„Az apokalipszis nem a világvége, hanem csak az általunk ismert világnak a vége."

1997 márciusánál jártunk, San Francisco városában, és egy kisebb kávézóban, ami kívül fehér-fekete árnyalatban játszott, belül pedig, főleg a barna színt vette fel a hely. Azon a helyen dolgoztam annak idején.

Egyforma ruhát viselt az összes bent dolgozó. Nekünk lányoknak térd fölé érő szoknyát kellett viselnünk, arra pedig egy fodros kötény. A cipő fajtája nem zavart senkit, az lehetett bármilyen, csak annyi volt a kikötés, hogy fekete legyen. Hajunkat mindig össze kellett kötni. Amit én nem is bántam, hiszen nekem mell alá ér és az mindenbe szépen belelógna, ha nem lenne a hajgumi, ami megakadályozza. A fiúknak szerencséjükre, ilyenekkel nem kellett bajlódni. Egy sima hosszú fekete nadrágot és egy fehér inget kellett viselniük, nyakkendővel.

Egyik nap nagyon késő volt már és én voltam bent egyedül. Minden héten van egy személy, aki bent marad, addig, ameddig a főnök azt mondja. Éppen a poharakat törölgettem háttal az ajtónak, amikor meghallottam, hogy a kis csengő az ajtó felett megszólalt. Két perc múlva zárnom kellett ezért háttal állva neki oda szóltam.

– Sajnálom, de zárni készülnék! – Mivel nem érkezett rá semmi válasz, azt gondoltam, talán nem hallotta, amit mondtam, ezért hátrafordultam. – Sajnálom, de... – Egy pillanatra megakadtam. Rövid össze-visszaálló haj. Gyönyörű mélykék szempár. Kicsit borostás és koszos bőr. Ruhája borvörös színben pompázott. Mocskos kinézet, mégis jóképű, de, mi történhetett vele, amiért ennyire látszik rajta a megviseltség?

– Hallottam hölgyem, és sajnálom, hogy csak így betévedtem ide a zárás előtt. – Kíváncsian vártam következő mondatát. Szemembe nézett és a tekintete miatt elmosolyodtam. Veszélyesnek tűnt az igaz, de egyszerűen a nézésével, nem tudtam betelni. – Segítséget szeretnék kérni. Maga nagyon kedvesnek tűnt már az ablakból is, ezért gondoltam, hogy itt lehet, kapnék is. – Rám mosolygott én pedig még egy szót sem tudtam kinyögni a számon. Őszintén szólva kicsit megijedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet ő és, hogy mit akarhat tőlem

– Miben kérne tőlem segítséget? – Néztem rá érdeklődve.

– Esetleg kaphatnék valamit, amivel megtörölhetem az arcomat? – Mutatott koszos arcára.

– Persze! Hozok valamit. – Bólintottam és kerestem valami törlőkendőt. Sietve mentem vissza hozzá és a keze felé nyújtottam.

– Esetleg nem segítene? – Mosolyodott el. Éreztem, hogy azonnal lángvörös lett a fejem.

‒ Persze, hogyne. ‒ Nevettem fel zavartan. Lehet furcsa, hogy egy vad idegen kéréseinek teszek eleget, de úgy éreztem, hogy nem lesz semmi probléma.

Fogtam a kendőt és elkezdtem törölgetni az arcát, miközben végig az arcomat vizslatta, mintha valami lenne rajta. Nagyon zavarban voltam. Nem tudtam mit tehetnék, de Ő szerencsémre-segítségemre sietett és megtörte a csendet.

– Michael vagyok egyébként. ‒ A szívem majd' kiugrott a helyéről. Kinézetéhez nagyon is illett a neve. Nem tagadom vonzódtam hozzá-

– Én Josephine – Válaszoltam.

– Nagyon szép neve van, Josephine. Esetleg tegeződhetnénk? –Kérdezte a mélyebbnél is mélyebb hangon.

– Persze, semmi akadálya. – Néztem a szemébe és közben mosolyogtam. Mikor végeztem az arca törlésével és mentem volna visszafele, elkapta a karomat. Értetlenül néztem rá.

– Mondd el nekem, ki is vagy valójában. – Mondta ki nyíltan. Nem értettem mire is gondolhatott. Csak pár évvel később lett egyértelmű.