•Írói szemszög•
Cordelia nehezen tudta megtalálni Josephine-nel a szemkontaktust. Valamit titkol, gondolta magában. Végre ki akarta deríteni, hogy mégis mi történhetett a lány múltjában, de számára nem csak ez volt fontos. Tudni akarta, hogy mégis miért néz, azóta a sarokba, amióta felébredt. A lány semmire nem reagált, mintha ott sem lett volna, mintha meg lenne babonázva. Cordelia annyit vett észre, hogy a lány szemébe könnyek gyűlnek, és nehezen veszi a levegőt. Rángatni kezdte, de semmi. Fájt neki valami, de nagyon. Hirtelen minden előjel nélkül, Josephine nagyon erősen megszorította Cordelia csuklóját, és csak ennyit mondott:
‒ Próbál a felszínre törni. ‒ Mondta. Cordelia nagyon meg volt lepődve. Kérdezte tőle, hogy ki az, aki próbál előtörni, de ismét nem reagált, mintha valami, vagy valaki megakadályozta volna a válaszadás lehetőségében. Josephine könnyes szemekkel visszatért az álomvilágába.
Cordelia idegesen lépett ki a szoba ajtaján. Zoe-t és Mallory-t hívta segítségül. Bementek Cordelia hálószobájába, hogy kideríthessenek pár dolgot.
‒ Itt az ideje egy kis varázslásnak. ‒ Mondta Cordelia, kicsit feszülten.
Mallory és Zoe nem igazán értették még, hogy mi is folyik itt, de kezdték kapizsgálni. Cordelia egy kisebb edényt vett elő és a lányok felé tartotta. Kérte őket, hogy fordítsák felé a tenyerüket. Megtették, amit kért, de a szívük egyre hevesebben vert. Kicsit féltek a következményektől. Nem is tették hiába. Cordelia egy bicskát vett elő a fiókból és egy kisebb vágást ejtett a lányok tenyerén. Cordelia is megtette ugyanezt, mivel ő sem maradhatott ki. Belecsorgatták a vérüket, az edénybe plusz egyéb dolgok kerültek még bele Cordelia által. Kérte a lányokat, hogy menjenek most ki, ezt egyedül kell csinálnia. Meglepődtek, mert akkor minek kellett a vérük? Nem kérdeztek semmit, inkább megtették, amit kért.
Cordelia kezdett félni a következményektől. Annyi volt a dolga, hogy elmormolja a varázslatot és, hogy nyugodt tudjon maradni, mivel, ha nem így tett, akkor nem jelenik meg neki semmi fontos Josephine múltjából. Leült egy székre és nagy levegőket vett. Becsukta a szemét és elmondta a varázsigét. Elkezdett képeket látni, de tisztán nem jelent meg semmi a szeme előtt. Próbált még erősebben koncentrálni és akkor végre normálisan kivehető volt mindig. Hangokat is hallott, amik eléggé vérfagyasztóak voltak számára. Hallotta, amint Josephine, az apjáról beszél a rendőröknek sírva, hogy mit is tett. Az anyjáról, aki ott hagyta őt minden szó nélkül. Nem értette, hogy miért történik ez vele, hiszen ő nem tett semmi rosszat, senki ellen sem. Hirtelen, amikor úgy gondolta, hogy már semmi különös nem lesz, látott egy kisebb veszekedést a szülőkkel és egy kisebb-nagyobb ugrással, azt, ahogy Josephine kocsit vezet, majd egy csattanás Nem sok sikerrel jött rá, hogy mi is lehetett az, mivel homályos volt neki a kép, mintha valaki nem akarta volna, hogy kiderüljön valami. Vagy Josephine sem tudja. Ez a két lehetőség játszódott le Cordelia fejében. Úgy gondolta, hogy mára eleget látott, de egy kép még bevillant neki. Egy kórház a helyszín és a szülők sírnak, viszont semmi hangot nem hallott. Megérzéseire hallgatva, jobbnak látta, ha most fejezi be. Így is tett. Nagy levegőket vett és ivott egy pohár vizet. Nagyon kíváncsi volt, hogy mi lehet az a nagy titok, amit nem lehet Josephine múltjában látni. Amikor kinyitotta az ajtót, hogy elmegy fürdeni Josephine állt előtte. Érdekes tekintettel nézett rá. Nem önmaga volt. A negatív energiát nagyon lehetett érezni benne. Megfogta Cordelia kezét és csak ennyit mondott neki:
‒ Ne kutakodj, idővel kiderül minden. ez még csak a kezdet, kedves Legfőbb. ‒ Nevetett fel gúnyosan, aztán, mintha semmi sem történt volna visszasétált a szobájába. Cordelia egyáltalán nem értette, hogy mégis mi folyik itt, aztán eszébe jutott valaki. Valaki, aki tudhat erről.
‒ Hívtál Legfőbb kisasszony? ‒ Egy nagyon is ismerős hang hallatszódott a háta mögül. Michael Langdon.