Nem értettem, hogy miért kérdez ilyet tőlem. Kicsit lesokkolt a dolog.

‒ Ezt mégis, hogy érted Michael? ‒ Elengedte a kezemet és lehajtotta a fejét.

‒ Sajnálom Josephine néha nem gondolkozom, mielőtt megszólalnék vagy cselekednék. ‒ Megfogtam a vállát nyugtatásként.

‒ Nincsen semmi baj. Néha én sem értem mit beszélek, vagy teszek. ‒ Nevettem fel zavartan.

Felemelte a fejét és rám mosolygott. Nagyon érdekes egy embernek tűnt, de mindig is vonzottak a furcsa dolgok. Érdekelt a teljes lénye, ez alatt a személyiségét és a gondolatait értettem. A gondolataimból kizökkenve eszembe jutott, hogy már, vagy húsz perce be kellett volna zárnom.

‒ Azt hiszem indulnunk, kéne. ‒ Mutattam a faliórára. Elmosolyodott és megindult az ajtó felé.

‒ Ne kísérjelek haza? Ilyenkor már veszélyes ez az utca. ‒ Meglepődtem, hiszen nem számítottam egy ilyen kérdésre. Egy vadidegen haza szeretne kísérni. Kicsit bepánikoltam, de úgy éreztem nem akarhat bántani. Tudom, azért érzésekre félve hallgasson az ember. Bólintottam. ‒ Elfogadom az ajánlatot. ‒ Elmosolyodtam és hátra indultam, hogy megkeressem a kulcsot. Mikor megtaláltam mosolyogva érkeztem vissza és a férfi mellé álltam.

‒ Akkor indulhatunk, gondolom. ‒ Nyitotta ki előttem az ajtót. Azt sem tudtam, hogy miről beszélgessünk vagy, hogy csendben maradjak e. Semmit nem tudtam. Ő törte meg a kínos csendet. Mindig ő volt az, aki megtörte.

‒ Szeretem ezt, az utcán. Olyan igazi veszélynek tűnik. Kihalt, mégis nem szívesen járna itt, az ember. Igaz nem sokat sétálgattam még itt. Talán egyszer-kétszer.

‒ Velem is valami rosszat és veszélyeset tervezel? ‒ Néztem rá szomorúan. Nem hittem, hogy bárhogyan is bántana engem. Jóízűen felnevetett. Tetszett a nevetése, olyan szívmelengető volt.

‒ Sosem bántanálak. Nem vagy egy, olyan ember, akit bántanom kellene. ‒ Ez még akkoriban jól is esett. Sajnos még nem láttam az álcája mögé és nem gondoltam volna, hogy nem olyan ember amilyennek még abban az időben megláttam.