Kim

A börtön sosem volt ismeretlen hely számomra. A munkámból adódóan megfordultam már egy párszor az épület falai között, sőt, volt alkalom, amikor rendőrök vittek be, mert épp voltam olyan hanyag, hogy hagytam magam elkapatni néhány haverommal miután véghez vittünk valamit, amit a törvény szerint nem kellett volna. A lényeg az, hogy alapjáraton nem volt képes megrémiszteni, ha szembejött velem egy ilyen helyzet.

Na de amikor mindenki szeme láttára, bilincsben vezetnek be, mert rajtakaptak egy gyilkossági tetthelyen, az már egy teljesen más eset. Ennél nem kis erőfeszítésembe került, hogy megőrizzem a nyugalmam. Majdnem elkezdtem reszketni a félelemtől, mikor kiszállítottak a rendőrautóból.

Persze nem magamat féltettem. Ha arra lett volna szükség, simán kiszabadulhattam volna a bilincsből, hála John Winchester hasznos kis útmutatójának, amit úgy 13-14 évesen tanulhattam be, pont az ilyen esetektől tartva. Akikért aggódtam, azok a srácok voltak. Ők jóval színesebb bűnügyi múlttal rendelkezhettek nálam, ennélfogva nehezebb is lesz elérniük, hogy elengedjék őket.

De hé. Velünk volt a jogásznak tanult Sam, plusz a képesség, hogy bárhonnan ki tudtunk szökni, ha igazán beleadtunk mindent. Mégis mi sülhet el rosszul?

Hát, igenis sok minden.

- Ó, ugyan már, fiúk- forgattam meg a szemem, miközben két rendőr a karomnál fogva szinte végig rángatott a folyosón a vallatószobák felé - Nem kell ennyire durvának lenni. Miért nem kezdjük újra? Ismerjük meg egymást.

Ezúttal ők forgatták a szemüket. Egyéb reakciót nem váltottam ki, a két fickó meg csak terelt tovább a cél felé.

Oké. Szerintem is jót társalogtunk.

- Gyerünk már, neki ehhez semmi köze!- hangzott el Dean szájából, amint megpillantott befordulni a sarkon.

Útjaink keresztezték egymást, mikor pedig elhaladtunk a másik mellett küldtem felé egy biccentést, ezzel jelezve, hogy nem lesz baj. Semmi mást nem szerettem volna, mint lelökni magamról a zsarukat és megölelni őt, eltűnni vele és Sammel innen, de azt sajnos nem tehettem. Kénytelen voltam nézni, amint bevitték őt egy szobába, majd nemsokára én is egy hasonló helyiségbe kerültem.

Az egyik fickó lenyomott a székre, míg a másik az előttem lévő asztalhoz rögzítette a láncomat, hogy biztos ne mehessek sehová. Ezt követően pedig se szó se beszéd mindketten magamra hagytak.

Végre egyedül voltam. Bár fogalmam sem volt, hogy ez jó, vagy rossz dolog volt számomra.

- Barmok- motyogtam a láncot huzigálva a helyéről szórakozásként. Mást nem is nagyon tehettem volna.

Percek teltek el, lassan elfogott az unalom. Túl sok gondolat kavargott a fejemben, amiktől szívesen megszabadultam volna végre. Ekkor toppant be a „felmentősereg".

A nő a harmincas-negyvenes éveiben lehetett, szürke kosztümöt viselt, kezében pedig egy pohár kávét fogott, amit hatalmas és megjátszott mosollyal lerakott elém az asztallapra rögtön az érkezése után.

Nos, hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam rögtön érte nyúlni és beleinni. Bármit megadtam volna egy jó kávéért azután az este után, amin túl voltunk. Viszont voltam elég okos, hogy felismerjem a kis trükkjét, és ne tegyem meg. Nem ez az első rodeóm, tényleg azt hitte, hogy ez működni fog?

- Gondoltam talán szomjas lehetsz- állt meg az asztal mellett, és az ital felé intett.

Egyetlen ujjamat sem mozdítottam, csak meredtem rá a könyökemen támaszkodva, mire irányt váltva folytatta:

- Kimberly Carter. Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Diana Ballard. Én foglak kikérdezni.

Hűha. Tudja a nevem. Akkor a bemutatkozás letudva. Szuper. Mindössze egy biccentéssel nyugtáztam az információt, azután hátradőltem a széken, hogy felmérjem a nyomozónőt.

- Szóval maga a jó zsaru- állapítottam meg sikeresen - Hol van a rossz?- érdeklődtem felvont szemöldökkel.

- Ő épp a barátoddal beszélget el- felelte helyetfoglalva a másik szabad széken, velem szemben.

- Értem- bólintottam - Mondja csak, pontosan miért is hoztak be minket?

- Nos,- fogott bele tárgyilagos stílusban - ő jelenleg gyanúsított egy gyilkossági esetben. És van egy olyan sejtésem, hogy te segítettél neki az elkövetésben.

Nem tehettem róla, de ezt hallva automatikusan felnevettem. Persze, hogy egyből ezt feltételezik. Mert mi más is történhetett volna? Esküszöm, néha úgy felhúz, amikor az emberek nem képesek látni a valóságot, még amikor az orruk előtt van sem. Ha tudnák, valójában milyenek az igazi szörnyek, nem lennének annyira biztosak magukban, és abban, amit csinálnak.

- Már elnézést, gyilkosság? Én pedig bűnrészes lennék? Hát ez remek- adtam hozzá a fejingatást is a hitetlenkedő nevetéshez.

Diana oldalra döntött fejjel tanulmányozta a reakciómat.

- Meglepettnek tűnsz. Vagy csak ilyen jó színész vagy?

Egyszerűen vállat vontam.

- Hát, elvégre művészeti egyetemre jártam. A színészkedés úgymond kötelező tudás volt számomra.

- Á, igen, te és az eltöltött időd a brooklyn-i egyetemen. Érdekes egy történet. A balhéd azzal a fiúval, majd a felfüggesztés...

- Maga nem tud rólam semmit- szakítottam őt félbe ridegre váltva. Hiába békéltem meg a történtekkel, akkor sem szívleltem, amikor egy idegen felhozta előttem.

- Ez közel sem igaz. Ugyanis képzeld Kim, mostanra már mindent tudok rólad, hála ennek itt- azzal felmutatta a mappáját, amivel együtt bejött hozzám.

Ó. Szóval most jön az a rész, ahol szembesítenek életem eddigi bűneivel, és belevájnak a múltamba, hogy megpróbáljanak megtörni? Ám legyen. Állok elébe. Bármit is tervez nem fog beválni.

- Akkor felvilágosítana arról, mi is az a „minden", amit tudni vél? Csakhogy meg tudjam cáfolni, ha esetleg valótlant állítana- kértem őt egy gúnyos mosollyal, miközben összefontam a két karom a mellkasom előtt.

Méregetett engem egy darabig, szinte láttam, ahogy a kerekek forogtak a fejében, amint a következő lépésén gondolkozott. Beletelt pár másodpercbe, de sikerült megalkotnia a tervét.

- Nem szeretnéd azt meginni?- célzott a még gőzölgő italra, ami érintetlenül hevert kettőnk között - Melegen a legfinomabb, nekem elhiheted. Én már évek óta iszom.

Csak nem adja fel, huh?

- Nem, megvagyok. De azért köszönöm- válaszoltam negédesen.

Itt aztán megint elakadt. Ideje volt, hogy én vegyem kézbe az irányítást, és leszögezzem az alapokat.

- Csak nyugodtan. Kérdezzen amennyit csak akar. Viszont ha a memóriám nem csal, akkor maga nem tarthat itt 48 óránál tovább vádemelés nélkül. Addig pedig tudok várni- biztosítottam.

Most már neki is leeshetett, hogy kemény dió leszek, mivel fáradtan felsóhajtott, majd hangnemet változtatott. Még kedvesebb lett. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges lehet, de ezek szerint mégis.

- Nézd, Kimberly, én csak válaszokat szeretnék- mondta lassan. Aztán jött a többi rész, ami azonban már közel sem volt olyan bájosan közvetítve, mint az eddigiek - Megnéztem a rólad szóló fájlt a rendszerben, és meg kell mondjam, nem semmi. Igazi bajkeverő vagy már kiskorod óta.

Így akar játszani? Hát, a játékhoz ketten kellenek.

- Mit mondhatnék?- húztam el a szám - Hajlamos voltam kifogni a legrosszabb társaságot magam mellé.

- Ó, azt vettem észre.

Újabb néma percek következtek. Diana láthatóan haladni szeretett volna, én ellenben egyre csak akadályoztam őt ebben a hozzáállásommal. Be kell ismernem, egészen kezdtem élvezni. Kíváncsi lettem, vajon meddig tudom őt húzni, mielőtt eléri a tűréshatárt, és robban.

A hosszú farkasszemezésünket ő törte meg nemsokkal ezután, hogy lenézzen az aktára amit bekészített rólam.

- Rendben, legyen ahogy akarod- felnyitotta a borítót, majd nyomban hangosolvasásba fogott, hogy ismertesse velem azt, amit már amúgy is tudtam - 1986-ban születtél Kansas-ben, a szüleid Claire és Greg Carter. 20 éves vagy, testvéred nincs. Hajlamos voltál a züllöttségre, egészen általános iskolás korod óta, ám ez úgy tűnik a tanulmányi átlagodra nem nagyon hatott ki. Színötös voltál. 1 évig a brooklyn-i művészeti egyetemre jártál, aztán jött a már említett incidens, ami miatt felfüggesztettek, és bár annak a határideje lejárt, te mégsem mentél vissza. Régóta ismered a Winchester fiúkat, akik közül Dean háttere, nos eléggé... megkérdőjelezhető és érdekes- szünetet tartott, hogy felpillanthasson rám bármi reakció után kutatva.

Nem vett észre egyet sem. Mondjuk mi egyebet is várhatott volna valakitől, aki színészetet tanult az egyetemen?

- Nyugodtan közbeszólhatsz, amikor csak szeretnél- ajánlotta a lehetőséget, amivel persze nem éltem - Nem? Szégyenlős vagy?

Továbbra sem szóltam egy mukkot sem.

- Oké, akkor megyek tovább. Sam és Dean elválaszthatatlan barátaid voltak, néha még együtt is kerültél bajba velük. Aztán egy időre szétváltatok, majd a felfüggesztésed környékén ismét találkoztatok, és velük együtt távoztál az egyetemről. Miért?- kérdezte kíváncsian.

Ezt már nem engedtem el megválaszolatlanul.

- Miféle kérdés ez?- kérdeztem vissza sértetten - A legjobb barátnőm eltűnt, valószínűleg meg is halt. Szükségem volt egy kis időre, hogy feldolgozzam. Ezért úgy döntöttem, elutazom pár családi baráttal, akiket már régen láttam. Ez olyan nagy baj?

- Egyáltalán nem- rázta a fejét - Sőt, megértem. Biztosan nehéz lehetett. Mondd csak, milyen eddig ez az utazás?- faggatott tovább.

- Fantasztikus. Kétszer is megnéztük a világ második legnagyobb fonalgombolyagát. Sam szerint elég menőn néz ki- meséltem. Ez nem volt hazugság, ugyanis valóban megnéztük azt a gombolyagot, csak épp nem azért, mert meg akartuk, hanem mert épp útba esett két ügy között, nekünk meg nem volt jobb dolgunk.

- Te és Dean közelebb kerültetek ezen az utazáson?- tért át más vizekre Ballard.

- Igen, így volt- értettem egyet.

Diana erre közelebb hajolt, és komolyra vette a dolgot. Igen. Ennél is komolyabbra. Biztos egyike ez a fantasztikus nyomozói készségeinek.

- Lefuttattuk az ujjlenyomatát a felismerő rendszerünkben- közölte.

Sima bólintással nyugtáztam a dolgot.

- Értem.

- Tudod, hogy több mint egy tucat lehetséges találatunk volt?- vonta fel a szemöldökét.

- Lehetséges- emeltem ki a szót - Vagyis gyakorlatilag haszontalan.

Erre ő megint megrázta a fejét.

- Talán nem ismered olyan jól a barátodat, mint azt gondoltad.

Ezt egy újabb sóhaj követte, majd egy halk megjegyzés.

- Elgondolkodtam, vajon mit fogunk találni, ha lefuttatjuk a tieidet is.

Úgy tudtam. Kezdettől fogva erre ment ki minden.

- Szóval ezt szeretné?- Előredőltem, hogy kézbe vehessem a kávéspoharat, amiből ittam egy nagyobb kortyot, majd szimplán visszatettem ahol volt, intve felé egyet miután ezt megtettem - Tessék. Vigye csak.

Mire újra a nőre néztem az arcán sajnálkozás és együttérzés keveréke terült szét. Következett a kedvencem. Amikor a szánakozó felnőttet előadva igyekeznek az ő oldalukra állítani. Erre különösen kíváncsi voltam.

- Kim, te rendes lánynak tűnsz- indított. Ó igen, helyben vagyunk. Ez lesz az - Viszont szerintem megkavarnak az érzelmeid. Különösen a Dean irántiak. Olyannyira, hogy már-már képes lenne velük manipulálni téged. Rávenni arra, hogy megtegyél neki dolgokat. Rossz dolgokat.

Hatásszünet. Hűha, mindent belead.

- Éppen most, a nyomozók St. Louis-ban egy testet vizsgálnak. Azt próbálják kitalálni, mégis hogy tudta a barátod megjátszani a saját halálát. Miután megkínozta azokat a fiatal nőket. Olyanokat, mint te.

Az érzelmeimre akar hatni. Kihasználja a tényt, hogy fiatal vagyok, ennélfogva szerinte könnyebben manipulálható.

- Dean nem jó ember. Az életének annyi. De a tiédnek nem muszáj, hogy vége legyen. Újrakezdheted. Tisztán. Távol tőle.

Meg is vagyunk. Alku szagot szimatolok.

- Azt akarja, hogy ellenük forduljak?- tettem úgy, mint aki csak most értette meg. Simán bevette. Azt hitte kezdem beadni a derekam. Ez volt az ő hibája. Túlságosan is elbízta magát. Én pedig ezt használtam ki, méghozzá elég rendesen.

- Nem, erről szó sincs- vágta rá egyből - Dean már a markunkban van, nem menekülhet. Neked és Sam-nek csak fel kellene tölteni az üres részeket.

Nem vennék mérget a „markunkban van" részre. De legyen. Ha már belekezdtem, végig viszem.

- Mégis miért tenném azt?- ráncoltam a homlokom értetlenül.

Máris érkezik a lezárás. 3...2...1...

- Mert beszélhetek az ügyészséggel. Szervezhetek neked egy alkut. Tovább léphetsz az életeddel. Jobb lesz, mikor Dean kikerül belőle- fejezte be a beszédet.

Bumm. Megmondtam. Olyan kiszámíthatóak.

Gondolkodást színleltem, eljátszottam, hogy mérlegelem az esélyeimet, majd végül egy megadó sóhajt hallatva belekezdtem a kamu történet elmesélésébe, amit még a srácokkal raktunk össze mielőtt behoztak:

- John és Tony Giles régi barátok voltak, azt hiszem. Együtt dolgoztak. Sam és Dean gyerekkoruk óta ismerték őt. Ezért hát jöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, mikor hallottuk, hogy meghalt.

Óvatosan, a vállamat használva kilöktem a kávézó ajtaját, és kiléptem a kültéri étkezőrészre. Itt már sokkal kevesebben voltak, mint odabent. Ez érthető volt az egyre lehűlő időjárás miatt, ami viszont minket egy cseppet sem zavart, elég jól hozzászoktunk már.

Végigvezettem a tekintetem a teraszon, kutatva az ismerős arc után, amikor pedig meglett elindultam felé, közben vigyázva, nehogy nekimenjek valakinek és kiöntsem a kávét, amit a kezemben vittem. Könnyedén manőverezve az asztalok között pár lépéssel letudtam a távolságot, és végül lefékeztem a sajátunk mellett.

- Jól látok? Dean Winchester olvas? És nem egy magazint?- játszottam a meglepettet, mikor észrevettem az újságot amit maga előtt tartott.

Az idősebb testvér visszafojtott egy mosolyt, majd monoton hangon, továbbra is a szavakra meredve válaszolt:

- Sokkoló, tudom- felpillantott rám, arcán immár leplezetlen mosollyal - Attól tartok rossz hatással vagy rám.

- Ó, igazán sajnálom- szabadkoztam bűntudatot imitálva - Talán ez egy jel, hogy túl sokat vagy velem, és kéne egy kis szünet, távol tőlem, hogy visszatalálhass önmagadhoz.

- Igazad lehet- bólogatott teljesen beleélve magát a szituációba.

Eltelt pár másodperc, mindketten némán figyeltük a másikat, majd kisvártatva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Na jó- csúszott át a másik székre maga mellett Dean amikor a viccelődés abbamaradt - Hagyjuk a hippis baromságot, inkább ülj le.

Tettem amit mondott, közben kivettem a pohártartóból az italokat, és elé csúsztattam az egyiket. Rögtön a kezébe is fogta, és a szájához emelte, mialatt tekintete ismét rátalált a hírlapra.

- Valami érdekes?- kíváncsiskodtam belekortyolva a saját adagomba.

- Aha- felelte - Egy lehetséges ügy.

Na ennél kishíján félrenyeltem.

- H-Hogy mi?- kaptam felé a fejem köhögve egyet - Dean, mi épp egy ügy felé tartunk.

- Én azt nem igazán mondanám...

- Megígérted- vetettem be az aduászt, mire azonnal elhallgatott.

Sóhajtva letette az újságot, ezt követően szembefordult velem a széken.

- Nézd- kezdte lassan - Tudom, milyen fontos ez neked, ennélfogva pedig nekem is az, de ez most útba esik. Nem fog tovább tartani 1-2 napnál, utána megyünk is, megígérem.

- Nem szólhatnánk valaki másnak, hogy nézzen rá helyettünk?- kérdeztem, reménykedve abban, hogy meg tudom győzni. Nos, ezúttal hiába is próbálkoztam, lebeszélhetetlen volt.

- Csak egyetlen ügy- mondogatta - Hamarabb megoldjuk majd, mint hinnéd.

- Dean...

- Kérlek édes- váltott át a könyörgő tekintetére, emellé még a kezemet is megfogta, csak hogy fokozza a hatást.

Képtelen voltam nemet mondani. Azok a szemek tele voltak kérleléssel, a tökéletes módszer, amivel meglepően sok mindenre rá tudott venni már a kezdetektől fogva.

Persze rosszul esett, hogy megszegte a szavát, de tisztában voltam vele, mennyire fontos volt neki a vadászat, és hogyan ragadott meg minden egyes alkalmat, amit csak lehetett, hogy a munkáját végezhesse. Mondhatni ez jelentett neki mindent.

Nem mondhattam nemet. Szóval magamra varázsoltam a beleegyező mosolyom, és bólintottam.

- Oké. Oldjunk meg egy ügyet.

- Köszönöm- hálálkodott, mire pedig észbekaptam, a szája már az enyémen volt, a keze meg az arcomon, így húzva közelebb magához. Minden ellenkezés nélkül, szinte azonnal viszonoztam, mindeközben pedig igyekeztem kizárni a fejemből az idegesítő kis hangot, ami azért kiáltozott, hogy végre valahára álljak ki magamért, és ne engedjek abból, amit szeretnék.

Azt hajtogattam, hogy nem nagy dolog, hiszen úgyis végzünk 1-2 nap alatt, ahogy ő is megmondta, utána viszont már semmi nem állíthat meg minket abban, hogy eljussunk Birmingham-be, és megkeressük azt a családot. Semmi nem fog megakadályozni ebben. Erről gondoskodom.

Miután elváltunk, Dean visszavette az újságot, hogy újra átolvassa az egész cikket az esetről, míg én elfoglaltságként a kávéspoharam műanyag tetejével babráltam. A kíváncsiságom aztán nemsokára átvette a megbánás helyét, és faggatózni kezdtem:

- Szóval, mit kell tudni erről az ügyről?

- Milyen ügyről van szó?- bukkant fel Sam, aki úgy tűnik végzett a mosdóban. Lehuppant a velünk szemközti oldalra, és mialatt váltogatta kettőnk között a tekintetét kivette a saját italát a tartóból.

Dean átnyújtotta neki a lapokat, segítségként a megfelelő cikk címére bökve, hogy az öccse könnyebben megtalálja.

- Anthony Giles- ismertette az áldozat nevét.

- Ki az az Anthony Giles?- kérdezte a fiatalabb testvér, már futva is át a sorokat.

- Egy baltimore-i ügyvéd. Későig dolgozott az irodában- magyarázta Dean, még egyszer megbökve a papírt a megfelelő helyen - Csekkold le mit írnak róla.

- Uh...- húzta össze a szemét a másik, ahogy hangosan is olvasni kezdett - Elvágták a torkát, a szobában nem találtak semmit. Se DNS, se ujjlenyomat.

- Huh- hümmögtem miközben hallgattam.

- Olvass tovább- csinált egy „folytasd" mozdulatot a kezével Dean.

- A biztonsági kamerák nem voltak képesek rögzíteni az elkövetőt- tette Sam, amit mondott a bátyja.

Hm. Érdekes. Nincs felvétel a gyilkosról. Vagyis...

- Én arra gondolok, hogy valaki vagy megpiszkálta a felvételeket...- fogott bele Dean.

- Vagy a gyilkos láthatatlan volt- fejeztem be neki.

- A kedvencem- húzta el a száját Sam.

- Nos, mit gondolsz, Scully?- vonta fel a szemöldökét a testvére - Lecsekkoljuk?

- Először is. Én nem vagyok Scully, te vagy Scully- szögezte le - Másodszor. Azt hittem Kim ügyét nézzük meg.

- Először is. Én Mulder vagyok- mutatott magára, majd rám - Másodszor. Kim nem bánja.

- Igaz ez, Kim? Tényleg nem?- tudakolta Sam oldalra döntött fejjel, és mellé összehúzott szemöldökkel. Pontosan tudta, hogy nem értettem 100%-osan egyet a fivére döntésével, és azt szerette volna, hogy álljak ki magamért. Ő mindig is csak ezt szerette volna. Hogy merjem kimondani a saját véleményem, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszene, vagy szembe menne az ő akaratukkal. Én viszont soha nem így cselekedtem. Talán majd eljön a nap, amikor megváltozom, de ma még biztosan nem volt az a nap.

- Igen- vágtam rá meggyőzően - Teljesen rendben van.

- Látod?- biccentett egyet Dean - Mondtam.

Fel sem tűnt neki a színjáték.

- Jobb, ha indulunk- keltem fel az asztaltól - Hosszú az út Baltimore-ig.

Azzal el is hagytam a teraszt, kezemben a kávémmal, a mellkasomban pedig egy szorító érzéssel, amit figyelmeztetésnek kellett volna vennem, ehelyett ignoráltam, ahogy minden más jelzést is aznap. Nem kellett volna.

Megvontam a vállam, amolyan „ez van" stílusban.

- Kissé nehéz lett volna Deannek és nekem megölni Tony-t, tekintve, hogy még csak nem is voltunk a városban, amikor a gyilkosság történt- emeltem ki azt a részletet a sztoriból, ami a leginkább megcáfolta Diana feltételezését velünk kapcsolatban.

A nyomozónő összeszorított szájjal, komor arccal hallgatott, majd aprót biccentett.

- Folytasd. Mi történt ezután?

Úgy tettem, mint aki visszaemlékezett az események sorrendjére, azután előrehajolva, ujjaimat összefűzve az asztallapon meséltem tovább:

- Ezután mentünk el Karen-hez. Én eredetileg nem tartottam volna a fiúkkal, de ők attól féltek, hogy nem fogják tudni hogyan kezeljenek egy gyászoló özvegyet, ezért hát...- még egy laza vállvonás - velük mentem. És milyen jól tettem. Szegény teljesen magába volt zuhanva. Mi csak ott akartunk lenni neki. Érti?

Karen, Tony felesége lesújtott volt, mikor megérkeztünk hozzá. A szemei pirosak, és felpuffadtak a sok sírástól, a haja szerteszét állt mindenfelé, és látni lehetett, hogy a férje halála óta egyetlen percet sem aludt, ami miatt a lábán is alig bírt megállni pár másodperc eltelte után.

Nem ismertem őt, mégis azonnal megsajnáltam. Borzalmas lehet szembesülni azzal, hogy akit a világon mindennél jobban szeretsz nincs többé. Ezen nem lehet egyszerűen túljutni. A gyász egy része, és az űr a mellkasodban örökké veled marad.

- A biztosítás. Teljesen megfeledkeztem a biztosításról- szipogta Karen, miközben levette a szemüvegét, hogy letörölhesse a könnyeit.

Megejtettem felé egy szomorú mosolyt, ahogy a fiúkkal együtt leültem vele szemben a kanapéra a nappaliban, majd megigazítottam a szoknyámat. Nem hazudok, nadrágban kényelmesebb lett volna, de ez is hozzá tartozott az elegáns álcánkhoz, így tűrtem, amíg csak kellett.

- Sajnáljuk, amiért pont most zavarunk, de a cég szeretné elvégezni a saját nyomozását az ügyben, ugye megérti?- szabadkoztam bűntudatot mutatva a helyzet miatt.

- Persze- bólintott egyet, és visszahelyezte magára a szemüveget. Volt egy olyan megérzésem, hogy ez szükségtelen, mivel valószínűleg nem utoljára teszi ezt a mai nap.

- Oké- vette át a szót Sam, megköszörülve a torkát - Ha el tudna mondani mindent, amire emlékszik abból az estéből, az remek lenne.

- Öhm... Tony és én azt beszéltük meg, hogy elmegyünk vacsorázni- kezdett bele - Aztán felhívott azzal, hogy gondok vannak a gépével, és későig fog dolgozni. Ez minden.

- Van bármi ötlete azt illetően, hogy ki tehette ezt vele?- kérdezte Sam előrehajolva, és könyökét a térdén megtámasztva.

- Nem. Nem- ismételte, mivel az elsőnél elcsuklott a hangja - Mint ahogy a rendőröknek is mondtam. F-Fogalmam sincs.

- Említett Tony bármi, tudja, szokatlant önnek? A halála előtti napokban?- tudakolta Dean bekapcsolódva a társalgásba.

- Szokatlant?- kérdezett vissza Karen összezavarodva.

- Igen, bármi furcsát?- formálta át a megközelítést az idősebb testvér.

- Furcsát?

Addigra totálisan elvesztette a fonalat. Na ezért nem kap ilyenkor szólási jogot.

- Tudja Karen, furcsát- folytatta tovább - Különös zajok, látomások, ilyesmi.

A szemem sarkából ránéztem, próbáltam tudatni vele, hogy álljon le, de mintha észre se vett volna. Szerencsére Sam újabb torokköszörülésének meglett a hatása, és végre realizálta, hogy ez már sok volt, így elhallgatott.

Karen segítségkérőn rám pillantott, én azonban csak bocsánatkérőn mosolyogtam rá. Ezután a kezében lévő zsebkendővel babrált egy darabig, mígnem ismét képes volt beszélni.

- Volt egy rémálma a halála előtti éjjel- vallotta be halkan.

- Milyen rémálom?- kérdeztem gyengéden, nehogy faggatásnak, vagy tolakodásnak vegye.

- Öhm...- nyelt vissza egy adag kitörni készülő könnyet - Azt mondta felriadt az éjszaka közepén, és egy nőt látott ácsorogni az ágy lábánál. Mire pedig pislogott már el is tűnt- enyhén megrázta a fejét - De az csak egy álom volt.

- Azt is mondta hogy nézett ki ez a nő?- csapott le Dean a részletre gondolkodás nélkül.

- Mégis mi a fenét számít az?- kapta a fejét az irányába a nő.

- Mi csak uh, a cég szeretne minél alaposabb lenni- magyarázta ki magát a szituációból.

Karen fáradtan felsóhajtott, de válaszolt.

- Azt mondta, hogy sápadt volt, sötét, vörös szemekkel.

- Megöleltem Karen-t, majd megígértettem vele, hogy hív, ha bármire szüksége van. Ezzel pedig ennyi is. Vége a sztorinak- zártam le a történetet.

Hát, Diana nem úgy tűnt, mint aki ezt elhitte.

- Kim, én itt segíteni próbálok neked. De őszintének kell lenned velem- kérlelt - Van egy szemtanúnk. Ő múlt éjjel látott két férfit, és egy fiatal nőt, betörni Giles irodájába. A leírás, amit megadott pontosan illik hármatokra.

Francba. Mindig azok a francos szemtanúk. Csak megnehezítik a dolgunkat, mint most is.

Erre nem mondtam semmit, mindössze fixáltam a tekintetem az asztalon pihenő kezeimen. Eddig sem alakultak valami jól az esélyeink, na de így. Ennek ellenére muszáj lesz tartanom magam a megbeszélt sztorihoz, és várni, hogy hová vezet majd minket. Nincs más választásom.

- Nézd, ha nem beszélsz, attól tartok kénytelen leszek értesíteni a szüleidet, hogy jöjjenek ide, emellett fogadjanak fel neked egy ügyvédet- közölte, mire azonnal rémülten kaptam fel a fejem.

- Ne, ne, ne, azt ne!- könyörögtem rögtön, ami kicsit meglepte - Kérem, ne hívja fel őket. Van épp elég gondjuk enélkül is. É-Én beszélek, elmondom amit csak kell, csak kérem ne hívja fel őket.

A kirohanásom szokatlan lehetett számára, mivel csak pislogott rám egy darabig, nem igazán találva a szavakat. Ez ment vagy 2-3 percig, mire sikerült kinyögnie:

- Rendben, nem teszem- ígérte meg - Akkor viszont folytasd, amibe belekezdtél.

- Oké, oké- nagy levegőt vettem, amit ezután sóhajtva kiengedtem, és folytattam - Karen később felhívott, azt mondta szeretne pár holmit Tony irodájából, mint például a kép kettőjükről Párizsban, meg ehhez hasonló dolgok- hadartam - De a rendőrök nem engedték oda őt. Nézze, tudom, hogy nem szabad behatolni a bűnügyi helyszínekre, de Karen odaadta nekünk a kulcsot.

Még aznap este meglátogattuk Tony irodáját, annak reményében, hogy ott több nyomot találunk. Az ajtó persze zárva volt, de az nem okozott nekünk gondot egyáltalán. Fogva a hullámcsatot a hajamból letérdeltem a bejárat előtt, és munkához láttam. Sam mellettem guggolt, és a zseblámpájával világított nekem, míg Dean mögöttünk állva figyelt a váratlanul felbukkanó emberek elkerülése miatt.

- Nem szeretnél sietni egy kicsit? Nyílt terepen vagyunk- sürgetett Dean ide-oda forgolódva.

- Ó, elnézést, tán szeretnéd te csinálni, Mr. Villámkéz?- sziszegtem vissza neki, egy pillanatra se nézve rá, nehogy kizökkentsen, és elszúrjak valamit.

- Ha már így felajánlottad...

Ekkor kattant a zár, jelezve nekünk, hogy a feltörés sikeres volt. Elégedett vigyorral tettem el a csatot, majd álltam fel, és fordultam szembe az idősebb testvérrel.

- Majd talán legközelebb- mondtam neki, mire ő csak megforgatta a szemét.

- Hé- hívta fel a figyelmünket Sam, aki már benyitott a helyiségbe, és nyomban rá is talált arra a részre, ahol a szőnyeget vér borította, vagyis ahol Tony meghalt - Itt találták meg Tony testét- ezután előhúzta a zsebéből a magával hozott, összehajtogatott újságot, és hangosan olvasni kezdett - A torkát elvágták, méghozzá olyan mélyen, hogy egy rész kilátszott a gerincoszlopából.

Hűha. Nem semmi munka, bármi is tette.

Dean elismerően füttyentett egyet, majd megkérdezte:

- Mit gondoltok? Bosszúszomjas szellem? Többszörösen aláhúzott bosszúszomjas jelzővel?

- Meglehet- vont vállat Sam - Mármint, látott egy nőt az ágyánál. Lehet ő volt az.

A saját lámpám fényét az íróasztalra irányítottam, ahol rögvest szemet szúrt a rendezetlen kupac papír. Kíváncsiságtól vezérelve odasétáltam, és lassan felvettem az egyiket, hogy átfussam ami rajta volt. Hát, mit ne mondjak, erre nem számítottam.

- Ezt nézzétek- intettem a testvérpárt magamhoz, hogy nekik is megmutassam.

- Dana Shulps- vette el tőlem a lapot Sam - Egy név lehet?

Vállat vontam, mialatt Dean felvett egy másikat a halomból.

- Én nem tudom, de ez van mindenhol- jegyezte meg, mielőtt felénk fordította volna a papírt. És valóban. Ugyanaz a szöveg, többszörösen végigírva az egész felületen. De mégis ki, vagy mi lehet, és miért volt ennyire fontos Tony-nak?

Sam megkerülte az asztalt, leült a székre mögötte, majd rálehelt az üveg asztallapra. Figyeltem őt, amint ezt követően rávilágított, így felfedve ugyanazokat a betűket, amiket eddig is olvastunk. Dana Shulps.

- Hűha- dőlt hátra döbbenten - Ezzel hivatalosan is átléptük a fura határát.

- Talán Giles ismerte őt- ötleteltem.

- Vagy ez a neve a rejtélyes és sápadt, vörös szemű nőnek- biccentett Sam.

- Nos,- tárta szét a karját Dean, majd a számítógépre mutatott - lássuk, mit találunk.

Sam a gépbe való bejutáson kezdett dolgozni, ezalatt Dean és én átkutattuk az egész irodát, benézve mindenhová, ahová csak lehetett, azt remélve, hogy többet tudunk meg erről a Dana Shulps-ról. Percek alatt felforgattuk a teljes placcot, mégsem leltünk semmi hasznosra.

- Nincs említése Dana Shulps-nak. Sehol sem- nyögött fel frusztráltan az idősebb - Ahogy D. Shulps, vagy bármilyen egyéb Shulps sincs itt.

- Remek- sóhajtott fel Sam idegesen.

- Te találtál valamit?- érdeklődtem, miközben beletúrtam a hajamba.

- Semmit- rázta a fejét - Nem élt egy Dana Shulps sem Baltimore-ban, legalábbis az elmúlt 50 évben nem.

- Akkor most mi legyen?- huppantam le tanácstalanul az asztal másik oldalán kirakott székbe.

- Elég közel vagyok ahhoz, hogy feltörjem Giles jelszavát- informált minket a fiatalabb - Hátha lesz valami a személyes fájljaiban.

- Hé, amikor azt mondod elég közel, az alatt azt érted...- hagyta félbe szándékosan Dean.

- Fél óra, talán- tippelt.

Dean rápillantott az órájára, azután fáradtan felsóhajtott.

- Fantasztikus- mondta gúnyosan, majd odajött hozzám, és megérintve a vállam biccentett, hogy keljek fel.

Tettem, amit kért, és oldalra kilépve figyeltem, amint ő elfoglalta az addigi helyem. Ekkor esett le, hogy épp elhappolta az utolsó ülőhelyet előlem. A kis sunyi. Már készültem felhozni a dolgot és vitába elegyedni vele róla, amikor ő egyszerűen megfogta a kezem, és lehúzott az ölébe. A cselekedet rendesen meglepett, meg merem kockáztatni, hogy még bele is pirultam, neki viszont mintha csak megszokás lett volna, olyan természetességgel csinálta. Egyik keze a térdemen pihent, míg a másikkal a derekamat fogta, hogy megtámasszon.

- Akkor azt hiszem mi csak lógunk itt, amíg te azon ügyködsz- motyogta.

A figyelme közben azonban már rég másfele járt. Az a keze, amelyik a térdemen volt, megindult, és időről-időre egyre feljebb csúszott. Visszafojtott lélegzettel igyekeztem nem észrevenni, de igencsak nehéz volt. Az ő arca bezzeg mindvégig közömbös maradt, csak akkor kezdett feltűnni a formálódó vigyor rajta, amikor rájött, hogy ezzel mit vált ki belőlem. Ezután már szándékosan folytatta.

Egyszercsak gondolt egyet, és elindult visszafelé, ám ahelyett, hogy megállt volna a térdemnél ismét felfelé vándorolt. Az arcom addigra már valószínűleg paradicsom vörös volt, és képtelen voltam a további mozdulatlanságra. Le kellett őt állítanom, mielőtt az öccse előtt veszítem el a kontrolt.

Ujjai elérték a pontot, ahol vissza szokott fordulni, ám ezúttal ahelyett, hogy ezt tette volna, tovább ment. A szívverésem felgyorsult, amit ő is észrevett, ez pedig mintha csak biztatta volna őt. Egyre feljebb, és feljebb került, mígnem veszélyes közelséget ért el.

Ekkor törtem ki a bénult állapotból, és csaptam a kézfejére, amit ettől ő egyből el is rántott. Láthatóan nem örült ennek, de a keze újfent megtalálta a biztonságosnak számító helyet a térdemen, és többé nem mozdult onnan. Így pedig én is normálisan jutottam levegőhöz.

Sam mindent megtett, hogy ne kelljen ránk pillantania, ám nem volt egyszerű, hiszen Dean-ről volt szó. Aki, minél tovább kellett egyhelyben ülnie, annál unottabbá vált. Pillanatok múltán szájhangok kreálásával kezdte szórakoztatni magát. Először csak kattogás volt, utána viszont hangosabbra váltott.

Itt szakadt el mindkettőnknél a cérna.

- Ez most komoly?- kérdeztük egyszerre Sammel.

Dean erre egy „most mi van" tekintettel meredt ránk. Végül pedig felsóhajtott, és széttárta a karját.

- Oké, elmegyek és beszélek Karennel, hátha ő tud valamit erről a Dana Shulps-ról- adta be a derekát.

- Veled megyek- jelentettem ki, és kiszálltam az öléből.

Ez mindjárt megtette a hatását. Olyan izgatottan pattant fel a székből, mint egy a kedvenc játékát megkapó kisgyerek, és nem habozott, hogy karjával átkarolva a derekam az ajtó felé húzzon magával. Amikor odaértünk, egy másodpercre lefékezett, hogy visszanézve a válla felett még annyit odaszóljon a testvérének:

- Csak így tovább, Sparky.

Azután pedig már ott sem voltunk.

- Hamar végeztünk az irodában, csak fogtuk a szükséges holmikat, és eljöttünk- magyaráztam az eseményeket a nyomozónőnek - Ezután Dean és én visszamentünk Karen-hez, hogy odaadjuk neki amit kért. Gondoltuk jobb így, mint reggel, mivel hátha jobban tud aludni, ha közelebb érezheti magához Tony-t.

- Mondd csak, Sam hogy-hogy nem tartott veletek?- érdeklődött Diana, gyanúsan összehúzott szemmel méregetve közben.

Hanyagul vállat vontam, mielőtt válaszoltam volna.

- Nem akartuk, hogy Karen feszélyezve érezze magát azáltal, hogy mindhárman ott vagyunk, Sam pedig nagyon fáradt volt, azt mondta inkább megvár minket a motelben.

Úgy tűnt, ezzel nem elégítettem ki őt, ugyanis miután befejeztem, Diana dühösen megrázta a fejét, és felállva a helyéről szigorú kifejezéssel fölém tornyosult.

- Hagyjuk a további színjátékot!- emelte meg a hangját - Egészen azóta együtt voltatok, hogy beléptetek Baltimore-ba. Miért éppen akkor váltatok szét? Megmondom én miért. Mert te és Dean otthagytátok Sam-et, hogy ketten megölhessétek Karen-t.

Úristen. Meddig csinálja még ezt? Lassan fejfájást fogok kapni tőle.

- Mi nem öltünk meg senkit- hajtogattam már vagy ezredjére aznap. Az a nő ellenben csak nem hitt nekem.

- Hallottam a 911-es hívást! Karen halálra volt rémülve. Azt mondta valaki van a házában.

Ahogy az lenni szokott, Dean vezette az Impalát, míg én kivételesen beülhettem előre az anyósülésre. Kicsit szokatlan volt Sam nélkül utazni, ám mintha csak a hiányának lett volna köszönhető, az idősebb testvér ezúttal jobban elengedte magát, mint máskor. Egy kézzel fogta a kormányt, mialatt a másik elfoglalta legújabb helyét a hozzá közelebb eső térdemen. Tenyerét szüntelen mozgatta fel és le, hol gyorsabban, hol pedig lassabban, eközben a figyelme tökéletesen fókuszált maradt az úton előttünk.

Én azonban végig kifelé meredtem az ablakon, ezzel elrejtve a piruló arcomat előle, és minden erőmet az emésztette fel, hogy magamat fékezzem. Ugyanis ha nem tettem volna, valószínűleg ráugrottam volna a mellettem lévőre, ami nem lett volna szerencsés, tekintve, hogy egy mozgó járműben voltunk, és nem állt szándékomban közúti balesetet okozni csak azért, mert nincs cseppnyi önkontrollom sem.

Viszont amikor már eltelt pár perc, és Dean ujjai csak nem akartak elemelkedni a combomtól, muszáj voltam megszólalni:

- Veszélyes vizeken jársz, ugye tudod?

Erre felém fordult, és megajándékozott egy ördögi mosollyal, amivel tudatta velem, hogy maximálisan tisztában van a helyzettel, sőt mi több, még élvezi is.

- Én csak odafigyelek rád- nézett újra előre - Hiszen nem sűrűn van lehetőségünk kettesben lenni.

- Talán szakítanunk kéne rá egy kis időt, nem gondolod?- emeltem el a tekintetem az elhaladó utcákról - Legalább egy estét. Mit szólsz hozzá?

- És hogyan fogunk szakítani rá, mikor Sam folyton a nyakunkon lóg, és van egy munkánk, amit el kell végeznünk?- tette fel a nagy kérdést. Na, ez volt az, amire én sem tudtam mit felelni.

- Mi lenne, ha külön szobát vennénk ki, te meg én? Sam tud egyedül is aludni- ajánlottam, azonban a hangom halk volt, ezért nem voltam biztos abban, hogy hallotta. Őszintén, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kimondtam. Számomra is egy kósza ötlet volt, ami csak úgy megjelent a fejemben.

- Szóval így gondolod?- kérdezett vissza, arcán apró mosoly. Mégis meghallotta.

- A-Aha- bólintottam zavartan - Miért, t-te nem?

Nem mondott semmit, hanem némán vezetett tovább, amitől görcsbe rándult a gyomrom, és gombóc nőtt a torkomban. Most rendesen elszúrtam. Nem kellett volna ezt szóba hoznom. Nyilván nem vagyunk egy véleményen ezt illetően, miért is hittem azt, hogy igen?

Annyira elmerültem a szégyenkezésben, hogy fel sem tűnt, amikor Dean leparkolta a kocsit Karen háza előtt. Mereven bámultam magam elé, összepréselt szájjal, és nem reagáltam még arra sem, amikor az idősebb Winchester szólongatni kezdett. Olyan voltam, akár egy szobor.

Ami végül kizökkentett ebből, az a kéz volt, ami finoman rászorított a combomra, míg a másik rásimult az arcomra, hogy elfordítsa a fejem oldalra. A tekintetem rögtön rabjául esett a smaragdzöld szempárnak, és onnantól fogva nem is tudtam másfelé nézni.

- Ami az előbbi kérdésedet illeti- szólalt meg Dean, lassan közelebb csúszva hozzám az ülésen - Teljesen egyetértek veled.

- Tényleg?

Ez volt az egyetlen, amit ki bírtam nyögni. Túlságosan lekötött a szeme, és az ajka, amit minden másodperccel egyre kevesebb távolság választott el az enyémtől.

- Mhhmh- bólogatott. Ha jól sejtettem neki is nehezére esett a beszédre figyelni.

Így maradtunk egy darabig, szavak nélkül néztük egymást a néma autóban. Aztán ő lepillantott a számra, és megnyalta a sajátját. Ez vágta el nálam azt a bizonyos utolsó cérnaszálat, ami visszatartott eddig.

Az agyam ezt követően kikapcsolt, kidobtam az önkontrolt az ablakon, és egyik kezemmel megragadva őt a tarkójánál leszűkítettem a távolságot nullára kettőnk között. Azonnal visszacsókolt, nem is törődve azzal, hogy miért voltunk ott, ahol. Szinte faltuk egymást, úgy, mintha nem lenne holnap. Mintha már évek óta nem tettük volna.

Egy-két másodperces levegővételekre váltunk csak el, majd vissza is tapadtunk a másikhoz. A szívem vadul kalapált, és mindössze annyit tudtam, hogy nem akarom őt elengedni. Soha. Valahányszor a közelemben volt, egyfajta húzást éreztem felé, és ez ellen egyre bonyolultabb volt küzdeni. Ezúttal nem harcoltam, hanem hagytam, hogy a testem tegye, amit az agyam eddig próbált megállni.

Dean keze az arcomról átcsúszott a hajamba, ahol belemarkolt pár tincsbe, amit aztán meg is húzott, eredményként egy halk nyögést váltva ki belőlem. Puszta kíváncsiság vezérelte a következő mozdulatomat, amikor én is beletúrtam a hajába, elismételve amit ő is csinált, és cserébe elnyerve ugyanazt amit nálam is. Ez pedig, ha lehet, még messzebb vitt a józan ész visszanyerésétől.

Véleményem szerint, ha rajtunk múlik biztosan nem álltunk volna meg itt, csakhogy nem rajtunk múlott. Ugyanis ami elérte nálunk az elszakadást, az egy hangosan dudáló autó mellettünk való elszáguldása volt. Ez hozott vissza minket a valóságba, és emlékeztetett arra, milyen feladattal jöttünk ide.

Vonakodva bár, de elhúzódtunk, mindkettőnk még enyhén levegőért kapkodott a történtek után.

- Ez meg honnan jött?- törte meg a csendet Dean, a szemében egy különös csillogással, amit nem tudtam hová tenni. Aztán rájöttem, mi volt az: vágy. Aminek az előtörését én okoztam. Hihetetlen.

- Váratlan adag magabiztosság- intéztem el ennyivel.

- Nos, nekem tetszik- vigyorgott, azután átnézett a vállam felett a házra és hozzátette - Mindenképp tartsd meg későbbre.

Ezután kinyitotta az ajtót, azzal a szándékkal, hogy kiszálljon. Nyúltam a fogantyúért a saját oldalamon, mire ledermedt, és felém fordult.

- Várj idekint.

Kilépett a járműből, míg én értetlenül néztem utána.

- Miért?

- Csak hogy könnyebben megőrizd a hangulatot, amiben most vagy- kacsintott, behajolva a lehúzott ablakon - Plusz, kell valaki, aki figyeli a terepet.

- Aki figyeli a terepet?- vontam fel a szemöldököm. Most komolyan beszél?

- Igen- bólintott - Tudod, nehogy bármi baj történjen.

Elkerekedett szemmel bámultam rá, ő viszont csak vigyorgott tovább. Pillanatokon belül megkerülte az Impalát, majd felsietett a járdára. Onnan igyekezett a bejárathoz, ahol utoljára gyorsan megfordult, és egyfajta suttogás/kiabálás keverékkel intett egyet felém:

- Te vagy a legjobb!

- Na szép- ingattam a fejem, miközben néztem ahogy betört Karen otthonába.

Totális nyugodtsággal, azt gondolva, hogy nincs miért aggódni dőltem hátra az ülésben, és helyezkedtem el kényelmesen. Ez el fog tartani pár percig, szóval nem ártana lekötni magam valamivel. Na de mivel? Nem hoztam magammal semmit a motelből. Legalább a telefonom nálam van egyáltalán?

Nekiláttam a készülék felkutatásának, ami rövidesen meg is került a hátsóülésre dobott dzsekim zsebében. De jó. Nagyban örültem a sikeremnek, és már készültem bekapcsolni a mobilt, amikor egy autó közeledésének zaja ütötte meg a fülem. Nem paráztam rá, azt hittem csak simán elhajt mellettem, ehelyett azonban fékezni kezdett, azután pedig teljesen megállt.

Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs. Miért? Miért?

- Ugye most csak szórakoztok velem?- motyogtam a járműre tapadt tekintettel.

Egyből kihúztam magam, és menekülési utakat alkottam a fejemben. Egyik sem volt valami briliáns, sajnálatos módon, köszönhetően annak, hogy nem volt elég időm kidolgozni őket. Fenébe, egyszer lenne szükségem a szuper problémamegoldásra, mint képesség, és pont nincs olyanom.

Az autóban két rendőr tartózkodott, egy nő és egy férfi. A nő kiszállt, míg a férfi beleszólt a rádiójába. A nő megindult az Impala felé. Basszus, basszus, basszus. Most vagyunk bajban.

Oké, Kim, gyorsan. Mi a legnagyobb hülyeség, amit tehetnél? A legőrültebb? Mit tenne Dean?

Ekkor tűnt fel. Winchester itt hagyta velem a kocsikulcsot. Bingó.

Sebesen átcsusszantam a kormány mögé, majd beindítottam a motort. Ó, Dean ezért ki fog nyírni. Vagy szakít velem. Egyik sem valami, aminek szívesen néztem elébe, de nem jutott eszembe jobb mentőötlet.

Kivártam, amíg a nő odaért a motorháztetőhöz, azután pedig valósággal rávetettem magam a dudára, ezzel megugrasztva a zsarut, és arra késztetve, hogy rémülten előrántsa a pisztolyát a tartóból.

- Francba- szitkozódtam miután elég idő eltelte után elvettem a tenyerem a dudáról.

Következő lépés. Kocsi rükvercbe, kifordultam vele az útra, és tövig nyomva a gázt gyorsabban húztam el onnan, mint ahogy azt azok ketten fel bírták volna fogni. Autóversenyzőket megszégyenítő sebességgel száguldottam végig az utcákon, nemsokára azonban a visszapillantóban megjelent a rendőrautó is, a szirénák hangja rövidesen már csengett a fülemben.

Ebben a káoszban meglepetésszerűen mindössze egy dolog járt a fejemben: remélem Dean kijutott a házból. Kizárt, hogy ne hallotta volna meg a jelzésem, szóval már biztosan lelépett a helyszínről. Ő biztos jól van. Na de én hogy fogok ebből kimászni?

Ezektől a gondolatoktól inkább megszabadítottam az agyam, és összeszorított fogakkal megerősítettem a fogásom a kormányon, azután folytattam az őrült hajszát a rendőrautóval, abban a reményben, hogy le tudom rázni azt. Minden remekül is ment. Egészen addig, amíg be nem kanyarodtam egy lezárt utcába.

- Basszameg- szaladt ki a számon, miközben a lábamat levágtam a fékpedálra.

Az Impala kerekei nagy robajjal váltak mozdulatlanná alattam, a kocsi pedig épp csak meg tudott állni, mielőtt belehajtottam volna valamibe. Zihálva emeltem el remegő kezeimet a kormányról, és dőltem hátra, nem törődve a ténnyel, hogy a zsaru, aki üldözött egyre közeledett felém. Irtózatos sokkhatás alatt voltam. Egy pillanatra azt hittem tényleg kinyíratom magam.

Ebből az állapotból a látásomat betöltő piros-kék lámpák fénye rántott ki, amint a rendőrjármű leparkolt mögöttem. Ezt elszúrtam. Most nagyon elszúrtam. Oltári nagy szarban vagyok.

A semmiből a férfi rendőr bukkant fel a vezető oldali ablaknál, nyomban rám fogva a pisztolyát az üvegen át. Minden mindegy alapon vettem egy utolsó nagy levegőt, azután mosolyt erőltetve a még mindig kissé zilált arcomra odafordultam az irányába.

- Talán van valami probléma, biztosúr?- kérdeztem ártatlanul.

- Ne mozduljon!- kiáltott rám szigorúan.

Megadóan az égbe emeltem mindkét kezem, míg ő mondhatni feltépte az ajtót, és kirántott az ülésből. Lenyomott a térdemre a hideg betonon, majd hátra húzta a karomat, hogy bilincsbe verhessen. Mindezalatt monoton hangon felsorolva nekem a jogaimat. Ezután beültetett engem a saját kocsija hátuljába, és visszahajtott Karen házához.

Ahol már várt minket a női társa, aki egy szintén megbilincselt Dean-t tartott maga mellett vasmarokkal. Ó, csodás. Egyszerűen fantasztikus. Mindketten megszívtuk. A nő belökte őt mellém, aztán beszállt előre a pasas oldalára. Ideje volt bevinni minket az őrsre. Nos, nem így terveztem ezt az estét, az már biztos.

- Mit tettél?- faggatott Dean, mire felpillantottam rá.

- Megpróbáltam elcsalni őket a háztól- vallottam be halkan - Egy gyorshajtásos üldözésben kötöttem ki. Mi van Karennel?

Megrázta a fejét, ami semmi jót nem jelentett. Basszus, basszus, basszus, még egyszer.

Lehajtottam a fejem, a tekintetem a bilincsen, ami fájdalmasan szorosan fonódott a csuklóm köré. Igyekeztem kényelmesebbé, vagy legalábbis elviselhetőbbé igazítani a dolgot magamon, miközben egy gondterhelt sóhaj hagyta el a számat:

- Ezt megszívtuk.

Ballard nyomozó megunhatta a velem való bajlódást, ugyanis miután az eset újabb részletének végére értem ő felkelt, és távozott a szobából, magamra hagyva az ügyet érintő visszatérő gondolataimmal. A kérdések tucatjával öntöttek el. Miért kísértette ez a nő Tony-t és Karen-t? Mit tehettek, amivel ezt érdemelték? Mi lehetett a kötődési pont hármójuk között? Egyikre sem fogok rájönni, amíg ezen a helyen rohadok. Ki kell jutnom innen. Mielőtt még beleőrülök a bezártságba.

- Dana Shulps- motyogtam magam elé, amikor a név ismét bevillant az agyamban. Aznap már kitudja hányadjára.

Nem volt róla semmi adat az irodában. Egyetlen említés sem sehol. Ami felveti a következő, sokadik kérdést: Mégis ki ő?

Hátradőltem a széken, karok összefonva a mellkasom előtt, és kissé oldalra döntött fejjel folytattam a semmibe való révedést, mialatt tovább agyaltam a dolgon.

- Talán nem egy név- suttogtam saját magamnak - Nem is egy név.

Feladva az egészet sóhajtottam egyet, és lehunytam a szemem, megpróbálva pihenni egy keveset. Esküszöm, minél több időt töltök itt, ezen tanakodva, annál erősebbé válik a lüktetés a fejemben. Pár perce még nem volt ilyen rossz. Fenébe. Mennyi az esélye, hogy adnak rá gyógyszert, ha kérek?

Az ötlet beugrott abban a pillanatban, amint abbahagytam a rajta való stresszelést:

- Mi van, ha ez egy anagramma?

A lábammal ütemesen topogva a padlón járattam át az elmémen a lehetséges szavakat, amik a Dana Shulps betűiből alkothatók, amikor kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról. Kizökkenve odakaptam a fejem, és vártam, ki fog belépni rajta.

- Ms. Carter?

- Igen?

Az ajtó ekkor kinyílt, rajta pedig egy mosolygó, mégis iszonyúan leterheltnek kinéző, középkorú férfi sétált be a helyiségbe. Valószínűleg egy ügyekkel jócskán megpakolt ügyvéd lehetett.

- Az én nevem Jeffrey Kraus- mutatkozott be - Az állami védőhivataltól jöttem- csukta be az ajtót maga mögött - Én leszek az ügyvéded.

Tudtam. Ezek szerint kiküldtek nekem egy védőt, hogy segítsen a helyzetemmel. Nem semmi. De legalább a szüleimet nem értesítették. Legalábbis remélem. Akkor hiába az ügyvédi jelenlét, nekem annyi, mert kinyírnának, az is biztos. Maradjunk annyiban, hogy erről az esetről, ha nem muszáj nem fogunk beszámolni nekik.

- Ó, máris meg vagyok mentve- biccentettem a szarkasztikus megjegyzésem mellé, viszont ezután inkább visszatértem az udvariassághoz - Bocsánat, ez csak... eléggé új nekem, érti?

- Semmi probléma- biztosított kedvesen, továbbra is fenntartva a mosolyát, miközben kihúzta a széket velem szemben, és leült rá. Letette a lábához a táskáját, amiből rögtön elő is húzott valamit, amit aztán felém nyújtott - Dean arra kért, hogy ezt adjam át neked. Remélem segít. Nekem fogalmam sincs mit jelent, de te talán rájössz.

Átvettem tőle, és óvatosan, nehogy elszakítsam széthajtottam a vékony papírt. Azonnal szembe találtam magam Dean kézírásával.

MINTY-

EGY UTCA

ASHLAND

-MCQUEEN

Majdnem elnevettem magam, mire a végére értem. Jó tudni, hogy megint egy rugóra járt az agyunk. Valamint a tény, hogy magát Steve McQueen-nek hívta, engem pedig Barbara Minty-nek, aki történetesen Steve barátnője egyszerűen csak megmosolyogtató volt. Hihetetlen, mikre képes néha csupán az apró gesztusokkal is.

- Ez az ember egy zseni- motyogtam a fejemet csóválva, majd letéve az üzenetet Jeffrey-re emeltem a tekintetem - Sam-hez is bement?

Nem erre számított, ez látszott rajta, de bólintott a kérdésemre.

- Igen. Dean neki is küldött egy üzenetet.

- Szuper. Remek- ültem fel rendesen a székben, minden figyelmemet a férfire fókuszálva.

- Most már szeretném megbeszélni az ügyét- váltott át ő is komolyba, összefűzve az ujjait az asztalon.

- Csak rajta, Matlock- noszogattam egy vigyorral.

Igen. Vigyorogtam. Ugyanis volt egy tervem. Egy tervem, amit nemsokára életbe is fogok léptetni.

- Ti hárman nagyon közel álltok, nem igaz?- indított ezzel - Na most, a kerületi ügyészt érdekelheti majd, hogy...

Egy újabb, kintről felhangzó hangos kopogás szakította félbe őt, az ajtó pedig résnyire nyílt, amin Diana Ballard dugta be a fejét. Elég volt egyetlen pillantás az arcára, és tudtam, hogy valami nagy dolog történt. Ettől pedig rögtön ideges lettem.

- Kellenél a másiknál- intézte a szavait az ügyvédhez.

Aki ezt követően bocsánatkérések közepette felkelt, és elhagyta a szobát a nővel együtt.

Oké. Az a bizonyos „másik" minden bizonnyal Dean. Valamiért úgy érzem nem lehet Sam, hanem csakis ő. És aggaszt, hogy mégis mit tett, vagy éppen mire készül. Ha tippelnem kéne azt mondanám... hogy időt nyer nekünk. Arra, hogy kijussunk innen. Ezért küldte az üzenetet is. Azt akarja, hogy fejezzük be az ügyet nélküle. Te jó ég. Oké, muszáj lelassítanom, különben felrobban a fejem.

Jólvan Kim, idő van, indulhat a terv. Végre itt hagyhatod ezt a helyet.

Előrehajoltam, amennyire csak tudtam, és két kézzel a hajamba túrtam. Keresgéltem egy darabig, mígnem a tarkómnál meg is találtam, amit kartam. Diadalittas mosollyal húztam el a kezem, és boldogan tartottam magam elé a két ujjam között fogott apró hullámcsatot. Még egy dolog, ami nélkül sehová sem megyek.

Na pattanjunk meg innen.

Írói szemszög

A kihallgatószoba megtelt nyomozókkal, és rendőrökkel, akik mind türelmetlenül várták, hogy hallhassák Dean Winchester vallomását az általuk nyomozás alatt lévő gyilkosságról. Arról azonban sejtelmük sem volt, hogy a vadász a valódi igazságot fogja feltárni előttük. Nem volt épp a legideálisabb terv a férfi részéről, de arra a célra pont megfelelt, hogy időt nyerjen Sam-nek és Kimnek a kijutáshoz, az ügy befejezéséhez, majd az ő kiszabadításához is. Igen, megvalósíthatatlanul hangozhatott ez így egyszerre, de eddig még nem volt, amit ne tudtak volna megoldani együtt. Dean bízott bennük.

Az idősebb testvér figyelte, amint felállítottak egy digitális kamerát az asztal előtt, amelyiknél ült; azután pont amikor belekezdhettek volna a rögzítésbe egy ügyvéd rontott be a helyiségbe, nyomában szorosan egy másik zsaruval.

- Tanácsadó?- fordult felé Sheridan nyomozó elégedett vigyorral az arcán. Ő volt a „rosszzsaru", aki már vagy órák óta próbálta megtörni Dean-t, ám ez a terve csak most ért célba, a férfi pedig boldogabb nem is lehetett volna - A védence úgy döntött vallani fog.

Ó, hogy Dean mennyire ki nem állhatta a pasast. Kifejezetten örült, hogy ezzel végre leszáll majd róla. Annyi időt töltött el vele aznap, hogy a keze már kezdett viszketni egy jó ütésért egyenesen az arcába. Á, lehet, hogy így is-úgy is megteszi, ha nem kerül ki innen hamarosan.

- Mr. Winchester?- pillantott rá gondterhelten Kraus - Erősen ellenzem ezt a cselekedetet.

Mintha csak a falhoz beszélt volna Sheridan számára:

- Nézz végig a kamerába, miközben beszélsz- utasította a vallatottat - Először kezdd a neveddel, csak a formalitás miatt.

Dean előrébb csúszott a széken, kihúzta magát, majd egy nagy vigyor kíséretében és a torkát megköszörülve egyenesen a kamerába kezdte mondani:

- A nevem Dean Winchester. Vízöntő vagyok, élvezem a naplementéket, a hosszú sétákat a parton, és odáig vagyok egy bizonyos lányért. Ó, és nem öltem meg senkit- tette hozzá mintegy mellékesen - De azt tudom, hogy ki az igazi tettes. Vagyis inkább mi. Persze nem állíthatok semmit biztosan, mivel a nyomozásunk meg lett szakítva, de a teóriánk az, hogy egy bosszúszomjas szellem volt.

Néma szünetet tartott, hogy felmérje a szavai által kiváltott értetlenséget és zavarodottságot a szobában, amit úgy tűnt, Ballard nyomozó volt a legkevésbé képes magában tartani.

- Hogy mondod?- kérdezte elképedve.

Dean, mintha mi sem történt volna, folytatta:

- Tudják, Casper, a vérszomjas szellem? Tony Giles látta őt. És lefogadom, hogy Karen is- jelentette ki - De az igazán érdekes dolog ebben az a szó, amit maga után hagyott. Valamiért próbál kommunikálni. Viszont ez a túlvilágról eléggé bonyolult művelet. Tudják a szellemek néha összevissza keverik a betűk sorrendjét. Biztos ismerik a REDRUM-ot. Ugyanaz a helyzet, mint ott is. Néha csak szótöredékek, máskor viszont akár anagrammák- próbálta elmagyarázni - Mi először azt hittük, hogy egy név, Dana Shulps. Most viszont már úgy hisszük, hogy egy utcanév. Ashland. Akármi is ez az egész, 100% hogy ott kezdődött.

A Winchester zárásként ismét elmosolyodott, és széttárta a kezét. Nos, ők akarták tudni az igazat. Hát tessék, most megkapták.

A reakció pedig nem is váratott sokáig magára.

- Te arrogáns rohadék- morogta haragosan Sheridan - Tony és Karen jó emberek voltak, te pedig viccelődsz a helyzeten.

- Én nem viccelődök Ponch- ingatta a fejét halálos komolysággal.

- Hidegvérrel megölted őket, csakúgy, mint azt a lányt St. Louis-ban- bökött rá vádaskodón.

- Na igen- húzta el a száját az idősebb testvér - Az sem én voltam. Hanem egy alakváltó lény, ami csak úgy nézett ki, mint én.

Sheridan-nél itt szakadt el a cérna. Megragadta Dean-t a gallérjánál fogva, és erőszakosan nekivágta a mögöttük lévő falnak. A vadász még csak meg sem rezzent.

- Pete, ennyi elég volt!- emelte meg a hangját Diana, odalépve mögé.

- Maguk kérték az igazságot- mondta Dean mereven bámulva az előtte lévő szemébe.

A férfi dühösen méregette őt, azután elengedte, és tett egy lépést hátra.

- Zárjátok be- adta ki a parancsot két zsarunak.

Közülük az egyik máris visszanyomta a vádlottat a falhoz, ezúttal úgy, hogy hassal nyomódjon neki, majd rákattintotta a bilincset a kezére. Dean mindezt kénytelen volt összeszorított szájjal tűrni, és mindössze remélte, hogy Sam és Kim elrendezik ezt mielőtt végleg elfajulna a szituáció a menthetetlen szintig.

Kim

Azt kell mondjam ez volt a legegyszerűbb szökés, amit eddigi életemben végrehajtottam. Pillanatok alatt kint voltam a bilincsekből, azután pedig csak ki kellett másznom a szobám ablakán, hogy kikössek a tűzlétrán. Azon sebes mozdulatokkal lemásztam, és amint a lábam megérintette a betont futni kezdtem. Végig az őrs melletti sikátoron, amiből kifordulva a sarkon nyomban összetalálkoztam Sammel.

- Te is kaptál üzenetet?- lihegtem amikor végre megálltam.

- Aha- bólintott a levegőt kapkodva.

- Mihez kezdünk most?- kérdeztem, eligazítva az arcomból a rohanástól odahullott hajat - Hogyan hozzuk ki Dean-t? Az az ügyvéd egyértelműen nem lesz neki nagy segítség.

- Kitalálunk valamit- ígérte - Viszont gyakorlatilag mi is körözöttek vagyunk, szóval meg kéne húznunk magunkat valahol.

- Nem hagyhatjuk őt csak úgy itt- intettem az épület felé, amit mi épp csak elhagytunk.

- Fogalmam sincs mi mást tehetnénk- ismerte be sóhajtva - Amint rájönnek, hogy eltűntünk egy egész csapat zsaru lesz a nyomunkban. Te vádlott vagy bűnrészességben, Kim.

- Tudom, én csak...- akadtam meg, majd frusztráltan megvontam a vállam - Ki kell hoznunk őt.

- Azt is fogjuk tenni, de előbb be kell fejeznünk ezt az ügyet, hogy tisztázzuk kettőtöket- szögezte le a következő lépésünket Sam - Szerezzünk egy motelszobát, és dolgozzunk tovább ott.

- Oké, oké- bólogattam szaporán, aztán eszembe jutott valami - Hé, szerinted az az idióta tényleg a valódi igazságot mondta el nekik?

Sam erre nevetve megrázta a fejét:

- Ó, simán kinézem belőle.

Írói szemszög

Bezárva lenni egy kicsi, és hideg cellába kifejezetten unalmas volt Dean számára. Alig várta, hogy kijusson onnan, és újra lássa Sam-et és Kim-et. Addig azonban nem volt jobb dolga, mint ülni, és játszani a bilincsével. Abból is könnyűszerrel kiszabadulhatott volna, ha lett volna nála egy hullámcsat. Komolyan el kell kezdenie magával hordozni néhányat, mint Kim, arra az esetre, ha ez megint megtörténne. Már pedig, ha figyelembe vesszük, amilyen életet élnek, meg fog.

Éppen fáradtan támasztotta meg a fejét a kezén, amikor a rácsoknál megjelent Diana Ballard, arcán leplezetlen pánik volt látható.

- Letudhatnánk ezt gyorsan?- nyögött fel a Winchester, arra sem pazarolva a még meglévő energiáját, hogy felnézzen a nőre - Eléggé fáradt vagyok, tudja a társa egész nap le sem szállt rólam.

- Többet akarok tudni arról, amiről korábban beszéltél- közölte határozottan, nem kicsit meglepve ezzel Dean-t.

- Time Life. Mysteries of the Unknown- sorolta a vadász - Keressen rájuk.

- Csak tegyük fel egy pillanatra, hogy nem vagy őrült- javasolta Diana - Mit kereshet itt egy közülük?

Ez már felkeltette a férfi érdeklődését. Összevont szemöldökkel emelte a fejét a nyomozó irányába, és kérdezte meg:

- Mármint egy bosszúszomjas szellem?

A válasz egy apró bólintás volt, mire az idősebb testvér teljes testével a beszélgetőtársa felé fordult, hogy úgy folytassa a témát.

- Nos, ők erőszakos halál által keletkeznek. Okkal térnek vissza, ami általában nem valami szép. Például bosszú afelé, aki ártott nekik.

- És öhm, ők... Képesek embert is ölni?- faggatózott nagyot nyelve idegességében. A nyakában lógó lánchoz nyúlt, és azzal babrált, hogy lenyugtassa magát.

Dean ekkor vette észre a sötét foltokat mindkét csuklója körül.

- Azokat hol szerezte?- bökött rájuk kíváncsian.

A nő összepréselt szájjal feljebb húzta a blézere ujjait, hogy jobban szemügyre vehetővé váljanak a sérülések. Amik éppenséggel pont ugyanolyanok voltak, mint amiket Dean Karen-en látott mikor rátalált a holttestére.

- Nem tudom- mondta zavartan Ballard - Ezek korábban még nem voltak itt.

Dean többszörösen is felmérte őt, és nem kellett neki sok idő, hogy összerakja a darabkákat a kirakóshoz:

- Maga is látta, nem igaz? A szellemet?

- Honnan tudtad?- lepődött meg.

- Mert Karennek is ugyanilyen horzsolások voltak a csuklóján- válaszolta - És lefogadom, hogy ha vet egy pillantást Tony boncolási képeire rajta is ilyeneket fog látni. Valahogyan a szellemhez kapcsolódik, de... nem tudom, hogyan.

Diana megrázta a fejét, majd elfordult, és idegesen révedt a távolba, mintha próbálná feldolgozni a helyzetet, amibe belecsöppent. Ránézésre nem mehetett neki valami jól. De ez mindenkivel így volt, akit azelőtt beavattak ebbe a világba, úgyhogy Dean tudta, mit mondjon neki, hogy megnyugtassa:

- Tudom. Most bizonyára azt gondolja, hogy megőrült- kezdte lassan - De azt javaslom azt a részt inkább ugorjuk át, rendben? Mivel az utolsó két személy, aki ezt látta meghalt, nemsokkal azután, hogy a szellem megjelent nekik. Érti?

- Szerinted én is meg fogok halni?- fordult vissza felé a nyomozó kétségbeesetten.

Dean megrázta a fejét.

- El kell mennie Sam-hez és Kim-hez. Ők tudnak segíteni.

- Fel fogod adni őket?- váltott értetlenbe.

A vadász megadón felsóhajtott. Nincs más választása.

- Menjen az első motelbe, ami a telefonkönyvi listán van. Keresse Jim Rockford-ot. Ezen a néven szoktuk megtalálni egymást, amikor külön kell válnunk- magyarázta, majd még annyival zárta - Letartóztathatja őket, ha annyira akarja. Vagy hagyhatja, hogy megmentsék az életét.

Kim

Fel-alá járkáltam a szerzett motelszobánkban, egyik kezemben az ügy aktáival, míg a másik néha-néha idegesen beletúrt a hajamba. Kezdtem ingerültté válni, mivel egyszerűen képtelen voltam a szavakra koncentrálni a papíron. Minduntalan Dean járt a fejemben, és az, hogy vajon jól van-e ott az őrsön bezárva. Aggódtam érte, és ez lassan már komoly fejfájást idézett elő nálam következményként.

- Nincs semmi baja Kim, hidd el- sóhajtott fel Sam, aki az asztalnál ülve figyelte a mozdulataimat - Dean tud vigyázni magára. Nem küldött volna el minket, ha nem így lenne.

- Tudom, én csak...- fékeztem le a szoba közepén, mivel sikerült elérnem azt a pontot, ahol rám tört a szédülés. Vártam egy keveset amíg elmúlt, azután leültem az ágyra, az aktát leejtve az ölembe - Rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban, ez minden- vallottam be egy fáradt sóhaj kíséretében.

Sam erre csak megrázta a fejét.

- Neked mindig rossz érzésed van, valahányszor Dean belekeveredik valamibe.

- Igen, mivel én helyette is aggódom, nehogy kinyírassa magát- vágtam rá.

A fiatalabb testvérből halk nevetés szakadt ki, mire én szúrós pillantást vetettem felé. Szóra nyílt a szám, hogy lekorholjam, amiért nem veszi elég komolyan amit mondok, ám az ekkor felhangzó kintről jövő kopogás félbeszakított.

Némán összenéztünk, majd egyszerre keltünk fel a helyünkről. Sam biccentett az ajtó felé, jelezve, hogy ő majd intézi, és odalépett, hogy kinyissa. Nos, bárki is állt a másik oldalon, Sam megfeszült, amint meglátta, ami engem is hasonló reakcióra késztetett. Nem mondott semmit, pár másodperc után ellépett az útból, így az érkező be tudott sétálni közénk. Aki nem más volt, mint maga Diana Ballard.

Remek. Ez aztán remek.

A nyomozónő rémültnek tűnt, mikor pedig feltűrte a blézere ujját világossá vált számunkra, hogy miért is volt az.

- Maga is látta?- siettem oda azonnal hozzá, hogy közelebbről is felmérjem a zúzódásokat mindkét csuklója körül.

- Igen. E-Ezek pedig utána tűntek fel- felelte kicsit akadozva.

- Jólvan- állt meg mellettünk Sam, szavait határozottsággal intézve Diana-hoz - Mondja el pontosan, hogy mit látott.

- Egészen biztosan elment az eszem- hajtogatta a fejét rázva - Ti szökevények vagytok. Le kellene, hogy tartóztassalak titeket.

- Tudja mit?- kérdeztem egy apró mosollyal - Később meg is teheti, rendben? Miután ezt túlélte. De most el kell mondania nekünk mi történt, érti?

Hezitált egy darabig, de végül beleegyezőn bólintott.

- Oké- biccentettem - Remek. Akkor ez a szellem. Hogy nézett ki?

- Ő... nagyon sápadt volt, a-a torkát elvágták, a szemei pedig... sötét vörösek voltak- emlékezett vissza - Mikor megjelent, úgy tűnt, mintha... mintha beszélni próbált volna hozzám. De nem tudott. Csak... Csak vér folyt ki a száján.

Megint összenéztünk a Winchesterrel, aki ezután átirányította Diana-t a papírokkal teli asztalhoz.

- Tudja mit? Tessék- intett a karjával a kupac felé - Rákerestünk az összes lányra, aki valaha meghalt, vagy eltűnt az Ashland utcában.

A nő lepillantott a képekre, amik a bűnügyi helyszínekről készültek, majd értetlenül visszafordult felénk:

- Ezeket meg honnan szereztétek? Ezek a helyszínekről vannak.

- Magának megvan a maga munkája, és nekünk is a miénk- intéztem el ennyivel.

- Itt van az összes- ültette le őt a székre Sam - Szeretném, ha átnézné őket, és szólna, ha bárkit is felismerne ezek közül.

Ballard lapozni kezdett a képek között, és hosszú ideig abba sem hagyta, amikor egyszercsak egy szőke nőénél megtorpant.

- Ő az- mutatott rá - Biztos vagyok benne.

- Claire Becker?- olvasta fel a nevet Sam - 28 éves, úgy 8-9 hónapja tűnt el.

- De nem is ismerem őt- ingatta a fejét Diana - Miért akarna tőlem bármit is?

- Nos, mielőtt meghalt,- fogott bele Sam - kétszer is letartóztatták. Heroin kereskedésért. Maga dolgozott valaha is a kábítószer osztályon?

- Igen, Pete-el együtt- válaszolta - Még a gyilkossági osztály előtt.

- Letartóztatták őt valaha is?- érdeklődtem, összefonva a karom a mellkasom előtt.

Elgondolkodott egy ideig, végül megrázta a fejét.

- Én nem emlékszem ilyesmire.

- Itt azt írják, hogy utoljára akkor látták őt, amikor besétált az Ashland utca 2911-be- folytatta a lapról Sam - A rendőrök átkutatták a helyet, azonban nem találtak semmit.

- Akkor azt hiszem kénytelenek leszünk a saját szemünkkel is megnézni- jelentettem ki - Hátha mégis megtaláljuk a testét.

- Hogy mi?- döbbent meg Ballard.

- Nos, ahhoz, hogy ezt lezárjuk be kell sóznunk a csontokat, azután pedig elégetni őket- ismertettem vele a módszerünket - Így végre békében nyugodhat a szelleme.

- O-Oké, ha-ha te mondod.

Az Ashland utca 2911 egy elhagyatott gyárépület volt, ami éjjel kifejezetten hátborzongatónak hatott a koromsötétben. Hiába a több éves rutin, még így is kirázott a hideg, amint átléptem a küszöböt Sam nyomában. Az egész hely egyszerűen csak valamiért rossz érzéssel töltött el. Bár ennek lehetett az oka az is, hogy Ballard nyomozó velünk tartott, én pedig aggódtam amiatt, nehogy baja essen. Furcsa volt egy igazi rendőrrel az oldalunkon végezni a munkánkat, de ő ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön, és ki tudja? Talán, ha látja mi ólálkodik valójában a sötétben, megeshet, hogy még segít is nekünk kijuttatni Dean-t a zárkából.

- Szóval mit is keresünk egészen pontosan?- érdeklődött Diana, megtörve a beállt csendet.

- Tudatjuk magával, amint megtaláljuk- biccentett Sam, ahogy egyre beljebb haladtunk az üzemben.

Hamar rájöttünk, hogy gyorsabban végzünk, ha szétválunk, ezért a feltűnő lépcsőhöz érve Sam felment az emeletre, míg a nyomozó és én maradtunk a földszinten.

- Tehát ez az, amit csináltok, huh?- kérdezte a nő, próbálva beszélgetést kezdeményezni.

- Ez az, amit mi csinálunk- értettem egyet egy beismerő sóhajjal, miközben előtte sétáltam, nem igazán figyelve rá ezalatt - Tudom, őrültségnek tűnik, és valószínűleg még most sem hiszi el teljesen, de amint élőben is látni fogja már minden más lesz- biztosítottam őt, csak beszélve és beszélve, azonban mire legközelebb megálltam, hogy vessek rá egy pillantást Diana már nem volt ott - Ballard?

- Kim?- hallottam meg a rémült hangját nem messze, amit egy jóval hangosabb kiáltás követett - Kim! Sam!

Nyomban megindultam a forrás felé, és nemsokára meg is találtam őt. Lefagyva, arcán színtiszta félelemmel ácsorgott egyedül. Olyan volt, mint aki szellemet látott.

Sam valamivel utánam jelent meg mellettünk, majd rögtön megfogta a nő vállát, hogy megrázva egy kicsit magához térítse:

- Hé! Hé, itt vagyunk, mi a baj? Mi történt?

- Claire...- ennyit volt képes kinyögni remegő hangon.

- Hol?- tudakoltam, körbevilágítva a zseblámpámmal.

- Ő i-itt volt- hebegte, szemei az átélt horrortól tágra nyílva.

- Magára támadt?- faggatta őt Sam aggódva, tekintetével felmérve a nőt, bármiféle sérülés után kutatva.

Diana hevesen megrázta a fejét.

- Nem. Nem, ő csak... kinyúlt felém. Ott állt az ablaknál- mutatott a koszos üvegre, amit nagyrészt egy magas polcos szekrény takart el. Afelé vette a lépéseit, azután nekiállt, hogy egyedül elmozdítsa, persze sikertelenül - Segítsetek elhúzni.

Szó nélkül odasiettünk hozzá, és együttes erővel fogtunk bele a feladatba. Másodperceken belül szabaddá tettük a terepet, azt követően mind hátraléptünk egyet, hogy távolabbról is megnézhessük. És milyen jól tettük.

- Szent ég- nevettem fel hitetlenül, mikor feltűnt.

Ashland Sup, virított az ablakon méretes betűmatricákból kirakva. Ez volt a szó, amit kerestünk. Benne volt minden betű a Dana Shulps-ból. Tényleg ez volt az a hely.

- A mi kis rejtélyes szavunk- hümmögte ámuldozva Ballard.

Épp csak egy kicsit fordultam el, a figyelmem azonban rögtön a mögöttünk lévő falra vetülő árnyékra terelődött. A felirat volt az, csak ezúttal a helyes sorrendben.

- Most már a plusz betűk is értelmet nyertek- jegyeztem meg biccentve.

Sammel szinkronban vettük elő az EMF mérőinket, és közelítettük meg velük a helyiség túloldalát.

- Mi az?- követte a szemével a mozdulatainkat Ballard, kissé kétkedve nézve ránk a műszerek miatt.

Őszintén szólva nem hibáztattam. Én is valahogy így reagáltam volna a helyében.

- A szellemek és bizonyos maradványok képesek kiadni egyfajta elektromágneses frekvenciákat- magyarázta neki Sam, amint tégláról-téglára átfésültük a falat.

- Vagyis, ha Claire teste itt volt, ez jelezné azt?- értelmezte.

- Igen- bólintott Sam, aztán hozzátette - Nos, ez a teóriánk.

- Érzi már a késztetést arra, hogy elrohanjon?- érdeklődtem, átnézve a vállam felett, majd vissza előre, amint a mérő felbúgott a kezemben - Sam.

Forgolódtam, kerestem valamit, amivel áttörhetnénk az anyagon. Sam ezt a valamit előbb lelte meg, majd átadva nekem a lámpáját elkezdte kalapáccsal szétverni a vastag téglaréteget. Elég volt egy-két ütés, és máris egy méretes lyuk tátongott benne.

Előrébb lépve lábujjhegyre álltam, és bevilágítottam a résen a fénnyel, rövidesen pedig bólintva ereszkedtem vissza a talajra:

- Igen, valami határozottan van odabent.

A könyökömet használva ütögettem ki a maradékot, Sam hezitálás nélkül igyekezett segíteni benne.

- Ez az egész valahogy nem hagy nyugodni- motyogta a srác egyre több téglát lökve ki a helyéről.

- Nos, éppen egy hullát ástok elő- emlékeztetett minket Diana.

- Nem az a része zavar- rázta a fejét - Ez igazából közel sem újdonság nekünk.

- Akkor mi az?

- Az összes szellem, akikkel eddig dolgunk volt, közülük egy sem akarta, hogy elkapjuk, szóval mégis miért vezetne minket Claire önszántából a maradványaihoz?- tanakodott hangosan Sam - Semmi értelme.

Ezt illetően igazat adtam neki. Egyáltalán nem vallott az ellenfeleinkre, hogy együttműködjenek velünk a megölésük érdekében, és a tény, hogy most megtörtént mindkettőnkben gyanakvást keltett. Hisz, ha nem bosszúállás miatt van itt, akkor miért?

- Talán ez egy lépés ahhoz, hogy békére találjon?- ötleteltem, bár ezt még én magam sem tartottam 100%-osan lehetségesnek. Abból pedig, ahogyan Sam bámult rám ezután arra következtettem, hogy ő sem - Hát, ha én térnék így vissza, én azt akarnám, hogy találják meg a testem, szóval nem kellene tovább egy fal mögé beragadva lennem.

Miután bontottunk egy embernagyságú átjárót a másik oldalra, Sam vetett egy pillantást arra, ami odabent volt, mielőtt biccentett volna felém:

- Kim, segíts kiszedni innen.

Mellé léptem, majd két oldalról megragadtuk, és óvatosan kiemeltük a fehér lepelbe bugyolált testet, amit ezután ugyanolyan finoman le is helyeztünk a földre. Előhúzva a zsebkésem letérdeltem, hogy elvágjam az anyagot összetartó kötelet, utána pedig kibontsam azt, ami Claire-ből maradt. Azonban meglátva a teste állapotát akaratlanul is megrezzentem, és reflexből távolabb csúsztam tőle pár centit, átadva ezzel a helyet Ballard-nak, aki nyomban a nő csuklóit kezdte vizsgálni.

- A csuklói- motyogta, egyeztetve a hulla sápadt bőrén lévő sötét foltokat a sajátján lévőkkel - Ugyanazok a zúzódások, mint rajtam.

Gondterhelten felsóhajtott, ám ezt rögtön elgondolkodó szemöldökráncolásra cserélte, amikor megakadt valamin a szeme. Hezitálva kinyúlt az előttünk fekvő nyakához, és az ujjai közé vette az ott lógó apró nyakláncot.

- Jelent magának valamit?- érdeklődtem az ékszerre célozva.

- Már láttam korábban- felelte halkan - Ritka darab. A Carson utcában készítik személyre szabva.

Figyeltem, amint a pólója alá vezette a kezét, egy másodperc múlva pedig kihúzott alóla egy pontosan ugyanolyan láncot, amit feltartott nekünk, hogy mi is lássuk.

- Nekem is van egy- folytatta - Pete adta nekem.

A realizáció akkora erővel ütött arcon, hogy majdnem hátraestem tőle.

- Így már minden értelmet nyert- suttogtam, a második rész viszont már sokkal hangosabban jött - Claire nem egy bosszúálló szellem. Hanem egy halál ómen.

- Hogy mi?- kérdezte a nyomozó értetlenül.

- Claire nem ölt meg senkit- beszélt tovább helyettem Sam - Ő csak figyelmeztetni próbálta az embereket. Mivel,- szünetet tartott, hogy magában megfogalmazza a dolgot - néha a szellemek nem bosszút akarnak, hanem igazságot. Ezért vezetett ide minket. Azt akarja, hogy megtudjuk ki a gyilkosa.

Hideg futott végig a hátamon, majd tompa lüktetés vált érezhetővé a fejemben. Igyekeztem nem tudomást venni róla, miközben félelemtől elkerekedett szemekkel fordultam Diana irányába.

- Nyomozó, mennyit tud maga a társáról?

Ő megrázta a fejét, tanakodva egy darabig.

- Szent ég- hagyta el a száját remegve, mikor eszébe jutott.

- Mi az?- tudakolta Sam.

- Úgy egy évvel ezelőtt eltűnt némi heroin a bizonyítékraktárból- mesélte - Egyértelműen egy rendőr tette. Soha nem jöttünk rá, hogy ki. De bárki is volt, szüksége volt valakire, hogy szétossza.

- Egy dílerre- bólintott Sam megértve - Mint Claire.

Hirtelen mintha víz alá kerültem volna. Minden külső zaj elnémult, míg a lüktetés a fejemben felerősödött. Lassan feltápászkodtam, azzal a szándékkal, hogy mozogjak egy kicsit, hátha az segít, ám az egész csak rosszabb lett. A világ forogni kezdett, a torkom összeszorult, a légzésem felgyorsult. Próbáltam nagy levegőket venni, mindhiába, mivel semmi sem használt. Olyan volt, akár egy roham.

- Kim?- tűnt fel Sam-nek a viselkedésem - Minden rendben?

- Ne-Nem tudok...- préseltem ki küszködve, egyik kezemet a mellkasomra helyezve, másikkal a fejemet fogva.

Sam megindult felém, a karjai még épp időben kaptak el, mielőtt összeestem volna. Előttem térdelt, keze a vállamon, az arcán aggódó kifejezés, amint végig mért.

- Mi a baj? Kim!- rázott meg finoman, csakhogy még ezzel sem tudott kizökkenteni.

A pánik érzés egyre nőtt, semmi másra nem tudtam gondolni, csak egyetlen mondat ismétlődött az elmémben: Dean bajban van, Dean bajban van, Dean bajban van...

Ez ment óráknak tűnő hosszúságú ideig, majd egyszercsak a semmiből megszűnt teljesen. Nem volt több lüktetés, se vízialatti érzet, se hangok, se nehéz beszéd, se légzési probléma. Elmúlt.

- Kim?

A nevem kristálytisztán hallatszódva jutott el hozzám, a tekintetem pedig végre találkozott a fiatalabb testvérével. A megkönnyebbülés rögtön elöntötte őt, mikor látta, hogy bármi is történt velem az előbb már véget ért.

- Sam?

- A frászt hoztad rám- fújta ki a levegőt, közben elengedve engem - Mi történt veled?

- Fogalmam sincs- ráztam a fejem - Az egész olyan volt, mintha...

Mint derült égből villámcsapás. Egyszerre mintha áramot vezettek volna belém, a halántékomba éles fájdalom hasított, a levegő pedig belém szorult, ahogy a testem előre zuhant, a szemem előtt már rég nem a gyárépület látványa volt, hanem...

...egy fogolyszállító teherautó beltere. Benne pedig nem más ült, mint...

Dean.

- Szóval kiadnak a St. Louis-iaknak, huh?- a hangja tisztán kivehető volt, mintha csak én magam is ott lettem volna vele. Mereven tanulmányozta a megbilincselt kezeit, miközben a volán mögött ülőhöz beszélt a kis elválasztó ablakon át - Maga meg csak úgy eldöntötte, hogy egyedül fog átszállítani engem, megtéve 800 mérföldet? Hajnali kettőkor? Ez nem jelenthet jót.

A jármű lassított, azután meg is állt az út szélén, amitől Dean szívverése automatikusan felgyorsult.

- Pisi szünet? Ilyen hamar? Meg kéne nézetnie a prosztatáját- viccelődött idegességében.

Aki eddig vezetett, Pete, most kiszállt a kocsiból, és megkerülte, hogy eljusson a hátuljához, ahol kinyitotta az ajtót. Dean ekkor rakta össze mi is fog történni.

- A rohadt életbe- szaladt ki a száján, mielőtt sebesen maga elé emelte a kezét hárításként - Hé, én jól elvagyok itt, maga csak csinálja, amit csinálnia kell.

Sheridan megragadta a karjánál fogva, és kirángatta őt az autóból, egy lökéssel letaszítva ezután Dean-t a földre.

- Te öntelt mocsok- sziszegte a nyomozó dühtől forrongva - Szerinted az emberek St. Louis-ban majd beveszik azt a sok szart, amit összehordtál? Megmondom én mi lesz most. Nem fogsz eljutni St. Louis-ba. Ugyanis meghalsz miközben megkísérelsz elszökni.

Azzal pisztolyt rántott, és habozás nélkül ráfogta az idősebb testvérre.

Levegőért kapva tértem vissza a gyárépületbe, és húzódtam el Sam-től, ami nem volt jó ötlet, tekintve, hogy a világ még mindig kissé forgott körülöttem.

- Kim?- hallottam az említettet, amint szüntelen szólongatott. Ráemeltem az enyhén zavaros pillantásom, neki pedig nem is kellett találgatnia, azonnal tudta - Mit láttál?

- Dean...- mondtam ki a nevét, miközben rendeztem a légzésem és a látásom - Sheridan-nel van. Meg fogja... Meg fogja ölni Dean-t, hogy utána úgy állítsa be, mintha szökni próbált volna.

- Ezt miből gondolod?- jött Ballard értetlen kérdése a hátunk mögül. Teljesen elfelejtettem, hogy ő is velünk van.

- Nem számít- vágta rá Sam, átölelve a derekam, és felsegítve a földről, azután meg átnyújtva egy zsebkendőt - Az orrod.

Remek. Ez mostantól mindig így lesz?

- Kösz- vettem át tőle, és villámgyorsan letöröltem az arcomról a vért.

- Tudsz járni?

- Azt hiszem- válaszoltam bizonytalanul.

Meg sem várva, hogy egyáltalán tegyek egy lépést, a szabad kezével a térdem alá nyúlt, és felkapott, szorosan tartva a mellkasához, nehogy még véletlenül is elejtsen. Ellenkezni felesleges lett volna, szóval inkább csendben maradtam, csak hagytam, hogy kisétáljon velem az épületből, miközben még annyit odaszólt a nyomozónőnek:

- Sürgősen meg kell találnunk a társát.

Egy rongydarabot nyomva az orromhoz dőltem el a kocsi hátsó ülésén, és erősen koncentráltam, hogy elmulasszam a gyárépületben érzett szédülés maradékát, több-kevesebb sikerrel. Eközben Diana vezetett és telefonált egyszerre, Sam pedig épp azon volt, hogy kitörje a nyakát azáltal, hogy kismilliószor hátrapillantott rám, meggyőződve arról, hogy még mindig magamnál vagyok és nem ájultam el a szerinte aggasztó mennyiségű vérveszteségtől. A fiatalabb testvéren látszott, mennyire megrémítette, ami történt korábban, és biztosra vehettem, hogy ha ennek vége nemcsak ő, de Dean is kérdések ezreivel fog bombázni, amikre kénytelen leszek egytől-egyig válaszolni, ha jót akarok magamnak. Már alig vártam.

- Rendben. Kösz- szakította meg a pár perce tartó hívást a nyomozónő.

- Nos?- tudakoltam enyhe türelmetlenséggel a hangomban, miközben elvettem az anyagot az arcomról. Nem éreztem szükségesnek a további használatát, ugyanis a vérzés végre kezdett abbamaradni. Ez azonban aligha volt elmondható a szédülésről, ami nyomban visszatért, amint megpróbáltam felülni. Kivételesen nem küzdöttem ellene, inkább maradtam fekve.

- Pete nemrég hagyta el a körzetet. Deannel- tette hozzá, majd egy másodpercre felém fordította a fejét - Igazad volt.

- Azért ha lehet ezt most nem ünnepelném meg- sóhajtottam fáradtan.

Minden vágyam volt egy többórás, zavartalan alvás, és kész lettem volna ezt megejteni a járműben, ha épp nem lettünk volna ebben a helyzetben. Az egyetlen dolog, ami ébren tartott, az a szemeim előtt újra és újra lejátszódó látomásom, amiben Dean élete talán utolsó pillanatainak lehettem szemtanúja. Ez adta meg a kellő energialöketet ahhoz, hogy tovább küzdjek az álmosság húzó súlya ellen.

- Azt mondta az őröknek, hogy a foglyot át kell szállítani, majd egyszerűen elvitte őt magával- folytatta - A diszpécser próbálta elérni, de nem válaszolt a rádióján.

- Dean azt hitte, hogy St. Louis-ba viszik, mielőtt a társa lehúzódott volna az út szélén- motyogtam, idegesen babrálva a kezemben lévő kisebb darab ronggyal.

A hideg kirázott, mikor visszaemlékeztem, valamint szinte már éreztem azt a félelmet, ami az idősebb testvért átjárta az autóban, azután pedig mikor kirángatták onnan. Ezt követően öntött el a harag Sheridan irányába. Az ujjaim megrándultak, készen arra, hogy ökölbe záruljanak, majd azután találkozzanak a férfi arcával. Akkor és ott nem érdekelt, hogy kiről van szó, ha bántotta Dean-t, azért megfizet. Durván.

- Várjunk- akadt meg Sam - Rádió? Az őrsről vitt el egy szolgálati járművet?

- Igen- erősítette meg a nő.

Sam erre megint felém fordította a fejét, az arcán ezúttal hatalmas vigyor ült:

- Akkor lennie kell benne egy lopott jármű-mentő rendszernek. Nekünk csak be kell kapcsolni azt, és meg is van a helyzetük.

Percek munkája csupán, és pontosan úgy lett, ahogyan Sam azt megmondta. Meglettek a GPS koordináták, a kocsi pedig már száguldott is az úton a cél felé.

Mikor odaértünk elsőként pattantam ki az autóból, hiába Sam tiltakozása, miszerint maradnom kéne, ahol biztonságos. Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, csak nekiálltam rohanni a tompa beszédhangok forrásához. Az éjszakai levegő, meg a növekvő adrenalin teljesen elűzte a szédülésérzet minden maradékát, ennek hála pedig gond nélkül tudtam manőverezni a fák között, mígnem végül rátaláltam a keresett két személyre egy nyitottabb részén az erdőnek.

- Várjon! Várjon- kiáltott fel Dean kétségbeesetten, amint a pisztoly csöve egyenesen rá mutatott - Nem akar olyat tenni, amit később megbánhat.

A fegyver kibiztosítója kattant, mire Dean meglepve felvonta a szemöldökét:

- Vagy mégis.

- Pete!- lépett elő az árnyékok takarásából Diana, az ő kezében szintén ott volt a pisztolya - Tedd le a fegyvert.

- Diana?- hökkent meg a férfi észrevéve a partnerét - Hogy találtál meg?

- Tudok Claire-ről- tért a lényegre.

Tekintetem lassan Dean-re vándorolt, aki egy centit sem mozdult, csak a földről figyelte az előttünk kibontakozó szituációt. Igaz, hogy nem voltunk valami közel egymáshoz, viszont ennek ellenére is képes voltam megállapítani, hogy nem esett baja. Pont időben érkeztünk. Hál' Isten.

- Fogalmam sincs miről beszélsz- tagadta a másik azonnal.

Ez mondjuk várható volt.

- Tedd le a fegyvert!- emelte meg a hangját Ballard.

- Ó, azt már nem- ingatta a fejét, feladva a tettető tudatlan szerepét - Gyors vagy, elismerem. Csakhogy én nálad is gyorsabb vagyok.

- Én pedig mindkettőtöknél- indultam meg határozottan, azzal a szándékkal, hogy kihozzam onnan Dean-t, ám Sam megragadta a karomat, és visszahúzott maga mellé.

- Még ne- suttogta.

A számat húzva ugyan, de megfékeztem magam, és egyhelyben maradtam.

- Miért csinálod ezt?- tudakolta a nő, a hangja immár remegve jött ki a torkán. El sem tudta hinni, hogy aki előtte áll, és akivel fegyvert fognak egymásra a társa, ráadásul a szerelme is. Soha nem gondolta volna, hogy ez egyszer majd megtörténik.

- Én nem csináltam semmit, Diana- hajtogatta újra meg újra Pete.

- Most már kicsit késő a színjátékhoz!- vágott vissza.

- Nem az én hibám! Claire fel akart dobni engem, nem volt más választásom- mentegetőzött.

Ejha! Magát állítja be az áldozatnak. De persze mi mást is vártam?

- És Tony? Meg Karen?

- Velük ugyanez volt! Tony volt az, aki tisztára mosta a pénzt, és beijedt. Vallani akart. Biztosra veszem, hogy mindent elmondott Karennek.

Sam-re néztem, aki összeszorított szájjal igyekezett kitalálni valamit arra vonatkozóan, hogyan mentsen ebből ki minket. Közben az én fejemben is őrülten forogtak a kerekek. Piszok nehéz volt józanul felmérni a helyzetet, különösen úgy, hogy Dean még mindig ott volt velük a tűzvonalban, az eszem pedig csak azt mondogatta, hogy hozzam ki őt minél hamarabb. Még jó is, hogy Sam fogta a karom, különben tuti berohantam volna közéjük, mint valami felelőtlen idióta.

- Az egész egyre zűrösebb lett, fel kellett takarítanom. Bepánikoltam- folytatta Sheridan.

- Mégis hányan fognak még meghalni ezért, Pete?- kérdezte Diana.

- Van kiút- vágta rá határozottan - Ez a Dean egy kicseszett ajándék! Rákenhetjük az egészet. Se tárgyalás, se következmények. Csak még egyel több halott rohadék.

Itt lett úrrá rajtam is a pánik.

- Ne!- tettem világossá a jelenlétem, és kitépve a karom Sam fogásából előre léptem párat, egészen addig, amíg...

...amíg a fegyver felém nem lett irányítva. Akkor ismét lefagytam.

A fenébe. Miért kellett ezt? Miért nem gondolkodom, mielőtt cselekszem?

- Hé!- kiáltotta el magát Dean, elérve, hogy Sheridan megint egyedül rá figyeljen.

- Senki nem kérdőjelezné meg, Diana- győzködte őt hajthatatlanul - Kérlek, én még mindig szeretlek.

Ballard hezitált. A keze remegett, majd végül szép lassan leereszkedett a pisztollyal együtt.

Sheridan hálásan elmosolyodott.

- Köszönöm. Köszönöm- azzal visszafogta a sajátját Dean-re.

Nem érdekelt, mi fog történni velem, kész voltam Dean elé ugrani, ha az kellett volna ahhoz, hogy megmentsem. A lábam már mozdult is, majdnem kilőttem a helyemről, amikor egyetlen villanásnyi idő alatt, Diana felrántotta a kezét és elsütötte a pisztolyát, a golyó egyenesen Pete gyomrában landolt, ledöntve a férfit a lábáról.

Na jó. Erre már nem számítottam.

- Akkor miért nem veszel nekem egy másik nyakláncot, te seggfej?- köpte a szavakat haragosan a nő.

Amint Pete földet ért, Dean lendületet véve kigurult az útból, félre egy közeli fához, én pedig rögtön rohantam is oda hozzá. Letérdelve mellette első dolgom volt, hogy tetőtől-talpig végig mérjem őt, meggyőződve arról, hogy tényleg nincs rajta még egy kisebb karcolás sem.

- Jól vagy?- kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

- Aha- bólogatott kissé lihegve, majd az arcán mosoly jelent meg - Ó, hogy én mennyire örülök annak, hogy látlak.

- Az érzés kölcsönös- biztosítottam egy hasonló mosollyal.

Ami azonnal le is fagyott, mihelyt megfordulva végig néztem, amint Sheridan felugorva Diana-ra vetette magát, a földre lökve ezzel magukat, valamint kiverve a fegyvert a nő kezéből, ami messze, valahol a magas fűben landolt tőlük.

Akár a villám rugaszkodtam el és szinte hajítottam oda magam érte, ám pont az utolsó pillanatban megállított a fölém magasodó Sheridan, meg a nála lévő, rám szegezett pisztoly. Fenébe. Újfent.

- Nehogy! Ne merészeld!- sziszegte fenyegetőn.

- Kim!

Dean hangja alig jutott el hozzám, köszönhetően a fülemben hevesen dobogó szívemnek. Feküdtem a földön a fegyveres férfi előtt, egyik kezem kinyújtva a másik játékban lévő fegyverért, míg szememet le sem vettem a ridegséget sugárzó arcáról, attól tartva, hogy ha megteszem abban a minutumban golyót repít a fejembe.

- Most meg fog ölni?- vontam fel kihívóan a fél szemöldököm, miközben próbáltam szabályozni a légzésem - Mit gondol mit fognak a zsaruk mondani, mikor megtalálják a hullámat?

- Azt senki nem fogja megtalálni. Ezt garantálom- morogta olyan halkan, hogy talán én voltam az egyedüli, aki hallotta.

Következett egy újabb azok közül a bizonyos „megfagyott pillanatok" közül. Meredtünk egymásra, ám egyikünk sem mozdult. Ezerrel pörgött az agyam, a megoldást kutatva, ami viszont csak nem akart jönni. Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy sikerüljön.

Ezért hát ideje volt a B tervnek. Az pedig nem volt más, mint: kidobni a józanészt az ablakon, immár sokadjára.

- Azt hiszi maga olyan gyors?- nevettem fel keserűen - Nos lefogadom, hogy én gyorsabb vagyok.

Az agyam ezután robotpilótára kapcsolt, talán nem is voltam tudatában az elkövetkező tetteimnek. Mintha a testem önálló életre kelt volna, és egyszerűen csak tudta, mit csináljon. A fénysebességet is megszégyenítve kaptam a pisztolyért, ami így egy szempillantás alatt a markomban volt, mire pedig Sheridan reagálhatott volna már biztosítottam is ki és meghúztam a ravaszt. Egyenest a szívébe.

Ennél azonban még nem hagytam abba. Ezen a ponton valami valóban átvette felettem az irányítást, valami, amit nem állt hatalmamban megfékezni. Talán ösztön, talán sokk, fogalmam sincs. Csak annyit tudtam, hogy folytattam a sorozatos lövések leadását, szünet nélkül, rezzenéstelenül, egészen addig, amíg a tár ki nem ürült. A teljes adagot beleürítettem Pete mellkasába.

Peter Sheridan meghalt. Én öltem meg. Tágra nyílt szemmel, a levegőt kapkodva figyeltem, amint a teste erőtlenül összecsuklott előttem, az élettelen tekintete örökre beleégett a memóriámba. Egyszerűen nem bírtam elemelni róla a pillantásom, a fülemben még mindig visszhangzottak a leadott lövések. Az én lövéseim.

A kezem remegett, mikor végre leengedtem azt, majd ellazítva az ujjaimat akadozva kieresztettem belőle az addig vasmarokkal szorított fegyvert. Nehézkesen, de elértem, hogy megmozduljon a fejem, és felnézhessek a mozdulatlan testről, ami a lábamnál hevert. Ott pedig, azon a helyen, ahol egykor Sheridan is állt, most Claire Becker szellemalakja magasodott. Hosszú fehér ruhában, hófehér bőrrel, zilált szőke hajjal, és elvágott torokkal. Egyenesen a szemébe néztem, ő meg az enyémbe. Azt hittem ürességet fogok látni benne, ám érdekes módon valami teljesen más csillogott benne: hála. Mivel nekem köszönhetően a gyilkosa megfizetett, és a nőnek már nem volt oka ezen a világon maradni. Végre továbbléphetett a békébe.

Amilyen váratlanul tűnt fel, olyan váratlanul is távozott. Darabos mozgással felkapartam magam a földről, hogy azután elkerülve Sam és Diana pillantását is átsétáljak Dean-hez, ahol elgyengült térdekkel leereszkedtem, kivettem az őrsön egyszer már használt hullámcsatot a hajamból, és nekiláttam a bilincse kinyitásának. Mindezalatt nem szóltam egy szót sem. Senki sem szólt semmit sem a környezetemben.

Amint Dean keze szabad volt, az volt az első, hogy tenyerét az arcomra simítva aggódva végig mérjen, azután megkérdezze:

- Jól érzed magad édes? Iszonyatosan sápadt vagy.

- Mhhmh- bólogattam, miközben számat egy megnyugtatónak szánt mosolyra húztam - Csak kicsit sok volt ez a pár nap. Fáradt vagyok.

- Tudom- értett egyet, kisimítva a hajat az arcomból - Én is az vagyok. De most már vége van. Minden rendben lesz.

Én hinni akartam neki, tényleg. Mocskosul próbáltam elhitetni magammal, hogy amit mond az igaz, és valóban nincs okom aggodalomra. Csakhogy a gyomrom görcsben volt, a mellkasomban pedig abban a pillanatban, hogy az utolsó golyó is eltemette magát Sheridan-ben különös szúró érzés jelent meg, és ezek mind annak a jelei voltak, hogy itt még közel sincs lezárva minden. Amint ez az érzés tudatosult bennem tudtam, hogy csupán annyit tehetek, hogy várok a robbanásra, amikor is majd rám szakad mindaz, amit olyan makacs módon ignoráltam egészen idáig. Akkor meg már nem lesz menekvés, szembe kell nézzek velük. Muszáj lesz.

Ballard elengedett minket a helyszínről, de előtte még megígérte, hogy elintézi a Dean elleni St. Louis-i vádak ejtését. Több sem kellett nekünk, már ott sem voltunk. Visszamentünk oda, ahol az Impalát hagytuk még a letartóztatásunk előtt, majd beszálltunk és elhajtottunk, meg sem állva a legközelebbi motelig, ahol szobát vettünk ki, pillanatokon belül pedig mind ki is dőltünk a rengeteg fáradtságtól.

A levegőt kapkodva riadtam fel az éjszaka kellős közepén. Az erdőben történtek pörögtek le szüntelen a szemem előtt valahányszor lehunytam azt, így ellehetetlenítve az alvás lehetőségét számomra. Szuper. Már csak ez hiányzott.

A hajamba túrva felültem az ágyban, majd ránéztem az éjjeliszekrényen pihenő digitális órára. Hajnali 2. Csodás. Akkor azt hiszem ma már nem alszunk.

Semmi kedvem nem volt tétlenül feküdni, és bámulni a plafont, ezért hát inkább felkeltem, és azt terveztem, hogy elmegyek egy sétára, hátha az majd lefáraszt, vagy legalábbis segít elűzni a rémképeket az agyamból.

Előtte viszont még muszáj volt kimennem a mosdóba. Csendben a fürdőszoba ajtajához osontam, ahol egy utolsó pillantást dobtam a két békésen alvó testvérre, azután benyitottam a helyiségbe. Sietve elvégeztem a dolgom, azt követően pedig a csaphoz léptem, hogy kezet és arcot mossak.

Miközben a vizet folyattam a kezemre megkíséreltem egy kósza betekintést a tükörbe. Csak meredtem saját magamra fáradtan hosszú másodpercekig, szinte már transzba esve. Annyira elbambultam, hogy majdnem észre sem vettem a változást a tükörképemen. Ugyanis mikor végre feleszméltem lepillantottam mindössze arra az időre, amíg elzártam a csapot, ám mire ismét felnéztem, a felületen tükröződő énem szája furcsa félmosolyra volt húzva. Mondhatni már-már egész ördöginek hatott a gesztus.

Összezavarodva pislogni kezdtem, abban reménykedve, hogy csupán hallucinálok az álmosságtól, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Mivel a mosoly maradt a helyén, ezzel pedig csak egy gond volt: hogy én egyáltalán nem mosolyogtam.

- Mi a f...- közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem a tükröt. Nem kellett volna.

- Mondtam, hogy még látjuk egymást.

Úgy hangzott, mint én, csakhogy a mondat nem az én számból jött. A tükörképem beszélt. Ijedten hátra ugrottam, az ő mosolya meg csak még szélesebb lett erre. Végig engem figyelve lassan oldalra döntötte a fejét, a szeme egy másodperc múlva az ismert kékről vérvörösre változott.

Ahogy ezt megtette szédülés tört rám, a fejembe pedig azelőtt sohasem tapasztalt méretű fájdalom hasított. Kishíján felsikítottam tőle, miközben a halántékomhoz kaptam, majd ösztönösen masszírozásba fogtam, ez viszont egyáltalán nem segített a helyzeten. Olyan volt, mintha valami feszítette volna belülről, mintha fel akart volna robbanni.

A következő, amit tudok az az, hogy a földön térdelek, és kétségbeesetten fogom a fejem, mert a fájdalom már elviselhetetlen. Nem bírtam tovább és felsikítottam, amitől a tükör betört a falon, a képmásom immár nem volt látható benne. A könnyek eleredtek a szememből, hevesebben vettem a levegőt, a hátam meggörnyedt, a homlokomat nekinyomtam a hideg csempepadlónak.

Semmit sem érzékeltem a külvilágból. Azt sem, amikor az ajtó kicsapódott, és Dean rontott be rajta, aki miután megpillantott engem azonnal letérdelt mellettem, és megfogva a vállamat rémülten szólongatni kezdett:

- Kim. Kim! Mi a baj? Mi történt?

Záporoztak felém a kérdései, csakhogy egyikre sem tudtam válaszolni, ugyanis nekem sem volt halvány lila gőzöm sem arról, mi történik velem. Csak azt tudtam, hogy a fejem lüktetett, és nem kaptam levegőt.

- Hé, Kim, nézz rám! Nézz rám, kérlek!

Finoman húzni kezdett maga felé, az egyik keze átsiklott az arcomra, és óvatosan az ő irányába fordította. Még a könnyeken át is kivehető volt a kifejezésén átsuhanó rémület azt követően, hogy ezt megtette. Ezt azonban hamar elűzte, azt remélvén, hogy én nem vettem észre, majd olyan szorosan húzott a mellkasához, hogy a maradék levegőm is majdnem kiszökött a tüdőmből.

- Semmi baj. Nem lesz semmi baj. Hallasz engem? Nem lesz semmi baj- hajtogatta megállás nélkül, a hajamat simogatva. Kissé olyan volt, mintha nem csak engem, de magát is nyugtatni akarná ezzel.

Nem foglalkoztam mással, csak a vállába fúrtam a fejem, koncentrálva a testéből áradó melegre, a jelenlétére, az illatára, az érintésére, minden másra, csak a fájdalomra nem. Egy darabig ez segített. Aztán a lüktetés visszatért, ráadásul újult erővel. Megint felsikítottam, amit valamelyest elnyomott a váll, amibe az arcomat temettem, de még így is biztosra vettem, hogy hallani lehetett a kinti szobában. A tükör szilánkokban robbant ki a helyéről, és landolt a földön, az egyik darab pont a közelünkben kötött ki. Megrezzenve kitekintettem a takarásból, rögtön elkapva a tekintetem a fénylő szilánkban.

Egyből értelmet nyert Dean félelme. Ugyanis amint kiélesedett a látásom rájöttem, hogy egy vörös szempárral nézek farkasszemet. A saját szemem vörösen izzott, akárcsak a pár perccel ezelőtti tükörképemnek.

Újabb fájdalmas sírás szakadt ki belőlem, a fejünk feletti lámpa összetörését eredményezve, a villanykörte darabkái szétszóródtak a padlón körülöttünk. Dean ezzel mit sem törődve folytatta a nyugtatásom, még véletlenül sem hagyta volna abba, nem számít, ha a szoba, amiben voltunk éppen ripityára hullott.

- Semmi baj, Kim. Itt vagyok. Minden rendben lesz, megígérem.

A hangja és a monoton mozdulatai lassan kezdték megtenni a hatását. A szívverését hallgatva eszméltem rá nemsokkal később, hogy a sírásom alábbhagyott, a fájdalom szintén, és a légzésem is egyenletesebb lett. Nem tudom mennyi idő telt el, talán fél óra, talán több, nem is igazán számít. Annyi jó azért volt benne, hogy kisodort az alvás szélére, lefogadom, hogy ha egy kicsivel tovább tartom csukva a szemem álomba is merültem volna, hogyha nem kezd el valaki őrült módjára kopogni az ajtón, visszarántva ezzel a valóságba.

Szipogva emeltem fel a fejem, Dean keze még mindig a hajamban, a suttogása ellenben már megszűnt. A hirtelen zaj őt is riasztotta, mégsem moccant egy tapodtat sem. Félt elengedni. Félt, hogy ha megteszi, a fájdalom visszatér. Bevallom ettől én is rettegtem. Ezért is lehetett, hogy még mindig az elfehéredett ujjaim között markoltam a pólóját.

Sam, aki a fürdőszoba ajtajában állva, könnyes szemmel nézte végig tehetetlenül az elmúlt eseményeket most hezitálva megfordult, és a bejárathoz lépett. Vigyázva nyitotta ki az ajtót, amit aztán teljesen kitárt, engedve ezzel, hogy én is felmérjem a váratlan látogatót, akire tökéletes rálátásom nyílt a helyiségből.

Fekete bakancs és farmer, sötét felső, valamint az az elmaradhatatlan bőrdzseki. Vállig érő, sötétbarna haj, ami aggódó, ám egyben zabos arckifejezést keretezett. Utóbbi csak akkor formálódott ki igazán, amikor az illető tekintetével megtalált engem. Akkor aztán egyenest Sam-hez fordult, és haragosan nekiszegezte a kérdést:

- Mégis mi a fenét műveltetek idióták?

Igen. Victoria visszatért. Most már biztos, hogy nagy volt a baj.