Már nagyon közel jártunk, a lakásomhoz és szerencsére, nagyon sokat tudtunk beszélgetni egymással. Gondoltam az utolsó kérdésem a családja lesz, mert nem gondoltam, hogy családias ember.

‒ A családoddal élsz?  ‒ Úgy dobogott a szívem, mint még soha. Úgy éreztem, lehet nem tettem jót most. Egy ideig hallgatott, de szerencsére megszólalt.

‒ Nem. Egyedül élek. ‒ Hirtelen, nagyon komor lett a hangulat.

‒ Ne haragudj. ‒ Mondtam ki hirtelen. Kíváncsian rám nézett és végre kinyitotta a száját.

‒ Miért haragudnék? Nincs miért bocsánatot kérned, hiszen még alig tudsz rólam valamit. ‒ Amikor a szemébe néztem, és nem előre szerencsétlenségemre a földre estem. Nagyon megfájdult a lábam és alig bírtam rá állni. Michael letérdelt mellém és valamit elkezdett mormogni, ha jól értettem valami olyasmi volt, hogy „Patiatur vulnus sanescere Satanae" furcsának találtam, de úgy éreztem, hogy csak beképzelem, mert annyira különlegesnek akarom gondolni őt. Fel tudtam állni rövid idő után. Nagyon meglepődtem ettől, hogy a fájdalom, csak úgy eltűnt és ezt a mondatot, amit hallottam a szájából, igyekeztem a fejemben tartani. Gondoltam ez lehet fontos.
Próbáltam elterelni, erről a gondolataimat, mert úgy sem bírtam volna megállni, hogy rá kérdezzek, de inkább hagytam a dolgot.

‒ Ha úgy gondolod, hogy alig tudok, rólad valamit akkor mesélj magadról. ‒ Mosolyogtam rá, viszont úgy tűnt, hogy ő ezt nem tartja annyira jó ötletnek.

‒ Ennyire meg szeretnél ismerni Josephine? ‒ Hajolt hozzám közelebb. Nem féltem, hiszen akkor éreztem, hogy nincs miért. Annyira kedvesnek tűnt és úgy gondoltam Ő lehet az a személy. Az a bizonyos igazi.

‒ Ha igen lenne esélyem erre? ‒ Tényleg nagyon elkezdett érdekelni és úgy hittem, hogy én is őt.

‒ Van rá lehetőség. ‒ Mosolygott rám. Kicsit már zavarba voltam. Nem is csoda. Nagyon is jól nézett ki.

‒ Azt hiszem, én most már felmegyek. Nagyon elfáradtam. ‒ Kezeimet hátul összekulcsoltam és úgy álltam előtte.

‒ Rendben, menj csak nyugodtan. Akkor remélem, majd még találkozunk. ‒  Közelebb jött hozzám és kaptam tőle egy csókot a homlokomra. ‒ Éreztem, hogy elpirultam.

‒ Én is nagyon remélem Michael ‒ Olyan zavarba voltam, mint még soha. Megmozdulni sem tudtam. Egyszerűen lefagytam. Egy önelégült mosollyal az arcán távozott is. Arra voltam kíváncsi, hogy visszafordul e még, de nem tette.

***

A nappaliba lépve még mindig az a mondata volt a fejemben: „Patiatur vulnus sanescere Satanae"

Érdekelt mit jelenthet, és gondolataim arra utaltak, hogy ez latin szöveg lehetett. Mivel semmi, olyasmim nem volt otthon, amivel meg tudtam volna keresni, arra gondoltam, másnap elmegyek a könyvtárba, (ami nagyon közel volt, akkor hozzám) hogy ott meg tudjam nézni egy latin szótárba, hátha megtalálom úgy a szavakat, hogy azt sem tudom, hogyan kellene kiejteni, vagy leírni. A másnap tényleg, tökéletes volt, hiszen pont szabadnapom rendeltek el nekem akkor.

Korán reggel indultam, hogy hamar végezhessek ezzel, az egésszel. Nem számítottam olyan nagydologra. Mivel nem tudtam, hogy a szavakat, hogyan is kell, leírni ezért fonetikusan lejegyeztem egy kis lapra, magam mellé, ahogy emlékeztem. Szerencsére annyira nem volt nehéz, hamar megtaláltam azokat, viszont, amikor összeraktam őket azt hittem, hogy összeesek. A könyvet ijedtségemben a földre ejtettem. A könyvtáros érdekesen nézett rám. Megrémültem, hiszen ez a mondat jött ki: „Sátán lehetővé teszi a seb begyógyulását". Egyáltalán nem értettem, hogy ezt, hogyan? Mégis miért? Arra jutottam akkor, hogy lehet, félre értettem. Igen biztos, csak beképzeltem és semmi probléma nincsen vele. Ő egy normális gondolkodással és személyiséggel rendelkező férfi. Nagy hiba volt, hogy ezt hittem.

Valójában igen. Így találkoztam vele. Michael Langdon-nal és még a felénél sem járunk a történetnek. Ez még csak a kezdete mindennek. Ami ezután következett megpecsételte az Isten és Sátán harcáról, való hitemet.