Kim

Már egy pár napja annak, hogy lefojtattuk azt a bizonyos beszélgetést Ellennel a bárban. Aznap felajánlotta, hogy egy kis ideig maradjunk náluk, csak amíg Ash nem talál még valamit. Nem kellett minket sokáig győzködni, meglepően hamar ugrottunk az ötletre. Nyomban azután be is foglaltuk az új ideiglenes lakhelyünket az épület hátuljában, ahol az átutazó vadászok számára biztosítottak ágyakat az éjszakákra.

Ez volt úgy 4 napja. 4 napja éltünk a fogadóban, és kerestük a Harvelle-ek segítségével a démont. 4 napja annak, hogy az Ash által talált információk arról a családról hozzám kerültek. És én azóta sem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam azt a mappát.

Minden este, órákkal zárás után, mikor mindenki más rég aludt, én kimentem a bárhoz, és egy pohár víz társaságában ücsörögtem az akta felett. Csak bámultam le a dossziéra egészen addig, amíg el nem nyomott az álom. Általában ezt követően egy órával később megébredtem, akkor pedig elpakoltam, és visszamentem aludni. Ám a 4. nap éjjelén nem így történt.

Írói szemszög

Egy újabb nyugodt éjszaka a Harvelle-ek fogadójában. Na igen. A többségnek talán így volt. De nem Dean Winchester-nek. Az idősebb testvér ébren forgolódott a takaró alatt, a gondolatai szerteszét jártak a fejében. Egy részük a démonról szólt, és arról, hogy vajon hogy lesznek képesek megállítani őt, míg a másik rész, ami meglepő módon a túlnyomó rész volt, Kim rejtélyes eredetű képességei körül forgott.

Dean aggódott a lány miatt. Tisztában volt azzal, mit csinált minden éjjel, mióta ott voltak a szálláson, hiszen valahányszor a lány felkelt, ő is megébredt. Persze észrevétlen maradt, nem mutatta jelét annak, hogy ébren lenne, és mikor a lány visszajött ő úgy tett, mintha végig aludt volna. A 4. éjszakán azonban megelégelte ezt, és fél órával azután, hogy Kim távozott a hálórészből, Dean is kikelt az ágyból, és követte őt ki a bárhoz.

Ahogy sejtette, Kim ott volt. A pultnál ült, feje a falapra hajtva, mellette pedig egy üres pohár, és egy mappa hevert. A vadász lassan közelebb ment az alvó lányhoz, és elidőzött felette egy darabig. Tekintete lassacskán a dossziéra vándorolt. Furdalta az oldalát a kíváncsiság azt illetően, hogy vajon mi lehet benne. Bizonyára valami nagy, és fontos dolog Kim részére, ez lehetett az oka annak, hogy a lány még nem nyitotta ki. Mert félt attól, hogy mit találhat akkor, ha megteszi.

Teljesen megértette az aggodalmát, és elhatározta, hogy várni fog vele, amíg csak kell, hogy aztán ott legyen vele és támogassa a kinyitásnál. Viszont bármennyire utálta, az ő türelme is véges volt. Ahogy ott állt, tőle pedig csupán egy karnyújtásnyira voltak a papírok rájött, hogy eddig bírta. Most már muszáj lesz megtudnia. A lány nem fog ennek örülni, de Dean azt mondogatta magának, hogy pont az ő érdekében teszi. Hisz az mire jó, ha megvan az információ, de senkinek fogalma sincs arról, hogy mi is az? Ha ő tudja, akkor azzal segítheti Kim nyomozását, plusz, a saját aggodalmát is eloszlathatja. Persze megosztja majd a lánnyal is, ha a másik fél is azt szeretné, addig viszont...

- Dean?- jött a suttogó hang a közelből. Az idősebb testvér riadtan kapta fel a fejét abba az irányba, amerről jött, ami pedig nem más volt, mint a hálórészhez vezető ajtó, aminek küszöbén öccse állt álmosan. Dean teljesen lefagyott, fogalma sem volt, mit tegyen. Most lebukott.

- Sammy- szólalt meg zavartan - N-Neked nem aludnod kéne?

- Na és neked?- kérdezett vissza felvont szemöldökkel, majd pillantása a bátyja karjára vándorolt, ami félúton volt a mappa felé, kinyújtva a levegőben - Mire készülsz azzal?

- Mivel?- tettette az értetlent, majd ő is odanézett, ahová a testvére - Ja, hogy ezzel? Semmire. Mégis mit akarhatnék ezzel, nem is az enyém.

- Pontosan. Nem a tiéd- értett egyet Sam, és tett egy lépést közelebb - Hanem Kim-é. Ő dönti el, mikor akarja megnézni. Addig te nem nyúlhatsz hozzá.

- Persze, persze, tisztában vagyok azzal, mit jelent a magántulajdon Sam- hadarta idegesen - Csak...

- Csak?- várta a folytatást a másik fél.

Deannek ehhez már végképp nem volt energiája. Ebből nem vághatja ki magát, szóval a legjobb amit tehet az az, ha kitálal. Most az egyszer.

- Kikészít a kíváncsiság- bökte ki - Tudnom kell, mi áll azokon az iratokon.

- Miért? Ennyire válaszolj. Miért érdekel ennyire?

- Téged nem akaszt ki az egész, ami körülötted folyik?- tárta szét a karját Dean - Te nem akarsz végre válaszokat?

- Dehogyisnem, Dean- sóhajtott fel - De ezzel megsértjük a privát szféráját.

- Ne most gyere nekem a jogi baromsággal, meg a csicsás kifejezésekkel!- intette le őt azonnal - Nekem tudnom kell!

- De miért, Dean? Miért fontos ez neked annyira, hogy nem tudsz várni addig, amíg ő is készen áll?- értetlenkedett Sam, hangja észrevétlenül emelkedett egy oktávval.

Ezzel megfogta a testvérét. Dean szótlan maradt, semmi nem jutott eszébe erre a kérdésre. Az igazságot nem mondhatta el. Még nem. Ezért csak terelt.

- Ó, ne már! Valld be, hogy az én helyemben te is ezt tennéd!

- Nem, én nem tenném- vágta rá azonnal az öccse. Ő pedig valóban így is gondolta. Nem lett volna szíve Kim mögött intézkedni ebben az ügyben. Az neki is rosszul esett volna, nemcsak a lánynak.

- Jaj, hagyd már a kamuzást!- rázta a fejét Dean gúnyosan. Az elterelés addigra kezdett átmenni vitába, és észre sem vették, hogy a köztük alvó lány ébredezni kezdett.

- Miért kell egyből azt gondolnod, hogy hazudok? Most már komolyan nem értelek- ráncolta a homlokát Sam.

Dean már egyenesen pánikolt. Ebből tényleg nem fog kimászni, maximum mélyebbre áshatja magát.

- Mivel már én is beleőrültem a sok hazugságba, oké?- tört ki belőle, mint egy utolsó mentőöv - Először ott voltak apa titkai, most a démoné, és a tieitek, és é-én csak úgy érzem... Úgy érzem, hogy szép lassan elveszítem a fejem, érted? - Hát ez volt az. A féligazság. Dean hagyta, hogy kibukjon, mert ezzel ha nem is teljesen, de legalább részben könnyített magán, és a ránehezedő súlyon.

A két testvér csak nézett egymásra, egyiküknek sem volt ötlete a következő lépést illetően. Beszéljék meg, vagy csak menjenek vissza aludni? Mi legyen? Szerencséjükre egy harmadik fél megoldotta ezt a gondjukat.

- Én meg a hallásomat fogom elveszíteni, ha ti tovább szándékoztok veszekedni felettem- morogta Kim, nagyokat pislogva, miközben magához tért egy álmatlan, és rövid alvásból. Mindkét Winchester szeme elkerekedett a döbbenettől, hiszen nekik fel sem tűnt, mekkora hangerővel beszéltek egymáshoz az elmúlt pár percben. Csak remélni tudták, hogy Kim az egyetlen, akit felvertek ezzel, mert ha nem, Ellen őket fogja majd elverni, amiért éjnek évadján lármáztak az ő otthonában. Így talán csak a lánytól kapnak majd egy erős fejmosást, ami semmivel sem jobb a másik lehetőségnél, de azt már megszokták - Srácok- váltogatta a pillantását a fivérek között fáradtan - Mit csináltok idekint ilyenkor?

- Ezt mi is kérdezhetnénk tőled- motyogta Dean, ám ezzel csak egy nem épp kedves arckifejezés lett a jutalma a lány felől.

- Mi csak...- vette át a szót Sam, kimentve magukat a bátyjával - Láttuk, hogy nem vagy az ágyban, ezért felkeltünk, hogy megkeressünk. Aggódtunk érted.

- Aha- hümmögött a lány csendesen. Egy szavukat sem hitte el. De nem fogja említeni nekik, hadd higyjék azt, hogy megúszták - És miért kiabáltatok?

- Semmi különös- legyintett Dean gyorsan - Csak tesós baromságok. Ne is foglalkozz vele.

- De mindig én foglalkozom a tesós baromságaitokkal- emlékeztette őket Kim. A két testvér megint összenézett. "Most mi legyen?", kérdezték egymást némán.

- Így igaz- bólogatott hevesen Sam, egy elterelés formálódott a fejében - Mindig velünk foglalkozol, Kim.

- Épp ezért vagy folyton olyan fáradt- vette a célzást Dean, és törődőn megsimította a lány vállát - Ideje, hogy kipihend magad, édes.

- Ha te mondod- adta be a derekát Kim, érezve az álmosság súlyát, amint a szemére nehezedett. Deannek mindössze ennyi kellett.

- Akkor hadd vigyelek most szépen vissza az ágyba, mit szólsz?- ajánlotta fel neki egy nagy mosollyal.

Kim előbb az aktára, majd az idősebb testvérre nézett, végül lemondóan sóhajtott.

- Oké.

Ezután kifordult a bárszéken, és engedte, hogy Dean felvegye őt a karjaiba, miközben ő lazán átölelte a nyakát, és a vállára hajtotta a fejét. Már akkor félig aludt, amikor az időssebb fivér lefektette őt a matracra.

Egy utolsó pillantás a magával hozott aktára, aztán azt is letette a kis éjjeliszekrényre az ágy mellett. Tényleg nem teheti meg, hogy a lány háta mögött cselekedjen. Türelmesnek kell lennie vele. Ahhoz képest, amennyit arra várt, hogy összejöhessen vele, ez semmiség lesz.

Ezzel a gondolattal mászott be mellé, és nemsokkal azután, hogy magához ölelte Kim-et, már álomba is merült.

Kim

Eljött a 7. nap. Immár egy teljes hete éltünk Harvelle-ékkel, és nyomoztunk a segítségükkel a démon után. Haladás persze nem történt, amin egyikünk sem lepődött meg igazán. Sejtettük, hogy nem lesz könnyű menet a mocsokra bukkanni. Csak vártunk. Türelmesek maradtunk, már amennyire lehetett, és hagytuk, hogy a dolgok menjenek úgy, ahogyan menniük kellett. Lassan. Nagyon lassan. Végül már mindhárman idegesek voltunk, és eldöntöttük, hogy keresünk egy ügyet, amivel lefoglalhatjuk magunkat. De a szerencse ezen a téren sem talált ránk.

Ugyanis mikor kiszúrta a szemünket egy lehetséges eset, mi minden alaposabb utánajárás nélkül ugrottunk is csak azért, hogy aztán a végén a nagy semmibe sétáljunk bele. Elsiettük a dolgot, mivel a helyzet egyáltalán nem a mi terepünk volt. Ezúttal valóban állattámadás állt a háttérben. A városlakóknak ez viszonylag jó hír, nekünk már nem annyira. Mi mehettünk vissza a Roadhouse-ba.

- El kéne mennünk Los Angeles-be- javasolta Dean, mikor leállította a motort az épület előtt. Felvont szemöldökkel néztem rá a felvetését hallva, és a kocsiajtó nyitása közben megkérdeztem:

- Miért? Mi van ott?

- Talán, vagy talán nem,- kezdte velem és az öccsével együtt kiszállva a járműből - találtam egy ügyet.

- Egy ügyet?- lepődtem meg, zsebrevágva a kezeimet. Jócskán benne voltunk novemberben, közeledett a december, ennél fogva a nappalok és az esték is egyre hidegebbek lettek. Kansas-iként nem nagyon zavart a változás, az ott eltöltött 18 évem alatt bőven volt időm hozzászokni az olykor drasztikus méretű hőmérséklet csökkenéshez. Ez ahhoz képest semmi sem volt - Dean, most értünk vissza egy téves riasztásról. Mégis hogy találhattál még valamit, miközben vezettél?

- Úgy, hogy egy képzett vadász vagyok, akinek megvannak a módszerei, oké?- válaszolta enyhe nagyképűséggel. Nem csinálta valami jól, mivelhogy rögtön átláttam rajta.

- Aha- hümmögtem megállva előtte, és összefontam a karom a mellkasom előtt, míg tekintetemmel gyanúsan végigmértem őt tetőtől-talpig - Egy nevet is meg tudnál adni?

- Katie Holmes- felelte elvigyorodva. Úgy tudtam. Gúnyosan felhorkantottam a név hallatán, és hitetlenül megcsóváltam a fejem. Persze, hogy nem hagyná ki az alkalmat, hogy találkozzon egy színésznővel, különösen egy olyannal, akit mindenki másnál dögösebbnek tart. Tipikus Dean.

- Vagyis lefordítva Dean nyelvről,- fordultam egy apró mosollyal Sam felé, közben egyik kezemmel a bátyjára böktem - nem talált semmit.

- Hé- védte magát azonnal az idősebb testvér tettetett sértettséggel - Nem tehetek róla, hogy ő létezik.

- Ó, jólvan- pillantottam vissza rá - Akkor talán próbáld meg felszedni őt. Tudod, új barátnődként.

- Áh- legyintett, arcán továbbra is hatalmas mosoly - Nekem már megvan a tökéletes fogás. Nincs szükségem másra.

- Huh.

Ez volt az össz reakció, amit ki tudtam nyögni. Lesokkolt ezzel a bókkal. És még elégedett is volt, hogy elérte a célját. A kis sunyi. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de egyszer visszakapja, az már egyszer biztos.

Ha tudtam volna, se lett volna esélyem visszaszólni, ugyanis a bárból hangos kiabálás kezdett kiszűrődni. Veszekedés. Méghozzá a durvábbik fajtából.

Összenéztünk a testvérekkel, és néma egyetértéssel arra jutottunk, hogy bemegyünk, és megnézzük mi folyik ott. Talán nem a legokosabb dolog volt részünkről, de hát kíváncsiak voltunk.

- Az anyád vagyok! Nem kell ésszerűnek lennem!- kiáltotta Ellen, mikor átléptük a küszöböt.

- Nem tarthatsz itt örökre!- üvöltött vissza Jo, átvágva a báron, hogy minél messzebb kerüljön az anyjától.

- Azt csak hiszed, kicsim- váltott ridegbe a nő hangja.

Volt egy sejtésem, miről folyhatott a vita, de nem mertem volna biztosra ki is mondani. Mióta a fogadóban voltunk apránként, de érezhetővé vált egyfajta feszültség, vagy inkább ellentét anya és lánya között, ami csak egyre nőtt és nőtt, várva a megfelelő pillanatra, hogy kitörjön. A pillanat pedig ma jött el, és mi szépen besétáltunk a kereszttűzbe. Ez így érdekes lesz.

- Mégis mit fogsz tenni? Leláncolsz engem a pincében?- tárta szét a karját indulatosan Jo.

- Tudod mit? Ez nem is rossz ötlet- vágta rá gondolkodás nélkül Ellen - Ha ennyire el akarsz menni, akkor csak tessék, visszamehetsz az iskolába!

- Sosem tartoztam oda! Én voltam a különc a késkollekcióval.

- És az út szélén holtan feküdni egy olyan hely, ahová tartozol?- kérdezte hitetlenül az anyja. Hirtelen elfordította a fejét, egyenesen felénk. Mi csak lefagyva és szótlanul meredtünk vissza rá - Rossz időzítés, srácok.

- Már megyünk is- bólogatott Sam szaporán, és a bátyjával együtt készek voltak szinte már futva elhagyni a helyet, ha az kellett volna. Én azonban, ellenben velük, bele akartam ütni az orrom.

- Nem, várjatok- állítottam meg őket, majd tettem egy lépést a vitázó két fél irányába - Ellen, min kaptatok így össze?

- Kim, szerintem ezt rájuk kéne hagynunk- próbálkozott Dean, ám nem ért el vele semmit.

- Kim, drágám, értékelem, hogy segíteni akarsz, de nincs rá szükségünk, köszönjük- rázta a fejét egy erőltetett mosollyal Ellen.

- Nem, anya, engem érdekel a véleménye- jelentette ki Jo, amivel őszintén szólva nem kicsit lepett meg. Igazság szerint nem hittem volna, hogy kedvel engem. Ezek szerint tévedtem - Úgy tűnik, ő megérti mit érzek, ha már más nem is- azzal felkapott egy mappát a pultról, és felém sietett vele.

- Mi a baj, Jo?- érdeklődtem, kíváncsian tekintgetve a kezében lévő iratokra.

- 3 héttel ezelőtt egy fiatal nő eltűnt a philadelphia-i lakásából. Viszont ez nem az első eset volt. Az elmúlt 80 évben 6 másik nővel történt meg ugyanez ugyanazon a helyen. A zsaruk nem gondoltak bele semmit, mivel az eltűnések nem szorosan követték egymást, hanem csak évtizedenként. Szóval szerintem vagy egy nagyon idős sorozat gyilkossal van dolgunk, vagy egy szellemmel- fejezte be az ismertetést, azután átnyújtotta nekem az aktát, amit nyomban a kezembe is vettem.

Felnyitva nekiálltam sebesen átfutni, ami benne állt, és észrevettem, hogy a fiúk is mellém léptek, hogy ők maguk is belenézhessenek.

- Ki rakta ezt össze? Ash?- kérdezte Dean olvasás közben.

- Nem. Én voltam- közölte Jo, büszkén kihúzva magát.

- Tényleg?- ámultam el a kidolgozottságán - Jo, ez elképesztően jól néz ki- dicsértem meg, amitől csak nőtt az elégedett csillogás a szemében. A látottak alapján nem volt kétség, hogy értett az anyaggyűjtéshez. Ez pedig elgondolkodtatott, hogy vajon mennyire lehet jó terepen? Annyi idős volt, mint én, ráadásul vadászcsaládból származott, szóval feltételeztem, hogy a pályán is megállná a helyét, ha nagyon akarná.

- Köszi, Kim- eresztett meg egy megkönnyebbült mosolyt ezt hallva. Jóleshetett neki, hogy valaki végre elismerte a munkáját.

- Ne bátorítsd őt, Kim- szólt le azonnal Ellen, majd keresztbefonta a karját a mellkasa előtt - Sam, Dean, ha érdekel titeket az ügy, nyugodtan vihetitek, a tiétek.

- Anya!- kapta dühösen oda a fejét a lány.

- Joanna Beth, ezt a családot már elég veszteség érte. Nem foglak téged is elveszíteni. Nem hagyom- zárta le a veszekedést határozottan Ellen.

Jo addigra már a sírás, vagy támadás szélén állt. Egyedül tehetetlen volt a helyzetet illetően. És itt értettem meg. Több a közös bennünk, mint hittem. A mostani énje az én régi felemet juttatta eszembe, akit mindenki féltett ettől az élettől. Akinek úgy kellett kiharcolnia nemcsak a szüleinél, hanem Sam-nél és Dean-nél is azt, hogy azt csinálhassa, amit jelenleg is. Együttéreztem a lánnyal. És már-már kötelességemnek éreztem azt, hogy segítsek neki kitörni a ketrecből, amiben bezárva tartották. Elhatároztam, hogy segítek neki elérni a célját ha törik, ha szakad. Mert nekem anno nem volt senkim, aki ezt megtette volna értem. Nem hagyom, hogy vele is ez legyen.

- Készítsétek a kocsit- adtam Deannek az aktát, majd biccentettem az ajtó felé - Megnézzük az ügyet. - A testvérek bólintottak, és rögvest ki is sétáltak a helységből.

- Kim...- nézett rám Jo megbántottsággal, és elárulva. Csak tettem felé egy lépést, és az egyik kezem a vállára helyezve azt mondtam:

- Hé. Vadász vagy, oké? Ne érdekeljen a korod, vagy hogy mit mondanak mások. Én már tizenévesen besegítettem egy-két terepes ügyben. Rajtad a sor. Találkozzunk az apartmanháznál. Biztosra veszem, hogy be tudsz jutni, igaz?- suttogtam, így az anyja nem hallhatta.

Jo boldogan mosolygott a tervemen, majd bólintott, jelezve, hogy menni fog neki. Viszonoztam a mosolyt, aztán hátráltam, és elhagytam a bárt, követve a testvérpárt. Nem kérdeztek semmit, csak beszálltunk a kocsiba, azt követően elhajtottunk a helyszínről.

Az út Nebraska-tól Philadelphia-ig beletelt egy egész napba. Ez alatt nem igazán beszélgettünk, Dean vezetett, közben bömböltette a rádiót, Sam egy nemrégiben beszerzett könyvet olvasott, míg én vagy a mobilommal szórakoztam, vagy pedig a saját könyvemet bújtam. Mire odaértünk kishíján ki is végeztem az egészet.

Belépve az apartmanházba az első dolog, ami azonnal feltűnt, hogy sehol sincs a portás. Tökéletes. Előkaptam a mobilom, és küldtem egy üzenetet Jo-nak, hogy könnyű lesz bejutnia. Most kapóra jött, hogy megadta a számát is az ügy adataival együtt, ha netán plusz segítségre lenne szükségünk. Reméltem, hogy képes lesz kisurranni az anyja mellett, és eljönni ide, hogy velünk nyomozhasson, ahogy azt eredetileg is szerette volna.

- Rosszul érzem magam, amiért elhappoltuk Jo ügyét- szólalt meg Sam körbenézve az épületben. Egyenlőre semmi nem tűnt gyanúsnak. De hát, a látszat néha csal.

- Oké, elismerem, jól összerakta róla az infókat- kezdte Dean - De te el tudnád őt képzelni amint odakint van, és egy ilyenen dolgozik? Mert én nem- rázta a fejét, miközben elővette az EMF-jét. Na ez volt az, amire rögtön, és sértetten kaptam fel a fejem.

- Hé, hé, hé- siettem előre, és lefékeztem az idősebb testvér előtt, ezzel őt, és az öccsét is megállítva. Előbbi kérdőn nézett rám, mire én felvont szemöldökkel számon kértem - Te nem hiszed, hogy képes lenne rá?

- Én...- fogott bele, talán hamarabb is, mint kellett volna, mert egyből meg is akadt. Tanácstalanul pillantott Sam-re, aki azonban szintén néma lett - Én nem így értettem - bökte ki végül egy sóhaj kíséretében. Megcsóváltam a fejem, majd a védelmembe vettem a lányt.

- Még csak nem is ismered őt. Ennél fogva azt sem tudhatod mire is képes valójában.

- Ó, mert te tudod?- lépett közelebb.

Kész voltam rávágni a válaszom, amikor is Sam tekintete megakadt valamin, és kikerülve minket elindult, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Srácok, hagyjátok abba, és inkább gyertek ide- hívott minket is maga után. Küldtem egy utolsó hosszú pillantást Dean felé, azután megfordultam, és a testvére mellé sétáltam.

- Ez meg mi?- méregettem az ujjait, amiket az előbb mártott a villanykapcsolóból szivárgó fekete masszába. Ezután közelebb hajoltam, és én is megérintettem az anyagot. Tanulmányoztam egy darabig, a megoldás pedig egyszercsak felvillant az agyamban - Ez ektoplazma.

- Akkor azt hiszem tudom is, mivel van dolgunk- állt meg az oldalamon Dean, arcán halálosan komoly arckifejezés, miközben folytatta - A dagi pillecukor emberrel.

- Komolyan?- fordultam felé gúnyosan - A Szellemirtókkal jössz? Nagyon eredeti Dean, nagyon eredeti.

- Meglep, hogy még emlékszel a filmre- jegyezte meg - Mennyi is lehettél, amikor megjelent? 2-3?

- Dean, én eddig csak kétszer láttam ilyet- terelte vissza a szót az eredeti témára Sam - Ahhoz, hogy egy szellem erre legyen képes, iszonyú dühösnek kell lennie.

- Oké, találjuk meg őt, mielőtt elvisz még valakit- tette el az EMF-et Dean, ezzel a kutatást le is zárva. Ideje volt találni egy motelt, ahol lepakolhatunk.

- Szőkékre utazik, nem igaz?- emlékeztem vissza egy részletre az aktából, miközben követtem őket a folyosón. Deannek egyből leesett, mire gondolok, és hátrafordulás nélkül kijelentette:

- Szó sem lehet róla.

- Nem vagy az apám, hogy megmondd mit tehetek és mit nem- makacsoltam meg magam, akár egy kisgyerek. Vele veszekedni tényleg olyan érzés volt, mintha az is lennék.

- Srácok, komolyan, vegyetek vissza- kérte Sam, már akkor belefáradva a közelgő vitába.

- Csak felvetettem egy ötletet- tettem fel a kezem védekezőn - Végülis részben szőke lennék, vagy mi a fene- fogtam két ujjam közé egy hajtincsem, és a szemem elé tartva vizslattam a benne keveredő szőke és barna színeket.

Annyira elmerültem ebben, hogy meg sem hallottam a közeledő lépteket és beszélgetést, ahogy az sem tűnt fel, hogy Sam és Dean elbújtak egy fali mélyedésbe a kanyar előtt.

- Kim, bújj el- sziszegte az utóbbi fél, azután megpróbált kinyúlni értem, hogy berántson maguk közé. Ekkor hallottam újra a hangot, és kitértem Dean karja elől. Felismertem az illetőt.

- Az egész rendkívül tágas, és remekül megvilágított. Tudja, egy barátom ajánlotta, hogy mindenképp nézzem meg a helyet, és el kell ismernem, igaza volt. Ez maga a tökéletesség.

A sarkon ebben a pillanatban fordult be elém a portás, szorosan mellette pedig nem más, mint Jo. A szőkeség egyből megtalált a tekintetével, arcán hatalmas mosoly terült el, amit habozás nélkül viszonoztam is. Hát sikerült neki. Bejutott. Tudtam én, hogy menni fog.

- Jo! De örülök, hogy látlak- sétáltam oda hozzájuk gyorsan.

- Ő meg mit keres itt?- hallottam meg Dean döbbent kérdését, ám úgy döntöttem ignorálom őt, és játszom tovább a szerepem.

- Ő itt a legjobb barátnőm, Kim- mutatott be a fickónak Jo, és beszéd közben kedvesen átdobta a karját a vállamon, így egy féloldalas ölelésbe vonva, miközben csak szüntelen mosolygott, ezzel is hitelesebbé téve a játékot - Ők pedig mögöttünk a barátja Dean, és az ő testvére Sam- bökött a közelebb igyekvő párosra - Kim az a barátom, akiről meséltem. Úgy döntöttünk összeköltözünk az egyetem miatt, igaz?- pillantott rám megerősítést várva.

- Bizony- bólintottam - Mert hát ki mással csinálná ezt végig szívesebben az ember, ha nem a legjobb barátjával? Tudja, hogy van ez.

- Persze- biccentett egy halvány mosollyal a férfi. Totálisan bevette az egészet.

- Szóval, már meg is néztétek a lakást? Tudod, amit nemrég adtak ki, és amiről annyit beszéltünk- vitte előrébb a beszélgetést Jo.

- Igen, és meg kell mondjam, imádtuk mindhárman- bólintottam elégedett vigyorral az arcomon.

- Megkérdezhetem, mégis hogyan jutottak be?- érdeklődött a portás homlokráncolva. Ekkor jött el az idő a fiúk közbelépésére.

- Az ajtó már nyitva volt, mikor ideértünk- felelte Dean, mondandója alatt egy szúrós pillantást küldve felém. Azt hiszem sejtette, hogy ebben az egészben én is benne voltam. Mégis csak némán álltam a tekintetét, sőt, még az egyik szemöldököm is felvontam, ezzel azt üzenve, hogy: "Netán valami gond van?" Úgy éreztem, ez a téma még fel fog jönni a közeljövőben.

- Ed, mondja csak, mikor költözött ki az előző lakó?- faggatta Jo a férfit előttünk.

- Úgy egy hónapja- válaszolta - Őszintén szólva elég váratlan volt az egész. Még a lakbért sem fizette ki.

- Hát, neki veszteség, nekünk nyereség- vont vállat, majd visszatekintett rám - Ha neki tetszik, akkor nekem is. Megvesszük- azzal elővett egy vaskos köteg pénzt, és a portás kezébe nyomta, aki szó nélkül, örömmel tette el mindet a zsebébe.

- Elintézem a papírmunkát. Érezzék otthon magukat- köszönt el tőlünk, azután már el is tűnt a folyosón. Mi is megfordultunk, hogy visszamenjünk a lakásba, azonban az utunkat rögvest a két Winchester állta, az idősebbik testvér arcán pedig rejthetetlen düh és hitetlenség mutatkozott. Na, érdekes perceknek nézünk elébe.

A papírmunka letudása után magunkra zártuk a lakás ajtaját, kipakoltuk az ügy aktájának tartalmát az étkezőasztalra, és körbeülve azt nekiláttunk újra átnézni az egészet, ezúttal jóval tüzetesebben, mint legutóbb.

A feszültség mindvégig érezhető volt a levegőben, és nemegyszer kaptam rajta Dean-t, amint konkrétan lyukat égetett Jo-ba a szúrós pillantásával. Kicsit sem koncentrált az aktuális esetünkre, csak az alkalomra várt, hogy robbanhasson a dühe, amit egészen addig a pontig halmozott magában.

Negyed óra eltelte után volt egy olyan érzésem, hogy már nem bírja sokáig, és igazam is lett, ugyanis a következő másodpercben végre megszólalt:

- Az anyád egyáltalán tudja, hogy itt vagy?- tudakolta tőle karbatett kézzel.

- Azt mondtam neki, hogy Vegas-ba megyek- vont vállat egyszerűen, rá sem nézve a Winchesterre.

- És szerinted ezt be is vette?- horkant fel erre gúnyosan a másik fél.

- Nem vagyok idióta- emelte meg a fejét a papírokból Jo - Megkértem Ash-t, hogy egy kamu hitelkártyával hagyjon nyomokat a nevemben pár kaszinóban.

- Ezt nevezem!- ámultam el az átgondoltságán, és vigyorogva a tenyeremet nyújtottam felé, amibe ő ezután elégedetten bele is csapott. Örültem, amiért egyre jobban kijöttünk egymással. Deannek azonban más véleménye lehetett ezt illetően.

- Ne bátorítsd őt, Kim! Nem is kéne itt lennie. Nem kellett volna hazudnod anyukádnak- csóválta a fejét fáradtan.

- Nos, megtettem. Azt hiszi távoltarthat ettől az egésztől, de téved. Már felnőtt vagyok, úgy élem az életem, ahogyan akarom. Szóval azt ajánlom inkább fogd be, és fogadd el- fejezte be magabiztosan.

Na ezzel rendesen meghökkentette Dean-t. Egy darabig szóhoz sem jutott, amikor pedig sikerült neki, akkor is csak annyit tudott kinyögni felém fordulva:

- Nem hiszem el, hogy neked ezzel semmi bajod nincsen.

- Még szép, hogy nincs- értettem egyet - Mivel én voltam az, aki idehívta őt.

- Hogy mit csináltál?- kerekedett el a szeme a döbbenettől.

- Mi az, talán baj?- álltam fel a helyemről, és tettem egy lépést közelebb felé, mire ő is ugyanígy cselekedett.

- Nagyon is baj- vágta rá idegesen - Mégis mit gondoltál?

- Mondjuk azt, hogy hagyok neki esélyt a bizonyításra, ahelyett, hogy egyből a kispadra küldöm őt- válaszoltam, immár az övével egyező haragossággal.

A jelenetet ekkor mintha megállították volna. Ott álltunk mi ketten, egymással szemben, nem törődve a további jelenlévőkkel, és a tipikus szótlan párbajunkat vívtuk meg egymás között.

Biztosra vettem, hogy én álltam nyerésre, ezért csak a mellkasom előtt összefont karokkal, egy szemöldököt felvonva, és egy magabiztos félmosollyal cövekeltem le előtte, míg rajta tisztán látni lehetett, hogy mennyire igyekezett előhozakodni valamivel, amivel a saját igazát támaszthatja alá, csakhogy a folytatódó némasága alapján ez nem jött össze neki. Helyette feszülten keskeny vonallá préselte a száját, és összevont szemöldökkel tűrte a kárörvendő pillantásom.

Hivatalosan is én nyertem, ezt pedig ő is tudta, ellenben a világért sem ismerte volna el. Ahhoz túlságosan nagy volt az egója.

- Várjunk, honnan szedted azt a sok pénzt?- kíváncsiskodott Sam, ezzel megtörve a beállt némaságot a szobában.

Deannel szinkronban fordítottuk a fejünket a kérdezett szőke felé, mindkettőnk eléggé érdekelt volt a választ illetően.

- A Roadhouse-ban melózással- mondta vállat vonva.

- Kizárt- ingatta a fejét Dean hitetlenül - A vadászok nem fizetnek ilyen jól.

- Nos, pókerben sem valami jók- mosolyodott el, elégedetten a tehetségével.

Erre a szám másik oldala is felfele görbült, és mutatóujjammal a lány felé böktem.

- Ezt egyszer ki kell próbálnunk együtt. Te meg én, elvernénk mindenkit, bízz bennem.

- Ó, már alig várom- dőlt hátra a székén boldogan.

Dean csak kapkodta köztünk a fejét, egyáltalán nem értve, mégis mikor váltunk ekkora jó barátokká. Már épp azon volt, hogy ezt a kérdését hangosan is feltegye, amikor a mobilja csörögni kezdett a zsebében.

Mindünk pillantása rá szegeződött, ahogy előhalászta a készüléket a farmerjából, majd hezitálás nélkül benyomta a fogadás gombot.

- Igen?- szólt bele semlegesen. Valószínűleg meg sem néztem a hívó fél nevét, mielőtt felvette volna - Ó, szia Ellen.

Na basszus.

A Winchester arcán rögvest ördögi vigyor tűnt fel, és nem kellett sokáig gondolkodni azon, vajon mi lehet a szándéka.

Jo a reakciót látva ideges lett, a tekintete egyből rám irányult, szavak nélkül esedezve segítségért. Küldtem felé egy biccentést, azt üzenve, hogy intézem, azután visszanéztem Dean-re.

- Elmondom neki- közölte az idősebb testvér suttogva, miközben eltartotta és letakarta a mobilt a kezével.

- Nem, nem fogod- jelentettem ki határozottan.

Mindössze kihívóan felvonta a szemöldökét, és közelebb hajolt.

- Úgy gondolod?

- Mhhmh- bólintottam, ezt követően lemásoltam amit az előbb tett, és még inkább csökkentettem a távolságot kettőnk között. Immár olyan szorosan álltunk egymás előtt, hogy a cipőnk orra összeért. Így már csak lejjebb kellett vennem a hangom a rezzenéstelen arckifejezésem mellé, és kész is volt a tökéletes megfélemlítés - Tedd meg. Lássuk mi történik utána. Nem hiszem, hogy fel szeretnél hergelni, Dean. Nagyon megbánnád, ha úgy döntenél megteszed.

Állta a szigorú tekintetem, azonban észrevehetően nyelt egy nagyot, egyike a beijedés jeleinek nála. Tudatában volt annak, hogy ez alkalommal nem viccelek, és tényleg képes lennék valami számára holtbiztosan nem tetsző büntetést kiszabni rá, ettől pedig elbizonytalanodott. Nem akart szembenézni annak a következményével, ami azt követte volna, ha beszámol Ellennek az igazságról. Ezért hát hazudott értünk:

- Nem láttam őt- felelte normál hangnemben, visszavéve a telefont a füléhez. Noha szemei szikrákat szórtak felém, úgy tettem, mint akit nem is érdekelt ez a kis részlet. Később is ráértem foglalkozni ennek az utóeffektjeivel - Igen, biztos vagyok benne. Teljesen.

Ezek voltak a végszavai, ezután bontotta a vonalat.

- Köszönöm- lélegzett fel Jo megkönnyebbülten, hálás mosolyt dobva felénk.

- Nem probléma- zártam le ennyivel, pillantásom továbbra is összekapcsolva a Winchester-ével.

A feszültség ismét felerősödött a helyiségben, szinte már vágni lehetett volna egy késsel, mire elért arra a pontra, ahol Deannek elege lett, és újfent robbant.

- Beszélhetnék veled négyszemközt?

Tiltakozásra esélyt sem adva megragadta a karom, és azzal a lendülettel meg is indult az ajtó felé. Valósággal kihúzott engem a folyosóra, ahol végre képes volt leüvölteni a fejem a helytelen döntéseimért.

- Mi a fene bajod van?- támadt abban a pillanatban, amint elzárt minket a bentiektől.

Nem habozva egy másodpercet sem, már szóltam is vissza:

- Hogy nekem mi bajom van? Ugyanezt kérdezhetném tőled! Miért ellenzed annyira, hogy Jo is itt legyen? Elvégre ő találta az ügyet, ő rakta össze az infókat róla, az én szótáramban ez elismerést érdemel, és éppen ezt is teszem.

- Ő még csak egy gyerek, Kim! Fogalma sincs arról, mit csinál. Nem kell, hogy vadásznak álljon.

- Pontosan annyi idős, mint én! Én már jóval korábban elkezdtem nála, miért ne foghatna bele ő is, ha annyira szeretné? Nekem sem tiltottad meg anno, hogy megtegyem.

- Ez most nem rólad szól...

- De nem is róla- vágtam közbe a lakás felé intve, amiben egész biztos volt, hogy minden egyes szavunkat tisztán hallják, hála a hangerőnek, amit használtunk - Hanem rólad, és arról, hogy képtelen vagy embereket közel engedni magadhoz. Ellen és Jo szállást adtak nekünk, és segítséget ajánlottak fel a démon kutatásában, minden erejükkel ezen dolgoznak, te meg csak bunkózol velük szüntelen. Egyszer sem hallottam tőled, hogy megköszönted volna nekik a hatalmas szívességet, amit megtettek értünk. Nem kell szeretned őket, viszont legalább lehetőséget adj nekik a bizonyításra. Ezzel igazán nem ártasz semmit a macsó imidzsednek. Ha Jo vadászni akar hagyd neki. Emlékeztesselek rá, hogy mindhármunk már kiskora óta benne van ebben a szakmában? Én 14 évesen voltam az első terepes ügyemen. Igen, elszúrtam, megsérültem, de te nem zártál lakat alá utána, hanem segítettél, hogy jobb legyek. Jo-nak is szüksége van valakire, aki mutatja neki az utat, és kitanítja. Tudom, hogy azért nem akarod őt bevonni, mert tapasztalatlannak tartod és attól tartasz, hogy baja esik, de valahol mindenkinek el kell kezdenie. Plusz itt vagyunk neki hárman is, nem lenne egyedül. Mindössze annyit kérek, hogy próbáld az ő szemszögéből látni a helyzetet. Szerintem igazán nem nagy feladat.

A végére fokozatosan elhalkultam, majd mondandóm befejeztével időt sem hagytam neki a beszédre, csak elviharzottam mellette, egyenesen be a lakásba, ahonnan az előbb kijöttünk.

Odabent csend uralkodott, mikor beléptem mindkét szempár nyomban rám tapadt, nem is leplezve a tényt, miszerint hallottak mindent. Se Sam, se Jo nem reagált a történtekre, és én sem szándékoztam egyebet hozzáfűzni. Részemről ez le volt zárva.

Lerázva magamról az előbbi pár percet az asztalhoz sétáltam, amin kiterítve hevert az épület térképe, majd helyet foglaltam a szőke mellett, aki elfoglaltságként egy kisebb kést pörgetett az ujjai között. Várt egy keveset miután leültem, azután halkan rákérdezett:

- Minden rendben?

- Persze. Csak emlékeztetnem kellett Dean-t néhány dologra- legyintettem mintha semmiség lett volna, ezután pedig már totálisan az aktuális esetre koncentráltam a figyelmem - Szóval, elmondod még egyszer mi is ez az egész?

Dean épp akkor tért vissza közénk, amikor Jo magyarázni kezdett. Meg se nyikkant, csak sétált fel-alá a nappaliban, próbálva levezetni a stresszt.

Igyekeztem kizárni a lépéseinek nyikorgó zaját, és csak az ügyet érintő részleteket meghallani, bár nem mondom, hogy könnyű volt.

- Ezt a helyet 1924-ben építették- fogott bele - Eredetileg raktárépület volt, pár hónapja alakítottak ki belőle lakásokat. Azelőtt semmi nem volt itt, csak egy üres mező.

- Vagyis a legvalószínűbb az az, hogy valaki véres halált halt itt, és a szelleme most visszajött, hogy kísértsen- vonta le a következtetést Sam.

- Nem, azt már ellenőriztem- rázta a fejét Jo - Semmi erőszakos haláleset az elmúlt 80 évben. A legrosszabb ami történt, hogy egy takarító elcsúszott a vizes padlón.

- Hűha, szép munka!- biccentettem elismerően, ami újabb mosolyt csalt a lány arcára.

Az öröm rövid életű volt, ugyanis megzavarta egy nagyobb deszkareccsenés, amit Dean monoton mászkálása okozott.

- Leülnél kérlek?- kapta felé a pillantását Jo.

Az idősebb testvér morogva ugyan, de engedelmeskedett, és levágta magát a velünk szemben lévő székek egyikére. Ennyivel azonban nem volt vége, ugyanis rögtön ezt követően kész vallatásnak vetette alá a szőkét:

- Szóval átnézted a rendőrségi jelentéseket, a megyei halálozási aktákat...

- Gyászjelentéseket, halotti jelentéseket, és még hét másik forrást is- fejezte be a másik fél az asztalra támaszkodva - Tudom mit csinálok.

- Lehet, hogy fiatal Dean, de nem ostoba- tettem hozzá, ugyanúgy előre dőlve a székemen.

- Azt még nem döntöttem el biztosra- közölte komoran.

Szakadatlanul küldtem az irányába a szúrós pillantásokat, ezzel együtt igyekeztem magamban tartani a megjegyzéseimet, de nem volt egyszerű.

Irtózatos seggfejként viselkedett mióta nekiálltunk ennek az ügynek. Én pedig szépen átvettem a stílusát, és kész voltam vitából vitába ugrani vele, amikor csak lehetett. Az utolsó ilyen méretű tartós veszekedésünk hetekkel ezelőtt volt, és akkor én hülye azt hittem nem is lesz több belőle, mivel azóta összejöttünk, és szerintem egész jól működtünk együtt. Ugyanakkor nálunk a civakodás szinte már hagyomány volt kiskorunk óta, sejthettem volna, hogy nem fog megszűnni csak azért, mert már többek vagyunk, mint barátok. Plusz minden pár szokott veszekedni néhanapján, hol kisebb, hol nagyobb dolog miatt, nem lettünk volna kivételek.

- Rendben- bólogatott Sam, megint magára vállalva a feszültség oldó szerepét - Akkor ez valami más lesz. Talán egy átkozott tárgy, ami magával hozta a szellemet.

- Ez esetben át kell néznünk az egész épületet- jelentette ki Jo - Ahová csak be tudunk jutni, igaz?

Elhatározva, hogy ő igenis ezt fogja tenni, nyomban fel is állt az asztaltól, indulásra készen. Vele együtt pedig Dean is ugyanígy cselekedett.

- Oké. Te velem jössz- mutatott a szőkére - Miénk a legfelső két emelet.

- Gyorsabbak lennénk, ha több részre válnánk szét- javasolta a lány.

- Erről nem nyitok vitát!- vágta rá határozottan az idősebb testvér.

Ennél a pontnál döntöttem el, hogy közbelépek:

- Majd jön velem. Mi felmegyünk, te és Sam nézzetek szét lent.

Ezzel el is dőlt. Ideje volt nyomozni.

- Dühösnek tűnt- jegyezte meg Jo, mikor már a folyosókon sétáltunk, visszautalva a lakásban lejátszódott esetre. A mondata után vártam, amíg elértük a lépcsőházat, és csak akkor válaszoltam, amikor felléptem az első fokra.

- Legyen csak dühös. Nem fog változtatni semmin- ráztam a fejem - Meg akarja mondani mit csinálj, de neked nem kell hagynod. Velem ugyanezt tette, mielőtt utazni kezdtem velük, és a világból is képes volt kikergetni vele. Persze, csak védeni akart, ahogy most téged is, de meg kell értenie, hogy mi is képesek vagyunk erre egymagunk.

- Szokott még így viselkedni veled mostanság?- érdeklődött, beérve engem a fordulóban. Sima bólintással feleltem.

- Egyfolytában- ezután még gyorsan hozzátettem - Ne érts félre, nincs bajom vele, amíg túlzásba nem viszi. Hát, most megtette. Mindegy is- hagytam annyiban, és inkább elővettem az EMF detektort a dzsekim belső zsebéből - Amint lezártuk ezt az ügyet elbeszélgetek vele. Jó hosszan. Nem ússza meg.

- Könnyű lesz- legyintett Jo - Mármint lezárni ezt. Ez a szellem ugyebár szőkék után megy, és nem tudom neked feltűnt-e, de mindketten azok vagyunk- emlékeztetett, szemügyre véve a hajszínemet - Nos, nem hinném, hogy baja lenne azzal a néhány barnás résszel. Ha meg mégis, még mindig itt vagyok én.

Ennél a résznél akaratlanul is óvatosan rásandítottam séta közben.

- Csali akarsz lenni?- esett le mire gondolt - Biztosan ezt szeretnéd?

Örültem, hogy belevágott a vadászatba, ezzel semmi problémám nem volt, de rizikósnak tűnt, hogy rögtön a szörny elé is dobjuk őt. Ebben még nem volt tapasztalata, és elsőre fejjel beleugrani veszélyes eredményt is válthatott volna ki. Nyugodtabb lettem volna, ha csak rám hagyja a dolgot, én nem először csináltam volna.

- Kim, tudom mit csinálok, ne aggódj- biztosított, beelőzve, és kilökve az ajtót a következő emeletre.

- Ezzel tisztában is vagyok, tudod, hogy nem ezért mondtam- értem utol őt - Én ezt már megjártam párszor, tudom, hogy működik. Éppen ezért féltelek.

Lefékeztem, majd finoman megfogva a karját őt is megállásra késztettem, valamint arra, hogy szembe forduljon velem.

- Nézd...- kezdtem sóhajtva, sokkal lágyabb hangsúlyra váltva - Te vagy az első olyan barátom a srácokon kívül, aki egy vadász. Csak nem akarlak máris elveszíteni.

A szavak úgy tűnik elértek hozzá, mert az arcán meghatottság jelei tűntek fel. Halványan elmosolyodott, és szótlan maradt egy darabig, azután ő is az enyémhez illő hangsúlyt vett fel, mikor tovább beszélt.

- Igazad van- ismerte el - Ez veszélyes lehet, viszont ugyanakkor ez a legegyszerűbb módja, hogy előcsaljuk, és ezt te is tudod. Plusz, nem lennék egyedül. Ott lennél te is.

Rajtam volt a sor, hogy csendben legyek. Mérlegelnem kellett a helyzetet. Az egész nagyon kockázatos lesz, óvatosabbnak kell lennem, mint valaha. Figyelnem kell Jo-ra, mivel ha ezt meglépjük, az ő épsége az én felelősségem lesz.

- Rendben- adtam be a derekam egy újabb sóhaj kíséretében - De akkor tényleg közel kell maradnunk.

- Úgy lesz- ígérte meg, nem leplezve a boldog mosolyát.

Folytattuk tovább a folyosón, néhány méterig szótlanul. Már ennek is majdnem a végén voltunk, amikor Jo megszólalt:

- Sajnálom, hogy olyan korán kerültél ebbe az életbe.

Halk volt, és együttérző. Be kell valljam, ezt hallani tőle kifejezetten jólesett. Néha nehéz tudott lenni ebben az életstílusban, de nem fogtam volna bele, ha nem bíztam volna eléggé magamban. Ez azonban nem jelenti, hogy ne láttam volna még olyan ügyeket, amik ne ráztak volna meg egy örökkévalóságig.

- Én is sajnálom- pillantottam rá menet közben - Hallottam, mi történt az apáddal...

- Miatta csinálom ezt- magyarázta - Remek vadász volt, egészen a haláláig. Szeretnék a nyomdokaiba lépni. Ő is ezt szerette volna. Így közelebb érezhetem magamhoz, és nem fogom hagyni, hogy ezt bárki is elvegye tőlem.

- Nálam kicsit más a helyzet- mondtam, a tekintetem a padlóra szegezve - Az én szüleim nem ezt akarták nekem. Még csak el sem mondták, hogy ők is a szakmában voltak, nemrég tudtam meg, persze nem tőlük. Mostanra megbékéltek velem meg a vadászattal, de valahogy akkor sem bírom rávenni magam, hogy megkérdezzem őket erről.

- Szerintem ne agyalj rajta, csak hívd fel őket és beszéljetek- tanácsolta - Vagy látogasd meg őket, hátha személyesen könnyebb.

- Köszönöm- mosolyodtam el hálásan - Mindenképp megfogadom. Most már muszáj lesz.

- Aztán ne felejtsd elmesélni hogy ment- ígértette meg velem.

Még egy mosollyal biccentettem, azután készültem, hogy mondjak még valamit, amikor a semmiből valami megragadta a bokámat, ezzel elérve, hogy lefagyjak, és elnémuljak. Hideg és libabőr futott át rajtam, mikor pedig oldalra néztem láttam, hogy Jo is ugyanígy reagált.

- Ez meg mi volt?- kérdezte enyhe rémülettel, lepillantva a lábára. Addigra már nem volt ott semmi.

- Nem tudom- motyogtam kissé zavartan. Ekkor ütötte meg az orrom az a fura szag. Vegyszerek - Te is érzed?

Nem először találkoztam már ezzel a szaggal. Nem jelentett sok jót.

A telefonom csörögni kezdett a zsebemben, mire elővettem, és rögtön fogadtam is a hívást.

- Hello?

- Hé, találtatok valamit?- faggatott Dean a vonal másik végén.

- Talán- válaszoltam - Valami fura szag érezhető a legfelső emeleten. Ha közel vagy, idejöhetnél megnézni.

- Indulok- vágta rá amint befejeztem - Ne mozduljatok.

A hívásnak vége lett.

Elfordultam Jo felé, aki a mellettünk lévő falnál guggolt, és a zseblámpájával világított be a szellőzőbe.

- Látsz valamit?- ereszkedtem le mellé.

- Nem- csóválta a fejét - A rács útban van. Nincs nálad valami, amivel leszedhetjük?

- Nálam van- hangzott fel a hátunk mögül.

Szinkronban fordultunk meg, figyelve, amint Dean egy csavarhúzóval a kezében igyekezett felénk.

- Hogy értél ide ilyen hamar?- csodálkoztam, teret adva neki a rácsnál.

- Talán, vagy talán nem, már úton voltam idefele, mielőtt hívtál- vont vállat.

Hát persze. Nem is ő lenne. Megforgattam a szemem, de elengedtem a dolgot, és hagytam őt dolgozni.

Lecsavarozta, majd leszedte a rácsot a járatról, azután pedig bevilágított vele a lámpával. Így már sikerült kivennie valamit odabent, amiért a következő másodpercben be is nyúlt az egyik kezével, amilyen messze csak elért vele. Egy apró biccentés jelezte, mikor elérte azt a becélzott valamit.

- Mi az?- kíváncsiskodtam felette állva.

Válaszként kihúzta a karját, ujjai között pedig egy pár tincsnyi szőke haj volt, ami úgy nézett ki, mint amit erőszakkal kitéptek, tekintve a lógó bőrdarabokat az egyik végén.

Dean előbb Jo-ra, majd rám nézett, végül annyit mondott komoran:

- Valaki szereti a szuveníreket.

Elérkezett a másnap reggel. Nem jutottunk előbbre a nyomozással, mivel elég későre járt már, mikor tegnap rátaláltunk a hajra a szellőzőben, és kivételesen elfogadva Dean ötletét, lezártuk arra a napra.

A fiúk úriemberek módjára felajánlották Jo-nak és nekem a kétszemélyes ágyat, míg ők a nappaliban elhelyezett két kanapén aludtak el. Egyik bútor sem volt valami nagy, a testvérek magasságát figyelembe véve pedig sejthető volt, hogy elég kényelmetlen éjszaka elé néztek.

Mire felkeltem Jo már rég ébren volt. Nem is emlékeztem arra, hogy lefeküdt volna, szóval minden bizonnyal egy szemhunyásnyit sem aludt. Miután összeszedtem magam lassan kisétáltam a konyha/nappali részbe, az előbbiben meg is találva a szőkét. Az asztalnál ült, előtte kiterítve az épület tervrajza, kezében pedig egy kis kést forgatott, miközben a papírt tanulmányozta. Az érkezésemre felnézett, és egy mosollyal köszöntött, amit azonnal viszonoztam, majd a Winchester-ek felé fordultam. Pontosabban Dean felé, Sam köddé vált.

- Hol van Sam?- kérdeztem Jo-t halkan, nehogy felébresszem az idősebb testvért.

- Kávéért ment- biccentett az ajtó felé.

Bólintottam egyet, elraktározva az információt, azután tekintetem ismét a mélyen alvó fivérre vándorolt. Teljesen kitekeredve, félig a hasán, félig az oldalán feküdt, egyik keze a teste alatt, a másik háta mögött. Csak néztem őt, és nem értettem, hogy tud így egyáltalán aludni. Iszonyú kényelmetlennek tűnt az egész. Ettől pedig rögtön megsajnáltam őt.

Már egyáltalán nem voltam rá dühös a történtek miatt, csak le akartam zárni, és kibékülni. Reméltem, hogy ő is hasonlóan gondolja, mert kezdett rossz érzés lenni, hogy megint martuk egymást, mint gyerekkorunkban.

Nesztelenül megközelítettem a bordó bőrkanapét, amin elterült, és féloldalasan felültem a karfára a fejéhez közel. Hiába a pozíció, az arca még így is nyugalmat és zavartalanságot tükrözött, ami meglepő volt a napközbeni feszültségéhez képest. Mindig is az álmaiban volt a legbékésebb. Már amikor nem épp rémálmai voltak.

Halvány mosoly kúszott a számra a látványtól, egyik kezemet pedig akaratlanul is óvatosan a rövid tincsei közé vezettem, és játszani kezdtem a hajával, mint ahogyan azt néha régen is csináltam, mikor ő aludt, én pedig ébren voltam. Az ujjaim egyszer-kétszer kitértek az arcára, végigsimítottak rajta, majd visszatértek a hajába. Dean meg se rezzent, csupán szuszogott tovább.

- Szóval,- hallatszott Jo suttogása a hátam mögül, mire amennyire csak lehetett felé fordultam - mióta vagytok együtt?

Hezitáltam a válaszadással. Tisztában voltam vele, hogy mennyire kedvelte Dean-t, hiszen elég volt visszagondolni az alkalmakra, amikor flörtölt vele a Roadhouse-ban, és talán reménykedett is benne, hogy lehet köztük valami. Nem tudhattam, hogy mi volt az álláspontja ezt illetően jelenleg.

- Egy pár hete- válaszoltam pár másodperc után - Talán egy hónapja.

Hümmögve bólintott egyet, majd a mosoly újra feltűnt az arcán.

- Hát, örülök nektek.

- Tényleg?- csúszott ki a számon óvatlanul. Nem sértődött meg rajta, csak vállat vont.

- Persze. Miért ne lennék? Barátok vagyunk.

- Igen, én csak...- akadtam meg, nem igazán találva a szavakat - Tudom, hogy te is kedveled őt.

- Nézd, nem fogok hazudni- kezdett bele - Kíváncsi voltam, hogy lenne-e nála esélyem, próbáltam flörtölni vele, de ő már az elején tisztázta, hogy valami már alakulóban van valaki mással. Ezek szerint az a valaki te voltál. Én pedig túltettem magam rajta, semmi baj, tényleg. Boldog vagyok, hogy sikerült kettőtöknek, különösen azok után, ahogy a kezdést láttam- fejezte be visszaemlékezve a napra, amikor először találkoztunk.

Hűha. Alig volt reggel, és én máris nem jutottam szóhoz. Őszintén nem számítottam erre. Valahányszor figyeltem őt és Dean-t a bárban, mindig annyi jött le, hogy mennyire egymásra voltak hangolódva, és milyen jól elvoltak. Azt hittem alakult köztük a dolog, erre most kiderül, hogy Dean-nek eszében sem volt ezt megtenni? Ráadásul azt mondta Jo-nak, hogy alakul köztünk valami. Amikor még semmi komoly nem történt. Komolyan kezdtem azon gondolkodni, mikor jöhetett rá, hogy hogyan érez irántam. John halála után közvetlenül? Vagy még jóval előtte?

Hosszú pillanatokra elmerültem a kérdéseimben, ami pedig végül kizökkentett, az Dean mozgolódása volt. Odakaptam a fejem, ujjaim még mindig a hajába túrva, és néztem, amint komótosan felébredt. Egy morgást hallatva nyitotta ki a szemét, tekintete egyből találkozott az enyémmel. Még félálomban pislogott párat, hogy teljesen kijózanodjon, azután meggyőződött arról, hogy jól látja-e, amit lát. Mikor tudatosult benne, hogy igen, ébren van, ott vagyok mellette és nem álmodik, mosoly kúszott az arcára, ami egyre csak nőtt, amikor megérezte az ujjaimat a tincsei között.

- Hé- hagyta el a száját kicsit rekedten. Ezzel belőlem is sikerült kiváltania egy hasonló méretű mosolyt.

- Hé- viszonoztam alig hallhatóan.

Épp azon volt, hogy még valamit mondjon, amikor kintről elhaladó szirénák hangja szűrődött be, mire mindketten automatikusan az ablak felé kaptuk a fejünket, hiába az, hogy nem láttunk semmit abból, ami odakint zajlott. Beszélnünk sem kellett hozzá, tudtuk, hogy baj történt.

- Jó reggelt, hercegnő!- köszöntötte Jo a konyhából az immár éber testvért.

Az említett még inkább kitekeredett, csak hogy felmérhesse a lakást, a szemei apránként hozzászoktak az erősen besütő fényhez.

- Hol van Sam?- kérdezte, mikor nem találta az öccsét a közelben.

- Elment kávéért- ismételtem el a korábban kapott választ ugyanerre a kérdésre.

Dean erre nem reagált semmit, csupán néhány fájdalmas nyögés kíséretében feltápászkodott a bőrkanapéról, és nekiállt nyújtózkodni, a nem megfelelő minőségű alvás jelei halványan mutatkoztak rajta.

- Uhh, a hátam- hunyta le a szemét a pillanatnyi belé hasító fájdalomtól - Hogy aludtatok azon a nagy, puha ágyon?

- Sehogyan- felelte Jo - Az ügy miatt ébren voltam egész éjjel.

A Winchester komoran fürkészte a kis kést, amit a szőke lány továbbra is forgatott az ujjai között miközben az alaprajzra koncentrált maga előtt. Végül fogta magát, odament az asztalon heverő táskájához, és kisvártatva előhúzott belőle egy nagyobb méretű pengét. Ezt követően megállt Jo előtt, és kitartotta a kezét felé, amiben a kés pihent, markolattal a szemben lévő irányába.

- Tessék.

- Miért kapom?- méregette meglepődve a másik.

- Ez sokkal jobban megteszi majd, mint az a kicsi bökő, amit pörgetsz- magyarázta meg.

Jo cserélt vele, tanulmányozva az új kést, míg Dean ugyanezt tette a kisebb darabbal.

Felkeltem a karfáról, majd mellé sétáltam, a válla fölött figyelve a mozdulatait. Azok viszont hamarosan abbamaradtak, köszönhetően a nyélbe vésett monogramnak, ami idővel szemet szúrt az idősebb testvérnek. W.A.H.

- William Anthony Harvelle- fejtette ki Jo, mihelyt rájött arra, mit is nézünk annyira. A hangsúlya és a kifejezése mindent elárult, plusz nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy összerakjuk: a kés az apjáé volt, aki valószínűleg tovább adta neki, mielőtt meghalt. Egy fontos emlék volt, egy fontos személytől.

Dean azonnal visszavett a humorból, és elkomolyodva, megbánással adta vissza a fegyvert a szőkének, aki szótlanul zárta azt újra a markába.

- Sajnálom- szabadkozott csendesen.

- Mire emlékszel az apádról?- kezdte őt faggatni a lány hirtelen - Mi az első emlék, ami eszedbe jut róla?

Tisztán észrevehető volt, mennyire váratlanul érte őt a kérdés, valamint az is, hogy mennyire szerette volna annyiban hagyni ezt a témát, és nem méltatni még csak egyetlen szóra sem. Megrázta a fejét, az izmai enyhén megfeszültek, a száját pedig összepréselte. Ezen a ponton pillantott el oldalra, és kapcsolta össze a tekintetét az enyémmel. Segítséget kért, ki akart mászni ebből a helyzetből. Tartottam vele a szemkontaktust, a végén pedig aprót biccentettem, jelezve, hogy innen átveszem. Tettem egy lépést előre, és leereszkedtem a Jo-val szemközti székre, az alkaromra támaszkodva az asztallapon.

Ő kíváncsian kísérte végig a folyamatot, mikor pedig látta, hogy nem tervezek mást csinálni rám koncentrálta a figyelmét, és feltette ugyanazt a kérdést, amit Deannek is:

- Neked mi róla az első emlék?

Azt hittem nem leszek képes választani. Aztán a sok kép közül egy kristálytisztán kiéleződött a fejemben. Egy másodperc múlva az ujjaimmal babrálva, halványan mosolyogva fogtam bele a felelevenítésébe:

- Nem lehettem több 9-nél, amikor apa kijelentette, hogy ő mégpedig meg szeretne tanítani engem biciklizni, ugyanis közeledett egy program az iskolában, afféle biciklis csoportos kirándulás, egy nagy piknikkel lezárásként, a gyerekek pedig hozhatták a szüleiket is. Úgy gondolta remek szórakozás lehetne, ezért vett nekem egy biciklit és gyakorolni kezdtem vele. Az elején minden rendben ment, aztán... leestem. Lehorzsoltam a térdem, és sírni kezdtem. Apa rögtön jött, és vigasztalt, azt mondta legközelebb jobb lesz, én azonban közöltem, hogy soha többet nem akarok felülni rá. Egyszerűen megijedtem az egésztől. Eltelt pár nap, közeledett a túra. Mindenki teljesen izgatott volt, alig várták, hogy mehessenek. Hétvégére volt tervezve, szóval nem volt iskola sem. Én otthon maradtam, míg a barátaim elmentek a szüleikkel. Emlékszem nem tudtam mit kezdeni magammal egyedül, ezért a nappaliba mentem, ahol apa tévét nézett. Megálltam előtte, majd azt mondtam: Apa, taníts meg biciklizni. Kezdjük újra. Meglepett volt, de szó nélkül kijött velem gyakorolni. Egy darabig fogott, hogy ne boruljak fel, de később elengedett, és egyedül csináltam. Persze akkor is elestem. És ő leguggolt előttem, letörölte a könnyeimet, azután megkérdezte, hogy szeretném-e abbahagyni. Azt feleltem nem. Felkeltem a földről, visszaültem a biciklire, és folytattam, mintha mi sem történt volna. Órákba telt, de a nap végére már sokkal ügyesebb voltam. A vacsoránál apa végig mosolygott, és boldogan mesélte anyának, semmit sem hagyott ki belőle. Miközben pedig beszélt, a szemében... A szemében tisztán látható volt, mennyire büszke volt rám. Büszke volt, hogy nem adtam fel.

Elértem a befejezéshez, ahol fokozatosan elhalkultam. Nem emeltem fel a fejem a kezemről, csak bámultam tovább az ujjaimat.

Jo és Dean szintén csendesek voltak. Hosszú pillanatokig egyetlen betű sem hagyta el a szájukat. Végül Jo volt az, aki percekkel később megtörte a némaságot:

- Ez gyönyörű volt.

Ekkor felnéztem, és láttam, hogy kedvesen mosolygott. A szeme mintha még könnybe is lábadt volna. Viszonoztam a mosolyt, majd mindketten szinkronban fordultunk a mögöttem álló Dean-hez.

A zöld íriszek visszafojtott könnyektől csillogtak, amiket távolról nehéz lehetett kiszúrni, közelről azonban eltéveszthetetlenek voltak. Az idősebb testvér megköszörülte a torkát, viaskodva az érzelmeivel, mialatt helyet foglalt mellettem, egyik keze megragadva az enyémet, és lehúzva az asztal alá szorította, ahogy egy mély sóhaj után szóra nyitotta a száját.

- 6 vagy 7 éves lehettem, amikor először elvitt lőni- mesélte lassan, egy kicsit hezitálva, bizonytalanul abban, hogy belemenjen-e az apák témába. Teljesen meglepett voltam, amiért el tudtam érni nála azt, hogy megnyíljon, és egy finom kézszorítással ösztönöztem a folytatásra, ami nemsokára érkezett is - Semmi komoly, csak pár labda a kerítés tetején, de eltaláltam minden egyes darabot. Ezután ő rám mosolygott, és... Az a mosoly olyan volt... Nem tudom. Nem tudom megmagyarázni.

- Biztosan büszke volt- jegyezte meg a szőke egy rövid szünet után.

- Egész biztosan az volt- erősítettem meg egy bólintással.

Dean nagyot nyelt, megrázta a fejét, ezután gyorsan témát váltott, hogy kikerüljön a középpontból.

- Mi van a te apáddal?- kérdezte Jo-t.

- 10 éves voltam, amikor meghalt, de emlékszem minden alkalomra, amikor hazaért valamilyen vadászatról. Beviharzott az ajtón, mint valami összevert Superman, vagy ahhoz hasonló. Felvett a karjaiba, én pedig azonnal otthon éreztem magam. Nem számított hol voltam, vagy mi történt aznap. Mikor hazajött, az volt a legjobb érzés a világon. Anya pedig, aki mindig komor, és ideges volt amikor apa nem volt otthon, újra mosolygott, mikor őt meglátta. Ismét egy család voltunk- elcsuklott hanggal vágta el magát a beszédben, ezt követően pedig szüksége volt pár másodpercre, hogy összeszedje magát. Pislogott néhányszor, hogy eltüntesse az előtörő könnyeket, megköszörülte a torkát, és felvett egy határozott kifejezést a befejezéshez - Szeretnéd tudni miért akarom ezt csinálni? Miatta. Én így tartom őt közel magamhoz. Mondd el őszintén, mi a baj ezzel?

Dean megfeszített állal mérlegelte a dolgot, minden ellene és mellette érvet, de végül ő is rájött, hogy Jo-nak mennyire is fontos ez, és hogy semmit nem tehet az ellen, hogy megállítsa, legfeljebb elfogadni tudja, plusz segíteni neki, mikor kell. Ezért hát, egy örökkévalóságnak ható idő lepergése után apró bólintást ejtett meg a lány irányába, így adva áldását a szőkére és a vadászatra.

A lakás ajtaja a semmiből kicsapódott, rajta keresztül pedig beviharzott Sam, az arcán egy olyan kifejezéssel, ami alapján rögtön sejteni lehetett, hogy valami rossz történt. Viszont ami még ennél is jobban aggasztott... hogy nem volt nála kávé.

- Sam? Hol van a kávé?- fordultam felé kérdőn.

- Zsaruk vannak odakint. Eltűnt még egy lány- hagyta megválaszolatlanul a kérdésem, egyből a lényegre térve.

Dean fáradtan felsóhajtva megcsóválta a fejét, azután felállt, és előszedte az FBI jelvényét az ajtó felé menet.

- Megyek és megnézem. Ti maradjatok itt- azzal pedig távozott az apartmanból.

- Mi a fene történt?- faggattam a velünk maradt testvért, miközben felkeltem a helyemről, és átsétáltam az ablakhoz, hogy kinézhessek az utcára, ahol a rendőrök már javában nyüzsögtek.

- Éppen idefele jöttem, mire feleszméltem, a zsaruk már ellepték a helyet- magyarázta mellém lépve - Annyit azért sikerült kiszednem az egyikükből, hogy megint eltűnt egy lány.

- Értem- bólintottam kifelé meredve az üvegen át. Gondoltam egyet, majd a következő pillanatban átfordítottam a fejem a Winchester fiú irányába - De ez továbbra sem magyarázza meg azt, hogy miért nincs nálad kávé.

- Sajnálom- vonta meg a vállát egyszerűen.

A fejemet ingatva hagytam őt ott az ablaknál, és huppantam vissza a székre az asztalnál, hogy folytassam az alaprajzok tanulmányozását.

Akkor azt hiszem nekem kell megszereznem azt a kávét.

Úgy 10 perccel később Dean visszatért, ami kicsit soknak tűnt, viszont amint jobban szemügyre vettem őt, rájöttem mi tartott ennyi ideig.

- Ez az amire gondolok?- böktem felé, pontosabban a gőzölgő folyadékkal teli papírpohárra a kezében.

- Bizony az- erősítette meg vigyorogva, majd odasétált az asztalhoz, és letette elém az italt - Friss kávé.

A gesztus teljesen meghatott, majdnem az örömkönnyek is feltörtek, amint az ujjaim körülfonták a poharat, engedve a belőle áradó melegségnek, hogy átjárjon, miközben fogtam. Nem haboztam, hanem gyorsan belekortyoltam, egyből felismerve a kedvenc kávém ízét. Ezután már boldogan dőlhettem hátra, tudva, hogy megvan, amire annyira vágytam.

- Imádlak- mondtam egy hatalmas vigyorral.

Dean erre felnevetett, és leült mellém, tekintetével elmélyülten követve minden mozdulatomat, mintha azok mindennél érdekesebbek lennének.

- A kávéra gondolsz, vagy rám?- kérdezte kíváncsian, közben megmutatva a saját mosolyát.

Úgy tettem, mint aki tényleg komolyan elmerengett ezen, majd rápillantva azt feleltem:

- Talán mindkettőtökre- vállat vontam, majd kortyoltam még egyet. A szemem sarkából láttam Dean várakozó pillantását, de még húztam egy kicsit az időt. Másodpercekbe telt, de csak hozzátettem - Határozottan mindkettőtökre.

Az idősebb testvér elégedetten biccentett, azután előre dőlt a széken, könyökét a térdén megtámasztva. Ezzel fél méteres távolságra került tőlem, ennél azonban még nem állt meg, helyette közelebb hajolt, azt tervezve, hogy megcsókol, csakhogy mielőtt megtehette volna Sam közbeszólt:

- Kiderítettél valamit?

Dean lehunyt szemmel felnyögött, emlékezve arra a kis apróságra, hogy nem vagyunk egyedül, és jelenleg épp egy ügyön dolgozunk. Szabad kezemet a vállához emeltem, megveregettem, és együttérzőn azt mondtam:

- Erre még lesz alkalmunk később.

Kinyitva a szemét egyenesen az enyémbe nézett, mielőtt suttogva megjegyezte volna:

- Szavadon foglak.

Visszadőlt a támlához, ahogy tettem én is, azután felvéve az aktuális topikot beszélni kezdett mindannyiunkhoz.

- Teresa Ellis-nek hívták, aki a 2F-ben lakott. A barátja jelentette az eltűnését úgy hajnal körül.

- Mi van a lakásával?- kérdeztem, nyugodtan iszogatva tovább.

- Repedések voltak a falakon, és a plafonon is- mesélte a részleteket - Plusz találtam abból az ektoplazmából is, amit korábban láttunk.

- Hát, a repedések és a szőke hajcsomók a szellőzőben alapján én azt mondanám, hogy a lény a falakban él- állapította meg Sam, csatlakozva hozzánk a konyhában.

- Mégis mit nem veszünk észre?- tanakodott Dean összehúzott szemöldökkel.

- Talán rossz helyen keresünk- gondolkodott hangosan Jo, átnézve a papírokat előttünk, majd kiemelt egyet a sok közül.

- Mire gondolsz?- kapta felé a fejét Dean, mire a lány felénk fordította a fotót.

- Ez a kép azt ábrázolja, ami itt volt a lakások előtt- kezdte - Csak egy üres mező, de nézzétek mi volt mellette.

Mind szótlanul méregettük a fekete-fehér fényképet, hunyorítva a távolban lévő épületre, amíg le nem esett.

- Várjunk, az ablakok be vannak rácsozva- vettem észre.

- Várjunk, egy kicseszett börtön mellett vagyunk?- döbbent meg Dean, a szája tátva a meglepettségtől, a szeme pedig kikerekedve, mint aki most jött rá az évszázad titkára.

Jo ezalatt már ragadta is meg a telefonját, hogy felhívjon valakit, valószínűleg Ash-t, addig mi a srácokkal vártunk, hogy végezzen.

- Részben emlékeztet az egész arra a régi ügyünkre abban a kísértetjárta elmegyógyintézetben- jegyeztem meg visszaemlékezve - Nem sokban különbözik tőle.

- Igen Kim, de az egy elmegyógyintézet volt- emelte ki Dean - Ez meg egy börtön, gyilkosokkal, erőszaktevőkkel, és egyéb veszélyes bűnözőkkel.

- Óóó- nyújtottam el amolyan „értem én" stílusban - Csak nem félsz néhány bűnöző szellemtől?

- Én nem...- vágott bele a védekezésbe, ám Jo félbeszakította mikor letette a telefont.

- Oké, beszéltem Ash-el, aki kiderítette, hogy ami mellettünk van, az a Moyamensing börtön. 1835-ben építették, majd lezárták 1963-ban. Ráadásul az is kiderült, hogy az üres mezőt akasztásokra használták- ismételte el a megtudottakat.

- Akkor kelleni fog egy lista az ott felakasztottakról- jelölte ki a következő lépést Sam.

- Ash már rajta van az ügyön- biccentett Jo.

- Szuper. Addig pedig, amíg az meglesz,- lejjebb csúsztam a széken, a lábaimat könnyűszerrel feldobva az asztallapra - mi szépen lazítunk egyet.

Ash-nek fél órán belül meglett a teljes lista, amit nyomban továbbított is nekünk. Hát, legyen elég annyi, hogy eleve rengeteg névre számítottam, na de amennyit végül megláttunk az e-mailben. Kétszer olyan hosszú volt, ha nem háromszor. Még az állam is leesett a mennyiségtől. Ezt időbe telik átnézni.

- Itt legalább 150 név szerepel, ha nem több- görgettem le a laptopom képernyőjét. Az egész valósággal összefolyt a szemem előtt.

- Valahogyan le kell szűkítenünk- húzta közelebb a székét Dean, hogy jobb rálátása legyen a sorokra.

Csak mentem, mentem és mentem lefelé, viszont egyik név sem tűnt gyanúsnak. Egyikükből sem tudtam volna kinézni, hogy szellemként nőket rabolna el. Mígnem egy bizonyos darab meg nem akasztotta a tekintetem.

- Ez nem lehet igaz- motyogtam elképedve, és már kattintottam is az illetőre.

- Mi az? Mit találtál?- faggatott Dean amint meghallotta a döbbenetet a hangomban.

- Herman Webster Mudgett- hagytam drámai szüneteket a szavak között - Tudjátok ki ő?

- Nem- rázta a fejét Jo összezavarodva - Kicsoda?

- H.H. Holmes- közöltem vele az ismertebb változatát annak, ahogyan mindenki hívta - 1896 május 7-én akasztották fel, méghozzá a Moyamensing-ben.

- Ez most komoly?- hitetlenkedett Dean, azután maga felé húzta a gépet, hogy személyesen is megbizonyosodhasson mondandóm igazáról.

- Oké, de mégis ki ez a fickó?- értetlenkedett tovább a lány.

- Ő volt az első sorozatgyilkos Amerikában, még azelőtt, hogy bárki is tudta volna mit jelent a kifejezés „sorozatgyilkos". Többszáz embert ölt meg a kastélyában, amit saját maga épített fel. A kedvencei mindig a fiatal, szőke nők voltak, ami nekünk tulajdonképpen bónusz. Az áldozatai elkábítására pedig kloroformot használt- foglaltam össze a lényeget amit tudni kellett a férfiről.

- Kloroform- ismételte Dean, majd az öccséhez fordult - Ezt éreztem a folyosókon. Így már minden világos.

- Rendben, akkor már csak meg kell találni a testét, lesózni, majd elégetni, igaz?- tette fel az újabb kérdést a szőke.

Erre elhúzott szájjal ingatni kezdtem a fejem:

- Nem lesz ilyen egyszerű. Igaz, hogy a városban temették el, csakhogy a teste vastag réteg betonnal van beburkolva. Nagyon nem szerette volna, hogy valaki meggyalázza a hulláját, mint ahogyan ő is tette az áldozataival.

- Na jó, az, hogy ennyit tudsz erről a pasasról lassan kezd ijesztő lenni- nevetett fel félig humorosnak szánva az idősebb testvér. Felé fordultam és édesen elmosolyodtam.

- Kihátrálnál a kapcsolatból?

- Azt már nem- vágta rá határozottan - Ennyi nem elég, hogy lerázz.

- Reméltem is- mosolyogtam szüntelen.

Megkönnyebbülés volt, hogy a haragos feszültség eltűnt kettőnk között, és vége lett a vitának. Sokkal jobban szerettem, amikor tudtunk viccelődni, és nevetni egymással. Ezzel pedig úgy tűnik ő is egyetértett.

- Jólvan, akkor hogyan fogjuk lezárni ezt az ügyet?- várt valami megoldást tőlünk Jo.

- Rémlik a kastély, amit említettem?- fordultam vissza felé, mire bólintott - Nos, az áldozatai megölésére építette. Az egész helyet felszerelte különféle csapdákkal: csapóajtók, savas kádak, vermek, és még titkos járatokat is vájt a falakba, hogy ott tartsa fogva az elrabolt embereket. Valószínűleg hogy megfullassza vagy éheztesse őket. Most pedig, hogy jobban belegondolok...- némultam el egy pillanatra, ahogy a realizáció elöntött - Meg is van, hová vitte azokat a nőket. A falakba.

- Tehát Teresa még életben lehet- vette fel a fonalat a velem szemben ülő lány. Megerősítésként csak bólintottam.

- Oké, Sam és én felhozzuk a kalapácsokat meg a feszítővasakat a kocsiból- kelt fel a helyéről Dean, akcióra készen - Ti maradjatok itt, amíg vissza nem érünk. Beverjük azokat a falakat, amik elég vastagok ahhoz, hogy egy lány beférjen mögéjük.

- Nektek csak úgy random megvan mindez a kocsiban?- vonta fel a szemöldökét Jo, ám választ már nem kapott, ugyanis a srácok addigra távoztak a lakásból.

Percekkel később már felszerelkezve indultunk el az apartmanházban, hogy körülnézzünk a falakban. Újra szétváltunk, Sam és Dean mentek az egyik irányba, Jo és én pedig a másikba. Mindünknél volt páronként egy kalapács meg egy feszítővas, csak hogy mindenre fel legyünk készülve, plusz a mobilunk is készenlétben volt, ha netán hívni kellett volna a másikat.

- Na csapjunk bele- álltam egy kisebb terpeszbe, kezemben a kalapács, majd lesújtottam, akár egy baseball ütővel. Az ütéstől, amit a falra mértem hatalmas lyuk keletkezett, közben pedig vakolatdarabok repültek szerte-szét a levegőben. Jól sejtettük. A fal gyenge volt. Eléggé ahhoz, hogy rövidesen már elég nagy részt bontottunk le belőle ahhoz, hogy Jo-val könnyedén beférjünk mögé.

Tettünk pár lépést a sötétben, mielőtt lámpát kapcsoltunk volna, hogy jobban lássunk. Hamarosan azonban megálltunk, úgy gondolván, hogy ideje erősítést hívni. Előhúztam a mobilom, és pillanatok alatt tárcsáztam Dean-t.

- Hé, találtatok megfelelőt?- szólt bele szinte azonnal.

- Igen- válaszoltam - Idejössz te is?

- Aha, adj pár percet- felelte - Sietek ahogy tudok.

Épp ahogyan mondta, nemsokára már meg is érkezett hozzánk, hogy csatlakozzon a falakban mögöttünk.

- Te és Sam találtatok valamit?- érdeklődtem, miközben Jo megindult előttünk a járatban. A hely már eleve iszonyú szűkös volt, ezért csak egymás mögött fértünk el benne.

- Nem, semmi hasznosat- sóhajtott fel.

Némán telt el pár másodperc, mialatt mélyebbre haladtunk a téglák és fa tartógerendák között, mígnem a semmiből Jo lefékezett, minket is ugyanerre késztetve.

- Mi az Jo?- tudakolta Dean, aki mivel a sor végén volt, semmit nem látott.

- Dean, nem hiszem, hogy te beférnél ide- közölte a lány, azután átnyomta magát egy még szűkebb részbe. Valóban. Ha neki ilyen nehéz volt, Deannek esélye sincs.

Megfordultam, és szembenéztem a Winchesterrel. Nem tetszett neki az az ötlet, hogy magunkra hagyjon minket. Ez könnyen olvasható volt az arcáról, ám a következő pillanatban már szavakba is foglalta:

- Visszamegyünk, és keresünk egy másik utat. Gyere Jo.

A szőke nem mozdult a járat másik oldaláról. Összenézett velem, és rögtön tudtam, mire gondolt. Ugyanarra, amire én is.

- Körülnézhetünk mi ketten- ajánlottam, a lányra és magamra mutatva.

Dean heves fejrázásba fogott az ötlet hallatán.

- Kizárt.

- Dean, vigyázni fogok rá, nem lesz baj- győzködtem, akkor még türelmesen. Így sem adta meg magát.

- Szó sem lehet róla- tiltakozott.

- Dean...

- Irány vissza- bökött a válla fölött arra, amerről jöttünk - Sam már vár minket.

- Nézd, mi lenne, ha...- próbálkoztam.

- Azt mondtam nem- intett le azon nyomban.

Frusztráltan felsóhajtottam, azután a hajamba túrtam. Nem fogok csak úgy meghátrálni. És tudom, hogy Jo sem. Tovább kellett mennünk. Ha pedig ehhez az kellett, hogy kijátsszam Dean-t, ám legyen.

- Legyen- tettem úgy, mint aki feladta. Dean erre bólintott, és hátrálni kezdett, a figyelme szép lassan elterelődött rólam közben. Ezt az alkalmat használtam ki a cselekvésre. Villámsebességgel vettem egy 180 fokos fordulatot, és futni kezdtem. Mindössze néhány lépés, és mire Dean észbekapott, én már a járatban voltam Jo mellett, ahol ő nem érhetett el minket, hogy kirángathasson.

- Na nem, nem, Kim! Gyertek ki onnan!- immár jóval emeltebb hangon utasított minket. Ó, ezért később még kapni fogok.

- Megoldjuk Dean, csak bízz bennünk- kértem őt utoljára.

Idegesen végigfuttatta ujjait világos tincsein, majd odalépett a kis folyosó bejáratához, szorosan előttem torpanva meg. Fogalmam sem volt, mire készül. Megragadhatta volna a karomat, hogy kirángasson, de nem tudtam volna elképzelni, hogy tényleg megtegye. Na jó, talán el tudtam. Ellenben ehelyett valami olyat tett, amit nem vártam volna ebben a helyzetben: megcsókolt.

Egyik keze a tarkómon pihent meg, aminél fogva magához húzott, és ott tartott addig az ideig, amíg el nem szakadtunk. Ezt követően továbbra sem hátrált, hanem mélyen a szemembe nézett egy utolsó mondat erejéig:

- Vigyázzatok magatokra.

El sem hiszem, hogy bevált. Lassan, de biztosan elértem, hogy ne féltsen annyira. Akkor ezt most jobb, ha nem szúrom el, mert ha mégis úgy lesz, akkor egy kalitkában végzem az ő felügyelete alatt életem végéig.

- Úgy lesz- ígértem meg.

Nyomtam egy utolsó, gyors puszit az arcára búcsúzásként, azután már perdültem is meg, hogy kövessem Jo-t az alagutakban. Nem kellett sok, és már nem láttam az idősebb testvért, mikor visszafordultam, hála a messzeségnek amit elértünk odabent.

Ez volt az a pont, amikor a mobilom megcsörrent a zsebemben. Elővéve azt anélkül fogadtam a hívást, hogy leolvastam volna ki az illető. Nem volt rá szükség, így is tudtam.

- Máris hiányzunk?- mosolyogtam a készülékbe, noha tisztában voltam vele, hogy ő ezt nem láthatja, maximum a hangomon hallhatja.

- Csak mondd, hogy jól vagytok- tért egyből a lényegre.

- Igen Dean, mindketten jól vagyunk- biztosítottam nyugodt hangsúllyal.

- Hé, itt egy légcsatorna- hívta fel rá a figyelmem Jo - Ezt kéne követnünk.

Nem várt reakciót, már mászott is lefelé.

- Dean, Jo talált egy légcsatornát, azt követve megyünk tovább- tájékoztattam az eseményekről, közben kihangosítóra tettem őt, hogy egyszerűbb legyen a mászás.

- Ne, ne, ne, ne, maradjatok itt fent- hadarta amint felfogta mire készülünk. Addigra már késő volt. Átadtam Jo-nak a mobilt, aki már lent volt a csatorna aljában, és én is befejeztem az ereszkedést.

- Nézd, meg kell találnunk azt a lányt, nem? Semmi bajunk- vette át a beszélő szerepét a szőke, nyugtatva az ideges Dean-t.

Nem jött újabb tiltakozás, szóval sétáltunk tovább, a Winchester még mindig vonalban. Mentünk egy jó darabig, azonban apránként, mégis biztosan fura érzés kezdett úrrá lenni rajtam. Sejthettem volna miért, ám csak akkor fogtam fel ténylegesen, amikor megláttam a fekete masszát szivárogni két tégla közül. Ó, basszus.

- Te jó ég- suttogta Jo, elejtve a kezéből a telefonom. Mindketten lefagytunk.

- Kim? Jo?

Azon voltam, hogy szóljak valamit a túlvégen lévőnek, mikor egy rongy tapadt az arcomra, befogva a számat, az orromat pedig erős vegyszerszag töltötte meg. A szemem sarkából láttam, hogy Jo-val is ugyanez történik, de mire tehettem volna bármit is, addigra a kloroform már kellően elkábított ahhoz, hogy elgyengülve kicsússzon a lábam alól a talaj, és a földön kössek ki. Küzdöttem, hogy ébren maradjak, semmi mást nem szerettem volna jobban, de a szer túlzottan tömény volt, ezért nem bírtam sokáig ellenállni. A szemhéjam elnehezült, egy másodperccel később pedig lecsukódott.

- Kim! Jo!

Ezt hallottam utoljára, mielőtt a világ körülöttem csendbe borult.

Írói szemszög

Dean, akár egy villám, elstartolt a kilyukasztott falú folyosóról, és eszeveszettül sprintelt a kivett lakásuk felé, ahol Sammel azt beszélték meg, hogy találkoznak miután végzett a lányokkal. Nem is figyelve a lába elé rohant szünet nélkül, míg fel nem ért a keresett emeletre. Ott aztán éppen bevette volna a kanyart, amikor hirtelen megjelent előtte az öccse, ezzel heves meghátrálásra késztetve őt, aminek hála majdnem a padlón kötött ki.

- Hé, hé, hé- ámult el Sam bátyja kifejezését látva.

Az idősebb testvér seperc alatt összeszedte magát, és nem vesztegette az időt kerteléssel, csak rögtön kimondta:

- Elkapta őket. Az a rohadék elkapta Kim-et és Jo-t.

- Hogy mi? Ez mégis hogy történt?- kérdezte elkerekedett szemmel a másik.

- Nem voltam ott velük, elengedtem őket egyedül- hadarta Dean, miközben feszülten a hajába túrt - A fenébe!

- Oké, megtaláljuk őket, rendben? Csak nyugodj meg- kérte őt a fiatalabb, noha neki is komoly erőfeszítésekbe került megőrizni a hidegvérét a jelenlegi helyzetben. Ez közel sem az első eset volt, mikor nem tudták megállítani valaminek, vagy valakinek, hogy elvigye Kim-et, ám ezúttal nem csak ő tűnt el, ami még inkább emelte a tétet. Való igaz, a szellem biztosan nem fog nekik ártani egy darabig, hanem mindössze elzárja őket valahol, de attól még ugyanúgy ki kell használniuk minden másodpercet, nehogy mégis késő legyen. Sam a legutóbbi ilyen ügyük után tett magának egy ígéretet, miszerint soha többé nem fogja hagyni, hogy bármi is bántsa a legjobb barátját, a tény pedig, hogy ezt nem tudta megtartani fájdalmasan mardosta őt belülről. Csakhogy nem ő volt az egyetlen ezzel a fájdalommal.

- Hol?- hangzott el a kérdés Dean szájából, kirántva a fivérét a bűntudatos gondolatokból.

- A falakban- felelte.

Fejrázás volt a reakció a válaszára.

- Órák óta a falakban kutattunk. Egyik elrabolt lány sem volt ott, ők sem lesznek.

Dean nem hitte el, hogy megint ez történik. Hogy történhet ez folyton? Miért nem képes rendesen vigyázni rá, miért hagyja mindig, hogy elragadják őt tőle? Az is átfutott a fején az önostorozás közepette, hogy meg sem érdemli a lányt, ha nem tudja megóvni őt a rájuk leselkedő veszélytől. Ezt megint sikerült elszúrnia. Ez a hibája akár Kim és Jo életébe is kerülhet.

Újra a lakásban voltak, ahol maximális gyorsaságra váltva fogtak bele az ügy papírjainak ismételt átfutásába, abban reménykedve, hogy rájönnek a hiányzó részletekre. Eddig azonban nem volt semmi változás.

- Csak le kell higgadnunk, és tiszta fejjel nézni a dolgot- mondogatta Sam papírról-papírra ugrálva a tekintetével.

Ezalatt Dean az alaprajzot böngészte, újra és újra, olyasmi után keresve, ami eddig nem kelthette fel a figyelmüket.

- Akkor jobb, ha gyorsan kezdünk agyalni- értett egyet egy pillanatra sem nézve fel az anyagokból.

A feszültséggel megtöltött levegő csendjébe szinte fülsiketítően hasított a mobil csörgése. A testvérek pillantása találkozott, előre rosszat sejtve a hívó kilétét illetően. Dean lassan húzta elő a készüléket a zsebéből, a kiírt név láttán pedig nagyot nyelt, mielőtt felvette volna. Ebből nem fognak jól kijönni.

- Igen?

- Hazudtál nekem. Ott van veletek- dörrent Ellen korholó hangja a túlsó végen.

Lebuktak. Most aztán bajban vannak mind.

- Ellen...- igyekezett elébe menni a vitának Dean, nem sok sikerrel.

- Ne is próbálkozz!- hallgattatta el rögtön a nő - Ash mindent elmondott. A srác lehet, hogy egy zseni, de könnyen megtörhető, ha hazugságról van szó. Most pedig add oda a lányomnak a telefont.

Dean hezitált. Fogalma sem volt mit mondjon. Egy kis hazugság már nem oszt, nem szoroz, igaz?

- Vissza kell, hogy hívjon, most éppen öhm, női ügyeket intéz.

- Hát persze- csöpögött a gúny Ellen hangsúlyából. Nem vette be - Hol van? Hol van a lányom, Dean?!

Vége a hazudozásnak. Ideje kitálalni. Még akkor is, ha nem lesznek szépek a következmények.

- Nézd, épségben vissza fogjuk hozni őt- biztosította az aggódó anyát a Winchester.

- Visszahozni?- értetlenkedett a vonal másik végén lévő - Vissza honnan?

- A szellem amire vadászunk elvitte őt és Kim-et- nyögte ki gombóccal a torkában.

Hosszú csend következett, amit egy elfojtott hang követett:

- Istenem- Ellen szemébe könnyek szöktek a félelemtől.

- Minden rendben lesz, nem esik baja, ígérem- hajtogatta Dean egyre csak ugyanazt, ezzel persze saját magát is győzködve.

- Megígéred?- jött a cinikus kérdés, majd a meglepő, kíváncsiságot felkeltő folytatás - Nem ez az első alkalom, hogy ezt hallom egy Winchester-től.

- Ezt hogy érted?- zavarodott össze az idősebb testvér, kifejtést azonban nem kapott erre.

- Ha bármi baja esik...

- Nem fog- szakította félbe határozottan - Egyiküknek sem fog. Nem hagyom. Ellen, sajnálom, hidd el tényleg.

- Az első repülővel ott leszek- közölte - Pár órán belül odaérek.

Ezután a vonal megszakadt.

Dean zsebrevágta a mobilját, miközben a légzése felgyorsult, a keze pedig ökölbe szorult, ami azt eredményezte, hogy keményen lesújtson az asztallapra, hangos csattanás visszhangját küldve szét a szobában.

- Francba!

- Ne okold magad Dean- ingatta a fejét Sam a bátyját figyelve - Nem tehettél volna semmit, hogy ezt megállítsd.

- Mondd, hogy találtál valamit- kérlelte, félretéve a további veszekedést. Igenis magát hibáztatta, mert igenis tehetett volna valamit, mondjuk hogy nem engedi be őket egyedül a falakba. Nem kellett volna hagynia, hogy megtegyék. Akkor most nem tartanának itt.

- Uh, talán- húzta maga elé a gépét a fiatalabb - Vess egy pillantást erre.

Dean öccse mögé lépett, és szemügyre vette a képernyőt, amin Holmes gyilkos kastélya szerepelt fekete-fehér fotókon.

- Nézd az épület tervrajzát- bökött rá Sam - Mindenhol titkos járatok voltak benne, igaz?

- Igen.

- Viszont volt még egy ilyen, amit nem vettünk számításba- mutatóujjával bekarikázott egy területet - Ami a pincében volt.

- Ennek az épületnek nincs pincéje- rázta a fejét Dean.

- Igazad van, ennek nincs- helyeselt - De feltűnt nekem valami. Az alapzat alatt végigfut egy régi csatornarendszer, amit nem használtak már vagy...

- Nyomás- kapta fel a dzsekijét az idősebb, akinek ennyit elég is volt hallania.

Ideje volt megmenteni a lányokat.

Kim

Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek hol vagyok, miután magamhoz tértem. Hiába pislogtam többször is egymás után, a sötétség nem tűnt el előlem, és nem tudtam kivenni semmit sem a környezetemből. Mikor pedig mozogni próbáltam feltűnt, hogy erre szinte képtelen vagyok, ugyanis egy különösen szűk térben voltam elhelyezve. Tapintás alapján azt mondtam volna hogy kővel voltam körülvéve. Hát ez fantasztikus. Innen mégis hogy jussak ki?

Oké Kim. Ne pánikolj. Sam és Dean megtalálnak majd, és Jo-val együtt kivisznek innen. Csak... Várjunk. Jo.

- Jo! Jo, hallasz engem?- kiáltottam el magam, nagyon remélve, hogy választ kapok a kérdésre.

Körbe tapogatóztam a kezemmel, egy pillanatra pedig a fejemet is oldalra fordítottam, ekkor szúrtam ki néhány kis szellőzőrést a dobozom oldalán. Legalább nem fogok megfulladni. Ez valamelyest enyhítette a szorongásom. Odanyomtam az arcom az apró lyukakhoz, hogy aztán hunyorogva kileshessek rajtuk azért imádkozva, hogy találjak valamit, amiből rájöhetek arra hol vagyok. Nos, mindössze még jópár, az enyémhez hasonló kőkriptát tudtam kivenni a közelemben.

Ejha! Ez a fickó aztán tényleg nem lazsált.

- Kim! Hallasz engem?- érkezett a hang az egyik irányból.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ő is itt volt. Élt. Jelenleg pedig csak ez számított.

- Igen, hallak- erősítettem meg a biztonság kedvéért még mindig magas hangerőn beszélve - Nem esett bajod?

Miközben a feleletére vártam ezerrel kijutási módszereken agyaltam. Az első ami eszembe jutott egyértelműen a képességeim használása volt, azzal ellenben volt egy kis gond: nem tudtam hogyan irányítsam őket. Tisztában voltam egyetlen dologgal, miszerint valahogyan Dean a kulcs az aktiválásukhoz, de ez volt minden. Tovább még nem egészen haladtam, mivelhogy az illető, aki taníthatott volna eltűnt, és nem tudtam elérni őt. És ezzel meg is rekedtem ötletek terén.

- Nem.

Újabb megkönnyebbült sóhaj.

- Mégis hol vagyunk?

Mielőtt még bármit is mondhattam volna felszólalt egy másik női hang:

- Ti meg kik vagytok?

- Hé, te vagy Teresa?- tudakoltam, ignorálva a kérdését.

- Igen én.

- Ettől biztosan nem fogod jobban érezni magad, de azért vagyunk itt, hogy kiszabadítsunk- vette át a szót Jo - Bár jelenleg mi is csapdában vagyunk idebent.

- Ketten most is minket keresnek- próbáltam nyugtatni a nőt - Meg fognak találni, és kivisznek innen.

- Istenem, még odakint van!- kapkodta a levegőt Teresa, rémültbe váltva - Meg fogunk halni. Meg fog ölni minket!

- Nem, nem fog!- jelentettem ki határozottan - Teresa, maradj higgadt, különben csak még inkább feldühíted.

A levegő bennem rekedt, amikor nehéz léptek zaja ütötte meg a fülem. Ez nem lehetett egyik testvér sem. Ők nem lennének ilyen hangosak.

Az egész testem ledermedt, szememmel pedig hezitálva pillantottam ki a réseken, attól tartva, hogy valami elém fog ugrani. Ó, mennyire igazam lett. A lépések elhaltak, egy másodpercre minden elcsendesedett, majd a következő amit megláttam az H.H. Holmes undorító, rothadó arca, és fátyolos, halott tekintete a rácsok előtt.

Alig észrevehetően megrezzentem, ám igyekeztem erősnek mutatni magam, hogy a mocsok tudja, engem nem ijeszthet meg. Mereven bámultam a szemébe, és tartottam ezt a felállást, még az egyik szemöldököm is felhúztam, egyfajta kihívásként, csak hogy kiderítsem, mit reagálna rá. Nem kellett volna.

Morrant egyet, majd hirtelen átnyúlt a szabad helyen, vasmarokkal ragadva meg a torkomat, aminél fogva ezután a kődoboz oldalához rántott. Fájdalmasan felnyögtem, és összeszorítva az állkapcsomat karmoltam a kézfejét, ezáltal próbálva rávenni, hogy eleresszen, de persze meg sem moccant. Rohadt erős, mocskos szellem!

Kikerekedett szemekkel küzdöttem a szorítás ellen, amiből tudtam, hogy nem fogok szabadulni, amíg a testem élettelenül el nem ernyed az oxigénhiánytól. Szükségem volt valamire, hogy leszedjem magamról. A gondolataim vadul cikáztak, egyszerre pánikoltam, és harcoltam azért, hogy megőrizzem a hidegvérem. Csakhogy ez a kísérlet kezdett megdőlni.

Immár a számon át kapkodtam a még elérhető levegőt egyre növekvő kétségbeeséssel. Gyerünk Kim, nem adhatod fel! Jo számít rád. Szedd össze magad! Mióta képes egyetlen, ócska kis szellem lenyomni téged? Saját erővel nem érek el semmit. Ó, bárcsak lenne nálam valami, ami vasból van. Úgy biztosan...

Hé. Nálam van vas. Hogy felejthettem el?

Egyik kezemmel lenyúltam a nadrágom elülső zsebeinek egyikéhez, és beletúrtam amilyen mélyre csak lehetett. Éreztem, amint az ujjaim valami recéset érintettek, ekkor kirántottam őket, és a bennük markolászott kulcsot maximális lendülettel belevágtam a férfi fejébe, kiváltva egy fájdalmas kiáltást reakcióként.

Azonnal elengedett, én pedig visszahúztam a kezem, közel tartva a kulccsal együtt a mellkasomhoz, és nagyokat lélegezve hátrébb húzódtam a résektől. De örülök, hogy mindenhova magammal hordom a lakáskulcsom, amolyan emlékeztetőként az otthonomra. Most megmentette az életem. Ezután aztán tényleg nem megyek sehova nélküle. Kizárt.

Még mindig enyhén ziháltam, úgy szorongatva a kulcsot, hogy az belevájt a tenyerembe, de nem érdekelt. Mindenemet az kötötte le, hogy összeszedjem magam, aztán pedig megoldást találjak a kijutásunkra.

Alighogy a testem és az elmém is lenyugodott egy velőtrázó sikoly ugrasztott meg megint. A hang Jo-tól jött, és hosszú másodpercekig eltartott, mielőtt ismét csendesség telepedett volna a helyre.

- Jo! Jo, mi történt? Jól vagy?- ledermedtem az aggodalomtól, és a légzésem újfent felületessé vált. Te jó ég, ha baja esett, azt soha nem bocsátom meg magamnak. Miért hoztam őt ide? Felelőtlen lépés volt, a legfelelőtlenebb, amit eddig tettem az életemben. Megígértem neki, hogy megvédem, erre hagytam, hogy elraboljanak minket, most meg lehet, hogy az a rohadék meg is...

- Az a rohadt állat kitépett egy maroknyit a hajamból!- kiabálta fájdalommal telve.

A kezem ökölbe szorult, a méreg pedig növekedni kezdett bennem. Elég volt a semmittevésből. Eljött a tettek ideje.

- Jo, ki fogom juttatni magunkat innen!- kiáltottam magabiztos elhatározással.

Lehunytam a szemem, vettem egy nagy levegőt, majd minden meglévő erőmmel rúgdalni és ütni kezdtem a doboz oldalát, hogy széttörjem, ezzel pedig szabaddá tegyem az utat a kijutáshoz. A művelet kifárasztott, minden erőfeszítésemet felhasználta, és eredményt csak nem értem el vele.

Frusztrált nyögések, és néhány morgás hagyta el a számat, ahogyan tovább ostromoltam a zárkám falait egészen addig, amíg már a lábam és a kezem is sajgott, de még akkor sem hagytam abba. Abban reménykedtem, hogy így előbb vagy utóbb aktiválom a szupererőm, lehetőleg ezt is még azelőtt, hogy eltörnék egy-két csontot a folyamat közben.

Nem adhattam fel. Számítottak rám. Nem hagyhattam cserben őket.

Ezúttal nem torpantam meg a lépések ismételten való feltűnésétől, csak kizártam őket a környezetemből. Éreztem a szellem energiáját a túloldalról, mikor pedig kipillantottam oldalra megláttam a hosszú, bozontos szakállal borított arcát, amint közelhajolt a résekhez, ezt követően pedig kinyitotta a száját, hogy beszélhessen:

- Olyan gyönyörű hajad van- suttogta rekedten - Kár, hogy csak egy része ilyen szép.

A semmiből megint benyúlt hozzám fél kézzel, és belemarkolt egy nagy adagba a szőkésbarna tincsekből. Időm sem volt reagálni, mert már rántotta is maga felé a fejem, amit így sikeresen beütöttem a kőfalba.

Felkiáltottam a becsapódást követően, viszont ezúttal eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Most piszkosul felhúzott, és ezt nem ússza meg szárazon.

Készítettem a kulcsot az ujjaim között, majd egy szempillantás alatt lecsaptam vele. Beleszúrtam a fémet a csuklójába, és még meg is mozgattam benne, mire ő felüvöltött, de eleresztett, azután köddévált.

- Úgy bizony! Ez vas, te beteg állat!- kiabáltam dühösen arra, amerre eltűnt az előbb.

A szabad kezem megérintette a sajgó területet a fejemen, és finoman masszírozni kezdtem, hogy enyhítsem a lüktetést. Esküszöm, mikor kijutok innen én...

- Elment?- kérdezte halkan Teresa.

- Nem tudom- válaszolta hasonló hangerőn Jo.

Mind némán és feszülten hallgatóztunk. Semmi zaj. Talán tényleg elment.

Megint tévedtem.

Olyan hirtelen éreztem meg a vasmarokkal a torkomra fonódó ujjakat, hogy már akkor kiszaladt belőlem minden levegő, az agyam pedig egy másodpercre lekapcsolt, emiatt védekezni sem tudtam. Teljesen megbénultam, ezért még a kulcs bevetése sem fordult meg a fejemben.

A szemem előtt fekete pöttyök kezdtek táncolni, a látásom homályossá vált, és egyre inkább éreztem, amint elnehezedik a testem, és felkészül arra, hogy belemerüljön a sötétségbe.

Ez nem lehet a vég. Vagy mégis? Tényleg így fogok kiszállni? Egy szellem küld majd át a másvilágra?

Az oxigén tartalékaim az utolsókat rótták, tisztában voltam azzal, hogy már nincs sok hátra. Ekkor dördült el egy lövés odakint. Én csak annyit észleltem, hogy a fogás megszűnt, ezután minden porcikámat a hiányzó levegő visszaszerzése foglalta le. Kezemet a nyakamhoz kaptam, miközben összeszorított szemmel, zihálva kapkodtam a levegőt.

Hála az égnek! Még élek. Nem lesz semmi baj.

- Kim!

A hang majdnem alig jutott el hozzám. Viszont amikor tudatosult bennem, hogy kihez tartozik, a szívem hevesebb dobogásra váltott.

- Dean!- kiáltottam fel két köhögés között.

A következő alkalommal már közelebbinek hatott a hangja:

- Ne aggódj édes, kiszedünk onnan.

Folytattam a légzésem helyreállítását, közben vártam, azt mondogatva magamnak, hogy pillanatok kérdése és szabad leszek. Neszezés szűrődött be a dobozba, valaki próbálta felfeszíteni a fedelet. Az anyag masszív volt, több évszázados is lehetett, emiatt eltartott egy darabig, hogy felnyissák.

Elértem, hogy maximálisan megnyugodjak, és végre kinyitottam a szemem, ezzel egyidőben pedig nagy robajjal csúszni kezdett a fejem felett a kőtábla. Az első kis fénysugár beszűrődött a kialakult résen, nekem pedig hunyorognom kellett, mivel még ez a mennyiség is sok volt egyszerre ennyi sötétben eltöltött idő után. A tető egyre csak mozdult, mozdult és mozdult, mígnem egy végső, erőteljes lökéssel lekerült a zárkámról. Szabad voltam.

Egy kéz nyúlt be a dobozba, és fogta meg az enyémet, óvatosan ülőhelyzetbe húzva, a következő pillanatban pedig már Dean mellkasához voltam préselődve, és úgy öleltem őt, hogy majdnem a szusz is elszállt belőle. Fejemet a vállába fúrva szívtam be az illatát, ami segített elérni a teljes megnyugvást, és tudatta velem, hogy igen, tényleg itt van, és biztonságban vagyok. Amíg ő velem van mindig biztonságban leszek.

- Soha többé ne csinálj ilyet. A frászt hoztad rám- suttogta az idősebb testvér még mindig a karjaiban tartva.

- Sajnálom. Hallgatnom kellett volna rád- motyogtam a dzsekijébe. Betett a hangomnak az a sok kiabálás.

- A lényeg hogy jól vagy. Jelenleg minden más hidegen hagy.

Így maradtunk még pár másodpercig, majd utoljára végigsimított a hajamon, és lassan elhúzódott. Kisegített a dobozból, azután tetőtől-talpig felmért, csak hogy megbizonyosodjon arról, nincs-e egyetlen karcolás sem rajtam. Csak ezután engedte meg magának, hogy átpillantson az öccsére, aki Jo-t és Teresa-t szabadította ki egymaga.

- Tűnjünk el innen, mielőtt visszajön- indítványozta Jo leporolva magát.

- Nem hiszem, hogy végeztünk itt- ingatta a fejét Dean, összenézve Sammel.

- Mire gondolsz?- váltogattam közöttük a tekintetem értetlenül.

- Be kéne állnod csalinak- közölte Dean egyenesen nekem címezve.

Francba. Mikor már azt hinném, hogy vége van.

- Nem kell, megcsinálom én- vállalkozott nagylelkűen Jo.

Na erre a védelmező énem rögtön felébredt, és ugrott, hogy tiltakozzon:

- Nem, Jo, az anyád kinyírna minket, ha bármi bajod esne. Megígértem, hogy vigyázok rád, és hagyni, hogy csali legyél pont az ellenkezője ennek. Az a fickó engem akar, mivel átvertem őt a csak félig szőke hajammal, szóval utánam fog jönni, ez biztos. Én leszek a csali- zártam le a vitát.

Jo-n látszott, hogy ellenkezni szeretne, nem akarta ilyen könnyen feladni. Viszont felismerte a kérlelést a tekintetemben, és az arckifejezése ezután egyből megváltozott. Nagyot sóhajtott, majd végül beleegyezőn bólintott.

- Igazad van. Legyen úgy, ahogy te mondod.

Küldtem felé egy halvány köszönő mosolyt, amit nemsokára viszonzott is, majd ezt követően Dean belefogott a terv ismertetésébe:

- Sam, vidd ki innen Teresa-t, utána máris felállíthatjuk a csapdát.

Hát jó. Akkor fejezzük ezt be.

A terv hivatalosan is életbe lépett. Minden fel volt állítva, nekünk csak várnunk kellett a szellem érkezésére.

A helység közepén voltam, a kődobozok gyűrűjében ültem a földön, térdeim felhúzva a mellkasomhoz, és türelmesen füleltem a legkisebb zajokra is. A légzésem egyenletes volt, nem idegeskedtem, hiszen tudtam, hogy a fiúk fedeznek. Ők és Jo a velem szemközt lévő csatornajáratban bújtak meg, mindegyiküknél egy-egy puska készenlétben. Kilélegeztem, majd felvettem a szemkontaktust Deannel, aki aprót biccentett, jelezve, hogy nem lesz baj. Bíztam benne. Mindhármukban bíztam.

Egy másodpercre sem pillantottam el Dean-ről, még akkor sem, amikor hideg csapott meg, ami egyértelműen tudatta velem, hogy felbukkant Holmes. Maradtam az eddigi pozíciómban, noha éreztem, hogy ő egyre csak közeledett. Mikor úgy pár lépés lehetett a távolság közte és köztem, Dean elkiáltotta magát:

- Most!

Ekkor pattantam fel, és lőttem ki onnan, mint egy ágyúgolyó. Mialatt futottam a testvérek és Jo lőni kezdtek a plafonra felfüggesztett zsákokra, amikből só kezdett záporozni, és gyűrűt képezni a fal mentén a földön. Átugrottam a vonalon, és szinte bevetettem magam a járatba a többiek közé, egyenesen az idősebb Winchester karjaiba. Rögtön körémfonta karjait, és olyan közel húzott magához amennyire csak lehetett azon a kis helyen. Együtt figyeltük, amint Holmes rájött arra, hogy a só lezárta minden kijutási lehetőségét, ezt felfogva pedig őrjöngő kiáltozásba fogott.

- Kiáltozz, amennyit csak akarsz te pöcs, de azon a són nem jutsz át!- kiabálta neki Jo dühvel és elégedettséggel töltve.

Ezután már csak annyi volt hátra, hogy behúzzuk a csatornajáratot záró gátat, és mehettünk is.

Ó, de fantasztikus volt végre friss levegőt szívni.

A következő reggelünk a csatornarendszer földfelszíni bejáratánál indult. Sammel és Jo-val ácsorogtunk a nyitott lyuk körül, és Dean-re vártunk, aki azt mondta elintéz valamit, ez volt úgy 20 perce. Azóta nem hallottunk felőle.

- Nos? Olyan a munka amilyennek elképzelted?- érdeklődött Sam beszélgetést kezdeményezve.

- Nem számít, hogy olyan-e vagy sem- felelte a lány - Teresa élheti tovább az életét, hála nekünk. Megéri ezt csinálni.

- De még mennyire- biccentettem egyetértőn.

- Hé, mi lesz, ha történik valami a csatornával? Például, ha valaki megtalálja, vagy az eső elmossa a sót?- kérdezte Jo elgondolkodva.

- Mindkettő jogos felvetés- adott neki igazat Sam - Éppen ezért várunk.

- Mire?- faggattam.

Mielőtt válaszolhatott volna egy tolató jármű hangja ragadta meg a figyelmünket. Egyszerre fordultunk a forrás irányába, így láttuk meg a közeledő betonkeverőt, ami csak tolatott és tolatott, mígnem a csatornarendszer bejáratához nem ért. Ekkor kaptunk rálátást az illetőre a kormány mögött.

- Dean?- döbbentem meg, amikor ő szállt ki a vezetőülés felőli oldalról.

- Te elloptál egy betonkeverőt?- tudakolta elképedve Jo.

Dean mindössze csak vigyorgott ránk, miközben egy gomb megnyomásával bekapcsolta a keverőt.

- Majd visszaviszem- intézte el egy vállvonással.

Odasétált mellém, arcán továbbra is azzal a nagy mosollyal, majd átölelte fél kézzel a vállam, ezzel lehetővé téve, hogy a nap eseményeitől fáradtan nekidőlve az oldalának megpihenjek.

- Így már nem árthat senkinek- mondtam, mialatt néztük, ahogy a cement komótos tempóban lefolyt a járatba.

- Oké, egy probléma megoldva, még maradt egy- vágta zsebre a másik kezét az idősebb testvér.

- Mi lenne az?- kérdezte Jo.

Dean csak annyit felelt:

- Anyukád.

Ismerős az érzés, amikor átmész egy barátodhoz, hogy együtt lógjatok, aztán a semmiből megjelenik valamelyik szülője, és kiabálni kezd vele, te pedig csak visszahúzódva a háttérbe, kínos csendben várod, hogy vége legyen, miközben fogalmad sincs, mit kéne tenned, vagy hogy hogyan vond ki magad a helyzetből? Na, ebben a szituációban voltam jelenleg én is a Winchester-ekkel. Azt leszámítva, hogy Ellen nem üvöltözött Jo-val, csak ült elől, míg Dean vezetett, a lánya, meg Sam és én pedig hátul húztuk meg magunkat. Egyikünk sem szólt egy szót sem, ellenben a feszültség így is olyan sűrűn kavargott a légtérben, hogy az már fojtogatónak is lehetett volna nevezhető.

- Öregem, te tényleg nem vicceltél, amikor azt mondtad iderepülsz az első járattal- nevetett fel erőltetetten Dean, igyekezve oldani a hangulatot. Hát, a próbálkozás megvolt. Csak éppen a terv nem jött össze.

Ellen még csak rá sem pillantott az idősebb testvérre. Ettől talán csak még kínosabb lett minden. Dean azonban nem szándékozott leállni ennyivel.

- Mi lenne, ha hallgatnánk egy kis zenét?- javasolta, majd egyik kezével kinyúlt oldalra, és feltekerte a rádión a hangerőt. Alighogy az aktuális szám első pár sora lement, Ellen már kapcsolta is ki a készüléket. Ismét ellepett minket a csend.

Lehajtott fejjel süllyedtem még mélyebbre az ülésben, tekintetem szigorúan az ölemben pihenő kezeimen, és be kellett ismernem, bármennyire is hihetetlennek tartottam: a szituáció igenis kínosabb lett ezzel. És még hosszú út állt előttünk a Roadhouse-ig.

Másnap reggel érkeztünk meg a fogadóhoz. Túl voltunk a több órás autóúton, ami alatt egyikünk sem beszélt, és egyikünk sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Utóbbi viszont már nagyon rám fért volna.

Jo beviharzott a bárba, Ellen szorosan a nyomában. Mi a srácokkal kint maradtunk, és csak vártunk. Ez most inkább családi dolognak ígérkezett, így jobbnak láttuk nem közbeavatkozni.

- Szerintetek rendben lesz?- kérdeztem a testvérpárt. Fent ültem a kocsi motorháztetőjén, törökülésbe felhúzott lábakkal, miközben az ujjaimmal babráltam. Sam és Dean előttem támaszkodtak a kocsinak zsebretett kézzel, mialatt mindkettőjük pillantása az épületet pásztázta.

- Nem tudom- ingatta a fejét sóhajtva az előbbi - Ellen eléggé dühösnek tűnt.

- Értem, hogy miért védi őt ennyire, hiszen a lánya, de akkor is, Jo már felnőtt, joga van dönteni arról, hogyan szeretné élni az életét. Ha ez az, ami boldoggá teszi, és amit csinálni szeretne, akkor hagynunk kéne neki- osztottam meg az álláspontomat ezt illetően.

Ezúttal Dean volt, aki felsóhajtott.

- Hát, Ellen nem így gondolja.

Némán szuggeráltuk az ajtót, próbálva kiszűrni, mégis mi folyhat odabent, persze nulla sikerrel. Ebben pedig annyira elmerültünk, hogy majdnem ugrottunk egyet, amikor Jo a semmiből kiviharzott a bárból, valóságos porfelhőt felverve maga után. Mikor mind egy emberként mozdultunk, hogy odamenjünk hozzá, ő kitette felénk a kezét, azt jelezve, hogy ne tegyük, majd csak ment tovább, több figyelmet nem is pazarolva ránk.

- Ilyen rosszul ment?- Dean ismét bepróbálkozott azzal, hogy viccesre vette a témát. Gondolom sejthető milyen eredményt kapott.

- Még csak el se kezdd- vetett oda neki egy szúrós pillantást a szőke, hangja rideg és távolságtartó. Hűha. Mégis mi történt odabent?

- Mi történt?- tette fel a fejemben megfogalmazott kérdést hangosan az idősebb Winchester. Néha tényleg mintha egy rugóra járna az agyunk.

- Képzeld, kiderült, hogy az apámnak volt egy társa az utolsó vadászata során- kezdett bele a lány idegesen - Az a vicces, hogy ő általában egyedül vadászott, és ez a másik fickó is, de valamiért az apám mégis úgy gondolta, hogy bízhat benne. Hiba volt. Ugyanis a pasas elszúrta. Miatta halt meg az apám.

Volt egy sejtésem, ki lehetett az a bizonyos pasas. Ettől pedig csak még rosszabbul éreztem magam, miközben hallgattam.

- Ennek mégis mi köze van hozzánk?- értetlenkedett Dean. Tehát neki még nem esett le. Az meg hogy lehet?

- A ti apátok volt az, Dean- mondta ki a kemény igazságot Jo, a szemében könnyek kezdtek gyűlni, ahogy tovább folytatta - Mit gondolsz miért nem jött vissza ide John soha? Hogy miért nem mesélt nektek rólunk? Mert egyikünk szemébe sem bírt nézni azok után, ami történt.

Sértett volt. Fájt neki, amit megtudott, és nem hibáztattam érte. Én is ugyanígy reagáltam volna.

Viszont egy részem egyszerűen csak nem tudott elmenni a mellett a tény mellett, hogy Jo a fiúkat is büntette John hibája miatt. Ezt egyszerűen nem tudtam lenyelni.

- Álljunk meg egy percre- csúsztam le a motorháztetőről, és tettem pár lépést a szőke felé - Sam és Dean nem csinált semmi rosszat. Ők nem olyanok, mint John, nekem elhiheted, különben most nem lennék itt velük.

Úgy tűnt, elbizonytalanítottam egy kicsit, ám ennek igyekezett semmi jelét sem mutatni felénk. Mikor rám nézett a tekintete megenyhült, ami köszönhető lehetett annak, hogy én nem voltam az általa utált személy hozzátartozója, ezért nem volt oka rám haragudni. Ez végülis jó jel. Akkor még helyrehozhatjuk a dolgot. Nincs minden veszve.

- Jo...- fogott bele kérlelőn Dean.

- Csak menjetek most el. Kérlek, menjetek el.

Ezek voltak az utolsó szavai hozzánk, mielőtt elsétált volna a látóterünkből, otthagyva minket a saját marcangoló gondolatainkkal.

Hát, így lettünk kidobva a fogadóból, ami úgy 1 hétig az otthonunkul szolgált. Ideje volt visszatérni a kocsiban és motelekben alváshoz. Ilyen a mi formánk.

Azon az estén az Impalát választottuk helyként, ahol ezután a többnapos, kimerítő ügy után álomra hajtottuk a fejünket. Egyikünknek sem volt már energiája, hogy elvezessen egy motelhez, úgyhogy csak leparkoltunk egy félreeső ösvényen, nagyjából a fák takarásában, és kész is volt. Sam-nek odaadtam a hátsó ülést, hogy azon dőlhessen ki, mivel neki több hely kellett, én pedig előre másztam Dean-hez. Egymással szemben helyezkedtünk el, ő nekitámaszkodva a vezetőülés felőli ajtónak, én pedig az anyósülés felőlinek. Lábaink feldobva a másiké mellé az ülésen, a fejünk pedig az üléstámlán pihent. Nem hittem volna, hogy kényelmes lesz így, de kellemeset csalódtam. És ha reggel nyakifájdalommal ébredek, azért nem okolhatok majd senki mást, csakis magamat.

Neszezés egyáltalán nem volt hallható odakintről. Némaság telepedett az autóra, amit alkalmanként megtört a két testvér halk légvétele. Mindketten már rég aludtak. Nekem is azt kellett volna. Sőt mi több, szerettem volna, ugyanis úgy éreztem az energiaszintem a nullán van, és már nehezemre esett nyitva tartani a szemem. Ugyanakkor, mégis valahányszor engedtem lecsukódni őket, azok pár másodperc elteltével ismét felnyíltak, hála az ezerrel pörgő agyamnak, ami jóval éberebbnek bizonyult a testemnél.

Folyton újra lejátszódott bennem a Jo-val folytatott utolsó beszélgetésünk, amikor elmondta John nagy titkát, ami a családjukat érintette. Azt mondtam én is úgy reagáltam volna, ahogyan a lány tette, ami igaz is volt, hiszen utáltam a titkokat, különösen, ha azok engem is érintettek valamilyen formában. Aztán jött a pofonszerű visszaemlékezés, miszerint van egy titok, ami már hetek, talán hónapok óta is birizgálja a kíváncsiságomat, nekem pedig megvan rá a válasz, de félek felfedni magamnak.

Az a bizonyos akta Ash-től. Benne adatok a családról, akik egy ideig kísértették az álmaimat. Nyilván okkal tették, ez az ok pedig érthetővé válna, amint megnézném azokat a papírokat. Csak meg kéne néznem őket, és minden megoldódna. Eddig nem léptem ezt meg, mert tartottam attól, mit fogok találni, de így, hogy láttam, mit tesznek a titkok másokkal...

Döntöttem. Muszáj látnom azt az aktát. Mégpedig most azonnal.

Az áhított iratok az ülés alatti táskába voltak benyomva a ruhák tetejére, hogy ne gyűrődjenek meg annyira a sok össze-vissza rakodástól. Bár lehet ehhez az lett volna jobb, ha az alján vannak, de ez most már részletkérdés.

Óvatosan kihúztam a nehéz csomagot magam alól, majd kissé lehajolva kicipzároztam, így hozzáférhetővé téve a tartalmát. Ott is volt, a legtetején. Hezitálva kezembe vettem a pakkot, azután finoman kiemeltem, és visszadőlve a helyemre az ölembe ejtettem. Szuggeráltam a sárga mappában összefogott papírköteget, ujjaim apránként mozdultak a széléhez, hogy felnyissák. Szinte visszatartottam a légzésem, és éreztem, amint a szívverésem is felgyorsult egy kicsit, amikor tudatosult bennem, hogy végre tényleg cselekedni fogok a rejtély megfejtése érdekében. Itt volt a pillanat. Viszont nem éreztem helyesnek, hogy ezt egyedül tegyem meg.

Felpillantottam a velem szemközt alvó Dean-re, aki meg se rezzent, olyan mély álomban volt. Nem volt szívem felébreszteni, azonban ki volt zárva, hogy várjak reggelig. Ezért hát szimplán felkeltettem.

- Dean. Dean- szólongattam halkan, ám semmi hatása nem volt.

Oké. B terv. Egyik kezemet egy enyhe szorítással a bal bokája köré fontam, és megráztam, ahogyan anno John is szokta velük csinálni. Erre azonnal reagált. Teste megrándult, fejét felkapta a támláról, álmosságtól csillogó, kissé még zavaros tekintete kis idő múltán megállapodott rajtam. Mikor látta, hogy én még csak közel sem voltam az alváshoz, fáradtan felnyögve a hajába túrt, azután belekezdett a „leszidásomba".

- Kim, hányszor mondjam még el, ha nem alszol eleget, nem fogsz tudni...

- Valamit muszáj megnéznetek velem- vágtam a szavába türelmetlenül.

Hatalmas sóhaj, majd ismét a szemembe nézett.

- Nem lehetne ezt reggel? Iszonyú fáradt vagyok, és szerintem neked is jót tenne...

- Ez az akta, amit Ash adott- mutattam fel neki az addigra már két markomban szorongatott köteget.

Dean ránézett, a szeme elkerekedett, és előredőlt, mintha csak nem jól hallotta volna. Mikor realizálta, hogy ez AZ a mappa, amit korábban már ő is megkörnyékezett a növekvő kíváncsisága miatt, minden álmossága eltűnt.

- Sammy, kelj fel. Az alvásnak vége- átnyúlt a testvéréhez, hogy megveregesse a vállát, ezzel elérve, hogy ő is felébredjen, csatlakozva hozzánk amikor felfedjük az iratok tartalmát - Gyerünk Csipkerózsika.

- Dean, esküszöm, ha ilyen hamar találtál egy ügyet, én leütlek. Reggelig nem megyek sehova- morogta Sam az oldalára fordulva. Jó tudni, hogy újabban ugyanolyan alvásszerető, mint a bátyja.

- Ash aktájáról van szó- magyaráztam neki, mire mindjárt kijózanodott, és ülésbe küzdötte magát, könyökét az ülés tetején megtámasztva.

- Mire várunk még? Nyisd fel- noszogatott egyszerre.

Hűha. Ez az egész tisztára lázba hozta őket. Akár a kisgyerekek a játékboltban. Rögtön érdekeltek lettek, annyira, hogy még az alvást is félretették miatta. Akaratlanul is mosolyognom kellett ettől.

- Mi lesz? Csináljam én?- készült elvenni tőlem a mappát Dean, mire megcsaptam vele a kezét védekezésként.

- Hé, csigavér. Csinálom már.

Egy utolsó hatásszünet, nagy, drámai levegővétel, és már nyitottam is a dossziét.

Elsőként a családi kép fogadott, amit már az egyik álmomban is láttam. A szülők, és a gyerekeik, a karácsonyi fotózás alkalmával. Boldog mosoly mindenki arcán, akárha egy magazin címlapján lettek volna. Lapoztam, az adatok pedig a következő oldalon kezdődtek.

- Katherine és William Marshall- olvastam fel sorban a neveket, amik a szülőkhöz voltak írva - Valamint két gyerekük, Hope és Evan. Előbbi 20, míg utóbbi 10 éves. Lakcím Birmingham, Alabama.

- Itt az utca és házszám is- bökött a következő sorra Dean.

Követtem amerre az ujja mutatott, és bólintottam.

- Igen. Ennyit tudtam meg Victoria-tól az álmomban.

- Miért akarná, hogy lenyomozd őket?- értetlenkedett az idősebb testvér.

- Nos...- elgondolkodva meredtem a további megadott információkra, mint például iskola neve, milyen autót birtokolnak, hogy állnak anyagilag. Nem állt össze, hogy mi lehetett a közös pont. Az egyetlen, ami egyezett, az az életkorunk volt Hope-al. Várjunk... Az életkor - Hé, eddig minden médium, aki az álmaidban szerepelt ugyanannyi idős volt, mint te, nem igaz?- fordultam Sam felé, noha már tudtam a választ.

- Igen.

- És mind kötődtek a démonhoz- folytattam.

- Igeeen- húzta el, várva, hogy beavassam végre.

Nem is kellett sokáig.

- Hope 20 éves, akárcsak én- tereltem a figyelmüket a születési évszámra.

Mindketten biccentettek, jelezve, hogy észrevették.

- Mi van, ha...- kezdtem.

- Ha ő is olyan, mint te?- kérdezte Dean, befejezve nekem.

- Lehetséges lenne- fogtam bele az érvelésbe - Sam-nél is ez volt az egyik kapocs. Lehet, hogy nálam is. Oda kéne mennünk. Beszélni velük. Hátha...

- Hé, hé, hé- tette fel a kezét Dean, megállítva ezzel - Lassíts le. Ez elég gyenge feltételezés. Többre van szükségünk ennél ahhoz, hogy beállítsunk hozzájuk. Különben őrültnek fognak nézni.

- Hát, ha ennél többet akarunk, ahhoz már személyesen kell találkoznunk velük- tártam szét a karom tehetetlenül.

- Oké, Kim- mondta lassan az idősebb - Biztos ezt szeretnéd? Mármint, ez elég nagy ugrás ahhoz képest, ahol most vagyunk.

- Van egy nyomunk- közöltem - Ezen elindulhatunk. Több mint a semmi, nem? Kevesebbnek is utánajártunk már.

Váltogatva a pillantásom kettejük között vártam a döntésüket. Sam és Dean némán letárgyalták a helyzetet maguk között, ahogy azt szokták, ám sejtettem, hogy az igazi döntéshozó végül az utóbbi fél lesz egyedül. Mindig az övé volt ez a szerep.

Hosszú percek elteltével Dean felém fordult, tekintetét az enyémbe fúrta, majd vállait megadóan leeresztve azt mondta:

- Reggel indulunk.

Így kezdődött minden. Akkor még fogalmunk sem volt, milyen lavinát indítottunk el ezzel a döntéssel. Hogy én milyen lavinát indítottam el, és mik lesznek majd a következmények. Honnan is tudhattuk volna? A látomásaink nem figyelmeztettek, mi pedig nem gondoltuk volna. Minden olyan gyorsan történt, azon változtatni nem lehetett volna, ha akartuk volna sem. Csak megtörtént. Mert ilyen az élet. Váratlan fordulatok tárháza. Nos, mi ezúttal nem a jók közül fogtunk ki egyet. De ez már egy mese egy másik alkalomra.