Egyre több időt töltöttem a szobámban, ahelyett, hogy a kertben játszottam volna, kihasználva a nyár utolsó szép napjait. Inkább beletemetkeztem az apámtól kapott könyvekbe, naphosszat bújtam a vaskos köteteket és millió alkalommal olvastam újra az általa írt levelet. Egyáltalán nem zavart, hogy Grace megsértődött rám és különböző új jelzőkkel illetett, amiért zárkózottabb lettem az utóbbi időben. Arról nem is beszélve, mennyire felzaklatta a tudat, hogy nem egy iskolába fogunk járni. A családom azonban mindig is előbbre való lesz, mint egy olyan „barátság", ami köztem és Grace között van. Talán azért sem hatott meg annyira, mert sejtettem, hogy a lányt igazából csak az zavarja, hogy innentől kezdve nem lesz, akinek napi szinten monológot tarthat az ő rettentő fontos életéről.

A holnapi nap azonban az átlagosnál is izgalmasabbnak ígérkezett. A könyvek, bár tartalmasak és érdekfeszítőek voltak, nem tudták átadni azt a közvetlen élményt, amiben maguk az írók is részesültek. Tapintani akartam a mágia világát, ízlelni és szagolni. Minden érzékszervem kínkeservesen vágyakozott az új impulzusok után. Nem csoda, hogy a nagy nap előtt aludni is alig tudtam. Álmatlanul forgolódtam egész éjjel az ágyamban, nem jött álom a szememre, csak az ellőttem álló kalandos útra tudtam gondolni. Karnyújtásnyira voltam attól, hogy megtapasztaljam, milyen boszorkánynak lenni. Végre eljön a nap, hogy ellátogatunk az Abszol útra és minden szükséges holmit beszerzünk.

Már hajnalodott, mikor végre elszenderedtem kicsit. Cikázó gondolataim sikeresen kimerítettek annyira, hogy ha csak pár órácskára is, de nyugalomra leljek hófehér párnáim között. Nem álmodtam semmiről, még apám sem látogatott meg fantáziavilágomban. Az ismeretlen vett körül, a sötét színekben pompázó tudatlanság, a ködként hömpölygő nevenincs. Én pedig teljes lelki nyugalommal úsztam együtt a sötét árral.

*  *  *

Édesanyám helyett a fáradt, augusztusi napsugarak keltettek fel. Lustán simogatták az arcomat, míg válaszul ki nem nyitottam végül a szemeim. Laposan pislogtam az ablak felé, aminek az üvegén táncot jártak a porszemek. Egy ideig mosolyogva néztem ritmusos ringásukat, de utána ráeszméltem, milyen nap is a mai. Izgatottan kinyújtóztattam végtagjaimat és megdörzsöltem csipás szemeimet. Még a papucsomat sem vettem fel, miután kiugrottam az ágyból. Egyszerűen, mezítláb trappoltam le a lépcsőn, hogy anyával is megoszthassam kicsattanó jókedvem. Ő már rég felkelt. Mályva színű köntösébe burkolózva iszogatta forró kávéját a kanapén. Szőke haját ezúttal nem fogta össze, laza hullámokban omlottak vállára. Ahogy meglátott kitörő jókedvemmel együtt, ragyogó mosollyal üdvözölt.

– Jó reggelt, Édesem. Jól aludtál? – tudakolta anya kedvesen, fejével a dohányzóasztal felé billentve, ahol már ott gőzölgött egy nagy bögre kakaó.

Csodálom, hogy anya nem rendelkezett varázserővel, hiszen mindig boszorkányos ügyességgel találta ki, mikor kell elkészítenie a finom italt.

– Csudajól! – vigyorodtam el szélesen és lehuppantam mellé a kanapéra.

Fészkelődtem és helyezkedtem egy darabig, de miután megtaláltam a tökéletes pozíciót anya már a kezembe is adta a kellemesen meleg bögrét.

– Ennek örülök, mert hosszú napnak nézünk elébe. Igen hosszú a lista, amikre szükséged lesz a Roxfortban – figyelmeztetett kedvesen.

– Sportcipőt veszek fel – biztosítottam anyát belekortyolva a kakaóba.

Erre már nem szólt egy szót sem, csak mosolyogva bólintott és kezébe vette az említett papirost, ami szintén a dohányzóasztalon pihent.

– Eldöntötted, milyen állatot szeretnél? – kérdezte anya megtörve a rövid csendet.

Határozott bólogatásba kezdtem.

– Macskát... és baglyot is – jelentettem ki határozottan.

– De Evie! Tudod, hogy csak egy állatot lehet vinni – ellenkezett anya dorgáló hangsúllyal.

– A Roxfort története azt írta, hogy családonként legalább egy bagolynak kell lennie, hogy üzenni tudjanak egymásnak a családtagok. Ezen kívül lehet saját állatom – közöltem magabiztosan.

Anya meglepve nézett rám, szemöldöke szinte homloka közepére szaladt. Aztán egyszer csak könnyed nevetésbe tört ki. Ezúttal ő lepett meg engem, így aztán csodálkozva vártam a magyarázatot.

– Hát te tényleg mindig megtalálod a kiskaput, ha el akarsz érni valamit– csóválta vidáman a fejét.

Ravasz mosollyal néztem fel bögrémből és igen csak elégedett arcot vágtam, mert nem vitázott a gondolatmenetemmel.

– Viszont én választom a baglyot – incselkedett anya, én azonban beleegyezően bólintottam.

– Áll az alku – vágtam rá rögtön, mielőtt meggondolja magát.

– Most pedig sipirc öltözködni. Legalább egy óra autóval, míg eljutunk nagyapádékhoz.

– Jó, jó megyek is – mondtam megadóan és gyorsan kiittam a bögre maradék tartalmát is.

Sietős léptekkel tértem vissza a szobámba és iparkodva vettem le a pizsamámat. Nem gondolkoztam sokat azon, hogy mit kéne felvennem. Magamra kaptam az első dolgot, amit a szekrényemben találtam. Egy sötét színű kordnadrágot és egy világos színű felsőt vettem fel, és bár szépnek ígérkezett a mai nap, nem tudtam, milyen idő lehet most a fővárosban. Így a derekamra kötöttem kedvenc, kissé kinyúlt kardigánomat is, hátha fáznék majd később.

Már épp rohantam volna vissza a nappaliba, hogy készen vagyok, de anya megérezhette, ugyanis ellentmondást nem tűrő pillantással állt a lépcső tetején.

– Evening! Még csak nem is fésülködtél. Fogat mostál? A hop-port elraktad a dobozba? Nálad van a széfkulcs, hogy tudjunk pénz kivenni a Gringotts-ból? – nézett rám anya kérdő tekintettel.

Megadóan sóhajtottam. Túlságosan izgatott voltam és csapot-papot magam mögött hagytam volna, hogy minél hamarabb ott lehessünk már az Abszol úton. Más kérdés, hogy el sem jutottunk volna, hiszen még a hop-port is ott felejtettem az ablakpárkányomon.

Fél óra múlva viszont már ténylegesen készen álltam. A hajamat jó párszor átszántottam hajkefével, nem mintha ez bármennyire is segített volna az állapotán. Kötelességtudóan megsikáltam a fogaimat is, elintéztem mindent, amire anya megkért. Kétszer is ellenőriztem a képzeletbeli listámat. Minden megvolt, így ezúttal már magabiztosan indultam meg lefele egy barna bőrhátizsák kíséretében, amibe a széfkulcsot és a hop-port is raktam dobozostul-mindenestül.

Anya az előszobában öltözködött. Smaragdzöld, könnyed anyagból készült felsőt viselt, egyszerű fekete farmernadrággal. Jobb karján ott pihent bézs színű ballonkabátja és fekete válltáskája.

– Mindened megvan? – kérdezte anya rám pillantva, miközben belebújtatta lábfejét fekete mokaszinjába.

– Persze – válaszoltam magabiztosan, miközben én is felkaptam kényelmes sportcipőmet.

– Akkor indulhatunk is – mosolygott kedvesen és elővette táskájából a kocsikulcsot.

*  *  *

Anya sietni akart, ezt a nagyival is közölte, mikor megérkeztünk, de ő nem engedett engem sehova, míg nem hizlal fél óra alatt legalább akkorára, mint egy jól megtermett bébi bálnát. Én nem igazán ellenkeztem, hiszen rég jártunk a nagyszüleimnél. Nagyapi születésnapján voltunk itt utoljára, az pedig még a nyár elején volt, ebből kifolyólag azóta nem is ettem nagyi isteni málnás süteményéből. Eszem ágában sem volt a finomságok nélkül elindulni, úgy meg akartam pakolni a pocakomat, amennyire csak lehetséges.

– Anya, most már igazán indulnunk kellene! – zsörtölődött édesanyám finoman, de nem akadályozta meg a nagyit, hogy újabb pohárnyi házi készítésű bodzaszörpöt öntsön nekem.

– Ne nevettess Lisandra! Képes lennél mindenféle élelem nélkül elvinni a kis unokámat arra az Abszol akármire? –hápogott nagyi szemrehányóan, mire anyám csak a szemét forgatta.

– Igen, anya. A lányod volt oly merész és úgy gondolta, hogy a drága unokádat érdekelnék a mágia világában lévő presszók és édességek – fonta keresztbe a karját anya és kihívó pillantást küldött nagyanyám felé.

Erre persze már nekem is felcsillant a szemem. Varázs faloda? Csiribú nassok? Hókusz-pókusz limonádé? Saját fantáziámtól fellelkesülve fúrtam kérdő tekintetem nagyi morcongó íriszpárjába, hogy megerősítést kapjak. Izgatottságom nagyanyám is észrevette, és kelletlenül fordult anya felé, dacosan összeszorítva ajkait.

– Még, mit nem! Evening-et nem tömöd meg denevérkonzervvel és kifilézett sellővel – vágott vissza nagyanyám sértődötten, mire undorodva kinyújtottam a nyelvem, ezzel is jelezve, hogy ezekhez valóban nincs kedvem.

– ANYA! – csattant fel válaszképp édesanyám, amit a nagyi ártatlan pillantással viszonzott.

– Rosszat mondtam?

– Még, hogy rosszat?! Az egy dolog, hogy tudtok a varázsvilágról S... Evie apja miatt, de ez nem jelenti azt, hogy ismeritek is – szögezte le az anyám hűvösen.

Nagyanyám erre csak a szemét forgatta, de nem ellenkezett tovább. Nagyapámnak pedig az elejétől kezdve nem is volt kedve ebbe beleszólni. Csöndesen olvasta tovább a napilapot a mellettem lévő széken elüldögélve.

– Rendben, megeszi még a maradék süteményt, aztán indulhattok – egyezett bele nagyi sértődötten, nagyapi pedig csak egyetlen elfojtott mosollyal értékelte a helyzetet.

Mondjuk neki biztos volt ideje megszokni, hogy a nagyi és anya kizárólag vitázva tudták megbeszélni a dolgaikat. Még főzni sem tudtak úgy egymás mellett, hogy közben néhány porcelán ne tört volna. Soha nem vesztek össze komolyan, de meg kellett hagyni, hogy még én is tudtam, milyen sajátságos a kapcsolatuk.

– Végeztem – jelentettem ki nyugodtan és csillogó mosolyt küldtem a nagyi felé. – Isteni finom volt!

– Köszönöm, kis drágám – vont szoros ölelésbe a nagyi majd miután adtam az arcára két puszit felálltam a helyemről.

Elköszöntem nagyapitól is gyorsan, mert anya már igen türelmetlenül állt a fenségesen terpeszkedő kandalló előtt. Tudtam, hogy így is késében voltunk azzal, hogy én teletömtem magam a málnás finomsággal, de nem lehetett visszautasítani.

– Vedd elő a hop-port! – utasított anyám finoman.

Előhalásztam a hátizsákból a csorba agyagedényt, miközben a nagyi csak fejcsóválva nézte ténykedésünket. Morgott is valamit az orra alatt, de azt nem hallottam tisztán.

– Így – emelte le a fedelét a furcsa csupornak, majd egy maréknyit kivett belőle.

– Jól figyelj rám, Evening. Egyszer tudom csak megmutatni, így pontosan csináld úgy, ahogy én is. Rendben? – nézett rám anya ezúttal nagyon komolyan.

Nyeltem egy nagyot, de bólintottam és igyekeztem minél éberebben figyelni édesanyámra. Ugyan nem értettem, hogy ő, mugli létére, hogyan és kinek köszönhetően használhatja a hopp-hálózatot, de apámra tippelnék. Nyilván ez is az Ő örökségének része. Erre rákérdezni azonban most nem volt idő, hisz anyám már felkészült, hogy bemutassa a hop-por használatát. Feszülten figyeltem, ahogy  belép a kandallóba, egy pillanatra behunyja a szemét és vesz egy mély levegőt.

– Az Abszol út! – kiáltotta tisztán és érhetően, majd lendületesen lezúdította a lába elé a maroknyi port, és egy felvillanó zöldes színben játszó tűznyaláb kíséretében eltűnt.

Jó pár pillanatig csak pislogni tudtam, életemben talán másodszorra nem találtam a szavakat. Először a Roxforti levél, most az, ahogy anyám egyik pillanatról a másikra a semmibe tűnt. Hiába írt apám is arról, hogy működik, teljesen más élőben látni és tapasztalni.

– Varázslók... boszorkák – csóválta a háttérben nagyanyám a fejét, de látva félénk arcomat, biztatóan rám mosolygott.

Zsörtölődése inkább szólt a bolond világnak, sem, mint nekem. Bár meg kell hagyni őket is meglepte anyám hívása, amikor közölte hogy a kis unokájuk boszorkány.

– Menj csak! – biztatott nagyanyám – Anyád a végén még rám fogja, hogy miattam késel – morogta az orra alatt, de engem nem tudott becsapni, a szemei mosolyogtak.

Markoltam egy adagnyit a hop-porból, majd visszaügyeskedtem az edényt és maradék tartalmát a hátizsákba. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, de könyörtelen gyors tempóban zakatolt a szívem. Vettem pár mély levegőt és elkezdtem anya mozdulatait utánozni. Ez felbátorított annyira, hogy biztos legyek saját hangomat illetően.

– AZ ABSZOL ÚT! – szinte üvöltöttem az úti célomat és jóleső félelemmel vágtam a kandalló aljába a hop-port.

*  *  *

Nem mertem elengedni anya kezét. És nem, nem amiatt, mert nagyon féltem volna bármitől is a környéken. De az a tömeg... a rengeteg ember, akik egymás mellett tolongva próbáltak egyik boltból átjutni a másikba, na miattuk biztosan elkeveredtem volna. Ennek köszönhetően még én is beláttam, hogy nem kellene elkószálnom. Anya kezét szorongatva is tökéletesen tudtam gyönyörködni a kirakatokban, már amennyit láttam belőlük a tömegben.

Első utunk természetesen a Gringotts-ba vezetett, hiszen valamivel fizetnünk is kellett a sok listán szereplő cókmókért. Anya meglehetősen céltudatosan irányított a hatalmas fehér épület felé. Biztos voltam, hogy járt már erre korábban apámmal, de okosabbnak láttam, ha nem teszem szóvá. Valamiért amúgy is feszültebb volt, mint általában szokott lenni. Csak reménykedni tudtam, hogy nem miattam ideges, hanem az esetlegesen feltörő emlékek miatt.

Mielőtt beléptünk volna a büszkén fölénk tornyosodó bankba, anya hagyott pár lélegzetvételnyi időt, hogy gyönyörködhessek a fenséges épületben. Azt hiszem el is tátottam a számat nagy csodálkozásom közepette, mert anya halkan mulatott ámuldozásomon.

– Bent is nézelődhetsz még, de napestig nem állhatunk idekinn – jegyezte meg kedves hangsúllyal.

Nyeltem egyet, de engedelmesen követtem befele. A tágas előtérbe érve tovább fokozódott döbbenetem. Amíg kint a süvegcukorra emlékeztető girbegurba oszlopok támasztották az épület homlokzatát, addig odabenn báltermekhez hasonlatos szépség várt. Szikrázó kristálycsillárok, márványoszlopok, fényes kőpadló és óriási ablakok, amelyek élettel töltötték meg a komor hangulatú helyet. Ha ez nem lett volna elég, végre megnézhettem magamnak a mogorva, tudálékosan feszengő koboldokat is. Nem figyeltek fel arra, hogy belépett volna bárki is a bankba. Szorgosan folytatták tevékenységüket, ami... hát igazából nem is tudtam mit csináltak, csak azt, hogy anyám igyekezett minél hamarabb a fő katedrához érni. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, az édesanyám nagyon nem szívleli ezt a helyet. Igyekeztem hát megkímélni az idegeit és a lehető leggyorsabban bámészkodtam ki magam, mielőtt lecövekeltünk volna a hatalmas pódium előtt.

– Elnézést a zavarásért... – szólalt meg anyám, mire felnézett az asztalt szilva képű kobold.

Az apró lény morcosan pillantott fel munkájából, jó alaposan szemügyre véve minket. Arca egy pillanatra sem enyhült meg, sőt ha lehet még inkább ingerültté vált.

– Mit óhajtanak? – vetette oda foghegyről, az udvariasság minden formája nélkül.

– Szeretnénk hozzáférni egy széfhez, amit a lányomra hagytak – közölte anyám higgadtan, majd várakozóan rám pillantott.

Kérnie sem kellett, már le is vettem a hátizsákom és kapkodva kerestem meg benne a széfkulcsot, amit anya kezébe adtam.

– Ez a kulcs tartozik a széfhez – mutatta fel édesanyám magabiztosan, ugyanakkor kimérten, mint húsz deka párizsi.

A kobold egy pillanatig tanulmányozta a széf kulcsot, utána mintha fejbe csapta volna a felismerés. Láttam az arcán, hogy rájött, ki volt a gazdája. Ehhez kétség sem férhetett, mert ha lehet, most még sötétebb pillantásokat vetett rám és anyámra.

– Tudják bizonyítani bármilyen módon, hogy a lány a kulcs eredeti tulajdonosának... hozzátartozója? – törte meg végül a fél percnyi terhes csöndet a kobold, csöppet sem elragadtatva.

– Természetesen – felelte anyám és előhúzott a válltáskájából egy vékony borítékot, majd átadta a bosszús alaknak.

Gyorsan, de vigyázva bontotta fel a borítékot, a benne lévő levélre azonban csak két pillantást vetett. Lehet, hogy csak a formaiság miatt kellett ez az egész levél dolog? Vagy csak az aláírást kutatta szemeivel? Mi kellett neki? Valamiféle jelszó? Kulcsfogalom? Mindegy is volt a töprengés, mert mielőtt még messzire szárnyalhatott volna a fantáziám, a kobold ismét megszólalt.

– Rendben, kövessék Ampókot. Ő elvezeti magukat a kívánt széfhez, a négyszáz ötvenkettes lesz – foglalta össze tömören, amit szerinte tudnunk kellett és egyből visszatért munkájához. Ezzel is jelezte, hogy nem kíván többet foglalkozni velünk.

*  *  *

Enyhe hányingerrel küzdöttem még akkor is, mikor ismét az Abszol úton sétáltunk anyával. Rajta meg sem látszott, milyen viszontagságos módon jutottunk el a széfhez, én viszont megfogadtam, hogy soha többé nem fogom rágni anya fülét, hogy vigyen el vidámparkba. Lehet, hogy csak a túl sok málnás finomság okozta, de rettentően felkavarodott a gyomrom és nagyon lassanként kezdett csillapodni. Az vigasztalt egyedül, hogy most már galleonokkal kitömött zsebekkel nézelődtünk, ami egészen más fényben világította meg a hosszú listát, ami a beszerzendő kellékeket hirdette.

– Nos, hova szeretnél menni először? – kérdezte anya, miközben óvatosan végigmért, hiszen az arcom még mindig enyhe zöldes színben pompázott.

Mmm... lássuk csak. Esküszöm volt valami tervem mára, de az a hülye pokoljárat a Gringotts-ban teljesen átmosta az agyam, és csak a szerencsétlenül járt háborgó gyomromra tudtam figyelni. Viszont azt is tudtam, hogy ha nem erőltetem meg magam, sosem fogunk végezni.

– Kezdjük az egyszerűekkel. Üstök, pennák, meg tankönyvek – mormogtam elgondolkozva, anya pedig rövid biccentéssel jelezte, hogy mehetünk.

*  *  *

Hál' Istennek amint végeztünk a lista nagyjával, már én is jól lettem és a lelkesedésem is visszatért. Épp emiatt hagytam a végére az igazán izgalmas dolgokat. Kisállat, varázspálca és persze a talár, ami kötelező viselet lesz a Roxfort falai között. Ezt a részét furcsa mód még vártam is, mivel ezzel is kicsit közelebb éreztem magamhoz a varázsvilágot. Nem fogok annyira kilógni a sorból. Hisz itt mindenki olyan különc ruhakölteményekben járt, hogy az én átlagos öltözékem volt, ami igazából kitűnt a tömegből. Ezt pedig mindig is utáltam. Nem szerettem, ha megbámulnak vagy megjegyzéseket tesznek rám.

Anya épp 4 galleont és 2 sarlót nyújtott át a könyvesbolt tulajdonosának a megvásárolt vastag kötetekért, mikor is hangos nyivákolásra lettem figyelmes közvetlenül a résnyire nyitott ajtó irányából.

– A fene egye ezt a macskát! – zsörtölődött jó hangosan odakint egy zilált hajú, idősebb férfi, aki furcsa bőrmellényben és kopott bézs nadrágban próbálta utolérni az állatot.

– Minden áldott héten eljátssza... Most má' esküszöm vízbe fojtom! – szitkozódott tovább a mágus, mire gyorsan az ártatlan állatra emeltem a tekintetem.

A hófehér macska felsőbbrendű tekintettel ült le a küszöbön, mintha tudná, hogy semmi baj nem érheti. Furcsa kétszínű szempárjával engem méregetett. Hirtelen nem is tudtam hova nézzek, mert míg egyik szeme átható kék volt, addig a másik mély, csokoládébarna színben játszott. Ilyen macskát se lát minden nap az ember!

Anya és a könyvesboltos boszorkány teljes csöndben nézték az eseményeket, amikor berontott az ideges, csapzott hajú és foltos ruházatú mágus. Észre sem vettem eddig, de a nyomában loholt egy aranyszőke korombeli lány, aki úgy tűnt egyáltalán nem neheztel a macskára.

– Na megvagy te ördögfajzat! – vicsorogta feszült állkapoccsal, és már nyúlt is, hogy a grabancánál fogva elkapja a macskát. 

Ám az ekkor ugrott egyet, és egy szempillantás alatt a ruháimba csimpaszkodva próbált nálam menedéket találni. Nem mondom, hogy nem rémültem meg vagy találtam a helyzetet döbbenetesnek, de automatikusan szorítottam magamhoz szegény párát, akit lehet, hogy vacsorára is megfőzne a mogorva férfi, olyan csúnyán meredt rá. A mögötte besurranó lány azonban továbbra is vidám mosollyal az arcán nézte végig az eseményeket. Két keze között pedig valami furcsa kék virágú növényt szorongatott.

– Merlin szakállára! – dörmögte hitetlenkedve a férfi, ahogy a karjaimba menekülő macskát nézte. – Há' én ezt el se hiszem!

– Én... rosszat csináltam? Mit nem tetszik elhinni? – tudakoltam, de ezt is alig bírtam kinyögni, annyira kiszáradt a szám a döbbenettől.

Ezt anya is megérezhette, mert gyorsan mellém lépett, hátha a mogorva mágus a végén engem is kivonszolna boltból, macskástul-mindenestül.

Harsány nevetés vágta ketté a csendet az egyébként zajtalan könyvesboltban. A férfi hasát fogta nagy hahotázása közben. Még az a csöndes szőke lány is halkan kuncogott mögötte.

– Viccelsz, kölök? Rosszat? Ehhez a macskához még egy élő varázsló vagy boszorka sem ért életében, rajtam kívül persze. Erre te magadba bódítod itten fé' perc alatt – rötyögött tovább.

– Én igazán nem akartam, a macska ugrott hozzám – mentegetőztem gyorsan, mire a varázsló csak legyintett.

– Még jobb! Végre megszabadulok ettő' az átkozott dögtő'. Persephoné-t már egy éve el akarom adni, de a francnak se kellett a hülye modora miatt. Én mondom ennek a macskának fura egy habitusa van – ingatta a fejét rosszallóan, de továbbra is mosolygott tömött bajsza alatt.

Persephoné? Hát így hívnának? Érdeklődve néztem le a karjaimban menedéket találó macskára, aki épp gyilkos pillantásokat vetett eredeti gazdája felé.

– Szervusz Persephoné – simogattam meg óvatosan egyik kezemmel a macska hátát és meglepetésemre halk dorombolásba kezdett.

Ennyit arról, hogy én választok macskát. Ő választott engem, ami mindenki számára egyértelművé vált az üzletben.

– Tartsd meg, kölök, nem kérek egy lyukas knútot se érte – vigyorgott rám jókedvűen a mágus, és korábbi rosszkedvének már nyoma sem volt az arcán.

– Igazából, – lépett előrébb anyám, aki eddig mellettem ácsorgott – szükségünk lenne egy bagolyra is. Jól sejtem, hogy esetleg az üzletében akad pár szemrevaló példány? – kérdezte anyám csupa kedvességgel.

– Ó hogyne, assz'nyom! Temérdek szárnyas bestia van nálam, a kis boszorkának is épp most adtam el a legszebb gyöngybaglyomat – bökött fejével a szőkeség felé, aki továbbra is csöndesen ácsorgott a sarokban, mellkasához szorítva növénykéjét.

– Megtenné, hogy esetleg segít nekem a választásban? – tudakolózott tovább anyám, miközben én továbbra is Persephoné hátát cirógattam.

– Há', hogy a viharba ne? Kövessen, assz'nyom! – derült fel még inkább a különc emberke, és már invitálta is anyát át a boltjába.

– Lassan indulnunk kell majd haza, Evening. Te menj el a pálcádért, míg baglyot veszek, rendben? – nézett rám anya komolyan, egyik kezét finoman a vállamra helyezve.

Némán bólintottam, tudatni akartam, hogy megbízhat bennem teljes mértékben. Egyedül is elboldogulok, ha szorít az idő. Nem lehet olyan nagy ördöngösség, nem igaz? Anya elmondta az elején, hogy Ollivander boltjába kell majd mennünk, így ha még emlékszem a névre, nagy baj nem érhet.

Anya közben elköszönt és kiment a boltból, én pedig szintén megindultam, hogy követve példáját, minél hamarabb elintézzem, amit kért. Csakhogy kifelé menet a csillogóan szőke lány elém lépett és vidám arccal nézett rám.

– Tudod, Persephoné az alvilág istennője a görög mitológiában. Nagyon érdekes a története –ragyogtak fel szemei. – Pont úgy, ahogy a macskádé – bökött a fejével a karjaim között megbúvó állatra.

Ekkor tűnt csak fel, hogy átható ibolyaszín íriszei vannak, amilyennel még sosem találkoztam. Lágy, kékeslila árnyalat, melyet fényes, fekete szempillák vettek körbe. Azt hiszem az ilyen szempárra mondják, hogy igéző.

– Oh, hát én... Szóval nem hallottam még róla – próbáltam összerakni valami épkézláb mondatot, de annyira meglepett a lány közeledése és mondandója, hogy aligha tűnhettem épelméjűnek.

–Ha gondolod én elmesélem, amíg átmegyünk Ollivander-hez. Nekem sincs még pálcám– ajánlotta angyali arccal, amit nem volt szívem elutasítani, így hát bólintottam.

Kórusban elköszöntünk a könyvesbolt tulajdonos boszorkányától, és már el is indultunk a pálcamester üzlete felé. Szerencsére a lány sokkal tájékozottabbnak tűnt, mint én, így vak bizalommal követtem őt, amíg ő belekezdett a mondókájába.

– Szóval Persephoné valójában Zeusz és Démétér lánya. Egy napon a barátnőivel virágot szedett. Én is imádom a virágokat, bár ritkán tépem le őket... barbár szokás. Inkább ültetni szoktam – nevetett fel csilingelő hangon, majd folytatta. – ... Szóval a nagy virágszedés közben megnyílt alattuk a föld, mivel Hádész, aki az alvilág istene, el akarta őt rabolni. Szerelemből ugyan, de mégsem szép dolog csak úgy egyik helyről a másikra vinni valakit, akarata ellenére – tűnődött el szórakozottan.

Ahogy elhallgattam a lány történetét saját kommentárjaival, én is elgondolkodtam. A hosszú szőke hajú lány tökéletes ellentéte volt Grace-nek. Álmodozó tekintet, őszinte lelkesedés, energikus, lágyan csilingelő hangszín, finom, arisztokratikus arcvonások és érdeklődés a "nem felnőttes" témák iránt. Lehet, hogy pont ez tetszett meg benne, hogy cseppet sem hasonlít rá, de egyre figyelmesebben hallgattam a mondandóját.

– ... Így végül Démétér csak úgy volt hajlandó visszatérni a feladatához, ha Persephoné az év kétharmad részét vele, és csak a maradékot tölti Hádésszal– fejezte be trillázva meséjét a szőkeség.

– Honnan tudsz te ennyi mindent Persephoné-ról? – bukott ki belőlem a kérdés őszinte kíváncsisággal.

– Oh, hát szeretek olvasni. Ami nagyon érdekel, annak utánanézek – válaszolta könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Hmm... Ahhoz képest, hogy Grace, mennyire tudálékosnak és tájékozottnak tűnt, a lány sokkal letisztultabb tudást és intelligenciát sugárzott. Az ő ismerete sokkal igazibbnak tűnt. Határozottan szimpatizáltam emiatt az ibolyaszemű boszorkánnyal.

Te jó ég! Hisz még a nevét se tudom! Be se mutatkoztam... Hol van a jó modorom?

– Oh, amúgy Evening vagyok. Evening Rose Mayfair – biccentettem neki vidám tekintettel, gyorsan pótolva a bemutatkozás elmaradását.

Kezet akartam nyújtani, de fehér macskámra nézve ez lehetetlen küldetésnek tűnt. Mindkét karomat kellően lefoglalta, így bocsánatkérő szemekkel pislogtam rá, remélve, hogy nem tart modortalannak.

– Nagyon örvendek Evening! Az én nevem Ruby Kain. Ruby Adelaide Kain – igazította meg a kezei között dédelgetett gyönyörű növényt, ezzel jelezve, hogy ő se nagyon tud adni most a formaságokra.

Szóval Ruby. Lilán csillogó szemei ellenére, nagyon is illett hozzá a név. Mosolya ugyanis ékszerként ragyogott porcelán finomságú arcán.

– Szuperül különleges neved van. Merlinre mondom, sose hallottam még ilyen egyedit! – lelkendezett Ruby, amire én sem tudtam elfojtani egy mosolyt.

– Köszönöm – motyogtam picit elpirulva, mivel nem gyakran dicsérték a nevemet. Inkább piszkáltak emiatt vagy csúfot űztek belőlem.

– Megérkeztünk!– cövekelt le a lány hirtelen egy borongós, feketére festett kirakat előtt.

– Oh! – kerekedett el a szemem, ahogy szemügyre vettem a boltot, de ennél többet nem is tudtam mondani, mert Ruby már be is lökte az ajtót.

– Kellemes délutánt Olli bácsi! – trillázta a lány önfeledt mosollyal én pedig követtem őt a félhomályos üzlethelyiségbe, habár Mr. Ollivander-t nem láttam sehol.

– Jó napot! – köszöntem én is gyorsan, de közben körbe-körbe járt a tekintetem a teremben.

A ködösen borongó üzlet nem tűnt túl nagynak a szorosan egymás mögött lévő, padlótól-plafonig beépített szekrénysor miatt. Zsúfolásig tömve volt a terem, mégis kellemes érzés töltött el, és ahogy láttam Persephoné-t is, mivel egy miákolás után kiugrott a kezeim közül, hogy  körbenézzen ő is a helyiségben. Enyhén dohos szag terjengett a levegőben, de a friss pergamen és a borsmenta aromájának keveréke lágyabbá tette az illatkavalkádot. Furcsa mód egyenesen otthonosnak éreztem a komor színekbe burkolózott boltot.

– Ruby! – lépett be a helyiségbe egy ezüstös hajú öregúr.

– Olli bácsi! – ragyogott fel a lány arca újra és néztem, ahogy elhelyezi az eddig kezei között dédelgetett virágot az asztalon.

– Csak nem az enyém? – mosolygott lágyan az öregúr Ruby-ra.

– Mint mindig, Olli bácsi! Sajnos egy évnél tovább ez a szépség sem él el rendszeres locsolás nélkül, de ha néha énekel neki, akkor talán tovább is húzza – magyarázta Ruby angyali hangján, mire én is elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy én is sokat énekeltem a virágaimnak.

– Te vagy a legaranyosabb és legfifikásabb boszorka kerek e világon – kacagott fel jóízűen a pálcamester.

Ruby nem kommentálta az öreg varázsló megjegyzését, de látszódott rajta, hogy jól esik neki az elismerés és szívesen fogadja a bókot.

– Ő itt a barátom, Evening – nézett először rám, majd vissza Ollivander-re.

– Jó napot! – motyogtam kissé szégyellősen az orrom alatt és előrébb léptem a szekrénysor árnyékából.

Meg sem kérdőjeleztem, hogy barátok vagyunk-e Ruby-val. Majdhogynem magától értetődő volt, hogy mi mostantól cimborák vagyunk. Ez tűnt a világ legtermészetesebb dolgának.

– Szervusz gyermekem, csak nem még egy boszorkányt köszönthetek, aki élete első pálcájáért jött? – tudakolta derűsen.

– De, igen – bólogattam enyhén elpirulva.

– Mi a teljes neved, kedves?

– Evening Mayfair – vágtam rá gyorsan.

– Mayfair... – hümmögött Ollivander egy darabig. – Ha szabad kérdeznem, a szüleid muglik?
 

– Az édesanyám igen, de az apám varázsló... volt – feleltem némi bizonytalansággal a hangomban.

– Meghalt? – szegezte nekem a kérdést Ruby ijedten.

– Én... nos igazából nem tudjuk. Sose találkoztam vele – vallottam be szomorúan.

Egy pár pillanatig súlyos csend telepedett az egész boltra, kínosan némává vált a helyiség. Láttam, hogy nem csak én, de Ruby és Ollivander is feszengett. Végül úgy éreztem, ha én nem, akkor senki nem fogja megtörni a hallgatást.

– De azért... remélem, hogy valahol még él és boldog. Talán láthatom egyszer egy szép napon – mosolyodtam el óvatosan.

– Hát persze, gyermekem – helyeselt Ollivander, de ezüstös szemei végtelen szomorúságot tükröztek, amitől úgy éreztem összefacsarodik a szívem.

Újabb rövid, kínos csend állt be, amit ezúttal Ruby tört meg.

– Remélem készen áll a varázspálcám, hogy rám találjon – ütötte össze a tenyerét izgatottan, mire Ollivander is felocsúdott.

– Igaz is! Állj elém, kedveském! – intette maga elé a Ruby-t az öregúr és egy ideig hümmögve nézte őt.

– Azt hiszem már tudom is – derült fel az arca és hátra sietett.

Kisvártatva visszatért egy elegáns, vékony, ébenfekete dobozzal, melyet legalább egy centiméter vastagon fedett a por. Látszódott rajta, hogy régóta várt a polcon.

– 12 és negyed hüvelyk. Kőrisfa, kellemesen ruganyos. Egyszarvú szőr a magja – sorolta Mr. Ollivander a paramétereket, melyből én vajmi keveset értettem, de persze rettentően érdekelt.

Még Persephoné is előkerült barangolásából és felugrott a mellettem árválkodó székre, ahol kényelmesen elnyúlt. Őfelsége, az alvilág istennője nem fogja a ceremóniát haptákba vágva végignézni.

– Gyönyörű pálca – lelkesedett Ruby végignézve a mágikus szerszám kecses mintázatán.

– Vedd el nyugodtan! Suhints vele! – instruálta az öreg varázsló.

Újdonsült barátnőm végtelen óvatossággal, és teljes odaadással a szemében vizslatta a gyönyörű varázspálcát. Úgy tűnt, hogy nem szeretné elsietni a pillanatot, ki akarja élvezni azt a szent momentumot, mikor a pálcája rátalál. Nos, én megértettem, mert amikor végül megérintette és a kezébe fogta a pálcát... mintha felragyogott volna a félhomályos terem. Végigfutott rajtam egy kellemes borzongás, és ahogy észrevételeztem, Ruby még inkább intenzívebben élte meg az egészet.

– Megvan a pálcám! – ujjongott és örömében körbetáncolta szobát, ami persze kacagásra késztetett.

– Minden kétséget kizáróan a magáé, Miss Kain. Nem hittem volna, de még makacsabb szerszám ez, mint az apjáé. A kőris és az egyszarvú szőrének kombinációja a legkomplikáltabb varázsigék tökéletes végrehajtására is alkalmas, de csak a kivételesen ügyes kezű és türelmes mágusoknak engedelmeskedik – világosította fel Ruby-t Mr. Ollivander, akinek a tekintete most már rám vándorolt.

– Miss Mayfair. Készen áll, hogy magára találjon a pálcája?

– Persze! – vágtam rá habozás nélkül, szinte már túl hevesen. 

Válaszomat követően ezúttal engem mért végig, töprengett, agyalt, nagyon gondolkodhatott valamin, de végül céltudatosan állapodott meg a leghátsó sorban lévő dobozoknál. Leemelt egyet. Elmorfondírozott, de végül visszarakta és végül a legalsó polcról választott egy másikat.

– Meglepne, ha ez lenne a magáé –gondolkozott hangosan, ahogy elindult felénk.– Több, mint ötven varázsló és boszorkány volt, akinek ezt a pálcát oda akartam adni, de mégis, maga a szerszám visszakozott – árulta el továbbra is töprengő arckifejezéssel.

– Közönséges mogyoró pálca, kereken 13 hüvelyk. Kissé pattogós, viszonylag feszes. A magja főnix faroktoll – sorolta el a legfontosabb tudnivalókat Ollivander.

Gyanakodva méregettem távolról a kényes szerszámot, féltem, hogy esetleg csalódást okozok bárkinek, ha mégsem ez lesz a pálcám. Idegesen beharaptam az ajkamat, nem tűnt ez olyan könnyűnek, mint ahogy Ruby csinálta.

Kis közönségem tökéletesen érezhette vívódásomat, mert szőke barátnőm egy biztató mosollyal, Mr. Ollivander egy türelmes pillantással, Presephoné pedig egy elhaló "miau"-val jutalmazott. Nem tehettem mást, össze kellett szednem magam és eltökélten a pálcáért nyúltam.

Abban a pillanatban, ahogy megtapintottam a gondosan faragott mágikus szerszámot, megértettem, miért nem siette el az egyesülést Ruby. Fenséges érzés volt, ahogy a varázspálca ereje vibrál a kezeimben, hűs fuvallattal táncolja körbe a boltot és végül szertefoszlik a semmiben. Nem kellett rákérdezzek, hogy tudjam, a pálcám kiválasztott.

Ollivander hitetlenkedve nézett rám, de somolygott az orra alatt. Ruby ismét tapsikolt örömében, engem pedig végtelen büszkeség töltött el. A pálca, amely tucatnyi varázslót és boszorkányt utasított már el, engem akart, én lettem a gazdája.

– Rendkívül kényes és szeszélyes szerszám ez, Miss Mayfair, viszont hűséges és lojális társa lesz élete folyamán. Hatalmas erő lakozik benne – törte meg a csendet az öreg mágus.

– Szuper! – ennyit sikerült csak válaszképp kinyögnöm, annyira a hatása alatt voltam még az előző pillanatnak.

– Mennyi is lesz a pálca, Olli bácsi? – kérdezte Ruby.

– 9 galleon.

– Máris adom – motyogta a lány, pénzes tarsolyában kutakodva.

Én egy ideig még gyönyörködtem enyhén fakó barna, gyönyörűen díszített varázspálcámban, de aztán én is odaadtam Mr. Ollivander-nek az említett összeget. Aztán ahogy érkeztünk, úgy is hagytuk el a boltot; együtt, vidáman cseverészve, kezeim között egy lustálkodó macskával.

*  *  *

– Szóval egészen a múlt hétig nem is tudtál a varázsvilágról? – hüledezett újdonsült barátnőm séta közben.

– Hát... nem igazán – vallottam be szégyellősen.

– Akkor ez neked nagyon sok újdonság lehet egyszerre! – állapította meg az állain dobolva vékony ujjaival.

– Igyekszem tartani a tempót – nevettem fel óvatosan, bár néha tényleg úgy éreztem, hogy nem is illek ebbe a világba és nem fogom megtalálni a helyem.

– Én tudnék segíteni! – ragyogott fel hirtelen Ruby és szinte vibráltak ibolyaszín íriszei.

Meglepve néztem rá, nem értettem, mire célozhat, de kíváncsian vártam, hogy kifejtse ötletét.

– Miért nem jössz el hozzánk? Sok mindent el tudnék mesélni, ami nincs a könyvekben. Generációk óta gyűjti a családom a mágikus ereklyéket, amikben több mondanivaló rejlik, mint ahogy elsőre tűnhet. Tele van a házunk, olyan érdekességgel, amik segíthetnének közelebb hozni neked a mágiát – lelkendezett a lány, mintha csak most állt volna elő a világbéke ötletével.

– Nem tudom, hogy anya elengedne-e... – rágcsáltam az ajkamat kétkedően.

Bármennyire is csábítóan hangzott az ajánlat, kétlem, hogy édesanyám elengedne úgy, hogy alig pár órája ismerem a lányt.

– Hát meghívjuk anyukádat is! Gyertek át ebédre! – fűzte tovább gondolatmenetét Ruby, egyre jobban belelkesülve saját ötletétől.

– Kiket is hívunk át ebédre? – hallottam meg magam mögül hirtelen a barátnőm hangjához hasonlatos lágy tónust.

Ijedten perdültem meg tengelyem körül, de álltam a mosolygós nő pillantását. Átható, zöldeskék szemei szinte világítottak fehér orcájából. Vállig érő, dús, sötétbarna haja tökéletesen keretezte karakteres, szépen ívelt vonásait. Túl sokáig nem kellett töprengnem, hamar rájöttem, hogy ő minden bizonnyal Ruby édesanyja lehet.

– Mama! – örvendezett a szőkeség. – Ő itt, Evening Mayfair, a barátom. Boszorkány, mint én – jelentette ki a két legfontosabb információt, mire édesanyja lágyan elmosolyodott.

– Értem, tehát Evening szeretne átjönni hozzánk? – nézett kérdő pillantással a lányára majd rám.

– Én igazán nem akarok zavarni, Ruby csak felajánlotta, hogy segít nekem... – kezdtem bele, de Ruby hirtelen átvette a szót.

– ... Egészen pár nappal ezelőttig nem is tudott semmit arról, hogy boszorkány, az apukája nem tudja megmutatni, milyen is valójában a mágia világa. Szeretném én elkalauzolni őt – kérlelte anyját a lány.

Ruby mondandója nyomán, mintha egy pillanatra láttam volna átfutni egyfajta keserűséget a nő szemében. Együttérzően emelte rám a tekintetét. Mintha körülöttem mindenki olyan tudást birtokolt volna, ami előlem el van zárva. Ez persze nem lenne meglepő, hiszen az ismereteim elég hiányosak voltak ebből a szempontból.

– Rendben – bólintott végül Ruby anyukája és elővett egy üres pergament és egy pennát a táskájából.

Egy finom intéssel mozgásra bírta az írószerszámot, amely magától jegyzetelni kezdett.

– A levélben – intett fejével a levegőben pihegő pergamenre – minden fontos információ ott lesz az ebédre vonatkozólag. Természetesen a meghívás, ahogy Ruby is említette, az édesanyádnak is szól. Nagy örülnénk, ha meglátogatnátok minket – mosolygott rám kedvesen a nő.

– Nagyon köszönöm, Mrs... Kain –mosolyodtam el hálásan.

– Hívj nyugodtan Maggie-nek, Evening – biccentett kedvesen és átadta a teleírt pergament. – Nemsokára találkozunk – tette hozzá búcsúzóul.

– Úgy örülök, hogy találkoztunk! – ugrott hirtelen a nyakamba Ruby, de tulajdonképpen egyáltalán nem zavart, hogy megölelt, az alvó Persephoné-t viszont annál inkább.

– Én is nagyon örülök! – biztosítottam derűs arccal barátnőmet, miközben csitítóan simogattam fehér cicám bundáját, aki nyávogva adta tudomásomra, hogy folytatni óhajtja a szundítás művészetét.

Ahogy Ruby és az édesanyja távolodó alakját néztem az alkonyi fényben, halk léptek hangjára lettem figyelmes a hátam mögül. Biztos voltam benne, hogy anya az, de mégsem bírtam megfordulni. Megbabonázva gyönyörködtem továbbra is a lemenő nap fényében, mint a természet varázsában. Az egész napos különcség érzete után végre először úgy éreztem, hogy nem lesz baj. Meg fogom tudni csinálni, büszkévé tehetem apámat, anyámat és önmagamat is. Elöntött a kellemesen bizsergető érzés; Nem leszek egyedül.