1991. augusztus 10.

Brighton

Még emlékszem az első mesekönyvemre. Karácsonyra kaptam, mindössze négy éves voltam ekkor, de élénken él bennem az a képsor, ahogy mezítláb nyargalok le a lépcsőn kora reggel, és fülig érő szájjal vetem magam az ajándékok közé. Emlékszem anyám simogató kacajára és pöttyös zoknijára. Emlékszem, milyen ügyetlenül igyekeztem letépni a vörös csomagolópapírt, és hogy vágtam meg magam a papír élével a nagy sietség közben. Emlékszem a bokáig érő hóra és a Yorkshire puding összetéveszthetetlen ízére. Emlékszem, milyen izgatottan bújtam anya ölébe, hogy olvasson nekem a könyvből. Mesélt nekem koboldokról, óriásokról, jó akaratú szellemekről, nagyhatalmú mágusokról és elvarázsolt helyekről. A világ, amely betűk által elevenedett meg előttem, teljesen magával ragadott. Hónapokig kérleltem anyát, hogy vegyünk egy főnixet és hadd lovagolhassak egy unikornis hátán. Meg akartam ismerni az összes mágikus lényt és varázslót, akik szerepeltek a könyvben.

Lassanként persze rájöttem, hogy ez lehetetlen, varázslók és tündérmanók nem léteznek. A világ, amelyről édesanyám mesélt mára már csak álomvárként védelmezte gyermekkorom vágyait. Talán túl hamar döntöttem úgy, hogy ki akarok nőni a dajkamesék világából és valódi dolgokkal foglalkozni, de akkor még büszke is voltam magamra, milyen racionalitással álltam anyám elé. A kilenc évesek magabiztosságával, felszegett állal közöltem, hogy mostantól Grace Matthews a legjobb barátom, aki különben is azt mondja, hogy a Mikulás nem létezik, és karácsonykor a rokonok teszik a fa alá az ajándékokat.

Visszatekintve valószínűleg nem barátkoztam volna Grace-szel, aki annyira a felnőttek világában akart élni, hogy semmiképp nem engedte senkinek, hogy Gracie-nek becézzék. Azt mondogatta mindig, hogy csak a totyogósokat becézik, ő pedig már nem pelenkás többé. Én azért örültem, de titokban tartottam, hogy anya bársonyos hangján engem rendszerint Evie-nek hív. Nem kellett az orrára kötnöm, elég volt úgy tennem, mintha nagyon büszke lennék, mikor ritmusosan köszönt egy "Szervusz, Evening!"-gel. Félreértés ne essék, mindig is szerettem és szeretem a mai napig a nevem. Ennek a története az egyetlen, ami a mai napig apró varázslatként lengi körbe személyiségem.

* * *

– EVIE! – kiáltott fel anya a konyhából, aki épp egy áfonyás pite készítésével foglalatoskodott, legalábbis a felszűrődő illatok erre engedtek következtetni.

– Megyek! – vágtam rá rögtön és levágtattam a lépcsőn.

Gyorsan átszeltem a nappalin és az étkezőn, majd kissé ingatag lábakon de sikerült lefékeznem a konyakövön, mielőtt belefejelek a forró lekvárba.

– Evening Rose Mayfair... – kezdett neki anya komolyabb hangvétellel.

O-ó, ebből baj lesz. Az egész nevemet kimondta, ez sosem jelent jót.

– ... Hányszor kértelek, hogy ne nyargalássz a házban, főleg nem zokniban, mert nem egyszer törted így már csontodat! – nézett le rám szigorú tekintettel, mire én bűnbánó szemekkel pislogtam fel rá.

– Csak minél hamarabb ide akartam érni, nem szórakozásból tettem – próbáltam menteni a menthetőt, angyali mosollyal, ami nevetésre késztette anyámat. – És amúgy is, az átlagosnál mindig sokkal gyorsabban beforrt a csontom – tettem hozzá büszkén.

– Le se tagadhatnád az apádat. Épp olyan ravasz és agyafúrt vagy, mint ő – mosolyodott el a fejét rázva, mire felcsillant a szemem.

Anya soha nem mesélt apáról, nem mondta egyszer sem a nevét, még az anyakönyvi kivonatomban is csak az áll; Apjának születési családi és utóneve(i): Ismeretlen. Itt volt tehát a lehetőség, hogy talán egy kicsit többet is megtudjak róla, hiszen eddig csak egy arctalan, névtelen alak volt, akit soha nem ismertem és soha nem láttam, még fényképen sem.

– És ő is épp annyira szereti az áfonyás pitédet, mint én? – érdeklődtem ártatlan tekintettel.

Anya arcára keserédes mosoly kúszott és egy pillanatra megállt a tészta kikeverésének folyamatával. Elrévedve meredt a tálban elterpeszkedő sárgás színű nyers keverékre, talán percek is eltelhettek így, de tudtam, hogy ha újat kérdezek még kevesebb esélyem lesz bármit is megtudni. Mély sóhaj hagyta el végül az ajkait és úgy tűnt kezd visszatérni a jelenbe.

– Tudod jól, hogy nincs olyan ember, aki ne szeretné az áfonyás pitémet – terelte el a témát játékos mosollyal az arcán, bár engem nem tudott teljesen megtéveszteni. Láttam egy csepp keserűséget továbbra is a szája szegletében.

– És egyébként is... – folytatta, mielőtt közbevághattam volna, hogy további kérdésekkel bombázzam – ... azért hívtalak le, hogy hozd be a postát. Esőt ígérnek délutánra, a postaládánk pedig már nem a régi. Nem szeretném, hogy elázzanak a csekkek – jegyezte meg, mintha mi sem történt volna és nekiállt gyúrni a tésztát.

Nem mondom, hogy csalódott voltam, számítottam erre a reakcióra, nem először fordult elő, hogy anya elterelte a témát és csitította kíváncsiságomat. Eszem ágában sem volt nekiállni toporzékolni és információkat követelni. Csupán sóhajtottam egyet és a fülem mögé igazítottam egy barna, hullámos tincsemet, amely kiszabadult a hajgumi fogságából.

– Rendben, megyek, behozom a postát – egyeztem bele egykedvűen és ezúttal már normális, emberi tempóban galoppoztam át az előszobáig.

Gyorsan felhúztam a kedvenc sportcipőm és mit sem törődve holmi masni vagy csomó megkötésével, kiléptem a bejárati ajtón. A nap még fényesen ragyogott, ha anya nem említi, meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg rosszra fordulhat az idő és valószínű megkérem, hogy hadd mehessek át Grace-hez.

Egy pillanatra be is csuktam a szemem, hogy magamba szívhassam a nyár utolsó melengető napsugarait és a levendula bokrok megnyugtató illatát. Hamarosan azok is hervadásnak indulnak én pedig elkezdem a tanévet a Brighton State School-ban. Nem repestem az örömtől, hogy távolabbi helyre kell járnom az otthonunktól és rengeteg új emberrel kell megismerkednem, de még volt egy kis időm, hogy felkészüljek az elkerülhetetlenre.

Végigtrappolva a kis kerti ösvényünkön, gyorsan elértem a postaládánkig, amit lassan tényleg kezdett megenni a rozsda. Ilyenkor látszott, hogy szegény édesanyámnak nem jutott olyan sok mindenre ideje, mint amennyire szerette volna. Hiányzott apám, még ha nem is ismertem, de a ház főleg hiányolta.

Gyorsan kivettem a leveleket és szórakozottan visszaszökelltem a bejárati ajtóig, majd onnan vissza a konyhába. Anya már a tésztát nyújtotta, sötétszőke, dús haja pedig kezdett kitörni a csat fogságából, amely eddig egy helyen tartotta rakoncátlan tincseit. Ezt minden bizonnyal tőle örököltem, mivel az én hajam is épp annyira volt engedelmes, mint az övé jobb napokon.

– Itt a posta és valami reklámújság is – tettem le a pultra a zsákmányt.

– És ahogy látom a cipőd is – vonta fel egyik szemöldökét felnézve rám, magában valószínűleg mulatva szórakozottságomon.

– Oh – pillantottam le a lábaimra – bocsánat! – iszkoltam vissza az előszobába és sietve lerúgtam magamról a sportcipőt, ami nem volt a legtisztább állapotban, hogy a lakásban azzal járkáljak.

Visszafelé menet felvettem a dohányzóasztalról a tévéújságot és a kanapéra huppanva nagy lelkesedéssel csaptam fel, hogy megnézzem, mikor adják a kedvenc rajzfilmemet. Anya mindeközben abbahagyta a tészta nyújtását és megtörölve kezeit átnézte a postát. Elejtett valami rövid monológot olyan szavakkal megtűzdelve, amiket én nem ismertem, mint például 'infláció' és 'korrupció', de őszintén szólva amúgy is jobban érdekelt a műsorújság.

Pár percnyi bosszankodás után anyám hirtelen elhallgatott és rövid sóhaj keretében levette a sütő hőfokozatát. Erre már összerezzentem, mert a sütőnk bár régimódi volt és hangos, nagyon jól működött, viszont az emeletről is meghallottam, ha anya lekapcsolta. Akkor most mégsem lesz pite?

– Evening? – nézett fel anyám egy borítékot szorongatva. Olyan erősen fogta közre, hogy az ujjai szinte belefehéredtek.

– Igen...? – néztem fel enyhe gyanakvással és visszatettem az újságot a dohányzóasztalra.

– Azt hiszem mégis itt az ideje, hogy beszéljünk egy kicsit az apádról– mormolta enyhe félelemmel a hangjában és a levelet szorongatva ő is átjött a nappaliba.

Velem szembe ült le, nem mellém. Ilyet csak akkor csinált, ha komoly dologról volt szó. Nem tagadom, ez egy kicsit megijesztett és nyeltem egyet, ahogy rám szegezte a tekintetét.

– Evening... Evie – kezdett bele mély sóhajjal, a megfelelő szavak után kutatva.

Én eközben csöndben, a térdeimet felhúzva és átkarolva vártam, hogy anya mondjon valamit. Amennyire epekedtem eddig tizenegy hosszú éven keresztül, hogy bármilyen információmorzsát is kapjak apámról, olyannyira vágytam most arra, hogy bár ne űzött volna a kíváncsiságom. Talán, ha nem érdekelt volna olyannyira apám kiléte, akkor... akkor lehet, hogy most nem lennék ebben a szituációban.

– Evie, az apád... ő nem egy átlagos ember – szólalt meg anyám hirtelen a tekintetemet fürkészve, hogy mennyire értem a szavait.

Én azonban nem értettem, de nem is kérdeztem vissza. Vártam, hogy anya kifejtse, mire is gondol.

– Az apád tud olyan dolgokat, amit én például nem. Viszont... te is tudsz olyan dolgokat művelni majd, mint ő. Örökölted a tehetségét –folytatta enyhe bizonytalansággal a hangjában, ami már felkeltette az érdeklődésem és összeráncolt homlokkal néztem rá.

– Az apád varázsló, Evie – fejezte be végül a gondolatmenetet, mire kikerekedtek a szemeim és hangosabban kezdtem venni a levegőt.

Szavai élénken visszhangoztak a füleimben. "Az apád varázsló, Evie."

"Az apád varázsló..."

"... varázsló..."

De hát ez lehetetlen, hiszen... hiszen varázslók nem léteznek.

– Úgy érted bűvész? – kérdeztem vissza kiszáradt szájjal, óriási gombóccal a torkomban.

– Nem, Evening. Úgy értem, hogy varázsló. Olyan varázsló, mint akikről meséltem – felelte immár nyugodtan.

– De Anya... varázslók nem léteznek! – kiáltottam fel összezavarodva.

– Kicsim, tudom, hogy most ez sok és nehéz elhinned, de gondolj vissza azokra a mesékre, amiket esténként olvastam – próbált megnyugtatni.

– De hát...! Akkor léteznek unikornisok? – kezdtem el zihálni, nagyon közel állva ahhoz, hogy hisztérikus rohamot kapjak.

Túl sok volt ez az egyetlen információ. A tévéújságot betűről-betűre be tudnám magolni, de ez az egyetlen szó, hogy varázsló teljesen leblokkolta az agyamat, vagyis inkább annak újraértelmezett mögöttes tartalma..., hogy léteznek!

–Igen – felelte anya továbbra is nyugodt hangon és felemelkedve a helyéről átült az én oldalamra. Mellém telepedett és közre fogta a kezeimet. – Nincs mitől félned, bogaram.

– Te végig tudtad? – emeltem rá hirtelen a tekintetem és dacos dühvel néztem rá.

Némán bólintott és elkezdte simogatni a hátam. Nem tudtam ellökni a kezét, nem is akartam, egyszerűen túl sok volt. Ha apa tehetséges és én örököltem tőle... nem! Az lehetetlen.

– És, mit örököltem tőle pontosan? –kérdeztem a padlóra szegezve a szemeim, alsó ajkamat rágcsálva.

–A varázserőt, Evie. Ezért forrtak be a csontjaid olyan gyorsan mindig, mikor eltörted őket. Emiatt nem kellett locsolnod szinte soha a növényeidet a szobában. Elég volt énekelned nekik, mikor kisebb voltál - felelte anya tovább simogatva a hátam.

– Én is varázsló vagyok?–morfondíroztam hangosan, továbbra is a padlót bámulva.

– Boszorkány. A legtalálékonyabb kis boszorkány egész Angliában – mosolyodott el és óvatosan az állam alá helyezte a kezét, hogy felemelhesse a fejemet és a szemembe nézhessen. – Nem kell megijedned ettől, drágám. Ugyanúgy fog szeretni téged mindenki, mint eddig. Ettől nem leszel rosszabb ember... sőt!

Boszorkány. Magamban ízlelgettem a szót. Nehéz volt elhinnem, hogy valóban a meséknek hitt történetek hirtelen valóságosak, és az álomváram kapuján újra beléphetek. Hiszen anya sosem hazudna nekem, mindig őszinte volt velem, és ilyen komoly dolgot nem lehet elviccelni.

– De miért most mondod el ezt nekem? – ráncoltam össze a homlokom értetlenkedve. Bármikor megtehette volna, miért pont pite sütés kellős közepén jut eszébe ez?

–Azért drágám... – vett egy mély levegőt majd a kezembe adta az eddig szorongatott levelet – ..., mert nem a Brighton-i állami iskolában fogsz tanulni, hanem a Roxfortban.

–Roxfort? Mi az a Roxfort? – értetlenkedtem a kezeim között forgatva a régimódi levelet.

– Egy iskola, ahol az olyan tehetséges gyerekek tanulnak, mint te – felelte anya némi ódzkodással, hiszen eddig a pillanatig mégiscsak úgy volt, hogy az állami iskolába fogok járni, Grace-szel együtt.

Habár anya ezt nem tudhatta, annyira nem kedveltem Grace-t, de ő nem kérdezősködött úgy, mint a többi kortársam. Grace, a maga felnőttes magatartásával megmaradt a minimális érdeklődésnél, de örömmel beszélt magáról és a fontos életéről, ami nekem tökéletesen megfelelt. Én szívesen elhallgattam a roppant fennkölt fecsegését és jókat mulattam rajta magamban. Így ebből a szempontból nem volt annyira nagy probléma, hogy szeptembertől nem fogunk egy iskolába járni.

– De hát nem is jelentkeztem oda! Vagy te küldted... ?! – zavarodtam ismét össze.

– A Roxfortba nem lehet felvételizni drágám – nyugtatott meg anyám rögtön – ez olyan iskola, ahol számon tartják az olyan gyermekeket, akik varázserővel rendelkeznek, csak úgy, mint te is.

Ismét összeráncoltam a homlokom, de ezúttal már a gondolkodás miatt. Végighúztam a kezem a kézzel írt, cikornyás betűkön. Miss E. Mayfair. 24 Hertford Rd. Brighton, EAST SUSSEX. Megfordítottam a levelet, és alaposan szemügyre vettem a pecsétet is. Régimódi dombornyomásos pecsét volt, fölötte egy címer-szerűségű jellel. Nem értettem pontosan, mit ábrázol, de a kíváncsiságom máris hajtott előre. Némán, de sokatmondóan néztem fel anyára, aki mosolyogva bólintott, jelezve, hogy nyugodtan bontsam fel a levelet.

A nyelvemet enyhén kidugva a koncentrálástól, megtörtem a pecsétet, óvatosan kihúztam az érdes felületű papírt a borítékból, és szemeimmel azon nyomban mohón falni kezdtem a levél tartalmát.

Kedves Miss Evening Mayfair,

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A levélhez csatolva elküldtük a szükséges eszközök és tankönyvek listáját, amire szüksége lesz a tanév során.

A tanév szeptember elsején veszi kezdetét, legkésőbb augusztus 31-ig küldjön nekünk baglyot.

Üdvözlettel,

Minerva McGalagony

Roxfort igazgatóhelyettese

– Bagoly? Miféle bagolyra várnak? – szegeztem a szemeim továbbra is a levélre, de a hangomból enyhe riadalom ütközött ki.

Anya nem aggódott, sőt, felnevetett, látva zavarodottságomat, és nagy puszit nyomott a fejem búbjára.

– Azt hiszem még van mit mesélnem neked, Evie – nézett rám ellágyulva, és felállva a kanapéról kinyújtotta felém a kezét, hogy felsegíthessen.

– Mielőtt apád elment itthonról, hagyott itt neked pár holmit, hogyha eljön ez a pillanat, akkor felkészült legyél. Van kedved megnézni? A padláson van –kérdezte anya, a mosoly pedig kitartóan ott ragadt az arcán.

Nem kellett kétszer szólnia. Végre talán megtudhatom, miért ment el apa, megtudhatom ki is vagyok én, és a soha nem látott kincses ládában ajándékok várnak tőle. Nagy lendülettel pattantam fel a kanapéról, és anya kezébe csimpaszkodva már rángattam is magam után türelmetlenül, hogy minél hamarabb a padláson lehessünk.

* * *

A "pár holmi" kifejezést keveselltem, ahhoz képest, ami valójában odafent várt rám. Bárki is legyen az apám, gondoskodott róla, hogy ne érezzem magam annyira elveszettnek, ha egyszer elkezdem tanulmányaimat a Roxfortban. A padláson vad fantáziámhoz igazodó antik faláda várt rám, ami akkora volt, hogy még én is könnyedén elfértem volna benne. A por ugyan vastagon ellepte a ládát, mégis jól kivehető volt haloványan fénylő rézveretes díszítése és annak gondos kidolgozottsága.

Amíg én a kincses ládában gyönyörködtem, addig Anya egy régi, rozoga szekrényhez lépve leemelt egy csorba kancsót és kivette belőle Apám hagyatékának nyitját. Egy ósdi, kopottas réz kulcsot rejtett a porcelán edény, amit pár órával ezelőtt még valószínű bolhapiacon is elképzeltem volna, most viszont lassanként minden új értelmet nyert körülöttem. A rég hátrahagyott mesék újra varázslattal töltötték meg a körülöttem lévő ócskaságokat. Még a gyér fény is, amit egyetlen pislákoló villanykörte biztosított, hirtelen sokkal szebbnek tűnt, mint máskor. Az egyébként tüsszögésre késztető, makacsul felkavarodó porszemek tündérporként táncolták körbe a teret. Ajkaim ösztönösen mosolyra húzódtak, ahogy a porszemcsék engem is körülöleltek. Micsoda butaság volt Grace-re hallgatnom! Ha a padlásunk ilyen varázslatos, mi vár rám majd a Roxfortban?

Türelmetlenül ültem le a láda elé, hogy alaposabban is szemügyre vehessem a nekem szánt ajándékot. Édesanyám is lassan közelebb jött és szó nélkül, óvatosan a zárba helyezte a kulcsot, de nem nyitotta fel. Kérdő tekintettel néztem fel rá, hogy miért nem folytatja, de még mielőtt megszólalhattam volna gyengéden ráhelyezte a kezemet a kulcsra, ezzel is ösztökélve, hogy én fedezzem fel a faláda tartalmát.

Izgatottan fordítottam el a kulcsot a zárban, és mindenféle várakozás nélkül fel is hajtottam a tetejét. Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni, végre újra átélhettem a karácsonyi reggelek izgalmát. Felfokozott öröm és kíváncsiság ült ki az arcomra, kapkodva vettem ki a ládából az első dolgot, ami a kezem ügyébe került. Egy régi boríték volt, benne feltehetően egy levéllel. Apám talán utolsó szavai felém.