A valóságban azonban felgyorsultak az események.

Edward céltudatosan helyezte fel a vonatra mind Ruby, mind az én holmijaimat, ügyelve, hogy semmiképp ne essen kár a csomagjainkban. Gondosan odafigyelt minden részletre, mégis percek alatt végzett a rakodással, ami sürgetővé tette a búcsúzkodást is. Számomra ez volt az a rész, amit ha lehet, teljesen elkerültem volna. Nem amiatt, mert nem voltam a szavak embere, hanem egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy ne anyával lakjak a következő évek nagy részében. Pár szobatárs nem pótolhatja az anyukám odafigyelését és gondoskodását. A tanárok nem készítenek nekem vaníliás tejet és áfonyás pitét, ha rosszul érzem magam, vagy újfent csontomat töröm az udvaron.

Éreztem, ahogy összeszorult a torkom, és veszélyesen közel állok ahhoz, hogy elpityeredjek. Amilyen magabiztosan játszottam a felnőttet tíz évesen, most épp olyan határozottsággal éreztem magam kislánynak. Hiszen az is voltam. Egy kislány, aki az anyukáját akarja. Amióta az eszemet tudom egymásra voltunk utalva. Két összeesküvő, két bajtárs, két szövetséges... Anyu és én a világ ellen. Minden boldog emlékem hozzá volt köthető, így aztán ijesztőnek tűnt, hogy most jobbára nélküle kell, hogy új élményeket gyűjtsek. Persze ott lesz nekem Ruby és Persephoné, de az édesanyámat egyikőjük sem pótolhatja.

– Ne nézz így Evie, mert a végén még meggondolom magam és hazaviszlek! – nevetett fel anya keserédes hangon, és minden további teketóriázás nélkül jó szorosan magához ölelt.

Arcomat reflexszerűen a vállába temettem, és mélyen magamba szívtam ismerős illatát, amilyen senki másnak nem volt a világon. Vanília, harmatos rózsa és az otthon esszenciájának tökéletes elegye. Biztonságot nyújtó, felfrissítő és édes. Pont olyan, ami bármelyik megszeppent kortársamat megnyugtatná most.

– Szörnyen hiányozni fogsz! – nyöszörögtem elhalóan anya vállába, aki megnyugtatóan simogatta a hátamat.

Becsukott szemmel is tudtam, hogy senki másnak nem olyan nehéz az elválás, mint nekem meg anyámnak. A köztünk lévő kapocs túl erős volt ahhoz, hogy pár ígéret és két puszi elfeledtesse a ránk váró külön töltött hónapokat.

– Tudom drágám. Te is rettentően hiányozni fogsz – lehelte anya elfúló hangon, miközben puszikkal lepte el a fejem búbját. – Ígérd meg, hogy gyakran írsz majd! A baglyod már Roxfortban van – ölelt magához továbbra is.

– Még ma este írok! – fogadkoztam rögtön.

– Rendben kincsem, várni fogom – puszilt még egyszer a hajamba anya, majd óvatosan eltolt magától, de csak azért, hogy a szemembe nézhessen. – Olyan büszke vagyok rád.

– De hát anya! Még azt sem tudom, hova oszt majd be a süveg – néztem rá kissé értetlenül, ám a válaszom önfeledt nevetésre sarkallta.

– Tudom drágám, nem is a beosztásra értettem – zárt karjaiba ismét, de további megjegyzést nem fűzött ehhez a témához. – Vigyázz magadra, rendben? Ne okozz fejtörést azzal a tanáraidnak, hogy folyton összetöröd magad. Próbálj meg nem rohangálva közlekedni – kérlelt komolyan, de szemei mégis mosolyogtak.

– Igyekezni fogok – ígértem alsó ajkamat beharapva, mivel éreztem, hogy sok gondot fogok még okozni a gyengélkedőn.

– És próbálj kevesebbszer rossz fát tenni a tűzre, mint apád tette annak idején – vigyorgott rám sejtelmesen, amitől nekem is felderült az arcom.

– Ilyesmit nem ígérhetek, hisz a génjeimben van a rosszalkodás – replikáztam.

Anya vidáman felnevetett és úgy tűnt apám megemlítése ezúttal könnyebbé tette számunkra a búcsút.

– Le sem tagadhatnád apádat, Evie – simított végig a hajamon, arcán szeretettel teli mosollyal.

– Indulhatunk? – lépett közelebb óvatosan Ruby, aki igyekezett nem megzavarni az elválás intimitását.

Némán bólogattam és felemeltem Persephoné ketrecét, hogy helyet kereshessünk a vonaton. Semmi esetre sem szerettem volna egy túlzsúfolt kabinban utazni, tele ismeretlen arcokkal. Ruby társasága volt az egyetlen, amit most igényeltem a vonatúton, és reméltem, hogy ő is hasonlóképp vélekedik. Az óra azonban már tíz óra ötvenhetet ütött, így félő volt, találunk-e üres fülkét.

Szőke barátnőm magabiztosnak tűnt, így hagytam, hogy ő vezessen hátha találunk olyan kabint, amiből nem szűrődik üvöltés vagy vihorászások kórusa. Határozottan nem tudtam volna önfeledten kacagni egy maréknyi idegennel. Azonban ahogy haladtunk előre, úgy vált egyre biztosabbá, hogy nem fogunk üres fülkét találni, ahol nyugodtan letelepedhetnénk. Mindenhonnan izgatott fecsegések zaja szűrődött vagy épp a felsőbb évesek elmélyült társalgása, ahova szintén nem akartam betenni a lábamat.

Már kezdtem feladni a reményt és gondolatban felkészültem a legrosszabb eshetőségre, amikor Ruby hirtelen megtorpant és ragyogó mosoly ült ki az arcára. Óvatosan kinyitotta a fülke ajtaját és trillázó hangon megszólított az egyetlen személyt, aki már benn ült.

– Szia! Ne haragudj a zavarásért, esetleg foglaltak ezek a helyek? – érdeklődött Ruby félrebillentett fejjel, de nem lépett beljebb, míg a másik nem hagyta jóvá a bebocsátási kérelmet. Így egyelőre én csak a kabin üvegajtaján keresztül szemlélhettem meg az idegent.

Ír-vörös hajzuhatag, legalább tíz tucat szeplő és fenyő zöld pulóver. Nem is különbözhettünk volna jobban egymástól. Ruby eleve kitűnt kortársaink közülünk elegáns öltözetével és finom, arisztokratikus vonásaival. Senki nem kérdőjelezhette meg családja státuszát a varázsvilágban. Az ismeretlen lány szintén illendően volt felöltözve de semmi extravagancia. Takaros, vastag fonatba volt rendezve hullámos haja, amihez rakott szoknya és sötét harisnya társult. Én természetesen most sem hazudtoltam meg a vidéki lány imidzsét, mivel kantáros nadrágban és kinyúlt fekete pólóban voltam. Sötétbarna hajamat pedig megpróbálta anya lófarokba fogni, de a hajgumi már rég feladta a küzdelmet.

A fülkében ülő lány megjelölte az oldalt ahol tartott, és némi bosszúsággal a szemében nézett föl onnan.

– Ez attól függ. Ha ti is úgy viháncoltok, mint a többi diák, akkor igen, foglalt – felelte kissé nyersen.

– Eszünkben sincs viháncolni – rázta meg a fejét Ruby töretlen jókedvvel.

– Ez esetben foglaljatok helyet – mormogta a lány színlelt nagylelkűséggel, és ismét az aktuális könyvének szentelte minden figyelmét.

A lány egy pillanatra Grace-t juttatta eszembe, és az ő felsőbbrendű tekintetét. A szívem mélyén azonban úgy éreztem közük nincs egymáshoz. Kevesen akarnak önszántukból olyanok lenni, mint Grace.

– Köszönjük – telepedett le Ruby a lány mellé, de azért meghagyta a karnyújtásnyi távolságot maguk között.

Én szőke barátnőmmel szemben foglaltam helyet, Persephoné ketrecét pedig magam mellé tettem. Fehér szőrű jószágom hangosan miákolt, emlékeztetve, hogy mit ígértem neki az autóban, de a vörös hajú lány jelenléte meglehetőst változtatott a dolgokon.

– Nyugodtan kiengedheted, ha a könyveimet békén hagyja – szólalt meg hirtelen az ismeretlen lány, fel sem nézve a könyvéből. – Inkább legyen csöndben és szabadon, minthogy végignyávogja az utat – tette hozzá epésen, ami ugyan nem tette szimpatikusabbá, de legalább szegény Persephoné-t kiengedhettem.

Ruby-nak úgy tűnt nincsenek ilyen gondjai, Saphire békésen aludt kalitkájában, mintha csak megérezte volna, hogy két kisállat szabad mozgása túl sok lenne a vörös hajú kisasszonynak. A bagoly pedig nem akarta megnehezíteni gazdája életét.

Ekkor hirtelen fütyülni kezdett a vonat és vidám pöfögések közepette lassan mozgásba lendült. Azonnal felpattantam a helyemről, hogy lehúzhassam az ablakot és integethessek anyunak a tömegben. Nem volt nehéz megtalálni, hiszen megannyi varázsló és boszorkány között egyedül ő volt mugli ruhában.

Szöszi barátnőm odalépett mellém és kihajolva az ablakon ő is lelkes integetésbe kezdett szüleinek, akik anya mellett álltak. A szívem szinte összefacsarodott, ahogy távolodtam anyától, így a lehető legszorosabban kapaszkodtam a zsebemben lévő levélbe, amit még apám írt, mielőtt elment volna. Érdekes módon, ahogy elnéztem anya egyre zsugorodó alakját, mintha ő is egy hasonló levelet szorongatott volna abban a kezében, amelyikkel nem integetett. A borítékot szívéhez szorította és remegő kézzel integetett utánam.

"Jó utat! " - visszhangozott az egész állomáson megannyi szülő búcsúszava gyermekéhez, köztük Maggie simogató hangja is csatlakozott a kórushoz. Anya szemében azonban egész más kívánság tükröződött vissza. Mintha nem is engem látott volna elmenni, hanem... Egészen úgy nézett rám, mintha egy egész életre szakítanának el tőle." Vigyázz magadra! " - olvastam ki aggodalmas pillantásából, mire ismét elfogott a félelem, de Ruby mintha megérezte volna kétségeimet és biztatóan megszorította szabad kezemet.

Egy ideig még integettünk családjainknak, míg végül teljesen el nem tűntek a látóhatárról és értelmetlenné nem vált az ablakban ácsorgás. Furcsálltam, hogy a vörös hajú lány nem csatlakozott hozzánk, de jobban tartottam az éles választól, mintsem megkérdezzem, miért temetkezik a könyvébe.

Ruby időközben becsukta az ablakot és visszaült a helyére, vigyázva, nehogy megzavarja a vöröskét. Én is követtem példáját, majd elővettem kitömött hátizsákomat, hogy megkínálhassam barátnőmet a sok finomsággal, amit anyu csomagolt.

– Péksütemény vagy szendvics? – vettem elő két méretes műanyag dobozt.

– Péksütemény – csillantak fel Ruby szemei azonnal.

Már bontogattam a barackos puffancsokat rejtő edényt, amikor eszembe jutott, hogy illedelmesnek kéne lennem. Még ha nem is egy úri hölggyel voltunk összezárva, legalább békében utazhattunk Roxfortig.

– Téged is megkínálhatlak? – fordultam a vörös hajú lány felé, aki először meg sem hallotta az ajánlatomat, úgy elmerült az olvasmányban.

Kénytelen voltam megköszörülni a torkomat és újra megszólítani.

– Bocsi, nem akarlak kizökkenteni, de kérsz esetleg nassolni valót a könyvhöz? – néztem várakozóan az idegenre.

A szeplős lány ledöbbenve nézett vissza rám, mintha valami borzalmasat mondtam volna. Ez Ruby érdeklődését is felkeltette, mert tanakodva vizsgálta a lány arcát.

– Én... én nem kérek, köszönöm – pirult fülig a lány és ismét elmerült a könyvében.

– Oké – vontam vállat végül, nem akartam azon kattogni, mi járhat a vöröske fejében, helyette megkínáltam Ruby-t, aki jóízűen falatozni kezdett.

Persephoné eközben kényelmesen elnyúlt a mellettem lévő két helyen és szorgalmas szundításba kezdett, ami bizonyára jobban esett neki, mint az autóban zötykölődni. Reméltem, hogy a hosszú vonatozás némileg kiengeszteli a reggeli fiaskót.

– Mmm ez isteni! – lógázta a lábát jókedvűen Ruby, és jóízűen majszolni kezdte a puffancsot.

– Brighton-ban mindenki ismeri ezt. Nincs különösebben neve, nem is híres a cukrászda, de ha dél-angliai lányként nősz fel, akkor tuti, hogy eszel ilyet legalább egyszer – vigyorogtam rá és én is falatozni kezdtem. – Jut eszembe... elköltöztetek már Lisvane-ből?

– Még nem. Apa nem akart pakolászni a tanévkezdésem előtt, így meghosszabbította a bérleti szerződést a kutatásra hivatkozva – felelte Ruby a fejét ingatva.

– Kiderített valamit apukád az ikrekről? – kaptam az alkalmon, egészen felvillanyozva.

– Sajnos nem. Azóta sincs előrelépés az ügyben. Félek, hogy Lizabeth és Lyra esete megoldatlan marad – sóhajtotta szomorúan és újabb puffancsért nyúlt.

– Pedig az egész világnak tudnia kellene az ében fejfáról – motyogtam eltűnődve.

– Szerintem is, de apa szerint a minisztérium nem szereti, ha olyan történetek kezdenek keringeni, amik nincsenek megerősítve.

– Legalább Cedric-nek sikerült megnéznie?

Ruby azonnal heves bólogatásokba kezdett és egészen felélénkült az arca.

– Miután elmentem veled az üvegliliomokat elültetni, rá egy héttel Cedric is elkísért – mesélte sugárzó pillantással.

– Neki is tetszett? – érdeklődtem tovább.

– Még, hogy tetszett! Édes Merlin, odáig volt érte! Semmi kétségem afelől, hogyha végez ő is arra a munkakörre pályázik, amit most apám tölt be - nézett rám mindent tudó mosolyával.

– És apukádat nem zavarja? – vontam össze a szemöldököm meglepve.

– Áh, dehogyis. Amúgy is vannak mindig gyakornokai, és egyre több ismeretlen eredetű mágikus tárgy bukkan fel. Ha tehetné, gondolkodás nélkül hadrendbe állítaná Cedric-et – legyintett könnyedén.

– Tényleg, ő most hol van?

Ruby vállat vont és próbált kissé nemtörődömnek tűnni, de úgy láttam, mintha kicsit bántaná őt, hogy legjobb barátja nem tájékoztatta hollétéről.

– Gondolom a barátaival valamelyik fülkében. Cedric a hugrabug kviddics csapatának fogója, így elég népszerű – közölte tényszerűen.

– Mert a Kain család nem az? – vontam fel a szemöldököm egy kaján mosoly kíséretében.

– Hidd el Evening, itt a családod neve csak akkor számít, ha mardekáros vagy, netalán maga Harry Potter. Más esetben a kviddics sokkal többet ér – hessegette el jókedvemet Ruby, mintha nagyon is zavarná ez a kviddics-dolog.

Holott emlékszem, mesélte, hogy az apja is játszott, sőt megnyerték a házikupát a hollóhátnak, amikor Edward maga is hajtóként küzdött a győzelemért.

– Értem – motyogtam az orrom alatt, de valójában nem értettem semmit. Ugyanakkor forszírozni se akartam a dolgot.

Már épp ismét szóra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem őt a Roxfort könyvtáráról, amikor kinyílt a kabin ajtaja és egy idős, kissé görnyedt hátú, végtelenül mosolygós boszorkány pislogott ránk. Kezeivel egy zsúrkocsira támaszkodott, amin tömérdek mennyiségű édesség pihent, várva, hogy gazdára találjon.

– Adhatok valamit a büfékocsiról kedveskéim? – szólított meg minket a boszorkány.

– Merlin szakállára! Ezt imádni fogod – pattant fel rögtön Ruby, én pedig értetlenül néztem ahogy rögtön válogatni kezd a varázsvilág legfinomabb csemegéi közül.

Habár hoztam magammal kellő elemózsiát, biztos voltam benne, hogy nem akarom kihagyni annak a leehetőségét, hogy belekóstoljak a mágiavilág legjobbjaiba.

– Kérnék egy dobozzal Bagoly Berti mindenízű drazséjából, két varázspálca nyalókát és két csokibékát is – sorolta lelkesen Ruby a számomra ismeretlen finomságok neveit.

– Máris adom kedveském – szedte össze a finomságokat a boszorkány, majd mindent átadott Ruby-nak. – Egy sarló és hat knút lesz – nézett várakozóan barátnőmre, aki sietve ki is fizette az említett összeget.

A vöröske ismételten nem kért semmit, talán meg sem hallotta a büfés boszorkány kérdését, olyannyira elmerült a könyvében.

– Ezeket imádni fogod! – lelkendezett Ruby és vigyorogva kinyitotta Bagoly Berti mindenízű drazséját, amelyben ártatlannak tűnő, csillogó édességek sorakoztak.

Azonnal ki is vettem egy mélybarnát, amely csokoládé ízű lehetett, de Ruby gyorsan figyelmeztetett, mielőtt bekaptam volna a drazsét.

– A mindenízű jelzőt vedd komolyan Evening. Lehet, hogy isteni belga csokoládéba harapsz, de az is lehet a színéből ítélve, hogy troll kaki ízű lesz – nevetett fel, szája elé kapva a kezét.

Engem azonban nem olyan fából faragtak, aki megrettenne ilyesmitől. Evening Rose Mayfair evett már füvet, csikóknak való szárított eledelt, hangyát, vadkörtét és sós, tengerparti homokot. Egy buta drazsé nem fog visszatartani attól, hogy közelebb kerüljek a mágia világához, így magabiztosan bekaptam a drazsét és lendületesen szopogatni kezdtem. Ám amint kinyertem némi ízt belőle rögtön grimaszba rándult az arcom.

– Na? – unszolt szőke barátnőm.

– Mocsári latyak – nyögtem ki szenvedve, mire Ruby felkacagott, de ő is kivett egy kissé gyanús, sárgás-zöld színűt.

Vehemensen rágni kezdte a drazsét, de rövidesen neki is lefagyott az arcáról a mosoly és megborzongott.

– Ah, fúj! Sárkánytakony – nyüszögte elborzadva, én azonban jóízűen felkacagtam.

Ezt a felváltott drazsé kóstolást egészen addig folytattuk nagy bátran, míg Ruby ki nem fogott egy édes szamóca ízűt, én pedig egy frissítő mentás cukor aromájút. Ezek után nem kísértettük a szerencsénket, inkább áttértünk a további finomságokra. Lustán elszopogattuk a varázspálca nyalókát, majd egyesült erővel igyekeztünk helyükre parancsolni a csokibékákat, nehogy a végén a vörös hajú lány könyvére ugorjon. Hiszen megígértük, hogy nem lesz viháncolás. Hála Merlinnek nem is lett belőle katasztrófa és a csokibékák majszolása közben alaposan szemügyre vettem, kinek az arcképe köszön vissza rám a kártya hátuljáról.

– Te szentséges...! – forgattam a kártyát kezeim között, mint valami ritka műkincset.

– A tiéden ki van? – telepedett át mellém Ruby és közelebb hajolt, hogy jól lássa ő is.

– Szuper! Egyből kifogtad Merlint! – lelkesedett és egyből kisregénybe kezdett Merlin élettörténetéről, ám engem csak az lepett meg, hogy a nagy és híres varázsló a mardekár ház tanulója volt.

Ruby persze tovább ecsetelte ismereteit, amikor újra kinyílt a kabin ajtaja. Ezúttal azonban nem a büfés boszorkány nézett be, hanem egyszerre három alak is. Egy sápadt, villogó, szürke szemű fiú, akinek hasonlóan arisztokratikus vonásai voltak, mint Ruby-nak. Szőke haja azonban még világosabb volt, szinte már fehérbe hajlóan, míg a másik kettő nagydarab volt, puffadt ábrázatú és göndör, barna hajú.

– Nocsak, kit látnak szemeim! – kúszott alattomos mosoly a szőke fiú arcára. – Csak nem egy sárvérűt istápolsz megint, Kain? – húzta fel az orrát undorodva, miközben végigmért.

Fogalmam sem volt ki a fiú vagy hogy mit vétettem ellene, de abban biztos voltam, hogy ha tovább folytatja, nem tudom majd megfékezni azt a nagy számat. Ruby-ra pillantva úgy tűnt neki is hatalmas önuralomra van szüksége, hogy ne küldje el azonnal melegebb éghajlatra az ismeretlen arisztokratát.

– Kívül tágasabb Malfoy, nem gondolod? Tedd meg azt a szívességet, hogy megpróbálsz új nyitó szöveget kitalálni, mert ez már kezd kissé unalmas lenni – erőltetett magára egy negédes mosolyt barátnőm.

Nem láttam még ilyennek, pedig őt tényleg nehéz kihozni a sodrából, de úgy tűnt, hogy neki és ennek a Malfoy-nak van közös múltja, de legalább is összefutottak már párszor.

– Úú! Jajj, de belegyalogoltál a lelkembe, Kain. Mindjárt küldök is egy baglyot a mugli-imádó családodnak, hogy milyen csúnyán elbántál velem – vetette oda foghegyről, a megbánás legkisebb jele nélkül.

Erre már nekem is forrni kezdett a vérem és lángoló tekintettel pattantam fel a helyemről. Kezeim ökölbe szorultak azok hallatán, ahogy ez a Malfoy beszélni mert Ruby-val. Szinte remegtem a dühtől, emiatt aztán szőke barátnőm óva intő pillantását sem vettem észre. Ha egyedül vagyunk, és lett volna némi bűbáj tudás a birtokomban, valószínűleg miszlikbe átkozom Malfoy-t.

– Na te meg mit akarsz, sárvérű? – villantotta meg ismét a foga fehérjét a sápadt fiú, mire két hű követője öblös, undorító vihogásba kezdett.

– Félvér vagyok, tuskó – sziszegtem vissza, mire már Persephoné is felkelt és azonnal érezte szorult helyzetemet. A reggeli ketrecbezárás el volt felejtve, hű bajtársként ugrott mellém és hadat üzenve felborzolta szőrét, hátracsapta füleit, majd vészjóslóan fújt a három jómadárra.

– Igazán? És mégis melyik szülődet ismerhetjük a varázsvilágban? – villantak meg gonoszan Malfoy szemei.

Ezzel persze gyenge pontra tapintott és a nyelvembe kellett harapnom, nehogy olyat mondjak, amiért a végén még kicsapnak.

– Semmi közöd hozzá Malfoy, de ha ennyire ráérsz a macskám szívesen átrendezi azt a színtelen arcodat – álltam a tekintetét elszántan. – Persze bemutatót is tarthatok arról, hogy mit tanultam otthon félvérként – nyúltam azonnal a varázspálcám után.

– Úgysem mered megtenni, kicsapnának érte a Roxfortból – gúnyolódott tovább Malfoy.

– Tégy csak próbára tökmag! – szájaltam vissza, készen az újabb visszavágásra, amikor hirtelen megjelent egy újabb alak a kabinajtó ablakán keresztül, ami kis híján ugrásra késztette mind három fiút.

A megérkező lány olyan magabiztosságot sugárzott és olyan földöntúli elszántságot, amilyennel még én sem találkoztam soha. Magasabb volt Malfoy-nál, sőt a két pufók kísérőjét is túlnőtte. Korához képes kecses és vékony volt, hosszú végtagokkal. Csokoládébarna bőre és göndör, sűrű szénfekete haja tökéletes kontrasztot nyújtott Malfoy sápadtságával szemben. Bogárfekete szemei kihívóan villantak a fiúra, aki vicsorogva nézett a lányra.

– Húzz innen Myers! – szűrte a fogai között.

– Hát így kell köszönteni egy rég látott rokont, Draco? Ahhoz képest, hogy milyen nagyra vagy az aranyvéreddel, az etikettről fogalmad sincs – nézett rá lesajnálóan a lány, mintha meg sem hallotta volna Malfoy parancsát.

Szóval ezt a mitugrálsz undok disznót Draco-nak hívják... milyen találó. Sárkány. Magamban puffogtam, de a világért sem szakítottam volna félbe ezt a jelenetet, ahogy a semmiből megjelent lány a földbe döngöli Malfoy-t. Arról nem is beszélve, hogy ezek ketten rokonok?! Jobban nem is különbözhetnének.

– Fogd be Myers! Senki nem kíváncsi rád – dühöngött a fiú, de mintha meg sem hallotta volna a lány. Egyszerűen leperegtek róla Malfoy szavai.

– Ó, értem már! Draco baba nem kapott nagy ölelést apucitól az állomáson? – gügyögte a lány, majd széles vigyor terült szét az arcán, látva, hogy úgy tűnt ő is gyenge pontot talált el.

– Ezt még megkeserülöd! – sziszegte Malfoy vérvörös fejjel, majd gyorsan el is száguldott, nyomában a két hústoronnyal, akik köpni-nyelni nem tudtak a lány pimasz válaszait követően.

– Hah! Ez mindig beválik – vigyorgott önelégülten a lány, és nézte ahogy Malfoy lassan eltűnik a kocsi túlsó felében.

A fülkében azonban már nem csak én és Ruby, de a vöröske is megrökönyödve nézett fel az idegen lányra, aki két pillanat alatt kicsinálta Malfoy-t.

– Mmm, milyen modortalan vagyok – fordult felénk reklámba illő mosollyal a fekete szemű lány. – Chantelle Myers, szolgálatukra – pukedlizett színpadiasan és hellyel kínálta magát a kabinban.

– Helló Chantelle... – ennyit sikerült kipréselnem magamból, de a saját nevem még így is alig jutott eszembe, még az előző jelenetek hatása alatt voltam.

– Ugyan már! Nem kell félni, nem harapok! – biztosított minket kajánul és beletúrt szanaszét álló fürtjei közé. – Meg ez a jómadár Malfoy se harap, csak nagy a szája. Azt hiszi bármit megtehet, pedig mennyire téved – derült fel saját meglátásán majd ismét várakozóan ránk pillantott.

Ruby szedte össze magát a leggyorsabban és udvariasan kezet nyújtott a lánynak.

– Ruby Kain. Örülök, hogy megismerhetlek, Chantelle – rázott kezet a lánnyal halovány mosoly kíséretében.

– Evening Mayfair – követtem Ruby példáját, bár én csak biccentettem a lánynak.

– Na és te? – fordul a vöröskéhez Chantelle, aki remélte, hogy láthatatlan marad a könyvei mögött, ám mégis felfedezték és végre nevet is társíthattunk a nyers megszólalásokhoz.

– Darcy Carolan – motyogta az orra alatt kelletlenül, ugyanúgy a feje búbjáig vörösödve, mint nem sokkal korábban Malfoy.

Chantelle nem kommentálta különösebben a vöröske reakcióját, valószínű érzékelte, hogy nem a legkívánatosabb beszédpartner a kabinban.

– Nos, Ruby, Evening és Darcy Carolan – szólalt meg Chantelle direkt nyomatékosítva a vöröske teljes nevét – nemsokára megérkezünk, úgyhogy nem lesztek ennyire összezárva Malfoy-jal. Viszont lassan vegyétek át a talárt, ha nem akarjátok lekésni a beosztást – kacsintott ránk búcsúzóul Chantelle és kiviharzott a fülkéből.

– Szemtelen liba – dünnyögte az orra alatt Darcy, amint a lány hallótávolságon kívülre került.

Ruby és én azonban felfedeztünk egymás tekintetében, hogy pont az ellenkező benyomást tette ránk Chantelle. Egészen biztos voltam benne, hogy idő kérdése és vele is igen jó barátok leszünk.

Jókedvűen öltöztünk át vadonatúj egyenruháinkba és talárjainkba, amelyek mind Madam Malkin keze munkáját dicsérték. Még párszor meg is pördültünk jókedvünkben, de Darcy bíráló tekintete végül arra ösztönzött minket, hogy leüljünk és megmaradjunk a fenekünkön. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy ismét izgatott beszélgetést folytassunk leendő tanárainkról, a Teszlek Süvegről és a házak hálótermeinek helyéről. A lehető legfelkészültebb akartam lenni a beosztási ceremóniáig, mivel elég nagy esély volt rá, hogy nem kerülök egy házba Ruby-val. Nem beszélve arról, hogy egyedül is boldogulni akartam, nem szerettem volna tudatlan, ostoba kislánynak tűnni, aki azt sem tudja mennyi kettő meg kettő.

Lelkes fecsegésünket a kabin hangszórója szakította meg, amely recsegve közölte minden utassal, hogy öt perc múlva megérkezünk Roxfortba, illetve a csomagjainkat hagyjuk a vonaton, mivel azt külön szállítják át az iskolába. Ez a tény újult izgalommal töltött el és egész összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy nemsokára hivatalosan is boszorkány leszek.

– Ó te szentséges Merlin! Alig várom, hogy lássuk a kastélyt – vetette Ruby ábrándos tekintetét a kinti, éjszakai köntösbe bújt tájra.

A vonat fokozatosan lassítani kezdett, ahogy közelebb értünk a végállomásunkhoz. Egy ponton már csak döcögve haladt előre, végül fülsüketítő füttyszóval jelezte mindenkinek, hogy megérkezett a Roxfort Expressz. Persze nem akartunk elsőként leszállni, de amint pár bátrabb elsőéves lebotorkált a vonatról, mi is sodródni kezdtünk az árral, míg végül közvetlenül a bőrünkön érezhettük a hűvös, skót éghajlat esti szellőjét. Hát tényleg megérkeztünk!

A csillagok ezernyi szentjánosbogárként ragyogtak le ránk, a hold pedig álmos, homályos lámpásként világította meg a a körülöttük elterülő erdőket. Ám legtöbbünk még így is alig voltak hozzászokva a gyér fényhez, hiszen rengetegen érkeztünk nagyvárosból.

– Elsősök! Hahó! Minden elsős ide jöjjön! – törte meg a csendet egy barátságos, öblös hang, amely egy hatalmas, borzas szakállú óriáshoz tartozott.

Ruby már mesélt nekem róla a vonaton, ő csakis Rubeus Hagrid lehetett, a Roxfort kulcs és háztáj őrzője. Minden bizonnyal rá bíztak minket, és ő vezet minket a kastélyhoz.

– Na lurkók igyekezzetek! Remélem mind megvagytok! Gyerünk, szaporán, indulunk! – kurjantotta vidáman azzal elindult, mi pedig Ruby-val egymásba karolva indultunk meg a többi elsőssel.

– Nem hiszem el, hogy erre a mihaszna szőrmókra bízott minket Dumbledore – nyafogta mögöttem egy ismerős, sziszegő hang.

Malfoy. Vicsorogtam a hangja hallatán, de Ruby szigorú pillantása ezúttal hatott, és inkább beharaptam a számat, nehogy összetűzésbe keveredjek a fiúval. Chantelle-nek viszont nem volt senki, aki megálljt parancsolhatott volna, így lelkesen visszaszólt - remélem szörnyen távoli - rokonának.

– Ha ennyire félsz Malfoy, biztos megfoghatod a kezét – visszhangzott Chantelle felszabadult nevetése.

– FOGD BE MYERS! – ordította Malfoy magából kikelve, de Hagrid mindenkit rendre utasított.

– Elég legyen Malfoy! Ha nem viselkedsz, egyedül is végigbotorkálhatsz az erdőn, a szentségit má'! – dörrent Hagrid hangja, ami egyszer s mindenkorra rendet teremtett, mire kiértünk a tópartra.

Ott aztán mindenki elnémult, de ezúttal nem Hagrid tekintély parancsoló termete miatt. A tó túlpartján ugyanis egy magas sziklaormon ott magasodott a száztornyú kastély, maga a Roxfort. Lélegzetelállító látványt nyújtott, még így is, ezen a homályos fényű éjszakán. Ezernyi ablaka ragyogva tükrözte vissza a víz felszínét. Kísértetiesen gyönyörű és fenséges volt.

– Na egy kettő, mindenki a csónakokhoz! Egy csónakba négy ember üljön, különben felborultok oszt nézhettek majd bután a nagyteremben, hogy miért vagytok csurom vizesek – intett óva minket Hagrid és gyorsan meg is indultunk a parton várakozó ladikokhoz.

Ruby és én azonnal találtunk egy üres csónakot, amiben kényelmesen elhelyezkedtünk, nem sokkal később Chantelle vigyorogva behuppant mellénk, egyenesen a csónak elejébe. Meg sem kérdőjeleztük, miért hozzánk ül be, ennek így kellett történnie. Kisvártatva végül meglett a negyedik tagunk is. Egy hallgatag fiú ült be hozzánk, de egész út alatt nem szólt semmit, szemeivel kizárólag a kastélyt pásztázta.

– Fejeket le! – kiáltotta Hagrid a menet elejéről és mindenki engedelmesen összehúzta magát.

A figyelmesebbek észrevehették, hogy egy kastély alatti sziklabarlangban folytatódott tovább az utunk, így még szegényesebb volt a világítás. Cserébe egyre hűvösebb lett, amit pár fázósabb elsős nehezményezett is.

– No jól van! Kiszállás! Ne várakoztassuk meg a többi diákot! – kiáltotta ismét Hagrid és lassan, de nagy nehezen csak elértünk a kastély főbejáratához.

Igaz, hogy ehhez erdőt kellett járnunk, átkelnünk egy csodás tavon, majd felmásznunk egy szűk és meredek sziklaösvényen, de a lényeg, hogy végül mindenki épségben megérkezett a kastélyhoz és összeszoruló gyomorral vártuk, hogy kezdetét vegye a nagybetűs kalandunk.