Cordelia kézen fogva vezetett be a kis irodájába. Egy kisebb ágyat, asztalt és iratokat lehetett látni. A fal fehér színben pompázott, azon pedig képek sorakoztak. A lányok közös fényképei, és egy teljesen elálló fotót is lehetett látni, ahol Cordelia egy vörös, nagyon érdekes hajjal rendelkező nő mellett áll fülig érő mosollyal.

‒ Ő itt Mirtle Snow, mindig is úgy tekintettem rá, mint az anyámra. Mindig támogatott, amiben csak lehetett. ‒ Mondta könnyes szemekkel, mosollyal az arcán. Szomorú volt, mégis boldog tekintettel nézett a képre. Megérintette a nő arcát, majd a könnyeit letörölve rám nézett. ‒ Ne haragudj, nem akartalak ezzel untatni. Gyere, igyekezzünk. ‒ Teljesen elkomolyodott, majd leült a székére, engem pedig megkért, hogy feküdjek el az ágyon.

‒ Mit fogsz tenni velem? ‒ Kérdeztem tőle félelemmel a hangomba. Nagy sóhajjal közelebb jött hozzám.

‒ Tudsz arról, hogy Michaellel beszéltem nemrég igaz? ‒ Nézett rám mosolyogva.

‒ Annyit tudok, hogy nyomozgatsz utánam. Csak nem értem, ha tudni szeretnél rólam valamit, miért nem engem kérdezel? ‒ Ültem fel idegesen.

‒ Ne haragudj, de amint tudom, nem tudsz semmit. Mégis mit tehettem volna, úgy őszintén? Olyan embertől kérdeztem, akiről azért tudom, hogy közel áll a szívedhez csak nem akarod senkinek sem bevallani. ‒ Mondta nyugodt hanggal.

‒ Igaz, hogy a balesetemből alig emlékszem valamire. Vagyis igazából a baleset után semmire nem emlékszem. ‒ Megvontam a vállam, majd hallgattam a további magyarázatot.

‒ Ezért próbálkozom más embereknél. Főleg Michaelnél, mert gondoltam neki többet elmondtál, mint nekem. Viszont Michaelre annyit mondok, hogy remélem, hogy amit próbálsz megóvni, nem pusztít majd el hálából. ‒ Megsimogatta az arcom, és egy olyan szívességet kért tőlem, amire soha nem számítottam volna. ‒ Te is szeretnéd megtudni, hogy mi is történhetett veled a baleset után nem igaz?

‒ Természetesen ‒ Mondtam karba tett kézzel.

‒ Van rá mód, hogy ezt kiderítsük ‒ Gondolkozott hangosan. ‒ Bele mászhatnék a fejedbe? Tudom, furán hangzik, de ez segíthet. ‒ Kikerekedett szemekkel néztem rá. Tudni akartam, és gondoltam, hogy csak segíteni akar. Nekem is és mindenkinek.

‒ Legyen. Megér egy próbát. ‒ Az ágyon ismét elfeküdtem. Kezeit a fejemhez érintette és arra kért, hogy hunyjam le a szememet. Így is tettem.

Hideg kezeit a fejemnél éreztem és valamit mormolni kezdett. Hirtelen a feketeségből fények bukkantak fel előttem. Egy olyan érzés kerített hatalmába, hogy már nem az vagyok, aki egy perccel ezelőtt voltam. Hallottam, ahogy beszél hozzám, viszont egy hang nem jött ki a torkomon. Helyettem valaki más szólalt meg.

‒ Velem vagy Josephine? ‒ Szólalt meg a távolból.

A fényekből megjelent valaki. Én voltam az, viszont mégis más. Gonosz mosoly volt az arcán, Mutatóujját a szája elé helyezte, mutatva, hogy maradjak csöndbe. Láttam, ahogy neki mozog a szája, vagyis ő válaszolt helyettem. Nem tudtam tenni ellene semmit.

‒ Igen Cordelia, veled vagyok. ‒ Furcsán néztem „magamra". Nem tudtam mit akart ezzel elérni Akkor még nem ismertem magamat eléggé.

‒ Tudsz válaszolni a kérdéseimre?

‒ Igen, bármire tudok válaszolni. ‒ Nevetett fel gonoszan. A nevetését csak én hallottam.

‒ Josephine, miért lettél egy roncs? Mi történt veled? ‒ Én is és a másik énem is kezdett rosszul lenni. Most én tudtam megszólalni.

‒Nem lehet. Nem engedi, nem engedem. ‒ Elkezdett fájni mindenem. Nem éreztem jól magam a bőrömbe. A másik énem némán sikoltozni kezdett.

‒ Nyugodj meg kérlek. Hagyd, hogy megmutassa. Meg kell próbálnod. ‒ Bíztatott. Próbáltam lenyugodni.

‒ A baleset. Az az oka mindennek. Az változtatott meg. Valami tönkre ment bennem. Amikor beütöttem a fejem, átformálódtam. Más lettem. ‒ Hirtelen karmokat éreztem a torkomba. Nem akarta a másik énem, hogy megszólaljak. ‒ Nem lehet! Nem szabad, hogy feltörjön!

‒ Kicsoda? ‒ Kérdezte hangosan.

‒ A másik énem. Nem hagyhatom! Azt mondták, hogy rejtsem el. Nem tudhatja meg senki. ‒ Nem tehettem meg sem vele, sem pedig senkivel. Nem hagyhattam, hogy elpusztítson mindent.

A karmok még erősebben belemélyedtek a torkomba. Nem tudtam levegőt venni, sem pedig megszólalni.

Hirtelen kinyitottam a szememet és levegőért kapkodva ültem fel. Cordeliára néztem, aki teljesen meg volt rémülve. éreztem, hogy valami kiesett. Valamire nem emlékeztem. Mintha történt valami, csak nem jut eszembe.

‒ Mi történt? ‒ Kérdeztem tőle kíváncsian.

‒ Semmit nem láttam vagy hallottam. Nem tudtál elmondani semmit. Sajnálom, de nem sikerült. ‒ Kezét a mellkasához kapta. Titkolt valamit, de nem mondta el nekem.

‒ Pedig mintha történt volna valami. ‒ Furcsa érzés kapott el akkor. Mintha valami a fejembe kicserélt volna mindent, viszont nem mondtam inkább semmit. Megijeszteném.

‒ Semmi nem történt Josephine. Őszintén sajnálom. Most viszont ‒ köszörülte meg a torkát ‒ indulnunk kellene.

‒ Igen, persze ‒ Lekászálódtam az ágyról, felvettem a kabátomat és egy kis gyomorgörccsel a gyomromban elindultam kifelé.

Az ajtó előtt várakozott mindenki. Zoe, Quenne, Madison, Mallory és Coco. Nagyot sóhajtottam és mosolyogva néztem rájuk.

‒ Indulhatunk lányok. ‒ Mondta Cordelia komoran.

***

Kint voltunk, annál a bizonyos sziklánál, ahol meg kellett tennem azt, amire megkértek. Rosszul éreztem magamat. Mardosást éreztem magamba. Mintha valami kezdené magát kikaparni belőlem. Éreztem, hogy nem teljesen vagyok önmagam.

‒ Sajnálom, hogy ezt kell tenned. Sajnálom, hogy nincsen más választásunk. ‒ Mondta szomorú tekintettel Cordelia.

A többiek mellette bólogattak, kivéve persze Madisont. Megvetetten nézett a szemembe, cigarettával a kezébe, amit lassan a szájához emelt és egy nagyot beleszívott.

‒ Nincsen semmi gond. Úgyis visszahoztok, ha nem jönne be a terv. Bízom bennetek, teljes mértékben. ‒ Kedvesen mosolyogtam rá, de még mindig láttam rajta, hogy bűntudata van. ‒ Hamarosan találkozunk lányok. ‒ Mosolyogtam rájuk, Madisonnal viszont csak egy gyors szánalmas pillantást váltottunk.

‒ Nem is vártam tőled többet. ‒ Mosolygott Madison gúnyosan.

‒ Ha nem lennél ilyen rohadék, akkor még bírnálak is. ‒ Álltam karba tett kézzel. Elmosolyodott és bólintott egyet.

Cordelia elé léptem. Szomorúan pillantott rám. Megsimogatta az arcomat és egy puszit nyomott a homlokomra.

‒ Akkor itt az idő. Készen állok. ‒ Magabiztosan álltam előtte.

‒ Biztos vagy benne? Már nincs visszaút számodra. ‒ A szavaiból azt vettem ki, hogy visszakozzak, viszont betudtam annyinak, hogy aggódik miattam.

‒ Igen teljesen biztos vagyok benne. ‒ Cordelia egy nagyot sóhajtott és megkért, hogy álljak a szikla szélére.

Valami azt súgta, hogy jobb lett volna visszalépni, de én mégis azt a rossz utat választottam. A szikla széléhez léptem. Felkészültem a halálra.

‒ Ha nemet mondanék az ugrásra, akkor Madison lenne az, aki lelökne, úgyhogy igen, azt hiszem, készen állok. ‒ Nevettem fel. Madison összeráncolt szemöldökkel pillantott rám, majd ő is elkezdett nevetni.

Utoljára ránéztem mindenkire, majd előrenézve széttártam karjaimat és elengedtem magamat. Annyit éreztem, hogy bevertem a fejemet és minden elsötétült.

Michael kérlek, szeress annyira, hogy felébresztesz ebből a rossz rémálomból.

Egyetlen egy mondat hangzott a fejembe. Az a bizonyos valaki volt, az, aki ezt mondta nekem. Az, akit nem szívesen engednék a felszínre.

„Legközelebb, amikor kinyitod a szemed, lehet, hogy a világ megváltozik számunkra."

Ne haragudjatok, hogy nagyon sokáig nem volt rész, csak nagyon sok minden összejött most ebbe a pár hónapba, viszont most újult erővel térek ide vissza💘