Nehéz volt úgy a szemébe nézni, hogy végig hazudok neki. Bevallom kezdtem hinni Cordeliának. Végig a szavai jártak a fejemben. Azt az embert kell nekem elpusztítani, akit kezdtem akkor már megszeretni. Mégis, azért kezdtem azt furcsállni, hogy ilyen hamar közel kerültünk egymáshoz, azért ilyen nem minden nap történik.
‒ Megmutassak neked itt mindent? ‒ Gyönyörű helynek tűnt. Nem mindennapi iskola kinézete volt. A föld alatt helyezkedett el. Régen lerombolták az egészet és csak ennyit tudtak megmenteni. Ezt pedig beépítették ide.
‒ Annak örülnék. ‒ Mosolyogtam rá. Kérte, hogy karoljak bele és úgy szívesen körbevezet. Természetesen megtettem.
‒ Bemutatom neked a kedves és pluszba kedvenc tanáraimat. ‒ Láttam rajta, hogy örül és tudtam, hogy azért, mert vele jöttem. Igazából én is örültem ennek, de nagyon bűntudatom volt, mert nem azért jöttem, amire ő gondol.
‒ Ha szeretnéd, utána elmehetnénk enni is. Gondolom kíváncsi vagy milyen is 2018. ‒ Nevetett fel. Tényleg boldognak tűnt és ez tetszett is.
Végig Cordelia körül járt az agyam, hogy hogyan is fogunk beszélni. Mi hogyan is lesz. Tudnom kellett, hogy valójában mit is szeretne tőlem. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan gondolta azt, hogy én elpusztítom. Ki vagyok én egyáltalán? Már semmi nem tűnt nekem véletlennek.
‒ Annak igazán örülnék. ‒ Észrevette rajtam, hogy valami nincsen rendben, de nem kérdezett rá. Gondolom azt várta, hogy majd én önszántamból elmondom, de várhatta.
Vitt és vitt körbe-körbe, mindent csodálattal a szemébe mutatott be, viszont én csak a hangjára tudtam figyelni. Hallottam, amiket mondott, viszont olyan nyugtató hangja volt, amit minden nap minden percben szívesen hallana az ember. Mentünk tovább és kedves tekintetű emberekhez érkeztünk. Ketten voltak, de Michael mondta, hogy valójában négyen szoktak lenni.
‒ Ők itt a kettő kedvenc tanárom. ‒ Mutatott feléjük. Az egyik bajszos rövid, feketébe öltözött férfi, Homburg kalapot visel, és egy hosszú vörös sál lóg a nyaka mindkét oldalán. Nagyon mosolygós volt. A másik viszont ázsiai származásúnak tűnt, szemüveget, sötét öltönyből és nyakkendőből álló öltözetet viselt. Próbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem ment neki annyira. Kezemet csókolva üdvözöltek.
‒ Ő itt Arial Augustus. ‒ Mutatott a bajszos férfira.
‒ Üdvözöllek nálunk Josephine Parker. Érezd magad otthon. ‒ Bólintottam, s Michaelre néztem. Mégis honnan tudja a nevemet? Rám mosolygott, aztán megértettem. Boszorkányok. Úgy néz ki mindent tudnak akkor mindenről. Attól féltem nehogy bele lássanak az elmémbe és tudjanak Cordeliáról. Ahogy az arcukat néztem gondoltam nem tudnak erről semmit.
‒ Ő pedig itt Baldwin Pennypacker. ‒ Mutatott a szemüvegesre. Nagyon bunkónak tűnt nekem akkor. Úgy éreztem, hogy vele nem fogok kijönni annyira. Mosolyogva köszöntünk el. Arial ránk mosolygott, viszont Baldwin annál inkább sem.
‒ Baldwinnak nem vagyok annyira szimpatikus, ahogy láttam. ‒ Csak felnevetett. Szúrós szemmel néztem rá, ettől pedig még jobban nevetett.
‒ Igenis az vagy. Ő mindig így mutatkozik. Folyton így viselkedik. Akkor láttam utoljára mosolyogni, amikor megnézték hányas szinten is lehetek a ranglétrán. ‒ Mesélte, de valamin meglepődtem.
‒ Nem tudják, hogy ki vagy? ‒ Megrázta a fejét. Azt hitték boszorkány és, hogy még a legfőbb szintet is elérhetné.
‒ Nem is akarom, hogy megtudják. Elsüllyednék a szemükbe. Van egyetlen egy boszorkánymester, aki sejt valamit. Ő sosem bízott bennem. Az ő neve John Henry Moore. Rövid fekete haja és világoskék szeme van. Gombos, galléros inget visel, nyakkendővel és nadrággal.
‒ Értem, és Arial ő miért néz ki másképpen egy kicsit? Olyan különlegesebbnek tűnik. ‒ Kérdeztem kíváncsiskodva. Már azon gondolkoztam lehet zavarja a folytonos kérdezősködésem.
‒ Ő itt a főkancellár. Másabbnak kell kicsit tűnnie ő szerinte, mert ő a felsőbb rangú, de ennél magasabbra már nem juthat. ‒ Mesélte.
Már nagyon kezdtem éhes lenni. Éreztem, hogy egy egész éttermet is be tudtam volna falni.
‒ Elviszel akkor enni valahova? Már farkaséhes vagyok. ‒ Szomorú tekintettel fogtam a hasamat.
‒ Persze. Akkor indulhatunk is. ‒ Mosolygott rám, s visszafelé indultunk. Pontosabban a kijárat felé. Karjába karolva mentem ugyanúgy. Úgy tűnhettünk más emberek szemébe, mint a szerelmesek. Én valamelyest így éreztem, viszont, hogy ő mit érzett azt még akkor nem tudtam.
Az utat végig beszélgettük és nagyon sokat is nevettünk. Tényleg jól éreztem magam vele, de még sok kérdésem várt válaszra. Amikor az étteremhez értünk úgy éreztem itt az esélyem, hogy sok megválaszolatlan kérdésemre választ adjon.
Hamar asztalt foglaltunk és az ételünk is hamar megérkezett. Szép helyen álltunk meg enni. Nekem olyan újnak tűnt, hiszen 1997-ben nem lesz hatalmas televíziókat a falon, maximum egy kis picit, ami fekete-fehér képet mutat, viszont ez igazán színes volt. Az egész miatt mosolyognom kellett. Tényleg gyönyörű volt a látvány. Mindketten mandulába göngyölt húst ettünk, amihez szilvalekvár volt öntetnek és kaptunk hozzá pluszba fahéjas kis almákat. Istenien nézett ki, meg persze az íze sem volt utolsó. Nagyon jól esett, hogy elhozott ide, viszont muszáj voltam kérdésekkel bombázni. Szóval bele is kezdtem.
‒ Kérdezhetek? Vannak még olyan dolgok, amiket nem értek. ‒ Lenyeltem a falatot és természetesen úgy szólaltam meg.
‒ Persze, csak nyugodtan. ‒ Mosolyodott el. Egy hatalmasat sóhajtottam és bele vágtam.
‒ Először is, miért kérdezted azt az első találkozásunkon, hogy ki is vagyok valójában? ‒ A szívem hevesen dobogott. Nagyon érdekeltek a válaszai az összes kérdésemre. Mosolyogva ajkait elemelte a szívószálas üdítőjétől.
‒ Gonoszságot láttam benned és őszintén most is látom. Csak úgy sugárzik belőled az a negatív energia. ‒ Annyira meglepődtem ezen, hogy válaszolni erre nem tudtam.
‒ Mit kerestél 1997-ben? ‒ Már kicsit félve kérdeztem tőle.
‒ Ez valójában a puszta véletlen műve. Miss Mead a nagyon régi kávét akarta inni és mivel tudtam, hogy ez lehetetlen visszavittem abba az időbe. Tudom vicces meg, hogy mi ez a hülyeség, de örömet akartam neki szerezni. Ha az lenne a következő kérdésed, hogy ő most hol van, akkor a válaszom az, hogy ott maradt. Mondtam neki, hogy nem kell jönnie, mert elintézek mindent, amit csak kell. ‒ Eléggé meglepődtem. Nem ilyen válaszra számítottam.
‒ Az is véletlen, hogy mi találkoztunk? ‒ Mutattam kettőnkre. Mosolyogva bólintott.
‒ Az is a puszta véletlen műve volt. Csak magamnak kerestem már kávét és hozzád tévedtem be. Nagyon úgymond megtetszettél és egy kis bűbájjal ugye mindent meg lehet oldani, szóval koszos lett az arcom. ‒ Mutogatott össze-vissza. Tetszett, hogy mindenben őszinte. Aztán jött az utolsó kérdésem.
‒ Egy utolsó kérdésem van még. ‒ Ittam bele a limonádémba. ‒ Hogyan kerültünk ilyen közel egymáshoz? ‒ Egy hatalmasat nyelt, akkor már tudtam, hogy ki fogok akadni.
‒ Azt szerettem volna, hogy hamar kiismerj és velem akarj jönni. Varázsoltam egy kicsit, amikor megszorítottam a kezed. ‒ Mondta ki gyorsan, s lehunyta a szemét. Nagyon mérges voltam. Tehát az érzéseim nem igaziak? Igazából nem is lenne semmi, ha nem varázsolgat? Tudta, hogy elfogok, onnan menni. Tudta, hogy megbántott ezzel és tudta mit érzek. Kiléptem az étterem ajtaján. Volt egy érzésem, hogy merre kell menni, vagyis inkább, hogy kihez. Cordelia nevét kezdtem mondogatni egyre hangosabban.
‒ Cordelia kérem. Szükségem van magára. ‒ Egy erős szellőt éreztem a hátam mögül. Megfordultam és ott volt, meghallotta, hogy hívom.