Kislányomnak - ez állt a borítékon címzésképp. Türelmetlenül bontottam fel a levelet, ügyet sem vetve rá, hogy teljesen összekoszoltam a ruháimat a padlón megtelepedő, ujjnyi vastagságú porban. Még anya sem szólt figyelmetlenségemért, helyette halovány mosollyal hagyta, hogy kedvemre kutakodjak, míg ő csendben hátrébb húzódott, és átült egy kissé instabilnak látszó székre. Nem vesztegethettem el több időt, a félhomály csendjében lázasan olvasni kezdtem apám kézírását.

Drága Kislányom,

Ha ezt a levelet nem személyesen adom át neked és nem együtt olvassuk, akkor előre is bocsáss meg nekem. Szolgálataim a varázsvilág felé elszólítottak mellőled, még a születésed előtt. Édesanyáddal reméltük, hogy a búcsú nem örökre szól, de nekem fel kellett készülnöm a legrosszabbra, ezért gyűjtöttem neked össze mindent, ami segíthet az iskolakezdés előtt. Bár ahogy e sorokat írom, egyre biztosabb vagyok abban, hogy kénytelen leszel egyedül megbirkózni a kezdeti nehézségekkel. Adja Merlin, hogy tévedek, és a levelet a kerti padon ücsörögve olvasom neked, miközben kiszimatoljuk édesanyád isteni áfonyás pitéjének illatát.

Ez a láda - még a nagybátyádé volt - tele van olyan holmikkal, amelyek segítenek megérteni a varázsvilágot. A levél alatt rögtön találsz három igen vastag könyvet. A barna színű, enyhén megviselt kötet a Roxfort históriáját írja le, kezdve a házak alapítóitól - ne aggódj, ezt később megérted - egészen Albus Dumbledore-ig és a jelenlegi híres diákokig. Elraktam neked még Bathilda Bircsók könyvét is, ami a mágia történetéről szól. Végül, de nem utolsó sorban megtalálod kedvenc óráimról saját tankönyvemet, Az átváltozástanról kezdőknek-et Emeric Ripsropsky-tól. Reményeim szerint ezek az írások segítenek elkalauzolni téged a mágia világa felé vezető kalandos úton, főleg az első két kötet szorgalmas olvasását ajánlom.

A könyvek alatt megtalálsz pár példányt a Reggeli Prófétából. Ez olyan, mint a mugliknál a híradó vagy a napilap.

Itt egy pillanatra összeráncoltam a homlokom. Eddig teljesen belemerültem a levélbe, de ezt muszáj volt megkérdeznem, mert nem értettem miről van szó.

– Anya, kik azok a muglik? – kérdeztem felpillantva. Tisztán látszott rajtam, mennyire töröm a fejem.

– Varázstalan emberek, drágám. Csak úgy, mint például én. Az én felmenőim is mind muglik – felelte anya lágyan, majd ezután ismét csendbe burkolózott a szoba.

Habár jó régi példányok már, amelyeket a ládában találni fogsz, remélem, hogy nem fakultak ki teljesen a betűk és a képek is jól láthatóan mozognak. Gondolom ez is mulatságos újdonság lesz a számodra, hisz nekem is az volt, mikor megláttam, hogy édesanyádnak egyetlen fényképalbumában sincs mozgó emlék. Képzelheted mekkorát néztem! Ha már így a fényképekről beszélünk... találsz a ládában egy kis albumot, ehhez anyád ragaszkodott. Rólam is találsz képet. Nem sokkal azután készült, hogy édesanyád elmondta, gyermeket hord a szíve alatt. Téged.

Itt már nem tudtam teljes odafigyeléssel adózni a levélnek, biztos voltam benne, hogy képtelen lennék rendesen elmélyülni apám írásában. Látnom kellett a fényképet róla, méghozzá azonnal!

Kapkodva nyúltam a faládába, ahol a leírtaknak megfelelően egyből egy könyvbe akadt a kezem. Sietve kiemeltem a három vastag kötetet, majd a megviselt újságok után végre a kezembe foghattam a fényképalbumot. Mohón lapoztam bele, tekintetem türelmetlenül kutatott apám arca után, akit a harmadik oldalon meg is találtam. A fénykép valóban mozgott, mintha csak a távolból figyelném apámat.

Nagyapámék házának teraszán ült, lezserül dőlt hátra a kerti széken, két tenyerét a tarkóján pihentette. Talán napozott, élvezte a kivételesen kellemes angliai időjárást. Bármi is volt az oka, hogy kint ücsörgött, hamarosan észrevette anyámat. Sötét hajába belekapott a szél, ahogy felé fordult, az arca pedig önfeledt boldogságot tükrözött. Egyértelmű volt, hogy ki készítette a képet róla, olyan nagy szeretettel nézett vissza a kamerába. Csibészes mosolya túlragyogta a napsugarakat, szemeiben pedig ugyanaz a ravasz csillogás köszönt vissza, amit anya nálam folyton felemlegetett.

Nem is számoltam hányszor néztem meg a rövid késport, ahogy apám rajtakapja anyámat fénykép készítés közben. Minden részletét memorizálni akartam. Apám hajának hullámos tincseit, huncut mosolyát, könyékig feltűrt ingujját, sötét nadrágjának összes foltját és zoknijának bugyuta mintázatát.

Elérzékenyülve érintettem meg a képet. Egy kicsit azt reméltem, hogy áthidalhatom a köztünk lévő távolságot térben és időben. Beszélni szerettem volna vele, megölelni és megismerni. Elmondani, mennyire ijesztő még ez az egész számomra és micsoda bizonytalanság tombol bennem. Egy kép azonban nem válaszolhat, még akkor sem, ha elvarázsolt. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy ne simítsam végig ismét az ujjamat óvatosan a képen.

– Mondtam, hogy hasonlítasz rá – mosolyodott el anya, aki lassan felállt a székről és letelepedett mellém a poros padlóra.

Habár nem ismertem apámat, mégis fülig érő vigyorral díjaztam anya szavait. Valahol mélyen úgy éreztem, millió okom van rá, hogy büszke lehessek arra, aki az apám.

– Örült neki, mikor megtudta, hogy én is családtag leszek? – emeltem a tekintetem reménykedően anyámra.

Gyöngéden mosolygott le rám, miközben a hajamat kezdte simogatni.

– Nála boldogabb édesapát nem hordott még hátán a Föld – biztosított angyali derűvel az arcán és nagy puszit nyomott a fejem búbjára.

Ennek tudatában lelkesen fogtam ismét kezeim közé a levelet, hogy megtudjam, milyen kincseket hagyott még rám.

Van pár holmi, amit biztosan érdekesnek fogsz találni. Kezdjük a hop-porral. Ennek a segítségével oda utazhatsz, ahova csak szeretnél. A nagyapád kandallóját még annak idején úgy alakíttattuk át édesanyáddal, hogy varázslók és boszorkák is igénybe vehessék. A használata igen egyszerű. Csak fogj meg egy markényit a porból - a csorba agyagedényben találod - majd hunyd be a szemed és jól artikuláltan mondd ki az úti cél helyét. Ha szépen kiejted a hely nevét és időben magad elé szórod a hop-port, bárhova eljuthatsz. Nem rossz, igaz?

Találsz a láda aljában egy apró ezüstszelencét is. Ez valójában egy zenedoboz, de nem akármilyen. Elvarázsolt szelence, amely csak a gazdájának énekel. A legangyalibb dallamokat tudod belőle kicsalogatni, ha kedves vagy vele, mert persze lelke van, és kora reggel igen harapós tud lenni. Esténként viszont elemében van, ilyenkor csodás altatókat tud énekelni. Azt szereti, ha a nevén szólítják, Daphné-nak, úgyhogy, ha hibátlan dallamokat szeretnél, légy kedves vele. A kulcsot megtalálod a mellette lévő kis bőrtasakban, ezzel tudod jelezni Daphné-nak, hogy te vagy az új tulajdonosa.

Rád bízom a családunk egyik „ki tudja, honnan van" ereklyéjét is. Egy láncra fűzött fényes medál az, valahol a láda egyik sarkában. Elég pimasz jószág, sok sületlenséggel tömi meg a fejed, ha sokáig rajtad van, de balgaság lett volna hátrahagynom idegen rablókezekre. Bánj vele belátásod szerint, bár biztos vagyok benne, hogy okos kis boszorka vagy és megtalálod a megfelelő helyet a medálnak.

Mindezeken kívül találsz még egy apró aranyozott kulcsot a láda oldalsó, titkos rekeszében. Ez az én széfkulcsom volt, de amikor a kötelesség elszólított, anyádra bíztam. Nekem nem volt már rá szükségem, csak ha úgy adódik, hogy visszatérek. A kulcs a mágusvilág bankjához szükséges, a Gringotts-hoz. A varázsvilágban ugyanis nem használják a muglik pénzét, varázsérmékre lesz szükséged, hogy fizetni tudj a tankönyvekért és egyéb kiegészítőkért. Ne félj, ha én nem lehetek melletted, anyád majd végigkísér ezen az úton és segít beszerezni az iskolai felszereléseket. Remélem segíthettem ezzel a levéllel és kicsit világosabbá vált számodra a mágusvilág. Szívből remélem, hogy valamikor újra láthatlak majd, de addig is tudd, hogy szeretlek és büszke vagyok rád.

Apád

u.i.: A Gringotts-ban koboldok vigyáznak a pénzre. Vigyázz velük, elég zsémbes népség.

A torkomban dobogott a szívem, ahogy az utolsó sorokat is elolvastam. Sírás kerülgetett megható szavai láttán. Nehéz volt elfogadnom, hogy mindezt élőben talán sosem mondhatja el nekem, de mégis biztosítani akart arról, hogy bárhol is van, él-e vagy hal, szeret és büszke rám. Elérzékenyülésem anyámnak is feltűnhetett, mert vékony ujjaival ismét tömött barna hajamat kezdte finoman fésülni. Egy ideig nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy megküzdjek én az érzelmeimmel, aminek jó pár kövér könnycsepp lett az eredménye. A sós cseppek önkényesen folytak végig az arcomon, majd az ölembe hullottak, egy-kettő a levélre is. Édesanyám ekkor óvatosan elvette tőlem apám írását és leheletfinom csókot hintett tincseim közé.

– Kérsz egy kis vaníliás tejet? – kérdezte lágyan a tekintetemet keresve.

Némán bólintottam, mert féltem, hogy elcsuklana a hangom, akkora gombóc volt a torkomban.

– Lemegyek a konyhába, addig ha van kedved hozd le az új kincseidet a nappaliba – ajánlotta vidáman, bár némi erőltetettség csengett ki a hangjából. Nem csodálkoztam volna, ha anya is elérzékenyült a látottakon.

– Rendben – válaszoltam kissé rekedtes hangon és dacosan megtöröltem könnyáztatta arcomat.

Elkezdtem összeszedni és takaros libasorba állítani a mágikus csecsebecséket. Először a három nehéz könyvet vittem le. Majd Daphné-t, az elvarázsolt zenedobozt, a hozzátartozó kulcsot és a hop-port, amit valóban egy elég alaktalan agyagedény őrzött. Ezután következett a széfkulcs a Gringotts-ba és a fényes medál, amely a viszontagságos körülmények ellenére is tündöklően ragyogott. A sort a fényképalbum és apám levele zárta, amit szorosan a mellkasomhoz ölelve vittem le, mintha attól féltem volna, hogy egyszer csak szertefoszlik a kezeim között, ha nem vigyázok rá eléggé.

– Úgy tűnik estebédre lesz csak kész a pite – hallottam meg anya hangját a konyhából – kivételesen kirúgunk a hámból és édességet vacsorázunk – nevetett fel őszinte jókedvvel, ami az én arcomra is halovány mosolyt csalt.

* * *

Teli pocakkal nyúltunk el a süppedős kanapén. Anya ezúttal nem külön tányérba tálalta a pitét, hanem egyszerűen a tepsit rakta le a dohányzóasztalra, két kanalat társítva mellé. Egy ültő helyünkben el is pusztítottuk az összes édességet és két nagy bögrényi vaníliás tejet, aminek a végére persze meglett a böjtje. Halkan nyöszörögtünk mindketten, miután az utolsó morzsát is elfogyasztottuk, a szívem mégis csurig telt boldogsággal.

Fejemet anya ölében pihentettem, míg ő lábait a dohányzóasztallal alátámasztva ejtőzött. Kívülről nézve biztosan buta látványt nyújthattunk, de én rettentően élveztem a saját, bolond kis világunkat. Örültem, hogy anya nem ragaszkodott mindig a szabályokhoz és eltekintett az egészséges vacsora fontosságától. Hagyta, hogy kivételesen süteménybe fojtsuk érzéseinket, hogy aztán jól kinevessük magunkat mohóságunkon.

– Azt az utolsó falatot már igazán nem kellett volna – nyögtem fel anya ölében.

Megszólalásomon csilingelően felnevetett és finoman megsimogatta a homlokom. Ujjai puha érintése mindig megnyugtatólag hatott rám, de ma este még inkább szükségem volt anya közelségére.

– Azért jól esett, nem igaz? – pillantott le rám, ajkai szegletében vidám mosollyal.

Ragyogó jókedve rám is átragadt és hevesen bólogatni kezdtem.

– Még soha nem volt ilyen finom! – biztosítottam anyát fülig érő szájjal.

– Minden alkalommal ezt mondod – kacagott fel, miközben ujjaival fésülgetni kezdte sűrű, barna hajzuhatagomat.

– Mert minden alkalommal igaz – kontráztam csibészes mosollyal, mire anya még inkább elgyöngült.

Talán ismét apára emlékeztettem őt. Lehet, hogy rég eltemetett emlékeket elevenítettem fel benne, amivel még nem akart megküzdeni, de miattam mégis szembenézett a múlt kísérteteivel.

– Na, mi legyen? Olvassak neked A Roxfort történetéből? – kérdezte az oldalánál lévő könyvkupacot megpaskolva. – A hétvégén úgyis el kell mennünk az Abszol útra, hogy időben vissza tudjunk küldeni egy baglyot az iskolának. Nem árt, ha felkészülünk, igaz? – kacsintott le rám cinkos pillantással.

– Oh, igen! Igen, igen! Mesélj nekem a Roxfortról! – pattantam fel anya öléből és felültem, hogy én is jól láthassam a könyvet.

– Nyugalom, Evie! – kacagott fel anya és ráérős tempóban kikereste az előbb említett, vaskos kötetet.

Óvatosan végighúzta a kezét a cserzett bőrkötésen, majd ugyanezzel a vigyázó mozdulattal lapozott az első fejezethez.

– Kényelmesen elhelyezkedtél? – tudakolta anya.

Fejemet a vállára hajtva, néma bólintással jeleztem, hogy belekezdhet a történetbe. Alig vártam, hogy végre többet is megtudjak az iskoláról, hova is járt apám, és kivé vált a falak között. Habár közvetlenül biztos nem írnak róla, de ezzel is egy lépéssel közelebb kerülhetek hozzá.

– A nagynevű Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát több mint ezer éve alapította a kor négy legnagyobb mágusa: Griffendél Godrik, Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig és Mardekár Malazár. Az iskola négy háza az ő nevüket őrzi, akik kínt és fáradságot nem ismerve építették fel a kastélyt, hogy nyugodt körülményeket biztosítsanak a a fiatal boszorkák és varázslók képzésére... – kezdett bele a történetbe anya én pedig teljes odaadással ittam szavait.

– A négy ház, - amely az alapítók neveit őrzi - különböző adottságok és preferenciák alapján sorolja be a Roxfortba érkező új diákokat. A Griffendél elhíresült bátor, szenvedélyes, heroikus, lovagias és vakmerő diákjairól. Erről tanúskodik a ház szimbolikus állata is, mely egy hím oroszlán. Jellegzetes színeik a vörös és az arany – folytatta anya. – A Hugrabug ház a lojalitást, egyenességet, türelmet, kedvességet és a kemény munkát részesíti előnyben, az ide beosztott boszorkák és varázslók jelképes állata a borz. Színeik a sárga és a fekete.

– A Hollóhát neves diákjai megismerszenek intelligenciájukról, ösztönös kíváncsiságukról, tudásszomjukról, kreativitásukról és éles eszükről. Házuk zászlaja kék és bronz színekben pompázik, melynek közepén egy büszke sas látható. Végül, de nem utolsó sorban a Mardekár növendékei; ravasz, találékony, eltökélt és ambiciózus mágusok, akik előnyben részesítik a karizmát és a manipulációt. Szimbolikus állatuk a kígyó, házuk zászlaja zöld és ezüst színekben játszik.

– Szerinted én melyik házba kerülök? – szakítottam félbe anyát és eltöprengve húztam el a számat.

– Nos... így elolvasva az összes lehetőséget, egy kicsi mindegyikből jutott neked. Nagyon szenvedélyesen és vakmerően állsz neki bizonyos dolgoknak. Kreatív és éles eszű vagy, ugyanakkor lojális és türelmes. Azt pedig nem kell bemutatnom, mennyire ravasz és eltökélt tudsz lenni – gondolkodott el hangosan, a végén már szélesen mosolyogva.

– Bárhova kerülök, ugye nem leszel csalódott? – kérdeztem a lehető legóvatosabban, hátha azt szeretné, hogy oda soroljanak be, ahova apámat is annak idején.

– Evening Rose! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? Persze, hogy nagyon büszke leszek rád! Nekem az a legfontosabb, hogy bármelyik házba is osztanak be, ott boldog légy – húzott magához közelebb és jó alaposan megölelgetett.

Nagy kő esett le a szívemről. Jól esett tudni, hogy nincsenek elvárások támasztva velem szemben, leszámítva persze azokat, melyeket én magam emeltem, hogy valahol, a távolban, apámat lenyűgözhessem. Nem akartam, hogy csalódjon a lányában, hogy azt gondolja, esetleg kevesebbre viszem, mint ő. Minden erőmmel hasonlítani akartam rá, de önmagamat sem szerettem volna elveszíteni.

– Arról ír a könyv, hogyan sorolnak be minket a házakba? – bontakoztam ki anya öleléséből, és kíváncsian szegeztem tekintetem ismét a megviselt állapotú könyvre.

– Hmm... – ráncolta össze a homlokát anya és ujjaival végigkövette a mondatokat, amiket már felolvasott. – Meg is van, itt írnak róla – bökött a lap aljára és angyali hangján folytatta a történetet.

– A négy házba, minden év elején egy mágikus segédeszköz osztja be a diákokat, nevezetesen a Teszlek Süveg. Varázslatos mivoltának köszönhetően megérzi az új növendékek erősségeit, gyengeségeit, vágyait és az általuk preferált értékeket – olvasta fel a bekezdést.

– Egy süveg? Egy varázs süveg fog minket beosztani? – ámultam el, arcomon tisztán kiütközött a megrökönyödés és az értetlenség.

– Nos, ezek szerint igen. Bár én lassan semmin nem lepődöm meg – húzta félmosolyra az ajkait anya. – Meséljek tovább? – nézett rám kérdően kisvártatva, én pedig határozott fejrázással tettem ígéretet, hogy ezúttal megpróbálok csöndben maradni.

– Nos akkor... – kezdett bele ismét a felolvasásba.

Anya egészen addig mesélt, míg pilláim nem váltak ólom nehézségűvé, és egyre nehezebb lett nyitva tartanom a szemem. Nem is emlékszem hányadik oldalnál tarthattunk, mikor végleg elszundítottam, de arra igen, hogy aznap este apámmal álmodtam. Rám mosolygott, a nevemen szólított, és mikor a karjaiba ugrottam, cinkos hangján a fülembe súgta; Az én kis griffendéles boszorkám.